Filmkritika / 2015/03/08 / Szerző: Kitahito
A szürke ötven árnyalata
Ha a kulturális rombolásnak emléktáblát kéne állítani, akkor jó eséllyel ennek a filmnek a címe is szerepelne rajta. Nagyon ritkán találkozni olyan művel, mely ennyire egyértelműen erodálja a civilizáció felépítményét, és üzenetével ennyire ellene tart mindennek, amit férfi és nő, vagy akár csak ember és ember kapcsolatában követendőnek tartunk. Ha az értéket és a mértéket meg kívánjuk őrizni, akkor ez az egyik front, ahol meg kell küzdenünk a társadalmainkra ömlő pusztító primitivizmussal.

Azt hiszem minden magára valamit adó kritikaírónak foglalkoznia kell azzal a méltán megosztó és fájóan felkapott filmtörténeti fantazmagóriával, mely a Szürke ötven árnyalata nevet viseli. Ha úgy tetszik, ez az írástudók felelőssége. Mint azt el lehet képzelni, én, aki a Keserű méz és a Zongoratanárnő c. alkotásokon szocializálódtam, nagy elvárásokkal ültem le elé. Persze tudtam, hogy valószínűleg egy bokamagasságban húzódó nívópálcát sem képes megugrani, de reménykedtem. A könyvet nem olvastam, viszont mivel bestseller lett, nyilván egyszer majd kénytelen leszek kézbe venni, de addig is marad a film, amiről az első gondolatom az volt, hogy túl sok embert foglalkoztat ahhoz, hogy jó legyen. Ezért fogtam az elvárásaimat, és felsorakoztattam őket a polgárpukkasztás oltára előtt, hogy térdre boruljanak és elkezdjék imádni az új messiást.
„He was polite. Intense. Smart. Really intimidating.♥”
Nos, ez a film megpróbál egy aberrált szexuális tabut beemelni a kispolgárok szofisztikált világába. Elbukik. Menthetetlenül elbukik, mert ezt nem lehet sikerre vinni. Ha bemutatja a bdsm devianciát a maga brutális, naturalista valójában, akkor a szerelmespárok sikoltva fognak kirohanni a moziból. Ha meg finomkodik, elromantizálja a témát (mint ahogy teszi is), akkor mérhetetlenül igaztalanná válik. Mert az irodalom ugye, az olyan hab könnyű, diszkrét és szalonképes, hogy egy gumimacikkal kivert selyemövvel legyezgeti finoman a hátsó feledet. Ezt szeretik a finom lelkű népek. De a valóság egészen más. A valóság seggbe kúr egy alkar vastagságú bikacsökkel, egészen addig, míg gátszakadást nem kapsz és el nem ájulsz a fájdalomtól, de valószínűleg még utána is folytatja egy darabig. Természet anyánk is jól tudja, hogy a vér a legtökéletesebb kenőanyag.

Egy kis félmeztelen zongorázás, aztán ágyba dugjuk Anasztáziát!
Mindegy. Ne várjon senki nemi erőszak fantáziát, diáklány kosztümöt, fojtogatós játékot, akasztást, felforrósított tűket, fogókat, csipeszeket, csörlős gépeket, bőrmaszkokat, fojtogatást, betört orrokat, gyomorszájra mért ütéseket, “sikíts te büdös kis kirva, sikíts, ha mondom!”-okat. Ne várjatok semmit. Nem merülünk alá. A felszínen pancsikolunk. Babakocsi tologatás közben, vagy egy kávéház teraszán üldögélve tökéletes beszédtéma ez a történet. És nem vét az illem ellen. Rohadtul szalonképes szalonképtelenség. Fanfiction színvonalú vágybeteljesítő ízléstelenség. A be nem vállalás non plus ultrája!
-Itt van ez a csomó kínzóeszköz, de ne aggódj, nem fogom rajtad használni egyiket sem, mert azt a menopauza felé gravitáló közönség érzékeny gyomra nem venné be.
-De azért valamit mégiscsak csinálnunk kell, nem? Ez így nem valami kerek, Krisztián! Hogy lesz ebből kasszasiker?
-Mi lenne, ha lágyan megpaskolnám a fenekedet, óvatosan a kezedre koppintanék egy lovaglóostorral, és aztán lazán megcsomóznék egy nyakkendőt a csuklód körül?
