logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2022/07/12 / Szerző: Kitahito

Szerb film

A felnőtté válás hosszú és rögös útja csalódásokkal, kompromisszumokkal, és megszegett ígéretekkel van kikövezve. Például annak idején én is megfogadtam, hogy „ezt az alpári, hatásvadász, balkáni csövesbánat softpornót a büdös életbe nem fogom megnézni!". Erre tessék, itt vagyunk.

Szerb film cover

Amennyiben még sosem hallottál a Szerb film című 2010-es szerb (horror) filmről, úgy azonnal zárd be ezt az oldalt, majd a böngészőt, rántsd ki a tápkábelt a falból, verd szét a router-t, ne fizesd be a villanyszámlát és költözz ki a legközelebbi erdőbe vagy barlangba, csak hogy még véletlenül se kelljen semmilyen formában kapcsolatba kerülnöd vele. Viszont amennyiben azon szerencsétlenek közé tartozol, akik már ilyen vagy olyan formában érintkeztek ezzel a borzalommal, úgy gratulálok, átkerültél a MÁSIK CSOPORTBA, vagyis abba az átkozott kisebbségbe, mely megtapasztalta e toxikus termékről visszaverődő fotonokat a retinájával, szóval gyakorlatilag menthetetlenül el van veszejtve.

Na, nagyjából ilyen mértékű negatív pátosz övezi a Szerb filmet, mely elviekben a legdurvább akármi, amit akárhol akármiről láthatsz, de valójában egy Asylum filmek színvonalán leforgatott trash horror, amit igyekeztek 70/30 arányban felütni pornóval és abszurd, irreális erőszakkal. Bármilyen üzenetet is akar átadni a szépség és a tisztaság bemocskolásának groteszk gyönyörűségéről, a szerb néplélek (vagy akár in general az ember) eredendő korruptságáról és belső sötétségéről, ahogy a filmben megrendezésre kerülő művészpornó, úgy maga a Szerb film is képtelen bármit közvetíteni, a jelentés elveszik félúton, már ha egyáltalán volt és elindult, mert ez a kommunikációs csatorna alkotó és néző között teljesen ellehetetleníti az esetleges érdemi tartalom befogadását. A végeredmény egy inkoherens, infantilis, végtelenül túltolt és komolyanvehetetlen szemét, ami még azt az egy dolgot sem tudja betartani, amit ígér: nem tud lesokkolni, elundorítani, megrázni, hisz a vulgaritása és brutalitása annyira öncélú, annyira nevetségesen képtelen, hogy önmagát oltja ki, és már gyanítható, hogy csak puszta provokációs és polgárpukkasztási szándék volt mögötte. De persze akár el lehetne ütni annyival a dolgot, hogy én már egy teljesen deszenzitizált, fásult, művérben marinírozott horrorfogyasztó vagyok, és az én esetemben a film nem éri és nem is érheti el a kívánt hatást. Jogos felvetés. Éppen ezért, amilyen elvetemült állat vagyok, megkértem az anyámat, aki jó eséllyel az egyik legártatlanabb 50 év feletti lélek a világon, hogy csatlakozzon hozzám. Tartunk egy filmezős estét, jó szórakozás lesz! Pattogatott kukorica, boros kóla, heveny szekunder szégyen, ilyenek. Természetesen nem mondtam el neki, hogy mit nézünk.

Garantált szórakozás az egész családnak!

Rövidre fogva a történetet (mármint nem a filmét, az nyilván sokkal, de sokkal összetettebb és érdekesebb…), valamikor a tizedik perc környékén elaludt, és csak a gyereksírásra ébredt fel, ezzel is bizonyítva, hogy a nők füle mennyire érzékeny a magasabb frekvenciájú hangokra, majd a maradék időt szótlan érdektelenségben ülte végig. Amikor elkezdett legördülni a stáblista, lassan felállt, annyit mondott, hogy „…ilyen egy ostoba hülyeséget!“, és kisétált a szobából. Később, némi noszogatás után nagyjából kifejtette azt, amit én is a korábbi bekezdésekben, hozzátéve, hogy soha többé nem néz velem semmit, de most tényleg. A betartatlan ígéretek, ugye.

