A Fiúk a klubból és az Ez bűn langy(i)melegsége után nem gondoltam volna, hogy leülök egy újabb Russell T. Davies által rendezett mű elé, és ami azt illeti eredetileg nem is terveztem. Az Évek alatt című 2019-es minisorozatba viszonylag vakon kezdtem bele, és csak menet közben, az ismerős stílusjegyek alapján kezdtem gyanítani a készítő személyét. Szerencsés véletlen. 6 epizód, 6x60perc, magas IMDb pontszám (természetesen ott majdnem minden sorozat 8-as átlag fölött fut, szóval ez nem sokat jelent), ráadásul brit produktum, ami az inkompetenciával legfeljebb csak wokeizmusban vetekedő, tendenciózusan kiábrándító és silány mainstream hollywoodi blockbusterek után mindenképp felüdülést jelent. Mint utóbb kiderült, ez a BBC és HBO közös gondozásában készült remek is tartogat hasonló ideológiai tartalmakat, de jóval enyhébb formában, aminek mindenképp örülni kell. Lehet a demagógiát ízlésesen is tálalni, persze pont nem Russell T. Daviestől vártam volna ilyesmit, aki a 2021-es It’s a Sin-ben például végletesen sztereotip, affektálós melegekkel akart érzékenyíteni, de lám, ha a ‘művészúr pár lépést hátrálva kicsit kiengedi a homoszexuális férfi alakját a fókuszpontból, akkor sikerül a maradandóság ígéretével alkotnia: a továbbiakban körüljárjuk, hogy ezt az ígéretet miért nem sikerült beváltani.

Az Évek alatt képes a maga provokatív módján olyan égetően aktuális kérdéseket boncolgatni, mint a populizmus előretörése, a demokráciák fegyverletétele és szellemi kapitulációja, a nyugati életmód válsága és büszkén vállalt degenerációja, a nemzetközi konfliktusok állandósulása és eszkalációja, a globális gazdaság és a jóléti társadalom ideájának összeomlása, a küszöbön álló transzhumanizmus és technológia szingularitás szociokulturális veszélyei, a valóság megfulladása az álhírek tengerében, az egyre növekvő szociális különbségek szülte feszültségek, a migránsválság és annak következményei, az éghajlatváltozás, az eljövendő ökológiai katasztrófa…stb. Akarva vagy akaratlanul, most mindegy is, hisz a legtöbb esetben hatásosan (≠ alaposan) teszi. Igen, azok a Murray Gold (Dr. Who, Shameless) Into the Future című számára vágott montázs-szegmensek ütnek, mint jobbhorog a gyomorszájba.

„Never thought I’d be scared of America in a million years, but we got fake news and false facts, I don’t even know what’s true anymore. What sort of world are we in? Because if it’s this bad now, what’s it gonna be like for you, in 30 years time? 10 years? 5 years? What’s it gonna be like?”

Történetünk fókuszában a manchesteri Lyons család három generációja áll, akiknek életét 2019-től egészen 2034-ig követhetjük nyomon, és rajtuk keresztül a világot, mely az évek alatt egyre gyorsuló ütemben alakul át és hullik szét. Nagymama (Muriel), négy felnőtt unokája (Stephen, Daniel, Edith és Rosie) és a dédunokák. Színes társaság, több szempontból is: Stephennek fekete felesége van, a lányuk épp készül transzhumánná válva elhagyni a fizikai testét, Daniel homoszexuális kapcsolatban él párjával, a kerekesszékes Rosie most szüli meg az időközben felszívódott kínai partnerével közös gyerekét, Edith pedig politikai aktivistaként küzd a szebb holnapért, leginkább eredménytelenül. Hőseink egy olyan alternatív világban élnek, ahol sosem történt meg a Covid pandémia. Szerencséjük nagyjából itt véget is ér, hisz cserébe a fékevesztett emberiség látványos önfeledtséggel rohan a vesztébe, és úgy tűnik nincs senki és semmi, ami megállíthatná ezt. A család hétköznapjai csak a történet egyik szintjét adják, mivel a televízión keresztül egyre intenzívebben szivárog át életükbe a napról napra baljóslatúbb globális valóság, mely lokálisan az egyre népszerűbbé váló populista politikusnő, Vivienne Rook képében jelenik meg, aki eleinte független jelöltként, majd a Négy Csillag pártja (mely utalás a PC cenzúrára) élén igyekszik magához ragadni a hatalmat az Egyesült Királyságban. Rook az elfajzott liberalizmussal szemben látszólag a normalitást és a polgári minimumot képviseli, ahogy bátor, politikai korrektséget semmibe vevő szavaival hirdeti a szólásszabadságot. A tökénél fogva ragadja meg a demokráciát. Erős, karizmatikus vezető. Államférfi. Illetve államnő. Felkavarja az állóvizet. Sikerre van ítélve.

