Nem egy nagy kaland szétszedni az Ice Baby-t az Arany Málna díjas Vanilla Ice személyén keresztül, így megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy mennyire égbekiáltóan rossz színész, és a most következő értékelést tisztán a film csapnivaló történetének és immorális tartalmának fogom szentelni.

Egy motoros banda érkezik a csendes déli kisvárosba. A konzervatív lakosok rossz szemmel nézik Johnny Van Owen (Vanilla Ice) és csapatának feltűnését, bár a srácok nem okoznak különösebb bajt (a társaság nagyja csak arra vár, hogy a szervizben megjavítsák Johnny motorját…), de a deviáns, inkonvencionális életstílusukkal önkéntelenül is megzavarják a bigott kertváros életét. Kathy Winslow (Kristin Minter) eleinte idegenkedik Vanilla Ice karakterétől (aki gyakorlatilag maga a rapper), mivel az első találkozásuk meglehetősen viharosra sikeredett, de természetesen hamar összemelegednek, hisz senki sem állhat ellen Johnny SS-kiképzőtiszt bájának, és egy amolyan kérész életű, “Romeo és Júlia”-típusú viszonyba kezdenek. Persze ez nem tetszik a lány a szüleinek sem és a sablon téglaagyú amerikai focista kérőjének, de néhány tiszteletkör (Vanilla Ice megveretése, eltiltás, veszekedés…stb) lefutása után kénytelenek megbékélni vele, hogy nem választhatják el őket egymástól. Pláne, amikor a főszereplő szépfiú megmenti a családot az apa egy régi “ismerősétől”, mert természetesen a kifelé tökéletes nyárspolgárok valójában végtelenül felszínesek és romlottak, és a kívülről romlott és felszínes motoros gyökér hordozza az igazi emberi értékeket. A városban kb. mindenki beszűkült, elítélő és felszínes, utálják a motorokat és úgy mindent, ami nem fér bele a megszokott wasp életszemléletbe. Bezzeg a nemes idegen, és a szabad szellem és szabad szerelem hívó szavára nyitott leány! Ennyi elég a történetről, holt sablonos és már az első pillanatban lehet tudni, hová is akar kifutni a sztori. Ami nem lenne baj, mert az ilyen típusú filmeket is lehet élvezni (mondjuk 1-2 üveg bor után…), viszont a csapnivaló színészek és a nevetséges forgatókönyv ellehetetlenít minden kísérletet arra, hogy a néző komolyan vegye az Ice Babyt. Szerencsére.

Nagyon vagány a narancssárga széldzsekid, ember!

Kanyargós ösvényeken járom körbe a témát…

Nem akarok az álszent keresztényi erkölcsösség és szemérem mellett kardoskodni, de mégis ki örülne neki, ha a lánya (vagy a barátnője) az első vagánykodós pozőr motoros nyakába ugrana, és hátat fordítana a családjának, barátainak és a partnerének, és nekiadná magát úgy… két napnyi hihetetlenül mély ismeretség után? Az ilyen viselkedést nem szabad méltatni és jó színben feltüntetni, mert káros, és elsősorban azoknak a tapasztalatlan és naiv lányoknak káros, akik még nem szereztek kellő jártasságot az élet buktatóiról. És hála az ilyen selejteknek, sokszor hasra is esnek bennük. Aki ilyen és ehhez hasonló filmekből tanul életvezetési stratégiákat, és arra vár, hogy majd jön a felnyalt hajú lovag gépparipáján, akibe karolva elmotorozhatsz a naplementébe, az szükségszerűen csalódni fog. Itt olyan mértékben romantizálják el és idealizálják ezt a nyilvánvalóan távlatok nélküli kapcsolatot, hogy a néző már időnként tényleg kész lenne elhinni, hogy itt tényleg komoly érzelmek szövődnek, de aztán ránéz Vanilla Ice nevetséges fizimiskájára, vagy meghallja beszélni azt a szerencsétlent, és összeomlik a valójában csak retorikai fogásként felépített illúzió. *Clap, clap*

