Kitahito:

Be kéne mutatkozni. Valami hangzatos szöveg kéne. Valami trendi. Valami igaz. Kéne az a frappáns megmondás, amitől az olvasó tudja: ez itt egy olyan ember, akire érdemes hallgatni! Ez basszus tud valamit! Hogy az egér fölött türelmetlenül rángatózó ujja megálljon, és ne kattintson tovább. Hogy méltóztassék maradni egy kicsit, ‘kenduram, vagy asszonyságom, vagy bárki, bármi a kettő között, és tessek olvasni valamit, ha már írtam valamit. Történjen meg az a bizonyos ráhangolódás. Alakuljon ki a kapcsolat. Szikrázzon a levegő. Hogy érezd, én most személyesen hozzád szólok. Hogy majd itt és most kisöpröm az összes porcicát az agyad (illetve ágyad) alól, kipókhálózom a koponyád belső falát, egy szál wunderbaummal felfrissítve áporodott levegőjét. Lámpást gyújtok, te meg majd követsz, lényegében mindegy, hogy hová, csak legyen máshol, és legyen izgalmas. Egy kis összekacsintás, az egyetértés cinkos jeleként. Egyező világnézet, pártos szervilizmus. Elvtárs, meg amit akarsz. Vagy hogy legyen min felháborodni. Az ilyenek miatt tart itt ez az ország, ugye. Esetleg nevetni. Egymáson, de leginkább magunkon. Mert sírni nem épp marketing kompatibilis. Szóval elő kéne adni valami ütőset. Koherenset. A kérlelhetetlen, tiszteletet parancsoló professzionizmus látszatát. És persze közvetlen stílusban, majdnem hogy barátként, mert a jó tanár nem a pulpitusról tanít. Ó kapitány, kapitányom!

Ki kéne mutatkozni. Emberien, mert végső soron én is az vagyok. Az anyaghalmaz, mely pont egy testnyi levegőt szorít ki a térből, folyton emlékeztet erre a kellemetlen körülményre. Heveny térdfájdalom reggelente. Fáradtságtól rángatózó szemhéj éjjelente. Kínzó vágyakozás valaki vagy valami után. Néha csak egy bögre kávéért. Tüsszentési inger egy nemkívánatos pillanatban. Fogínyvérzés. Keretlen, de közönnyel fogadott ősz hajszalak a halántékom tájékán. Karakteres, azt mondják. Valamint az apró örömök, jelentősebb gyarlóságok. Igen, azok nagyon fontosak! Esetleg egy-két közhelyes idézet. Őszintének hazudott pillanatok, lencsevégre kapva. Szerethető hibák apró gesztusai. Vagyis kapaszkodók, melyek segítenek megteremteni az azonosulhatóság illúzióját. Persze csak módjával. Hagyjuk meg az érzelgősködést a hanyatló nyugat ópiumának.

Bemutatkozás. Nem, nem fogom megtenni. Nem tud érdekelni, hogy az írott és íratlan játékszabályok megkívánják az ilyesmit. Mert valójában teljesen lényegtelen, hogy ki vagyok. Legalábbis egyenlőre.

Arról viszont tényleg nem ártana szót ejteni, hogy milyen okból vagyok itt egyáltalán. Mármint nem úgy általánosságban, egzisztenciális szempontból, amolyan “mi végre vagyunk itt e földtekén”-típusú lételméleti síkon értve. A weboldalon. Blogon. Erről már sokkal könnyebb és hasznosabb értekezni. Nos, röviden a cél a mértékmegőrzés, mint azt a név is mutatja. Ez a dicstelen küldetéstudat mellett feltételez egyfajta korrekciós szándékot. És valóban: akad korrigálni, kritizálni való anyag bőven. Sőt, szinte kizárólag az vesz körül minket. Minden formában, minden forrásból az zúdul ránk. Elhajlás. Perverzió. Silányság. Hitványság. Korrupció. Nem csak szellemi értelemben. Sokáig adagolták a kanálnyi szennyvizeket abba az ominózus hordó borba. Ízlés dolga – mondják, legitimálandó a módszeres és tudatos ízlésrombolást. Látjuk, sikerült olyan melyre rugdosni a nívópálcát, hogy már az sem tűnik olyan abszurdnak, mikor a létét is megkérdőjelezik. Számomra ez elfogadhatatlan.

