logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2015/02/28 / Szerző: Kitahito

What We Do in the Shadows

A megjegyezhetetlen nevű rendező, Taika Waititi és Jemaine Clement filmje detronizálja a vámpírokat, melyeket az ezredforduló utáni Hollywood az egekig magasztalt és átütött a mainstreambe. A vérszívás vér szívás, és nincs benne semmi szexi, kivéve persze, ha Brad Pitt vagy Tom Cruise kap szemfogvégre. Így terjed Anne Rice vámpírfetisizmusa és a szcientológia is.

What We Do in the Shadows 0

Illúziórombolás. Ennek a jegyében írom most ezt a rövidke kritikát, egy olyan filmről, mely a manapság egyik legdivatosabb témát fosztja meg a ráhordott csillámtól. Igen, a vámpírokról van szó. Undorító mítosz övezi őket, létük misztikumát hányingerkeltő giccsel és női szívet melengető vad erotikával mázolták be. Még régen is jobb volt, mikor egyszerűen szörnyeknek tekintették őket. Ma valami romantikus, önmarcangoló kényszer-gyilkosokká váltak, akik nem képesek elviselni a halhatatlanságot és a vele járó morális megalkuvások súlyát, viszont nem tudnak véget vetni a létezésüknek. Erősek, méltóságteljesek, és szépek. Még akkor is bizsergetik az ember fantáziáját, ha történetesen pszichopaták, gonoszok, és pusztán kedvtelésből ölnek meg ártatlanokat.

Olyan nincs, hogy egy vámpír unalmas vagy kispolgári legyen, hiszen épp ez a lényege az egésznek! A halhatatlan vérszívó felülemelkedik az emberi erkölcsiségen, átlagos szükségleteken és az azok szülte hétköznapiságon, nem kötik meg a társadalmi szokásjogok, viselkedési normák, vagy törvények. Azt csinálhat, amit csak akar, és még csak nem is zavartatja magát. Egy teljesen átlagos, ismeretlen srác bemászik az ablakodon, csendesen megáll a szobád sarkában, és hosszú órákon át nézi, ahogy édesdeden alszol? HÁT SEGÍTSÉG! ERŐSZAKOLÓ! VALAKI HÍVJA A RENDŐRSÉGET!

„When you are a vampire you become very… sexy.”

De ha ezt egy vámpír teszi, az olyan misztikus, az olyan kifürkészhetetlen és szexi. Mert a vámpírnak senki sem parancsolhat. Ha ő be akar jönni a szobádba, és nézni, ahogy alszol, akkor megteszi. Meg is ehetne, de helyette inkább megfektet. Pont téged, pedig bárkit megkaphatna, ha akarna, de látott benned valami… különlegeset, amikor épp a szilvás buktát tömted az arcodba ebédszünetben. Ez olyan romantikus, nem igaz? Hiszen csak egy kis szeretetre vágynak, és ki más adhatná meg nekik, mint a 12 egy tucat, csúnyácska lányok akik az egyediséggel való kapcsolatuk hatására maguk is egyedivé válnak. És miért? Mert ezek az átlagos, csúnyácska lányok az átlagosságukkal és a csúnyaságukkal a halandó életükre emlékeztetik őket. Na nem mintha a vámpíros történetek lennének az egyedüliek, melyekben az “utca hétköznapi lánya” a főszereplő. Gondoljunk csak az Éhezők viadalára, a Beavatottra, a Végzet ereklyéire, az Emlékek őrére vagy akár az Útvesztőre. Az egész young adult műfaj ettől bűzlik.

Anne Rice nem így képzelte a vámpírok bá(l)ját.

Pompás trend, hogy a béna katolikus oktatóvideók szelleme betör a sci-fi és a fantasy világába. Gondolom az ‘újhullámos keresztények kezdik kapiskálni, hogy a fiatalok fejét nem lehet az örökkévalóságig csapkodni a Bibliával, meg két lépésenként azzal frusztrálni őket, hogy nem tudják fejből idézni Máté evangéliumát, mint a hitben stréberek. Haladni kell a korral, mert Jézus üzenetét nem elég szájbarágós programfilmekbe csomagolni. A teenagereknek szerelem kell, árulás, kiszámítható karakterfejlődés, biztos kézzel adagolt feszültség, egy kevés robbanás… persze nem árt, ha van valami felszínes története, amibe bele tudják lovalni magukat, és kell, muszáj bedobni egy mogorva, de melegszívű szépfiút is, hogy a csókjelenet után szem és bugyi ne maradjon szárazon.

