logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2016/09/18 / Szerző: Kitahito

Öngyilkos osztag

Az utóbbi évtizedben végignézhettük, hogy a Nagy képregényfilm-háborút szép lassan megnyeri a Marvel, míg a DC gyakorlatilag minden területen defenzívába kényszerült és legyőzettetett. Abban lehetett reménykedni, hogy a Suicide Squad lesz a visszatérés, ahol megfordulnak az erőviszonyok, vagy legalább elindulunk az egyensúlyi állapot felé. Reménykedtünk, egészen addig, míg meg nem néztük a filmet, és ki nem derült, hogy ez a DC comics Waterlooja. Ebből a gödörből már nem nagyon lehet kimászni.

Suicide 0

Mint az a címből is kiderülhetett, a kritikámat a mindenki által nagyon várt Suicide Squad, avagy Öngyilkos osztag c. színes, magyarul beszélő proliwoodi szuperhősös akciófilmnek kívánom szentelni. Ez a 2016-os gyöngyszem nyilván azon igyekszik, hogy válaszul a Marvel-féle Avengersre, valamint az Amerika kapitány: Polgárháborúban látható polarizálódásra megalapítsa a DC saját csapatát, és megágyazzon a Batman vs Superman förmedvényben elővezetett, majd remélhetőleg valami Injustice-történetszálhoz nagyon hasonló filmsorozatba kifutó szembenállásnak. Ez egy hosszú mondat volt! De az alapötlet indokolttá teszi: rántsunk össze egy pár bűnözőt, pszichopatát és szociopatát, formáljunk belőlük ütőképes osztagot, és küldjük ki őket, hogy a saját elborult eszközeikkel küzdjenek a még elborultabb rohadékok ellen. Az emberek erre vágytak. Antihősökre, akiket nem béklyóz meg a moralitás és a jóság unalomig elcsépelt amerikai változata. Látni akartunk egy címeres motherfuckerekből álló osztagot munka közben.

Erre mit kaptunk? Egy kínos, vicceskedő Will Smith-t; egy Tesco gazdaságos Harley Quinn-t; egy tetovált, taoista tűzembert; egy béna krokodilt; Bumeráng Kapitányt (wtf?); egy szamurájcsajt, aki kb. egyszer használja a kardját; egy boszorkányt („átokszóró és dolgokat eltüntető banya…“), aki megszökik és főellenséggé avanzsál, valamint egy random falmászó fonziet, akit a bevetés első percében felrobbantanak. Ja, és ott van Joker is. Tényleg, ő is benne van a filmben… yay.

Hú, ez biztos valami veszett nagy királyság lesz, igaz?

De ne rohanjunk a dolgok elébe. A filmet David Ayer rendezte, akinek olyan felső kategóriás műveket köszönhetünk, mint a 2014-es Harag, a 2012-es Utolsó műszak, vagy a 2001-es Halálos iramban. Láthatjuk tehát, hogy Ayer mesternek nagy jártassága van az olcsó akciók világában, ahol adrenalinnal és izzadsággal fűtenek. Természetesen erre az emberre kellett bízni a forgatókönyvet. Nem mondjuk Tarantinóra. Mindegy. David Ayer látta a hype vonatot egy helyben, indulásra készen pöfögni. Beült hát a mozdonyba, kétszer meghúzta a gőzkürtöt, majd elindult a naplementébe. Senki nem hibáztathatja érte.