Valamint benne van (szó szerint) az értékmegőrzés is. Talán helyesebb lenne értékmentésnek nevezni. Ahogy az előbbi, ez is egy elkeseredett, szinte értelmetlennek tűnő szélmalomharc. A világot elárasztani hivatott, csatornákból felbugyogó alávaló és mételyes mocsok elől menekíteni a kulturális kincseinket. Persze ebben nincs semmi explicit módon heroikus, a barbárság betörése és a vertikális népvándorlás az ilyesmit szükségszerűen ellehetetleníti. Az osztatlan, éteri szépséghez, igazsághoz viszonyítani, szűrni, desztillálni, nemesíteni, és ezáltal nemesedni, befele menekíteni… ez a cél. Hisz mi magunk vagyunk a bárka. És a művelet, mellyel elválasszuk a búzát az ocsútól, a mentési folyamat. Ez a legtöbb, amit a minőségért, a szent mértékért megtehetsz, legalábbis anélkül, hogy vonalzót, meg micron rajztollat ragadnál, hogy átszabd magad körül a társadalmat, és azt ugye tanácsos elkerülni, mert bár mindig a szép új világ volt a terv, valahogy rendre meszesgödrökhöz vezetett az út. Szóval igen. Csak mértékkel. Ami meg a fogyasztási szokásokat illeti: elgondolkodni kötelező, egyetérteni opcionális, a stílust megkifogásolni nem érdemes, tartalmakat alkohollal keverni pedig szigorúan tilos. Valakinek azért józannak is kell lennie…

Kapcsolat: ser.kitahito@gmail.com

IMDb: LINK

Fujimi:

Azt olvastam egyszer egy elvileg híres bloggerlánytól, hogy ez a legmegfelelőbb felütése egy bemutatkozásnak, így rendkívüli, szinte bizsergető késztetést éreztem, hogy éljek vele: Tudod, én vagyok az a lány, aki azt hiszi, mindenhez ért, de valójában csak sok dolog érdekli. Jaj, honnan is tudhatnád? No, nem azért, mert olyan műveletlen vagy, tulajdonképpen én vagyok egy lényegtelen figura, ám annál szenvedélyesebb, ha olyasvalamiről van szó, amit szeretek. Egy lelkes amatőr vagyok, aki szinte minden művészeti ágazatért rajong, és ha erre megfelelő felületet kap, akkor megpróbálja megalkotni szaftos egyvelegüket. Ilyenek a filmkritikák is többek között. Jobb esetben egy valamirevaló írás, ami próbál szöveggé összerántani egy audiovizuális élményt, amelyre sokan csak úgy hivatkoznak; „egyszer nézhető”. Én szeretnék ezen túljutni. Szeretném leküzdeni ember-állati mivoltomból fakadó ösztöneimet, hogy csak azért nézzek meg valamit, hogy élvezzem, és ezzel már szinte csak magamat hergelem, egy önmaga farkába harapó kígyó esetét figyelhetjük meg, ahogyan a puszta élvezettől megfosztom a lelkem, miközben akár csodálhatnám is a gyönyörű fényeket, színeket, a végtelenül egyszerű párbeszédeket és a talán sehova se tartó történetet, bár valójában nem kéne, hogy érdekeljen, ha a váz olyan színes-szagos. Mégis érdekel és minden lehetőséget megragadok, hogy ezt kifejezzem, elétek tárjam.

Mielőtt azonban meggyanúsítana bárki, hogy finnyás vagyok, igenis sok filmet szeretek, és ha valamit tényleg képes vagyok rossz szájíz nélkül élvezni, annak is hangot adok. Már csak azért is, mert ritka kincs a valódi érték, és hiszek abban, hogy érdemes őket kiemelni a sokaság közül, nem hiába öl bele a művész pénzt és energiát egy általában szerelemgyerekbe. Néha persze hívhatjuk őket abortuszmaradékoknak, de pont az ilyen félrecsúszások teremthetnek olyan filmtörténeti zsenialitásokat, mint például a The Room, amit kötelességemnek éreztem egyszer megnézni a Bem moziban is. Látjátok? Nem is vagyok olyan megkeseredett, de azt sosem tagadtam, hogy sznob. De azt hiszem, az is csak egy egészséges mértékben. Nem másban, mint értékben. *padumtss* Szóval azt hiszem, túl sokat is mondtam magamról, beszéljenek inkább az írásaim helyettem…