-Nee, ez azért mégiscsak túl durva! És még fel is vesszük? Na de mit fog szólni az érsek úr, ha meglátja?!
-Ne aggódj, az ég világon semmit sem fogunk mutatni az egészből. És amúgy is, a magyar mozikban szarrá fogják vagdosni a jeleneteket! Ne problémázz folyton, alárendelt! A szerződés 121. oldalának D. függelékében teljesen világosan lefektettük, hogy délután fél kettő és háromnegyed négy között készíthetek videofelvételeket! So, bend over, bitch…
„I have rules. If you follow them, I’ll reward you. If you don’t, I’ll punish you.”
És nagyjából ez történik a film alatt, mely pontosan kiknek is készült? Unatkozó háziasszonyoknak és 14 éves kislányoknak? Mert csak az ilyenek pisilnek maguk alá ennyitől. Mindenesetre az biztos, hogy én nem tartozok a célcsoportba, így elfogultságtól viszonylag mentesen értékelhetek. Van a rossz fiú, mr. Grey (a.k.a. Keresztény Szürke), aki valamiért, valahogyan, de multimilliomos. Kinéz magának egy teljesen átlagos, nem túl okos, nem túl szép barkácsbolti lányt, Anastasiát (egyébként miért van az, hogy Anastasia szerepére egy olyan színésznőt castingoltak, aki gyanúsan hasonlít az írónőre, csak kicsit fiatalabb, és nem olyan kövér?).

-Mi a sikerének a titka, mr. Grey? -Sok sajtburger, sültkrumplival!
Összejönnek, mert ugye Mr. Grey nagyon gazdag, és nagyon szexi. Egy kicsit perverz, de hát ez elnézhető, sőt még jól is áll neki, mert a szado-mazo olyan romantikus, pláne, ha egy 21 éves szűzlány vagy. Meg hát olyan gazdag. És szexi. Vesz neked kocsit, meg laptopot, és első kiadású de Sade márki könyveket. Kíváncsi lennék, ha mr. Grey nem egy ilyen szexi és fiatal legény, hanem mondjuk egy 62 éves, 160 centi magas, dagadt tokás ázsiai cégvezető lenne, akkor is ennyire elnéző lenne-e a közönség a kapcsolatuk iránt. Akkor is romantikus lenne látni, hogy egy pávatollal simogatja Anastasia meztelen testét? Vagy ha teszem azt, nem lenne gazdag, hanem csak egy suttyó kis kábszeres valamelyik gettóból. És például fekete. Aki pár hasonlóan fekete haverjával simogatnák az említett meztelen testet. Gondolom, akkor annyira azért nem lenne izgalmas, és fantáziát és genitáliát ingerlő a dolog.
Mert a perverz szerelem csak a gazdag, fiatal, szép és fehér férfiaknak megengedett. Ha ezek közül bármelyik is hibádzik, akkor a keresztény közösség egyből az utcára vonul, hogy felgyújtsanak pár IMAX mozit. Ott volt például a szerencsétlen José, a normális átlagember (nyilván egészséges szexuális vágyakkal), aki labdába sem rúghatott a milliárdos perverz csődör mellett, aki még székelés közben is többet keres, mint a latinó egész életében. Egyszerűen csak odébb dobja őt mr. Grey, és soha többé nem látjuk viszont. Kit érdekel, mi lett vele? Nem volt se fehér, se gazdag, nyilván éveken át táplálta a kis szerelmét Ana iránt. Friendzoned. Nem volt elég gazd… mármint izgalmas. Valahogy nem ő volt az igazi. Feltételezem, Josénak nem volt saját vállalata. Még kocsit se vett a lánynak. Micsoda ‘lúzer. „Nem hallottad, hogy nemet mondott?!” Mon dieu, agyon kéne verni az ilyeneket! Ah igazhi úhiembeh nagyhon diszkhéten pszichopatah!
„Because I’m fifty shades of fucked up, Anastasia.”