Ezek a politikában megjelenő törésvonalak a televízió képernyőjén keresztül a társadalmat elnagyolt módon leképző Lyons família életébe is beszüremlenek. Amit izgalmas látni, de még érdekesebb, ahogy a sokszor drasztikus változások az évek alatt (melyek egy jelenet alatt elperegnek) hogyan alakítanak ki új megszokásokat. Akaratlanul felidéződnek Kertész Imre szavai: „Valahogy mindig lesz, mert úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna.” A történet egyébként 2027 elejére jósolja a magyar államcsődöt. Van még pár jó évünk. Élvezzük, amíg lehet!

I’ve got you listening now, haven’t I?

Davies ügyes kézzel vágja ki és veti el azokat az unalmas részeket, melyek elfedik és tompítják az élet drámaiságát. 15 év, lecsupaszítva mindentől, ami elterelhetné a figyelmünket a cselekmény által felrajzolt narratív ívről. Az eszköztelen színészi játék és a realisztikus forgatókönyv miatt tényleg az lehet az érzésünk, hogy ismét belenéztünk abba az ominózus fekete tükörbe. A sorozat erős és hatásos. Annyira, hogy némi rosszhiszeműséggel akár azt is mondhatnánk, hogy erőlködő és hatásvadász. Viszont működik, így nem igazán szeretnék rosszhiszemű lenni. Ritka kincs az ilyen, még a hibáival együtt is. 6 epizódon keresztül borzonghatunk egy olyan jövő káprázatán, mely nagyon könnyen valósággá válhat, ha nem teszünk ellene valamit. Legyünk egészségesen optimisták, és feltételezzük, hogy van lehetőség változtatni, mert egyébként tényleg csak az ima és a transzhumanizmus marad, mint menekülési útvonal. A csapásszám folyamatosan emelkedik, és tekintve, hogy az USA már a pilot végén atomcsapást mér Kínára (a Years and Years kb. eddig a pontig volt elérhető az országban), sejthető, hogy igen elborult évek elé nézünk. Diverz szereplőgárdáján keresztül a sorozat igyekszik bemutatni, hogy egy ilyen disztópikus közeg hogyan aljasítja le a gyenge jellemeket, és hogyan nemesíti meg azokat, akik elég erősek ahhoz, hogy ideológiai okokból, emberi kvalitásaik miatt, vagy csak puszta dacból ellentartsanak neki. Nem véletlenül azt írom, hogy igyekszik: hőseink bár hétköznapi emberek, akiknek megvannak a maguk átlagos gyarlóságai, de alapvetően jók. Úgy pereg le róluk a hanyatló nyugati civilizáció mocska, mint reggeli harmat a teflonos abroszról. Egyetlen kivételtől eltekintve nem követnek el semmi komolyabb erkölcstelenséget, és abban az esetben is úgy érezhetjük, hogy a sorozat arra az adott karakterre testálja rá az összes bűnt, a “körülmények által korrumpált” csinovnyik alakját formálva meg belőle. Amit kifejezetten sajnálok, hisz a Rory Kinnear által alakított Stephen a legemberibb figura a szeplőtlenségükben azonosulhatatlan családtagok között. Legalább ezúttal nem kellett disznóval közösülnie, vagy többször egymás után megszülnie saját magát. (Igen, Kinnear színészi pályafutása elég bizarr.)

„When I was a kid, 2028 sounded like the future, but we’d all have jetpacks and monorails and taking our food in little pills like astronauts. There it is. I’m telling you: we are not astronauts…”

