logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Animekritika / 2015/03/01 / Szerző: Kitahito

Attack on Titan S1.

Megérkezett a dark fantasy animék legújabb zászlóshajója! Három vitorlája van, oldalán két sorban 12 ágyúval, fedélzetén kivont kardú, borostás martalócokkal! Most ér közelebb és... várjunk csak. Ez nem is egy hajó, ez csak egy felfújható gumikacsa, amit valaki lefröcsköltek művérrel!

AoT 0

Nos, eljött ez a nap is. Kellett némi hatásszünet (nagyjából egy év), hogy ülepedjen bennem az anime, és a rohadt életbe, igazán sok időt hagytam neki. Rendkívül vegyesek az érzelmeim a Shingeki no Kyojin, vagyis az Attack on Titan kapcsán. Az alap felütés és az első pár rész hangulata után már jó esélyt láttam rá, hogy képes lesz überelni az általam a dark fantasy egyik mérföldkövének tartott Claymoret, ami bár jó néhány dramaturgiai és látványbeli problémával küzd (sosem tudtam megszeretni az irreálisan gyorsan villanó kardok súlytalan párbaját…), mégsem talált eddig komoly vetélytársra. Erre itt van az AoT. Mint a mangák világában relatíve keveset mozgó egyént, villámcsapásként ért ez a darab. Súlyos, morális dilemmákkal terhelt, sötét és véres alkotás, szemkápráztató látványvilággal és ütős zenékkel megfűszerezve. A genyó kis ördög persze végig ott suttogott a vállamon: ez túl szép, hogy igaz legyen. Az ilyen ambiciózus vállalkozások tízből kilencszer ráharapnak a betonpadkára. De reméltem, hogy ez lesz az az egy, amelyik a nyálcsorgató kommersz tömeg vezényszóra felcsapó fanatizmusán túl az én elismerésemre is számot tarthat. Aztán persze nagy pofára esés lett a vége, de erről talán majd egy kicsit később…

„I can do this. No, we can do this! Because we’ve all been special since the day we were born.”

Kezdjük a pozitívumokkal, aztán majd rátérek arra, hogy hol romlott el minden. Először is, a látvány, gyönyörű. Még egy 2013-as animéhez mérten is. A színek harsányak, a világ él, lélegzik, lüktet. Ritka az ilyen alapossággal és mélységekig kidolgozott táj, mint amit az Attack on Titanban láthatunk. A mezőn minden fűszál külön meg van rajzolva, minden apró bogár, harmatcsepp, levelek között átszűrődő fénysugár látszik, ez nagyon sokat segít a beleélésben. Mikor az ember ilyen mélyen át tudja érezni a békét, jogos dühöt érez a óriásokkal szemben, akik szétbarmolják azt. De amikor nyugi van, egy kis meditációs zenével le is mehetsz alfába. Persze, csak azért és annyi ideig van béke, hogy az utána következő gyilkolást kellően kihangsúlyozza. Ez talán olcsó húzás, de mivel működik, kár is problémázni rajta.

Én azt hiszem maradnék itt virágot szedni.

A zenék nagyon passzolnak a jelenetekhez. Hol pörgős aláfestői a harcoknak, hol fokozzák a helyzet drámaiságát, vagy éppen kiélezik a feszültséget. Nem olyan OST ez, amit az animétől függetlenül is hallgatnál (én legalábbis nem tennék így…), viszont ez nem is baj, mert az azt feltételezné, hogy vannak annyira dominánsak, hogy eluralják a látványtól domináns szerepét a jelenetek alatt. Nagyon jó ez így. Egy kóbor panaszszava sem lehet senkinek.

Ami a történetet illeti, megint csak le a kalappal. Kellően egyszerű, de mégis könnyen elmélyíthető. Nem az események és a háttérsztorik komplikáltsága adja meg a báját (ami sok esetben hamis érdem, mert általában csak valami misztikummal elfedik a történeti lyukakat), hanem a hangulat, a konfliktusok, valamint a karakterdráma és a karakterfejlődés lehetősége. Márpedig itt aztán van belőlük bőven. A Shingeki no Kyojin enyhén steampunkos beütésű fantasy világában az emberek szembekerültek egy új, ismeretlen (vagy legalábbis általunk nem ismert) eredetű ellenséggel, az óriásokkal, melyek valahonnan, valamilyen oknál fogva megjelentek.