Visszatérve a kritika tárgyát képező, jó ízlés ellen elkövetett audiovizuális atrocitásra, felfedezhetünk egy igen okos, szinte senki által nem használt cselt, melyet a kimondhatatlan és fél tucatnyi helyesírási hiba nélkül leírhatatlan nevű rendező, Srdjan Spasojevic elkövetett, mégpedig azt, hogy ha a néző az iszonyattól és undortól eltakarja a szemét, a saját hányásában fekve vonaglik a földön, vagy épp igyekszik az első keze ügyébe eső tárggyal felvágni az ereit, akkor aligha tud arra figyelni, hogy a film… nos, egy rakás szar. Egyesek ezt olcsó húzásnak titulálnák, és szerintük Spasojevic jobban tette volna, ha marad a teherautóról leesett, hamisított Ray Ban napszemüvegek aluljáróban történő árusításánál, én viszont azt mondom, hogy zseniális megoldás! Így a könnyű klikkekre klaviatúrát koptató kritikusok öntudatosan és büszkén fogják nem megnézni a filmet, hisz bármelyik kiemelt gore jelenet első 10-15 másodperce után bedobhatják a törülközőt, és 1500 leütéssel olyan hírverést csinálhatnak a szennyes kis garázsprojektednek, amit a produktum költségvetésének százszorosából se lennél képes finanszírozni!

„That’s it, Milos. That’s the cinema. That’s film.”

És látjuk, hogy működött! A Szerb film akkora botrányfilm lett, hogy még azok is ismerik, akik sosem látták, és azok is több évnyi terápiára szorulnak, akik csak hallottak róla! Legalábbis a negatív hírverés és a nem elhanyagolható tény, hogy számos országban betiltották, ilyen groteszk méretűre fújta azt a csendes finggal megtöltött kis lufit, amit ez az… “alkotás” megérdemelt volna. Ebben, láthatjuk, én is vétkes vagyok, hiszen már nagyjából két oldalt telegépeltem ezzel a bevezetővel, a fordított pszichológia szabályai szerint szándékommal ellentétben gyakorlatilag mindenkinek meghozva a kedvét a mű megtekintéséhez, és még mindig nem beszéltem magáról a filmről. Skandalum! Képmutatás! Ideje hát orvosolni ezt a mulasztást, és az alapul szolgáló nemtelen matéria adta lehetőségekhez mérten alaposan kivesézni a csodálatos történetet!

Történetünk “hőse” (annak, hogy csak egy pár macskakörmöt használtam, pusztán esztétikai oka van) Milos, a visszavonult pornószínész, aki feleségével, Marijával és 6 éves kisfiával éli boldog életét. Oh, és ott van még Marco, alfahímünk féltékeny rendőr testvére. A család tagja még Milos legendás, Mark Wahlberg-et megszégyenítő méretű gumipénisze, mely annak idején a kétes hírnévhez juttatta, de mostanában már teljesen kihasználatlan, és parlagon hever. Emberünk a rivaldafényből kizuhant kisemberek nosztalgiával kevert melankóliájával nézegeti régi felvételeit, ellentétben a gyerekével, aki pedig a pszichoszexuális fejlődésben bekövetkezett korai törés élményével nézi őket, de ez rendben van így, mert a kis család belső, boldog dinamikáját az alkohol, a pénztelenség, és a kemény kúrások valahogy egyben tartják. Ám egyszer csak váratlanul a semmiből érkezik egy visszautasíthatatlan ajánlat az utolsó NAGY MELÓRA! Persze vissza lehetne utasítani, de a fizetési csekken szereplő nullák száma és Milos egója nem igazán ad erre reális lehetőséget. A megbízót Vukmir-nak hívják, és a szép lassan adagolt ködös információk alapján megtudhatjuk, hogy egy különleges, művészi felnőttfilmet akar forgatni, és elefántormány méretű férfiassággal megvert expornósunkat szánja a főszerepre. Ő kell neki, hogy elkészíthesse a mesterművet, amit megálmodott.