Egy kis jóindulattal el lehet nézni a tisztán tapintható, és didaktikusan tálalt mondanivalót, az erős liberális elfogódottságot, valamint Davies védjegyének számító túlreprezentált LGBTQ narratívát. Mindezekkel nem is lenne különösebb gond, ugyanis szándékával nyilván teljesen ellentétesen az alkotó a saját ideológiai holdudvarának is görbe tükröt állít, illusztrálva a dekadenciába fordult szabadság árnyaltabb oldalát. Az Évek alatt fő problémája a 6 részen keresztül következetesen végigvezetett racionális, borúlátó és fenyegető szcenárióval teljesen szembemenő befejezés, mely inspiráló, pozitív, és pont emiatt olyan lehetetlenül ostoba. A korábban felvázolt, disztópiába hajló világ minden eleme szembemegy azzal a hurráoptimista végkifejlettel, melyet le akarnak nyomni a torkunkon. Amikor Davies a jövőre tekint, semmiféle illúziót nem táplál a jelenlegi folyamatok kifutásával kapcsolatban, de elszabotálja a saját hitelességét azáltal, hogy az értő figyelemmel felépített rémrezsimet nevetségesen könnyen lerombolja, pusztán csak azért, hogy derűlátó és bizakodó fennhanggal zárhassunk. Naivan azt közvetíti, hogy a világ minden baját meg lehet oldani azzal, ha a jó emberek végre a sarkukra állnak és megmutatják mindenkinek, hogy hé! Ez nem helyes! Barátaim, rómaiak! Hagyjuk már abba! – És a közönyös, megvezetett milliók ráébrednek, hogy valóban, hibáztunk, húzzuk be a kéziféket és gyorsan állítsuk vissza a demokratikus jogállami berendezkedést! Mert a valóságban így szoktak menni a dolgok, ugye?! Ez olyan méltatlan és hitvány, annyira vérlázítóan gyerekes, hogy önmagában tönkreteszi ezt az egyébként kiváló sorozatot.

Újszülöttel a kézben előadott kórházi monológok zsinórmértéke.

A probléma nem az emberekkel van, a többséggel, mely demokratikus úton megválaszt egy despotát maga fölé! Dehogy, ilyesmi fel sem merülhet! Már hogy tévedhetne a démosz? Megtévesztik! A gond természetesen a wannabe diktátor! Egy személy. Egyetlen rohadt gyümölcs a mosolygós, piros almákkal teli kosárban. Vigyázzunk, nehogy az ilyen gonosztevő valami misztikus módon megkaparintsa a hatalmat, és ordas eszméivel túszul ejtse a társadalmunkat! Mert hát a bölcs nép valójában nem is akar egy paternalista vezetőt, hogy egy érthetőbb, biztonságosabb, és adott esetben fajtisztább jövő ígéretével irányítsa őket. Nem arról van szó, hogy ha elég ügyesen marketingelik, még a koncentrációs táborok ideáját is el lehet adni, és az már szinte mellékes is, hogy kikkel töltenék meg őket. Igazából csupán meghoztunk néhány aprócska kompromisszumot, nem is tudatosan, csak úgy mellesleg, és (ki tudja mikor, hogyan, de biztosan véletlenül) megtörténik velünk ez az egész: jaj, már benne is vagyunk a kelepcében! Vox populi, vox dei, meg ilyenek… szóval ha abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy az erős kéz óhajtása hazugság vagy félreértés, akkor még a dilemma megértéséhez sem jutunk el, nemhogy a megoldásához. És az Évek alatt nem igazán segít ebben. Egyenként megmutatják a Jézust kiáltani vágyó embereket, hogy a végén a tömeg egy emberként üvöltsön Barabást. Magyarázat nincs, a megváltás pedig varázsütésre érkezik. Pilátus mosolyog, és már csak egy kávét kér.

„The world keeps getting hotter, and faster, and madder, and we don’t pause, we don’t think, we don’t learn, we just keep racing to the next disaster. And I keep wondering: what’s next? Where are we going? When is it ever gonna stop?!”

Lehet, hogy pusztán mert jobban egybevág a meggyőződésemmel, de ha egy utolsó montázs megmutatta volna, hogy a terrorrezsimet ledöntő “forradalom” (még a macskakörmökkel is felettébb nagylelkű vagyok, amiért azt a néhány, mobiltelefont lóbáló szerencsétlent forradalmárrá magasztalom) és az azt követő visszarendeződés után a helyzet tovább romlik, átcsapva a másik oldal radikalizmusába és annak nyomán megszilárduló ellentétes előjelű totalitarizmusba, a sorozat könnyűszerrel megérdemelte volna a 8 pontot, mert részrehajlás nélkül mesélt volna a hatalom természetéről, és arról, hogy a világjobbító eszméket vérrel és könnyel győzelemre vivő átlagemberek hátán hogyan mászik vissza a mindenkori elit a trónusára. Ha az Éhezők viadala képes volt erre a műveletre, akkor nem értem, hogy az Évek alatt miért bukott el. Azért is fájó, mert a negyedik epizód montázsában diszkréten elrejtve ott volt az üzenet, hogy a zsarnok a politikai paletta bármelyik végletéről érkezhet: megemlítik, hogy a baloldali spanyol kormányt elsöpri egy szélsőbalos népfelkelés, mely két kanyar után fanatizálódik és elkezdik kitoloncolni az oroszok által időközben megszállt Ukrajnából érkező menekülteket, köztük Daniel ukrán szeretőjét, Viktort is. A rendező még ki is mondatja a szereplővel: mindegy, hogy szélsőbal vagy szélsőjobb, a végén úgyis találkoznak egy közös metszéspontban.