Szerintem ezt a filmet még Jézus is jóváhagyná, mert minden, amit a játszószobában csinálnak annyira ártatlan, és annyira nem durva, hogy akár bele lehetne írni valamelyik zsoltárba. De nem, inkább egy szerződésbe írjuk bele! Jaj, az a rohadt szerződés. Komolyan. Mit akartak azzal a szerződéssel? Megmutatni, hogy mennyire földhözragadt és anyagi ennek az egész kapcsolatnak a légköre, hogy aztán legyen miből továbbugrani a romantikára? Vagy infantilis módon azt hitte valaki, hogy izgató, ha obszcén dolgokról közönyös, tárgyilagos hangon tárgyalunk egy konferenciateremben? A nadrágunkba kellett volna élveznünk a helyzet abszurditása és fanyar humora felett érzett gyönyörűségünkben? Nem tudom felfogni, magyarázza el nekem valaki, hogy a gyakorlati hasznán túl a filmben miért kapott ilyen kiemelt szerepet a szerződés, ha ez a cserepes növény intelligenciaszintjén vegetáló üresfejű főszereplő még a dolog alapvetését sem fogta fel, és az részletes kitárgyalás ellenére az első fenékpaskolástól megilletődik. Anastasia tényleg egy végtelenül bárgyú és felszínes fanfiction karakter, de ezt tudjuk enélkül is.

A ceruza fallikus szimbólumnak számít?
Mert így csak stilizálttá és valószerűtlenné tesz egy valóban jelen lévő dolgot. Mintha a valóságban így működne ez, hogy a felek aláírnak egy 10 oldalas nyomtatványt, melyben lefektetnek minden apró részletet a szexuális életükkel kapcsolatban. Esetleg a tapasztalatlan Anastasia (és az írónő…) fejében, igen. Mert az igazi férfi ennyire önazonos, ennyire tudja, mit akar! Vagy gazdagék így nyomják? Abba már bele se megyek, hogy hősnő mi a francot gondolt, mi fog történni kettejük között, mikor anális öklözésről beszélnek, aztán meg kiborul hat szíjcsapástól. Biztos én vagyok túlságosan férfi, és nem érzem át a mélyben meghúzódó érzelmes áramlatokat, de amikor egy kapcsolat eleve arról szól, hogy “addig akarlak baszni, amíg eszméletednél vagy”, akkor ne jöjjenek nekem a tündi-bündi kis romantikájukkal, mert egy rohadt szót sem fogok elhinni belőle! Most írtál alá egy szerződést arról, hogy maximum hány centisre tágíthatják ki az ánuszodat, te szerencsétlen, ez nem az a szitu, amikor megváltoztatod a ‘rosszfiút, megszelídíted a zabolátlan férfiállatot! Vagy igen?! Persze, hogy igen! Mert a kétbites női fantáziavilágban az egymásnak ellentmondó dolgok nem abszurditást, hanem gyöngédséget és szerelmet szül. SZERELMET!
„Love me like you do! Love me like you do! Love me like you do-oo-ooh!”
Mr. Grey annyira gazdag, és annyira domináns, hogy még a szexet is szerződési pontokba szedi. Olyan nincs, hogy valami ne úgy legyen, ahogy mr. Grey akarja, mert ő az atyaúristene a filmnek, és úgy eleve a nők lelkivilágának. Legalábbis a film szerint. Nem szeretem a gyilkos feministák pártját fogni, de néha kénytelen az ember: milyen színben tünteti fel a nőket a Szürke ötven árnyalata? Anastasia a legjobb, amit a film női oldala nyújtani tud, ő a neme bajnoka, a főszereplő, a reprezentatív szelet, és mit tud felmutatni? Megvehető pénzért, mint egy olcsó örömlány, egyből olvad és szétteszi a lábát a csinos pasasnak, pucsít, ha azt parancsolják, hogy pucsítson, és ül, ha arra utasítják. Tudja, hol a helye… a konyhában, vagy az ágyban. Jelleme egyáltalán nincs, csak a férfi mellett tud valaki lenni, de akkor sem több egy alárendeltnél, mert sem a saját szexualitását, sem az akaratát nem tudja helyén kezelni. Az esetek 95%-ban fel van izgulva, sóhajtozik vagy pirul, mint valami hülye, szellemi fogyatékos és infantilis tinilány, csak arra várva, hogy egy erős, gazdag, határozott, titokzatos, gazdag, veszélyes és veszélyesen szőrös troglodita álompasi odaálljon a 11-es vonalára, és hatalmas, százdollárosokkal körbetekert péniszével sorra lője a gólokat.