A sorok közé meg nyugodtan be lehet csepegtetni az Evangéliumot, úgyis megragad a tudatalattiban. Kicsit agymosás szagú a dolog, de amíg az egyszerű ember jól szórakozik, és kifizeti a jegyárat, addig rendben van, mindenki jól jár, nem? Hát nem. Hiába kennek rájuk mindenféle mázat, ezek az alkotások a felszín alatt akkor is csak tündérmesék maradnak, melyeknek még akkor sem lenne sok közük a valósághoz, ha léteznének mágusok, vámpírok és vérfarkasok. Hiába helyes a mondanivaló (mert valamennyire az), ha egy sor hazugság árán jutunk el hozzá. Mai filmünk pedig azért kerül górcső alá, mert igyekszik leszámolni ezekkel a hazugságokkal, és olyannak mutatja be a misztikusnak tartott vámpírvilágot, amilyen a valóságban lenne, ha lenne. Voltak persze említésre méltó próbálkozások (pl.: Halhatatlan szeretők, Engedj be!), melyek komolyak és igényesek voltak, de teljesen más korosztályt céloztak meg. Íme tehát mai filmünk, a What we do in the Shadows ami, nos… kissé más oldalról közelíti meg a témát!

„Shut up, Nick! You are not Twilight.”

Ezután a hosszúra nyúlt bevezető után nézzük, mivel is van dolgunk. Nos, a Hétköznapi vámpírok egy új-zélandi horror vígjáték, melyet a nagyjából ismeretlen Taika Waititi és Jemaine Clement párosa rendezett. Nagyon szerencsés módon áldokumentarista, kézi kamerás megvalósítást választottak, mely valahol félúton van az Office és a REC között. Az események folyását rendre megszakítják ilyen kis rövid, interjú jellegű bevágásokkal, ami meglepően jól működik. Mint ahogy az egész film. Négy vámpír lakik együtt egy lepusztult házban, akiknek az életét (ki tudja milyen megfontolásból) egy forgatócsoport követi nyomon. Vladislav (Jemaine Clement), Viago (Taika Waititi), Deacon és Petyr külön egyéniségek, mivel különböző korokból  (vagyis a vámpír megítélésének különböző korszakaiból) származnak. A filmekből jól ismert nagy vámpír archetípusok karikatúrái. Külön-külön is viccesek, de együtt…. fenomenális, frenetikus, fantáziadús. És nem csak azért, mert kell egy harmadik f betűvel kezdődő szó is.

-Ne noszferálj már, megjött az ebéd!

Nincs bennük semmi méltóság, legfeljebb megpróbálnak méltóságteljesen, a korukhoz mérten viselkedni, de menthetetlenül komikusan hatnak. A film rávilágít, hogy a halhatatlanság csak a halandóknak tűnhet “menőnek”, a vámpíroknak ez csak egy alap állapot, amelyben léteznek. Talán hatalmasnak tűnhetnek, amíg mások előtt mímelik az elvárt szerepüket, de a négy fal között ők is ugyan olyan piti, kispolgári, szánalmas lények, mint mindenki más. Kisstílű problémákkal, önmaguknak kovácsolt, hamis elvekkel és értékrendekkel, tele lefojtásokkal, élethazugságokkal, és több száz évre elegendő nyomorúsággal. Ami drámai is lehetne, ha nem lenne kegyetlenül vicces. Mint mikor a tisztaságmániás, piperkőc dendi Viago megpróbálja diszkréten kiszívni egy nő vérét, de összegányolja a bútorokat, a padlót, a falakat, a 200 éve még elegáns és drága ruháit, mindent. Aztán ugye megpróbál feltakarítani ilyen kis konyhai papír törlőkendőkkel, de természetesen nem jön neki össze.