Valakinek klinikai méreteket öltött a feltűnési viszketegsége…

A szüzesség, mint a testi-lelki tisztaság egyik materiális eleme, egy szentség a maga nemében. Különleges ajándék, már-már misztikus. Egy férfi számára is emlékezetes az elvesztése, de egy nőnek sokkal többet jelent. Legalábbis többet kéne jelentenie. Nem buzdítanék arra senkit, hogy vénlány koráig őrizgesse, mint valami bizarr családi ékszert, de mindenki a saját értékét határozza meg azzal, hogy kinek, és milyen körülmények között adja azt oda. Meggondolatlanul hozzávágni valami random rapperhez nem épp a legbölcsebb döntés, annál is inkább, mert mikor szükségszerűen elrobog a naplementébe nélküled, neonsárga csíkot húzva maga után, akkor nagyon nehéz lesz kimagyarázni magad az ilyenkor stigmaként rád sütött céda szerepből.

Szerelem nem tesz szabaddá, és csak a szerelem okán még nem sikerülhet minden tökéletesen, és egyébként is, szerelemnek csúfolni egy pillanatnyi fellángolást, a puszta testi vonzalmat, mely lényegében meg is ragad ezen a szinten, otromba és káros hazugság. Az élet nem ott ér véget, ahol a film. Az élet ott kezdődik, mikor a pár elsétál (vagy jelen esetben, elmotorozik) a a holnapba. Ezt nem fogják nektek megmutatni, vagy ha megteszik, nem fog tetszeni. Szó sincs róla, hogy minden hirtelen elhatározásból elstartolt párkapcsolat halálra van ítélve (pedig a végesség szükségszerűen bele van kódolva minden kezdetbe…), hanem hogy a szerelem önmagában még nem garancia a boldogságra, és akik azt hiszik, hogy szembemehetnek az élet törvényszerűségeivel és az emberi nem sajátosságaival, azok a legtöbb esetben nagyon el vannak tévedve, és nagyot fognak koppanni, mikor ez a tévedésük nyilvánvalóvá válik előttük is. Erre itt, David Kellogg filmjében nem került sor. Nem is kerülhetett sor, mert arra az átlag filmnéző nem kíváncsi, egy videoklip rendező úgysem lenne képes méltó módon ábrázolni. De félretéve mindezt, az unalomig elcsépelt agymosó propagandaszemetet is lehet fogyaszthatóan, kulturáltan tálalni. A jó ízlés határain belül (mert talán még van ilyen manapság). Azaz egyáltalán nem úgy, ahogy a mai kritikám tárgya, a Cool as Ice tette.

Nyárspolgárok! Dolgoznak, adót fizetnek, és lenézik a menőt.

Mert ez a film megcsúfolja az emberi kapcsolatokat, a romantikát, lealacsonyítja a női nemet, sztereotipizálja a férfiakat, szappanopera szintre süllyeszti a szerelmet és úgy eleve az érzelmeket, teljesen szükségtelennek mutatva be a távlati, racionális gondolkodást, amellett téve le a voksát, hogy az élmények non plus ultrája egy impulzusdugás egy ilyen Vanilla Ice féle senkiházival.

Olyan negatív példát, hamis értékrendet mutat, amit még véletlenül sem szabad követni. A színészek ripacskodnak, játékuk egy merő pozőrködés: egy pillanatig sem hisszük el, hogy amit látunk, az megtörténhetne a valóságban. A zene lapos, a történet fájdalmasan bugyuta és olcsó, fordulatai frusztrálóan kiszámíthatóak és idegesítően giccsesek. Úgy ahogy van, a film egy temetni való szégyen. Mindenki kerülje, a felnövekvő generációk érdekében pedig nem ártana az összes kópiát (és Vanilla Ice személyét is) bezúzni, majd egy rakétával a Napba lőni.  Ami meg az Arany málnát illeti…sajnos nem kapott belőle eleget.

1 / 10

- Kitahito

Megosztás