A kínzókamra nem egy szexi hely. Meglátod, menekülj!
Mert mint tudjuk a nők életképtelen, gyenge és elnyomható lények. Ana egyedül érzelmi síkon tud támadni, de az is csak előjáték nála, és mivel a karakterek között nincs kémia, szikrázás, vagy bármi, ami indokolná ezt a túlfűtöttnek szánt, üres erotikát, hiteltelen az egész drámázás. Komolyan, a férfiaknak készült pornót tartják primitívnek, de ez még annál is sokkal ostobább és degradálóbb… lényegében mindenkire nézve. A két főszereplő színészi játéka száraz, érzelemmentes és eszköztelen(ül hanyag).
Őszintén utálom ezt mondani, de még a sokat és sokszor szidott Alkonyatban is (amit egyébként semmilyen körülmények közt sem hoznék fel pozitív példaként, de hát mégiscsak az volt az alapsztori) hihetőbb volt a hatalmas románc, mint itt. Dakota Johnson és Jamie Dornan egyszerűen tehetségtelenek. Külön külön is azok, de együtt… együtt valami csodálatosan rossz színészek. Kívül és belül is jellegtelenek. Laposak. Szürkék. Szóval ilyen tényleg szempontból nagyon jól passzolnak ehhez a filmhez.
A film története pocsék. Felvezetése valaminek, amit majd a későbbi részekben bontanak ki, de még ezt is sikerül rosszul csinálnia. Nem ismerjük meg a karaktereket. Kapunk pár heveny háttértörténeti félmondatot két jelenet között és kész. Semmit nem tudunk meg róluk, de nem is nagyon akarnék megtudni róluk többet, mert végtelenül sablonosak és unalmasak. Borzasztóan. Szörnyen. Égbekiáltóan. Hogy lehet egy gazdag szado-mazo kedvelő ficsúr sablonos? Így. Most teremtődött meg a sablon. Nevetséges, hogy valaki egyedül indul a saját mezőnyében, és még így is érdektelen. A színész miatt meg még hiteltelen is. Ne mondja nekem senki, hogy ez a mama kedvence, League of Legends regionális bajnok bucifej kapitány egy gazdag playboy, akiért ölnének a kiéhezett fiatal nők! Még a szeme se áll jól! (A jobb oldali nagyobb mint a bal…) Összejön a létező legátlagosabb lánnyal, csak mert az feltett egy sémakérdést, és aztán bevezeti a saját softos fétisvilágába. Huppognak párat, jól szórakoznak, de a férfi távolságtartó, mert ő a nagy és kemény hím, aztán mégsem annyira. Aki nem szeretkezik, hanem baszik, nem képes érzelmekre és finomságra, aztán meg mégis képes. Majd pedig jön a regresszió, vagyis pár övcsat csattogtatás a fenéken, és sértődéssel zárjuk a sok száraz és nyögvenyelős párbeszéddel tarkított utolsó két órát. Fellélegeznénk, de tudjuk, a csiklótáncoltatás itt még nem ér véget.

-Most minden ismerősöddel megszakítod a kapcsolatot, értem?!
Ami miatt érdekes lehetne a Szürke ötven árnyalata, az a perverzió. Mert ha már gagyik a karakterek (még a manipulatív, wannabe-pszichopata, szexuális ragadozó Grey is vállalhatatlanul hitvány), béna a történet, valamint indokolatlanul hosszú és vontatott a film, akkor legalább botránkoztasson meg. Legyen merész, erotikus, vad, érzéki, szenvedélyes. DE NEM! Helyette kapunk három rövidke jelenetet, ahol kiszúrják a szemünket valami kis simogatással, ami akár a Disney-csatornán is mehetne főműsoridőben. Nincs feszültség, nincs kéj, sehol semmi mámorban fuldokló gyönyör, csak néhány gyors vágókép (amit még plusz megvágtak), pár villanásnyi meztelen bőr pár olyan helyről, ahol amúgy sem illetlen látni, és egy kevés kikötözés. Nagy ügy.