Fényesebb a láncnál a… kézi páncéltörő?

Úgy látszik az igazság felszabadít, de a túl sok igazság apatikussá tesz? Meg kell óvni a nézőt a túlzott életszerűségtől, mert nem lesz, aki majd naiv hittel és lángoló szívvel megrohamozza a holnap lágereit? Néhány évezrednyi történelmi tapasztalat birtokában talán már megengedhetnénk magunknak egy kis cinizmusnak ható realizmust, levetkőzhetnénk ezt a pátosztól csöpögő Hollywood-kompatibilis bugyutaságot, hogy felnőjünk a saját sorstragédiáinkhoz. Persze, jól esik a léleknek egy ilyen fikció, csak épp igaztalan és hamis. Csitt! A jó emberek nyertek, megdöntötték a despotát, és végső soron ez a lényeg! Az már csak mellékes, hogy a nagyon friss társadalmi traumákból tanulva ezúttal egy leválthatatlan, közel-omnipotens virtuális entitást próbálnak maguk fölé emelni amolyan mesterséges Isten-pótléknak, hogy megóvja az emberiséget a saját hülyeségétől. Úgy értem nyilván örülünk, viva la revolution, satöbbi, de mi lesz a… minden mással? A csodálatos Emma Thompson színészi bravúrjával életre hívott Vivienne Rook, bár üde színfoltja a diktátor-repertoárnak (végre nem egy köpcös/pocakos, korosodó férfi nyom el minket!), azért mégiscsak egy nagyon helyi probléma volt. Nyilván súlyos probléma, de szerintem az összeomló ökoszisztéma kicsit jelentősebb, annál is inkább, hogy az Egyesült Királyságot súlytó krízisek nem fognak ettől a rezsimváltástól sem rendeződni, sem mérséklődni. Lényegében az összes égető ügy megoldatlan marad, a végítélet órája már csak másodpercekre van az éjféltől, de ujjongjunk, mert a folyamatos áramkimaradások, gazdasági összeomlás, véget nem érő esőzés, emelkedő tengerszint, az általános radikalizáció és a három nagyhatalom közötti atomháború rémképének árnyékában talán, TALÁN képesek voltunk egy emberjogi aktivistát vízzé változtatni! Azt hiszem kimondhatjuk, hogy rá****tunk.

„It’s a terrible, terrible world. But I want to see every second of it.”

Összességében az Évek alatt kellemes csalódás, kellemetlenül édes utóízzel. Hiánypótló alkotás, mely egy sor nehéz témát dolgoz fel, változó alapossággal és sikerrel. Sajnos Davies megint elgáncsolja magát, ezúttal a befejezés során, ismét megbotlik és belelöttyinti azt a kanálnyi szennyvizet a hordó borba. Igyuk hát ki gyorsan, és ne gondoljuk túl! Kár érte. Folytatás nem lesz, ami örvendetes, ismerve a folytatások általános minőségét, de a történet egyébként sem igényli. A mű arra mindenképp alkalmas, hogy éberségre intsen: hála neki, társadalmaink dicstelen pusztulását a hétköznapok szürke nemtörődömségéből talán nagyobb figyelemmel kísérjük majd. Felrázni és mobilizálni azonban nem fog. “Ej, ráérünk arra még!” – gondolhatja a néző, miközben lusta tekintetét a falon függő utángyártott huszárszablyára veti, elégedetten konstatálva, hogy még van hátra úgy három-négy epizódnyi világégés, míg kénytelen lesz feltápászkodni a kanapéról. Hátradől, és már félálomban szenderegve lelki szemeit a Karmelita kolostor felé fordítja. Ez az egész csupán egy fikció. Női diktátorok csak a mesékben léteznek.

7 / 10

- Kitahito

Megosztás