Bocs, de nem. Az az energia szektor, autóipar, gépipar, bányászat és mezőgazdaság. Hülyeségeket beszélsz.

Milos-t természetesen szánt szándékkal vezeti félre a rendező, és zárja el az ajánlat érdemi mérlegeléséhez szükséges információktól (nem mondják el neki például, hogy egy vérgőzös gyilokpornóban kell szerepelnie, melybe a saját feleségét és fiát is bevonják majd), de ez valószínűleg felesleges óvatoskodás volt az egyértelműen elmebeteg vizionárius művész archetípust megtestesítő Vukmir részéről, ugyanis a deep web-es rivaldafény és a hatalmas vagyon ígéretétől megittasult emberünk az ilyenkor kötelező időhúzó és teljesen felesleges belső vívódás után minden vészjósló, vörös felkiáltójelet figyelmen kívül hagyva belemegy a dologba. 30 perc eltelt a játékidőből, de nem baj, most már nagyjából sínen vagyunk, igaz? Nos, nem igazán. Az film lassan indul be, és ezen nem javít az a tény sem, hogy a filmben szereplő film is lassan indul be: nem elég, hogy végig kell nézni egy amatőr pornófilmek színvonalán mozgó bevezetőt, mikor végre elkezdődik a nagybetűs CSELEKMÉNY, és belecsöppenünk a forgatásba, az is hasonlóan vontatottan startol el, ráadásul ezúttal mindennemű kontextus nélkül csöppenünk bele az eseményekbe, akárcsak Milos, akit a forgatókönyv ismerete nélkül, bármiféle instrukció hiányában küldenek a kamerák elé, hogy “csinájjá’ amit akarsz, paraszt!”. Nem fogom elvitatni: értelemszerűen lehetséges, hogy elméletben izgalmas és gyümölcsöző az, ha egy színésznek teljesen improvizálnia kell egy-egy szcenárióban, és a reakciók autentikusságára való tekintettel semmit sem vesznek fel kétszer, de a valóságban ez leginkább bizarr, arról nem is beszélve, hogy meglehetősen kétséges az így elkészült produktum minősége, de hát Vukmir elégedett, szóval gondolom minden rendben van.

„Baby, I’m gonna fuck you up.”

Az első jelenetben Milos-t beterelik egy árvaházba (vagy leányiskolába, vagy valami épületbe, amit sikerült a forgatás idejére lefoglalni…), és tanúja lehet, ahogy egy lépcsőn üldögélő 15 éves forma csajjal meglehetősen gorombán beszél a vélhetően édesanyja, és… cut. Bravo! Gumilőcs csak állt a folyosó közepén, arcán azoknak a bamba/értetlen kifejezésével, akik nem tudják, hogy miért vannak itt és mi a franc folyik körülöttük, tehát színészkedik, mármint pont, hogy nem színészkedik. Ha ez nem művészet, akkor nem tudom, mi az. A következő jelenetben megcsodálhatjuk, ahogy a korábbi lány (továbbiakban Jeca, mert amúgy így hívják) erotikusan nyalogat egy jégkrémet, miközben a mindezt egy sötét szobában elhelyezett képernyőn nyomon követő Milos jégkrémjét egy nővérnek öltözött hölgy nyalogatja. The plot dickens: legközelebb már Jeca anyja kényszerül Milos elé térdelni, miközben a lány kíváncsian nézi az aktust. Ez érthető módon kicsit szokatlan a hősünknek, hisz azért mégiscsak egy kiskorúról van szó, meg ilyenek, és a mama amúgy sem nyalni, hanem harapni szokta a jégkrémet, szóval itt komoly morális fenntartások vannak, de azért némi noszogatással ellövi a patront, és tovább gördíti a senki által nem ismert cselekményt. Igen, van egy olyan érzésem, hogy még maga Vukmir se nagyon tudja, mi a szart akar kihozni ebből az egész improvizációs vegyesfelvágottból, de ne legyünk szigorúak, a művészi vízió bizonyára megtűri a nemlétező forgatókönyvtől való kisebb nagyobb eltéréseket. Elvégre ez maga a nyers, szerb valóság, az élet, baby! Reality, meg amit akartok! Az emberi természet sötét oldala bontakozik ki a szemünk előtt, az igazi, hamisítatlan ösztönén (erről majd később!), vagy mi. Szóval ami a celluloidra kerül, az olyan Ed Wood-os formula szerint mehet is a vágóterembe, ‘jóleszazúgy!