Dakota Johnson, nem mondom, próbálkozik, beharapja a szája szélét, forgatja a szemét, nagyon túljátszva nyögdécsel és rángatózik leheletfinom ütésekre, gyakorlatilag mindentől spontán orgazmusa van, sőt, láthatjuk melleit is (melyek leginkább két, szatyorba ejtett lapos kőre hasonlítanak), és egy pár duzzadt bimbót. Egyikre sem voltam kíváncsi, de azért köszönöm. Viszont Jamie Dornan unott, fásult, és nem azért, mert sokszor csinálta már ezt a játékot (mert sokszor csinálta, ebben teljesen biztosak lehetünk, a beteg állatnak szerintem egész iratszekrénye van szerződéssekkel és vérmintákkal), hanem azért, mert rosszul játszik. Mintha nem lenne jelen a saját vágyfantáziájában, ami nem is meglepő, hisz valaki máséban tartózkodik. Ez E. L. James maszturbációs díszletvilága, és valahol megbocsájtható, hogy Dornan nem lelkesedik ennek a barlangi trollnak a nyáltól és hüvelyváladéktól csöpögő képzelgéséért. Elmondhatatlanul káros fantázia, aminek meg kéne maradnia az alkotója fejében, vagy legalább nem kéne ekkora publicitást kapnia.
„Bend over. I’m going to hit you six times and you’re going to count with me.”
A film erotikusnak és tabudöntögetőnek szánt gerince, az ütős rész olyan erős, mint egy bolha fingja. Semmi, nuku. Teljességgel abszurd és életszerűtlen ostobaság. Nem tudtam, hogy sírjak vagy röhögjek az ebből fakadó esetlenségen, ezért inkább röhögtem. Ami a vásznon zajlik, az nem durva, és még csak nem megbotránkoztató, hanem kínos. Csupán egy fantázia. Olyasvalakinek a hormongőzös képzelgése, akinek szemmel láthatólag semmiféle ilyen irányú tapasztalata sincsen, viszont látszik, hogy nagyon szívesen venné, ha jönne egy huszonéves, izmos milliárdos, kikötözné egy franciaágyhoz és elnáspángolná a visszeres valagát. Nem szokásom ennyire beleállni a szerző személyébe, de ez a fajta szemérmetlenség és alpári, álszent igénytelenség egyszerűen dühítő. Ahogy az is, hogy ezt az igénytelen szemetet ennyien és ennyire kritikátlanul megkajálják…

A jó, a rossz és a csúf. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.
Egy nyakkendővel kötözi meg Krisztián Anasztáziát. Nyakkendővel. Na ne szórakozzunk már egymással! Mi a fene ez? Valami szoftpornó a XVIII. századi angol úriembereknek? Megmondom én, hogy mi ez. Egy rohadt szerepjáték, melyben a felek eljátsszák, hogy egy kikötözős szado-mazo aktus résztvevői, mely mögött az áll(na), hogy mr. Grey ki akarja élni valakin a neurózisát, ami nyilván valami korai traumára vezethető vissza. De látszólag senki sem hiszi ezt el, pláne nem a néző. Csak dobálóznak az alárendelt meg uralkodó szerepkörrel, mert ebből alig látunk valamit. Imitáció. Póz az egész. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyire nincs tétje a filmnek. A felek legfeljebb érzelmileg sérülhetnek, de mivel ezen a síkon (is) olyan szinten állnak, mint egy pár söralátét, ez a veszély sem fenyeget. Ebbe a safe space-be még véletlenül sem türemkedhet be a csúnya, kellemetlen realitás.
Miért kell fél percenként az orrunk alá dörgölni, hogy mr. Grey milyen rohadt gazdag? Van egy hatalmas irodaháza, oké. Gazdag. Értem. Van egy garázsnyi kocsija. Vettem a lapot. Van helikoptere, menő lakása. Értettem, köszi. 850 nyakkendője, 1200 öltönye, 17.600… ÉRTEM! Van saját sofőrje, simán lenyomoztat, vesz egy csomó drága ajándékot… ÉRTEM BASSZUS! GAZDAG! LÉPJETEK MÁR TÚL RAJTA! ENNYIRE ROHADT FELSZÍNES A TÖRTÉNET?! Igen. Az érzelmek elsikkadnak a szerepjáték és a színészek igyekezete között, hogy hozzák a szerepet. De még ha elhisszük a nemlétező szerelmet, akkor is mit kapunk? Egy szépség és a szörnyeteg sztorit, ahol a lány naiv, őszinte és tiszta vonzódásával meggyógyítja a keménynek és hidegnek tűnő (de belül sérült, meg persze romantikus és kedves, mert így a szexi…) férfi sebzett szívét.