„I’ll slaughter you all…and take back what you stole… All of it!”

Egyetlen látható céljuk, hogy felzabáljanak minden embert. Nincs nemi szervük, elvileg nem is szaporodnak, és ostobák, mint a föld, viszont a gyors regenerációs képességüknek köszönhetően szinte elpusztíthatatlanok. Csak egy módon lehet őket kiiktatni, mégpedig ha szétroncsolják a fejüket, pontosabban a tarkójuknál található gócpontot. Lényegében tehát hatalmas zombik. Mivel még a legkisebb példány is 2x-3x akkora, mint egy megtermett felnőtt, így hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ki kerül a tápláléklánc csúcsára.

Az emberiség mérhetetlen áldozatokat szenvedett, és végül visszaszorultak egy ötven méteres fallal körülvett városba (legalábbis jelenleg ezt kell hinnünk, és el kell fogadnunk, hogy ezen kívül minden odalett), mely az itt-ott látható térképek tanulsága szerint inkább egy fallal lekerített félsziget, hegyekkel, mezőkkel, folyókkal és településekkel. Száz év telt el viszonylag eseménytelenül. Az óriások nem tudtak bejutni a falakon, de nem is nagyon igyekeztek. Viszonylag jól elvoltak odakint, és láthatóan nem nagyon akartak természetes úton elpusztulni. Az emberek pedig berendezkedtek a falak védelmében, városokat építettek, majd szép lassan elkényelmesedtek a béke hosszú évei alatt, és mára már teljesen el is feledkeztek arról, hogy lehetne szabadon is élni.

Its only fun if they run…

Nos, a történetünk kezdetén megismerhetjük Eren Jaegert és Mikasa Ackermant, akik ebben a környezetben tengetik boldog-boldogtalan gyermekéveiket. Megvannak a maguk kis gondjaik, de boldogok, van családjuk, mezőkön üldögélnek, fát gyűjtenek, ábrándokat szőnek. Eren nagy álmodozó, azt tervezi, hogy ha nagyobb lesz, csatlakozik a Felderítő osztaghoz, melynek az a feladata, hogy a falakon kívül harcoljanak az óriásokkal, és információt gyűjtsenek róluk, mely esetleg segíthet a legyőzésükben.

Természetesen a kényelmébe beleposhadt társadalom ezt nem igazán támogatja, szerintük ez fölösleges kockázatvállalás, és meg kéne maradniuk a falak árnyékában, nyugiban, aztán majdcsak lesz valahogy. Mikasa csendes, zárkózott lány, aki korán elveszítette a szüleit egy tragédiába torkolló emberrablási kísérlet során. Eren családja vette magához. Erős, határozott, enyhén yandere, szóval mindenki tart tőle egy kicsit.

Ott van még Armin, a barátjuk, aki egy tipikus nyámnyila “okos srác”. A szőke hajával és az elmés hozzászólásaival minden gyereket felbosszant, aztán Erennek és Mikasának kell megvédenie őt. Az a karakter, aki a történet alatt szép lassan megtalálja a saját útját, kiáll azért, amit gondol, és nélkülözhetetlen támasza lesz a társainak. Olyan unalmas a fejlődési íve, hogy szinte átugrattam a jeleneteit, annyira tipikus szereplő. Persze tudom, hogy kell egy ilyen alak is (tekintsük nyugodtan valamiféle E kezdetű adalékanyagnak…), elvégre milyen anime lenne már az, amiben csak érdekes és kidolgozott karakterek vannak? Könnyen lehet, hogy ezzel megsértem az Armin fanokat, de… deal with it.

„A good person? Well… I don’t really like that term. Because to me, it just seems to mean someone who’s good for you. And I don’t think there’s any one person who’s good for everyone.”