Aztán ott van Vladislav, aki ugye az eredeti Drakula. Baltával faragott, pszichopata állat, de mégis mulatságos a maga módján a kínzókamrájával és a Bestiától való krónikus félelmével. Petyr a ’30-as évek vámpírja, aszott bőrrel, béna, kiálló cápafogakkal, és recsegős gesztusokkal. Deacon pedig a modern, XX. századi proli, akit még mindig elvarázsol a saját képzelt nagysága. Hozzájuk csapódik még Nick, aki kb. 2 hónapja vámpír, és ezt minden járókelőnek az orrára köti, ezzel a szöveggel csajozik, de persze senki sem hisz neki, kivéve egy vámpírvadászt. És ott van még Stu, az ember. Foglalkozását tekintve szoftver elemző.

„Yeah some of our clothes are from victims. You might bite someone and then, you think, Oooh, those are some nice pants!”

Képviseltetik magukat a vérfarkasok is, akik nem kevésbé nyomorékok, láthatjuk a vámpír és élőhalott közösség nagy, egész várost behálózó underground szervezetét, ahogy egy művelődési házban buliznak. Mindez olyan mértékben nevetséges és kisstílű, hogy az ember simán elhiheti, hogy amit lát, az a valóság. Történet igazából nincs, de ez azon ritka alkalmak egyike, amikor igazán nincs is rá szükség. Hőseink elmennek egy partira, a lakótársi munkamegosztásról vitatkoznak, vérfarkasokkal szájkaratéznak, megpróbálnak csajozni, ilyenek. Igazából nem történik semmi érdekes. Semmi természetfeletti. Azon kívül, hogy lebegve porszívóznak, rendőröket hipnotizálnak, falakon futkosva veszekednek, vagy Mortal Kombat mozdulatokat imitálnak repkedve, igyekeznek beinvitáltatni magukat B. kategóriás afterpartikra, és tükör előtt hülyülnek csészékkel meg fakanalakkal.

Nehéz kulturáltan vért inni.

A kamerázás a maga amatőrségében is profi, a zenék illenek a film pronyó hangulatához, akárcsak a színészi alakítások. Nincs bennük semmi mesterkéltség, semmi póz, csak az a szánalmasan emberi kisstílűség, amit sokan nem szeretnének látni. Valószínűleg azok, akik oda és vissza vannak a nemes vámpíroktól, nem igazán fogják értékelni, ahogy ez a film lerángatja őket a földre. Pedig imádni való a mód, ahogy megteszi. Látni, ahogy egy több száz éves őskövület “először” próbálja ki a számítógépet, bonyolít le Skype-beszélgetést vagy online vásárlást, egyszerűen… aranyos. Mert nem akar a felségesség hamis pátoszával tetszelegni. Attól még, hogy valaki denevérré tud válni, nem lesz egy emelkedett csodalény. Kicsit másképp, de ő is nyomorult lesz, akárcsak a legtöbb ember.

Több száz film dolgozott keményen azon, hogy felépítsék ezt a hazug kultuszt a vámpíroknak, és nyilván több kell egy What we do in the Shadowsnál, hogy ezt lerombolja. De így is nagyon szép bontómunkát végez. Egy percig sem unatkoztam alatta, és merem állítani, van benne még pár újranézés, mert a poénok okosak, és a színészek olyan természetes bájjal játszanak, hogy egyszerűen nem lehet nem kedvelni őket. Ritka kincs az ilyen manapság. Még a hollywoodi hentesüzemen kívül is.

Összességében ez egy remek film. És nem csak azért, mert vicces, fantáziadús és ‘jófej, hanem mert látszik, hogy szeretettel készítették. Clement és Waititi mertek nagyot álmodni, és nem a kikövezett, autópálya matricával megáldott úton közelítette meg a vámpírkérdést. A végeredmény egy életteli produktum, amit mindenkinek csak ajánlani tudok. Teljesen mindegy, hogy a Twilighon vagy az Anne Rice könyveken szocializálódtál, mindenképp rád fér ez a másfél órányi detoxikáció. Aztán mehetsz vissza True Bloodot nézni…

8 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Macskafejek.

Következő kritika:

Attack on Titan...

Még több Filmkritika