„No. No, Ana, you can’t love me.”
Unalmas és hazug. Sokszor láttuk már, és elsőre sem volt olyan égbekiáltóan izgalmas. Amiben egyedi, mármint egyedülállóan hazug, hogy ezt a gyerekes tündérmesét felnőtt, elvileg érett érzelemvilágú nőknek próbálják eladni. Nagy sikerrel, teszem hozzá, hisz minden menopauza felé közeledő háziasszony hinni akarja, hogy van valahol egy nagyon kemény, állatias, gyöngéd, szadista, ragaszkodó, pszichopátiás, sebzett lelkű, szeretetre vágyó, de szeretni képtelen, nagyvonalú, gáláns, határozott, domináns, megmentésre váró multimilliárdos, aki egyszer csak bekopog az életébe, és pont ŐT akarja bevonni a gazda-szolga kapcsolat nyomorgató bűvkörébe, hogy aztán a nő átlagossága szétfeszíthesse azt. Amit meg befejezés gyanánt odaköpnek elénk, az egyszerűen csak nevetséges. „Kérem vissza a kocsim árát!” Nem anyagias a leány, neeem. “It’s all about love, baby.” Aztán cliffhanger (bár inkább “moundhanger“…), és vége a filmnek. Vajon újra összejönnek?! Úgy izgulok, alig tudom kivárni a folytatást! Az elkövetkezendő két részben hőseink egymástól függetlenül fognak létezni, és nézhetjük, ahogy Anastasia a barkácsboltban dolgozik, Grey pedig pasziánszozással is többet keres, mint egy kisebb ország GDP-je? Nyilván. Rohadtul valószínű, hogy így lesz, ugye?! Ez nem más, mint egy böszme nagy sértés. Vagy sertés. Szóval szimplán csak disznóság.

Ott áll egy mrs. Robinson…
A Szürke ötven árnyalata egyszerűen túl van értékelve. A saját hírnevében fürdik. Sokan szeretik, sokan lehúzzák, de mindenkinek van róla véleménye. Ami jó dolog, de ne csináljunk belőle celebet. Mint film, átlagon aluli. Két órán át (!) piszmog a saját semmitmondó, unalmas és érdektelen cselekményében, ami nem is cselekmény, csak ajakrágások, teázások, nyafogások, diplomaosztók, szánalmas dialógusok és benyögések („-Én nem szeretkezek, hanem kúrok!“) inkoherens láncolata. Egyáltalán nem merész, nem feszeget semmilyen tűrésküszöböt, és még azon túl is sótlan. Egyetlen teljesítménye, hogy elterjeszti ezt a fals férfi ideaképet, normalizálja a kapcsolaton belüli testi-lelki erőszakot, és a szerelmet úgy állítja be, mint valami mindenkit megváltó univerzális gyógyírt.
Az utolsó jelenet nagyon jól jellemzi a készítők viszonyulását ehhez a témához: a férfi közeledik, a nő meg bedobja a piros lapot. Mert egy kicsit lehullott a Disney csatornás illúzió. Semmi baj, majd visszaakasztjuk. Ennyit vállalt a rendezőnő, Sam Taylor-Johnson, és egyébként maga E.L. James is. Az első lépés után visszatáncoltak, mert csak kacérkodnak a szexualitás normalitáson túli végleteivel. Nem tudom minek kellett erre a nőre bízni a történet megfilmesítését, mikor egy John Lennon életrajzi drámán kívül semmi érdemlegeset nem tett le az asztalra, de biztos ő volt a legalkalmasabb a feladatra, aki a gyáva alapanyagot is képes gyáván adaptálni. Az egyetlen női rendező, akit elő tudtak kaparni? Hát, köszönjük meg a hölgynek ezt a pompás élményt, és kívánjunk neki közösen sok szerencsét a további munkáihoz. Mert rohadtul szüksége lesz rá…
- Kitahito