Itt kérem profi operatőri munka folyik!

Ezen a ponton Milos fejében is elkezdenek recsegve-ropogva megmozdulni azok az ominózus fogaskerekek, így hát megkéri Marco-t, hogy ugyan nézzen már utána a rendezőnek, hátha talál valami gyanúsat. Mármint a számos gyanús dolgon túl, melyeket pár pillanatnyi felületes megfigyeléssel fel lehet fedni. Meg is tudja, hogy szláv Lucifer korábban pszichológus volt, és egy televíziós gyerekműsornál dolgozott. És a nemzetbiztonságiaknál. Érdekes karrier. Azt hihetnénk, hogy ennek lesz bármi jelentősége a későbbiekben, de csalódnunk kell, hisz ha véletlenül következne is ezekből az infókból valami, amit tompaagyú hősünk felhasználhatna… valamire (igen, kb. ennyire átgondolt a terv…), akkor sem számít semmit, hisz ezt követően Vukmir-nek első dolga, hogy egy pohár whiskey és kábítószer tetszőleges keveréke mellett beavassa a bullshit művészi víziójába és megmutassa neki az újszülött erőszakolós “arthouse” pornófilmjét. Az ilyesmi általában okot ad az aggodalomra. Természetesen ezen a ponton Milos is méltóztatik kiakadni, elviharzik és elhajt, csak hát az italába kevert narkotikumoktól kicsit elkapja a kangörcs, így nem fog gyanút, mikor egy kísértetiesen üres útkereszteződésnél megjelenik a nővér ruhába bújtatott céda (a stáblistán mint Doktorka szerepel, ami akkor is megmosolyogtat, ha tudom, hogy nincs szó becézgetésről), helyette inkább elkezdi markolászni a melleit. Mármint a nőét, nem a sajátját, annyira azért nincs beindulva. Az meg cserébe markolássza a férfi péniszét, tehát minden a legnagyobb rendben halad… és hirtelen filmszakadás.

„With great talent comes a great desire for self-fuckability.”