Szóval ez a három könyök fél epizódon át ‘átlagoskodik nekünk, csak hogy érezzük, mennyire átlagosak, aztán beüt a krach: egy irtózatos méretű óriás néz be a falon, aztán lazán berúgja a kaput, mire egy egész seregnyi kisebb óriás tódul be a városba. Hatalmas a káosz, sorban halnak meg az emberek, mindenkit felzabálnak, köztük Eren anyját is. Természetesen őt a lehető legbrutálisabb és legvéresebb módon. Hőseink menekülni kényszerülnek, elhagyják a várost egy folyami komppal. Eren bosszút esküszik, és megfogadja, hogy megöli az összes óriást. Van korai traumánk, erős motivációnk és fekete-fehér világképünk. Tipikus és ideális kiindulási alap a naiv és idealista hősnek, melyet aztán szép lassan lerombolhat a valóság.

Olyan szépek és fiatalok! Nagy kár lenne, ha valami… szörnyű módon meghalnának.

A következő részben kiderül, hogy nincs is olyan nagy baj, mint először hittük, mivel az első epizód városa csak egy stratégiai kitüremkedés a nagy külső főfal felületén, így azzal, hogy elvesztették, igazából nem történt hatalmas tragédia. A gigászi óriás eltűnt, a többiek meg nem nyomultak tovább. Erenék megérkeznek egy belsőbb városba, ahol persze minden helyi lekezelő és ellenséges velük, mert hogy merik már a saját szaros nyomorukkal zavarni az ő viszonylagos jólétüket. Mindegy, hőseink tűrnek, felveszik a metaforikus szopóálarcot, és várják, hogy eljöjjön az ő idejük. Eltelik két év, és már a seregben vannak, ahol kiképzik őket az óriások elleni harc minden csíníjra és bínjára. Kapnak ilyen légi manőverezéshez szükséges, sűrített levegővel és vonóhorgokkal működő steampunk pókember-felszerelést, kitanítják őket a közelharcra, vívásra, lőfegyver-használatra, alkoholizálásra…stb.

Megismerkedünk egy jó csomó új karakterrel, akik közül van pár kiemelkedő szereplő is: Sasha, Annie, a kiképző őrmester (Shadis, a shadista…), Pixis az őrparancsnok és később Levi, a Felderítők kapitánya. A többiek csak háttérstatiszták, akikről már a megjelenésükkor tudod, hogy titáneledel lesz belőlük. Mindenesetre kb. egy részen át tart a kiképzésük, Eren és Mikasa is kivételes tehetségnek bizonyulnak. Mindenki lelkes, boldog, hogy fiatal, örül, hogy élhet. Mondom is az épp mellettem ülő barátomnak, hogy na, most érkezett el a pillanat, hogy történjen valami szarság. És nem vicc, abban a szent pillanatban (még szinte be sem fejeztem a mondatot) megjelenik a böszme óriás a semmiből, mintha csak az én megérzésem hívta volna életre, és megint elkezdődik a mészárlás.

Frissen kiképzett hőseinket visszahívják a központba, aztán miért ne alapon egyből beküldik őket a darálóba. A tapasztalt, harcedzett veteránoknak a civilek visszavonulását kell levezényelniük, a zöldfülűek meg menjenek csak meghalni. És pont ez történik. Ami nagyon tetszett. Mármint nem a logikátlanság, hogy újoncokat dobálnak be a mélyvízbe, hanem hogy a dolognak tényleg van következménye. Mert végre kapott egy pofont az a hülye animés közhely, hogy a hős bosszút esküszik, felfújja magát, aztán szinte akadálytalanul lecsap minden útjába kerülő ellenséget, majd a ‘főgonoszt is. Nos, itt nem. Annyira nem, hogy Erent még meg is ették. Meghalt.

„That’s right… This world… is cruel. It hit me that living was like a miracle.”

Én pedig valahol tíz centire a föld fölött lebegtem a gyönyörűségtől, magamban már fogalmaztam a szuperlatívuszokat, melyekkel körülírhatom ennek az animének a bátorságát, mellyel szembe megy a mainstream trendekkel, hogy milyen bevállalós és tökös, mennyire életszerű, illúzióromboló, korszakalkotó, és erősen darkos darab. Lelkesítő volt ez az üdítő tökösség, amivel az anime el akar különbözni a társaitól. Majdnem elkezdtem fogalmazni méltató levelemet Tetsuro Araki úrnak, de…

You want a piece of me, boy?