Milos az ágyában ébred X idővel később, véres arccal, fejfájással, és persze fogalma sincs semmiről. Úgy általában sem, de most konkrétan nem emlékszik az elmúlt nap/napok eseményeire, ami elég nagy baj, mert a családját nem találja sehol, szóval ideje meglátogatni Vukmir-t, aki szintén felszívódott, viszont legalább ott hagyott az asztalán egy kupac kazettát, melynek egy része az előző forgatásról származik. Ez fontos, mert bár hősünk már az odafelé úton többé-kevésbé összerakja az eseményeket, de így legalább láthatja többek közt azt is, ahogy a rendező egyik embere análisan szodomizálta, miközben ki volt ütve, ami legalább olyan érdekfeszítő, mint az a felvétel, melyen egy Tesco gazdaságos Ku-Klux-Klan maszkot viselő fazon kényszermélytorkoztat és ily módon megfojt egy láncokon lógó nőt, akinek vélhetően percekkel korábban verték ki a fogakat a szájából. Egyébként a kiesett időben Milos megerőszakolta, majd egy bozótvágóval lefejezte Jeca anyját, ami határozottan nem szép dolog, de a későbbiekkel együtt sok mindent elmondott… volna nekünk az ember sötét oldaláról, ha történetesen nem olyasvalakinek a pokoljárását nézzük végig, akit egyszerű, mint egy kupac bontott tégla, ráadásul vágyfokozó és tudatmódosító szerekkel nyomtak tele, és kvázi beleerőszakolják az erőszakba. Ez így nagyjából annyira szar, mint Vukmir filmje, de hát ne várjunk narratív konzisztenciát két olyan egyéntől (ugye elsősorban Spasojevic a felelős mindezért), akiknek az alkotói repertoárja kimerül a legalpáribb, tabudöntögető pornográfiában. Ezt egyébként Lejla a filmbéli rendező fejére olvassa, mondván, hogy Milos még Istent is seggbe baszta volna a parancsára, és elég lett volna levágni a fia fülét ahelyett, hogy egy hörögve kopuláló neandervölgyivé lobotomizálják kémiailag. Valóban. Pontosan miért is volt erre szükség, direkt úr?

Hú, ez nagyon meg fogja pörgetni a GDP-t!

Mindegy, egy másik kazetta jóvoltából kapunk még egy jelenetet, melyben Milos Jeca házában ül a lánnyal és egy idősebb nővel, aki lenyom egy kis expozíciós monologizálást, mert azért kell az a plot, de hősünknek elege lesz és egy késsel túszul ejti a saját péniszét, majd kiugrik az ablakon. Ezen a ponton én is fontolgattam, hogy élek ezzel a lehetőséggel, de sajnos másfél-két méter zuhanás nem oldaná meg a problémáimat. Folytattam hát. Ismét a jelenben vagyunk. Mit tesz ezután a protagonistánk? Fogja a kezében lévő felvételeket, és rohan velük a rendőrségre, mint bármilyen kicsit is épeszű ember? Fenét! Inkább felkeresi Jeca házát, hogy onnan kezdje el követni ködös emlékei nyomvonalát. Felteszem azt gondolja, hogy ha végigmegy azon az úton, amit az ablakon való kiugrás után tett meg, akkor abból majd ki fog sülni valami jó. Spoiler alert: nem fog. Szóval a múltbéli bedrogozott/kanos Milos bemegy egy éjjel-nappali boltba, és… kimegy onnan. Értem. Nagyon rosszul van szegény, megtalálta a gerjedelem, és mivel az irreálisan nagy gumipénisze magába szívta a testében keringő speedes vér nagy részét, szinte már elájul, ahogy szédelegve ténfereg az utcán. Itt az idő, hogy felhívja az egyiket a történetben szereplő két személy közül, akiket nem kéne felhívnia: a tesóját. Megkéri, hogy jöjjön érte, mert egyszerűen nem bír egy ekkora pénisszel közlekedni. Elmondja neki a címet, meg minden. Baktat még egy kicsit, majd leül egy sikátorban, és várja a fuvart. Legalábbis várná, mert meglát egy random nőt az utcán, és elkezd maszturbálni, mire pár helyi suhanc agyba-főbe veri. Szerencsére épp időben befut… Vukmir kopasz testőre, meggyilkolja őket, hősünket pedig betuszkolja a kocsija hátsó ülésére, közvetlenül a rendező mellé, majd hosszan-hosszan hajtanak egy üres raktárépületig, mely a film nagy befejezésének tervezett helyszíne lesz. Mégis hogy került oda ez a skinhead terminátor? Ki értesítette Vukmir-t? Egyesek ezen a ponton elkezdenének gyanakodni egy bizonyos illető szerepét illetően. Ebből is látszik, hogy Milos nem egyesek.

„A real, happy Serbian Family. Life. Art.”

Szóval mialatt Vukmir beavatja hősünket a háztáji joghurtkészítés rejtelmeibe, elkocsikázunk a tetőpontként szolgáló raktárépületig, a jövőbeli Milos pedig valahogy követve ezeket a szétkábítószerezett agya generálta ködös emlékeket szintén eljut a célállomásra. Újra visszaemlékezés: hősünk az ügyeletes nővérkétől kap még egy fecskendőnyi málnaszörpöt, és a nővérke is kap egy fecskendőt a nyakába, hála Milos kissé impulzív viselkedésének. Ténferegne ide-oda, de egy security-s ruhába öltözött, nagydarab teenager elkapja, a vágás mágikus erejével élve levetkőzteti, és elviszi a forgatásra berendezett csarnokba, ahol már várja egy ágy, két fedetlen fenék, és egy ki nem mondott feladat, melyet emberünk azon nyomban teljesít is, tehát rácuppan a kisebbikre, vagyis vélelmezhetően Jecára, míg 60-70 csípőlökéssel és egy rektális repedés hangjával később a símaszkos ISMERETLEN (vajon ki lehet?!) is csatlakozik, hogy használatba vegye a másik altestet. Summa summárum: jön a big reveal, lekerülnek a maszkok, és kiderül, hogy míg Marko Milos feleségét erőszakolta, addig Milos… nos, Milos a saját kisfiát kúrta véresre. Nem vette észre a péniszt, na! Elnézte a lyukat! Upsy! Mindannyiunkkal előfordul az ilyesmi. Kivéve persze, hogy nem, és még az afrodiziákum sem magyarázat egy ekkora malőrre, legalábbis a bíróság előtt biztos nem állná meg a helyét.

No more sing, dance and pretend for you, Kazoo kid.

Míg tartanak a döbbenet pillanatai, Vukmir lenyomja artsy-fartsy monológját a semmiről, ám váratlanul megjelenik a nővérke, aki időközben véresre maszturbálta magát egy rozsdás vascsővel, és teátrálisan meghal. Ez volt az a pont, ahol Milosnak elgurul a gyógyszere, az utolsó csepp. A kisfia ánusza egy dolog, de most a pornós nővérruhába öltözött random kurva is fűbe harap?! Fuck this shit! Felugrik, és elkezdi Vukmir tarkóját közelebbi ismeretségbe hozni a betonpadlóval, míg Marija a zűrzavart kihasználva diszkréten átharapja Marko torkát, majd a ki tudja miért jelen lévő nonfiguratív gránitszoborral segít a férfi fejének szilárd halmazállapotúból folyékony halmazállapotúvá válni. Mindeközben a biztonságiak Milos-t ütlegelik, ám az megszerzi az egyikük pisztolyát és megöli őket, sőt még a skinhead testőrt is sikerül megsebesítenie, de nem eléggé, így elkezdenek dulakodni, és… mondjuk úgy, hogy hősünk elég kreatív módját választja annak, hogy kivégezze ellenfelét. Miután mindezzel megvan, finoman arcon bokszolja a feleségét, és a fiával együtt hazaviszi őket. Igen. A családja végig otthon volt, bezárva a pincében, és ha az ébredés után rászán még +30 másodpercet a nézelődésre, valószínűleg meg is találja őket. Persze akkor Spasojevic nem tudta volna ilyen hatásvadász módon megmutatni nekünk a raktárban történteket. Vagy de. Akárhogy is, Milos végre mindenre emlékszik, így ő is megdolgozza kicsit a testvére arcát, majd hazamegy. Ott minden úgy van még, ahogy ottmaradt. Hiába keresett nyugalmat nem talált. Se a halálon innen, se túl az életen. Nem, nem. Zavarba ejtő módon ideillő popkulturális utalásokat félretéve, egy ilyen traumatikus esemény után a feleség és a gyerek érthető módon kicsit katatón állapotban vannak, és hát hősünk sincs éppen a toppon, ezért inkább elhatározza, hogy a forgatásról elhozott (és egyébként üres) pisztoly kaliberét meghazudtoló módon egyszerre mindhármukat átlőve véget vet ennek az egésznek. Attól a mellékes körülménytől eltekintve, hogy valahonnan előkerül még egy amatőr snuff pornó rendező, hogy fogdmegjeivel szodomizálja a hulláikat. Micsoda csattanó, ugye?! Nagyon merész! Úgy látszik Szerbiában ha eldobsz egy követ valamerre, 95% eséllyel egy szar rendezőt találsz el vele, aki úgy gondolja, hogy a művészet valahol a húgycsőnyílásnál kezdődik és egy nő méhénél vagy egy kisgyerek vastagbelénél ér véget. Roll credits!