De nem. Mert ez volt az a pont, ahol a mű fogja magát, és visszatáncol. Ad egy jelzés értékű nyaklevest a shounen animéknek, meg a hőseinknek, hogy -Nono, nem úgy van az, gyerekek! De aztán felveszi ő is letérdel, kitátja a száját, és tartja a markát. Mert a fonziek, a töltelékkarakterek vígan ropognak a fogak között, senki még csak a nevüket sem jegyezte meg, senki sem bánkódik miattuk. De a hős, ő nem hal meg, hanem Nyolcadik utasként kirobban a titán gyomrából, maga is 10 méteres titánná válva veszi fel a harcot az ellenséggel, és jön az emberiség dühe, és pátosz, és megint lefutjuk ugyan azokat a köröket, mint százszor korábban.

Mikor épp elhitted, hogy a főszereplő ugyan olyan halandó, egyszerű kis senki, mint a többiek, akkor az Attack on Titan fogja magát, és a szádba székel, mert nem, ő megint egy szupererős kiválasztott, akinek az a predesztinált rendeltetése, hogy széltében-hosszában megváltsa az egész világot. Persze ezért még nagyon, nagyon sokat kell harcolnia és szenvednie, a környezete fájó hülyesége visszahúzza, de ő megint csak az az idealista ‘hülyegyerek, akit a rohadt életbe sem csapna szájon a valóság, hogy A VILÁG SAJNOS NEM ÍGY MŰKÖDIK!

„I am strong, real strong. None of you come close.”

Innentől pár apró momentumtól eltekintve lejtmenetben robog a színvonal. Armin dühödt kirohanása a kivégzőosztag előtt (mert persze az emberek nem megmentőnek, hanem árulónak és beépített óriásnak hiszik Erent), Pixis beszéde, Eren tárgyalása… ezek a jelenetek jók voltak, de a többi az unalomig elcsépelt shounen baromság: a város megmenekül, hála Erennek, felmentik, csatlakozik a Felderítőkhöz, egyre erősebb lesz, felderítés és harc a falakon kívül, még több mellékszereplő halála, fanfiller a Felderítők bázisán, és a twist a végén, amire minden értelmes ember rájön, ha veszi a fáradtságot, hogy megnézze magának a női titánt és a történet női karaktereinek felhozatalát. Elképesztően megterhelő feladat, de talán sikerül kilogikázni!

Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád!

Ugye az Attack on Titan egy roppant kegyetlen anime, és ezt rendre az arcunkba tolják a történet alatt. Azon túl, hogy marhavagonszám pusztulnak a névtelen, arctalan karakterek (amikor Erenék egyik fontosabb társa meghalt, jöttem rá, hogy nem azonos egy másik sráccal…), van a AoT-nak még egy aduásza, amivel tovább szíthatja a nyomorúság hazug látszatlángjait: a társadalom egésze, és a belőle láttatott reprezentatív autoriter alakok szinte kivétel nélkül szemét rohadékok. Annyira, hogy lehetetlen velük akár a legcsekélyebb mértékben is szimpatizálni, de arra igen jól megfelelnek, hogy totális erkölcsi ellenpéldák legyenek hőseink számára.

És persze a legmocskosabb szemétládák a nemesek, kereskedők, vezető politikusok, magas rangú katonák, vallási vezetők. Az éhínség megszüntetésére hadba küldenek 200.000 embert, csak hogy a falakon kívül felzabálják őket az óriások, mert így nem lesz, aki éhezzen, az óriások meg nyugton maradnak egy darabig. A kereskedők az árujukat mentik, és nem engedik át a menekülni vágyó embereket, emiatt majdnem odavesznek mind. Aztán ott vannak a gazdagok, akik fiatal lányokat prostituálnak, vagy raboltatnak el a saját kéjvágyuk miatt. Természetesen király is egy inkompetens, hájas, töketlen rohadék, aki képes lenne az egész katonaságot a halálba küldeni, csak hogy ő nyugodtan borozgathasson a palotájában.