„Where there is no life, there can’t be real art. A real talent will rot here, while maggots are giving press conferences.”

Elképesztő mű. Mármint szükségszerű, hogy a kollektív alkotási folyamat efelé a véglet felé is elmozduljon (“tömegfogyasztásra” szánt, még nem pornó, már nem film), mert minden végletet birokra kell hívni, hogy jó esetben elundorodjunk tőlük és valamiféle tanulságot levonva visszahátráljunk konszolidáltabb hátországba. Persze nem azt a tanulságot, amit Vukmir, vagy akár Spasojevic akar a szánkba rágni, mert az nettó baromság, és kb. minden amit látunk ellentart az általuk közvetíteni kívánt narratívának. Az az elképesztő, hogy még ezt a relatíve egyszerű feladatot is sikerült rosszul véghez vinni: 10-15 perc unalmas, Asylum filmek világát idéző amatőr bohóckodás, aztán oh by the way-alapon egy kis újszülött erőszakolás, pedofília vagy lefejezős dugás, hogy aztán megint jöjjön fél órányi üresjárat, és megint lehessen hüledezni valami random borzalmon. A film megtekintésének hiányában mondhatnánk, hogy ez egy jó módszer a feszültség fenntartására, mellyel adnak a cselekménynek egy kiszámítható, feszült dinamikát, de itt a két pólus túlságosan elüt egymástól, és félreérthetetlenül érződik, hogy a cselekmény csak felvezetés, gyenge indok a triggerelésre és polgárpukkasztásra. A Szerb film rendezője megpróbálta egy nyomorult, suta és elégtelen történettel legitimálni a képernyőn megjelenő öncélú és obszcén brutalitást, ami már csak azért sem működhet, mert sztorin belüli rendező nem szarozott ilyesmivel, ő a l’art pour l’art szellemét követve, majd pedig Milos-nak, de lényegében nekünk címezve elmagyarázta ennek az abszurd, gore szemétnek a mögöttes gondolatiságát, nehogy véletlenül elmulasszuk méltatni a nagy, kiművelt víziót, ami két lépés után elgáncsolja önmagát. Nem csupán láttatja az extrém szörnyűséget, de hibás kontextusba ülteti, irreális narratív díszletet ad neki, belehelyezi a valóságunk relatív hétköznapiságába, magyarázza és elvárja, hogy a túltolt abszurditás minket is magával ragadjon, és ezzel teljesen elhitelteleníti saját kreálmányát.

Akkor mire jöttünk rá? Maximum arra, hogy a Szerb film egy értéktelen hulladék lenne az emberi természetet nagy ívű, bullshit monológokkal megfejtő értelmezése nélkül is, de azzal együtt egyszerűen csak frusztrálóan hazug lesz, amit legalább olyan nehéz lenyelni, mint Milos alkar vastagságú szilikonpöcsét, szóval ne is nagyon próbálkozzunk vele…

1 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Szóval, megvert...

Következő kritika:

Böjte Csaba 3 k...

Még több Filmkritika