Oh, és a papok fanatikus, véreskezű és habzó szájú őrültek. Mindezt azért, hogy érezzük, milyen romlott és élhetetlen ez a világ, mely lényegében a miénket képezi le, és mennyire megérett az idő arra, hogy az új generáció tagja kisöpörjék a hatalomból a korrupt, önző és emberiségellenes rohadékokat. Nyilván csak egy apró becsületes réteg van, akik igaz hittel kiállnak a valós fenyegetés ellen, ahelyett, hogy egymással marakodnának. Ők az emberiség krémje, a legjobb, amit fajunk nyújtani tud, hordozzák tovább az erkölcs fáklyáját az egyre sötétedő alkonyban. Küzdenek, szenvednek és meghalnak, hogy mások békés, ignoráns közönnyel élhessenek. Elbuknak, de megdicsőülnek szent mártíromságukban.

„The lesson you need to learn right now can’t be taught with words, only with action.”

Ők a tisztesség, a rend, az igazságosság fényesen ragyogó szobrai, élő ideák. Bemocskolják a kezüket, szenvednek és meghalnak, hogy védjék azokat, akik még csak nem is értékelik ezt, sőt, ahol csak lehet alájuk vágnak. De még mindig jobbak, mint az az azonosulhatatlan ellenség, akikkel élet-halál harcot folytatnak. Mert az óriásokban nincs semmi abból a derék, örök emberi kvalitásból, abból a minden áron megvédendő értékből, amiért ezek a hősök síkra szállnak. Az emberiség, az emberiség, AZ EMBERISÉG! Folyton ezzel dobálóznak, hogy az emberiség így, az emberiség úgy, de ebből nem látunk semmit. A valódi emberiség, vagyis az átlagember mindig a háttérben hal meg, pusztán csak a hatáskeltés kedvéért.

Mosolyogj, és a vil… ja, ez már volt.

Kegyetlenkedés a kegyetlenkedésért. A hősök meg véresek lesznek, izzadnak, üvöltenek, mert nyilván valamiféle áldozatot hoznak, de a végén túlélik, aki meg nem, arról azt sem tudjuk, hogy ki volt. Működhetne mindez jól, lefesthetné a harc elembertelenítő hatását és értelmetlenségét, de ez nem történik meg. Mert itt egy hősi eposzt akartak kovácsolni a kisembernek, aki elmondhatatlan erőfeszítések árán, az akarata erejével vív ki győzelmet. Az ilyen protagonisták becsülendőek, azonosulhatóak, és lehet értük izgulni. DE MINDEZ HITELTELENNÉ VÁLIK, HA A FŐSZEREPLŐ EGY ISTENVERTE SZUPERERŐS ÓRIÁS!

Mégis mi az anime üzenete? Ahhoz, hogy megvédjük, amik vagyunk, el kel dobnunk mindazt, amik vagyunk. A cél szentesíti az eszközt? A cél nem szentesíti az eszközt? Hová teszi le a voksáét valójában? Az oké, hogy minden hatalommal rendelkező ember egy féreg, és a kisembör erős ököl, vasököl, oda üt, ahova… de azon túl? Hagyjuk a meg a moralizálást és a filozofálást a hanyatló nyugat ópiumának, és öljünk óriásokat, aztán a végén majd összenézzük a pro-kat meg a kontrákat? Hát, ha valamit kimond, akkor az kimerül ennyiben: a túlélés a fontos. Ha kell, harapd el az ellenséged torkát, tépd ki és edd meg a szívét, verd pépesre a koponyáját egy érdes kővel, mindegy.

„I won’t give up. I’ll never give up again. So I’ll win, no matter what! I’ll survive no matter what.”

Valahol vannak ideológiák is, mert biztos vagyok benne, hogy az egész mögött álló intrikusok egy puccsot akarnak végrehajtani, ami jól kikonkretizált elvek mentén zajlik, és eleinte tetszetős, és behúzza majd a nézőt és a hőst, de aztán megláthatjuk a dolog árnyoldalát, árnyalódik majd minden, és belesüpped a morális szürke zónába. A gyakorlatban viszont csak annyit látunk, hogy a hősök a naiv, két ecsetvonással a vászonra vitt motivációikkal felvértezve vonulnak hadba, és ez működik. Mert ha hülye vagy, akkor legalább legyél szuperóriás, vagy főszereplő, mert azok nem nagyon harapnak fűbe, de ha mégis, akkor azt nagyon epikusan teszik, persze csak a néző örömére. A harcok amúgy jók, látványosak, meg minden, de pontosan tudod, hogy ki fog győzni, és kiket fog beáldozni a sztori azért, hogy demózhassa a saját wannabe-kegyetlenségét. Így nem valami nagy kaland az egész.

Who wants a knuckle sandwich?

Erőszakpornó. Ez a legjobb kifejezés az Attack on Titan-ra. Öncélú vérengzés, hatásvadász naturalizmus, ad hoc brutalitás (ami egy idő után épp a mennyisége miatt deszenzitizálja a nézőt és válik súlytalanná…). Csakhogy egy világ nem attól lesz kegyetlen, hogy mindenki vérben fürdik, a gonoszok pedig indokolatlanul és illogikusan gonoszkodnak. Miből állt volna azt a 200.000 embert elküldeni a földekre kapálni? A vágóképeken műveletlen mezőket, végeláthatatlan erdőségeket látunk, és nincs senki, aki termeljen rajtuk. Nem csoda, hogy éhínség van. Miért nem lehetett azzal a rohadt áruszállító kocsival odébb állni, és elengedni az embereket? Azért, mert az anime meg akarta mutatni nekünk, hogy ez egy gonosz világ, és a gonosz emberek NAGYON gonoszak, tessék őket elítélni.

Nem azt mondom, hogy nem történhetne így, mert mint azt jól tudjuk, az emberi ostobaság és aljasság határtalan, de ha ezt a kegyetlen valóságot ütköztetik a hőseink szintén ostoba idealizmusával, akkor ne kerüljenek már ki az utóbbiak győztesen. Így csak az jön le, hogy a világ romlott, korrupt és élhetetlen, de a jók mindig nyernek, mert hát nagyon igyekeznek! Ha kell, még a leharapott karjuk is visszanő. Mert ugye egy kézzel nehéz két egykezes kardot forgatni. Mese habbal, és egy kis vérpermettel. Egyenesen a 16-23 éves korosztály ízlésvilága szerint. Akik már nem néznek Disney meséket, de még nem készültek fel a Rekviem egy álomért gyomrosaira. A végén nyilván nem derül ki semmiről semmi, de hé, ne aggódj! Úgy érzed, átvertek? Cliffhangert merészelsz kiáltani? Bármikor elolvashatod a mangát, vagy várhatsz akár 2016-ig, amíg “végre valahára” megérkezik a második évad. Biztos vagyok benne, hogy sok minden van a háttérben. De őszintén szólva engem ezek után egyáltalán nem érdekel a folytatás.

És nem mondom, a végeredmény tűrhető, de sokkal jobb lett volna, ha kicsit messzebbre merészkednek a készítők, beáldoznak pár főszereplőt vagy végtagot. Mert így nincs súlya a drámának. Az első három részben még megvolt egy bizonyos szorongató érzés, amit a létéért elkeseredetten küzdő emberiség rémképe kivált a nézőből, de aztán Eren szuperóriás lesz, és az egész visszavedlik a vágybeteljesítő shounen animék szintjére, ahol minden jó buli, néha meghal egy-két John meg Jane, de ha az élet emeli a tétet, akkor nincs mese, jöhet az All-in, és a végén szükségszerűn bejön a záró Royal Flush. Pedig ott volt a lehetőség, hogy valami komoly süljön ki belőle, de hát ez lett a végeredmény, a középiskolás srácok és cosplayerek legnagyobb örömére…

6 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

What We Do in t...

Következő kritika:

Azonnali erekci...

Még több Animekritika