Történetünk ott folytatódik, ahol a Batman vs Superman véget ér. A kriptoni hős feltűnik, majd eltűnik, és mindenkiben ott motoszkál a kimondott és ki nem mondott kérdés: mi lesz, ha majd jön egy újabb szuperember, és ellenünk fordul? Hogyan tudjuk majd megvédeni magunkat? Korábban Amerika válasza Batman szájából úgy hangzott, hogy ha 1% esély is van rá, hogy egy ilyen félisten (legyen akár a szövetségesünk, mint Superman) ellenünk fordulhat, akkor úgy kell venni, hogy már ellenünk is fordult, ezért meg kell ölni a francba. Pompás logika. Le a kalappal. Nagy vonalakban erre épült a Batman vs Superman, és mondanom sem kell, már akkor is kész voltam a falhoz csapkodni magam miatta. Mert ugye a jó, igazságos, és feddhetetlen amerikai kormány felett ne legyen ellenőrző hatalom, ami ne adj Isten mindenféle morális értékrendektől meg lelkiismereti kérdésektől vezérelve az orrukra koppinthat. A világ igazgatását bízzuk azokra, akik a leginkább alkalmasak rá, vagyis a lobbista nagyvállalatok kampánypénzén megválasztott korrupt amerikai politikusokra! Ez az a narratíva, ami elfordítja az embereket a gyermekkoruk hőseitől, a világi hatalom önmaga felé húzó kezébe helyezi a bizalmukat, és mindezt egy kicsavart terrorista-fóbiás ideológiára hivatkozva. Csodás. Öljünk meg vagy zárjunk be mindenkit, aki nem korrumpálható, és akit nem lehet besorolni valamelyik minisztérium intézményrendszerének fennhatósága alá. Hagyjuk is ezt.

„What if Superman had decided to fly down, rip off the roof of the White House and grab the President of the United States right out of the Oval Office? Who would’ve stopped him?”

Az Öngyilkos osztagban túl vagyunk ezen az egészen. Superman üres koporsója felett még el sem kezdtek kókadozni a vágott rózsák, az A.R.G.U.S. nevű szervezet élén álló Amanda Waller már azon agyal, hogy is tudnák majd megvédeni az Egyesült Államokat a következő metahumán fenyegetéstől. Láthatjuk, hogy a cég szigorúan őrzött börtönében számos veszélyes bűnöző raboskodik, és Waller belőlük kíván felállítani egy ütőképes, titkos osztagot, hogy a legalitáson innen, de leginkább túl járva megállítsák az USA ellen törő, vélt vagy valós terrorista szuperembereket. Őket nyilván könnyebb lesz egy tarkóra tartott desert eagle segítségével felesketni az alkotmányra. Igazán remek ötlet, semmi esetre sem sülhet el rosszul a dolog…

„…amit meg akarnak gyengíteni, elkerülhetetlenül megerősödik.”

A film első nagyjából fél órája azzal megy el, hogy bemutatják nekünk a jelölteket, akiket majd Amanda Waller az öngyilkos osztagba szeretne kandidálni. Olyan, mintha gagyi, széteffektezett Disney-csatornás trailereket vágtak volna egymás után. Borzasztóan kínos. Szinte mindannyian két vonallal felrajzolt, unalmas, beszámíthatatlan, és teljesen alkalmatlan idióták, akiket fél másodperc alatt bedarálna minden magára valamit is adó metahumán, tehát tökéletesek lesznek egy olyan osztagba, ami még elméletben sem működőképes. Természetesen mivel plusz szereplők háttértörténetének elmesélése időigényes lenne, ezért minden lehetséges tagot sikerül megnyerni az ügynek, bár Amanda nem igyekszik kezét-lábát törve, hogy visszautasíthatatlan ajánlatot tegyen nekik.

Első és talán legfontosabb karakterünk a Will Smith által játszott Deadshot nevű bérgyilkos, akinek az a képessége, hogy rettentő pontosan tud lőni, és képes vicces néger szlenggel beszélni, amin jól mulathatnak a fehér középosztály moziba járó tagjai. („Tutkó? Frankó!“) Mint tudjuk, ezek a talentumok jól jönnek, mikor sebezhetetlen metahumánokkal és halhatatlan istenekkel kell megküzdeni. Van egy kislánya, és szereti a pénzt, szóval őt elég könnyű lekenyerezni (még szerencse, hogy ‘jóember nyelven is elmagyarázták neki a dolgot…). Egy újabb film, amelyben Will Smith megint Will Smith lehet. Hurrá!

„Well, you need to handle this shit, all right? Get up there, smack her on her ass, tell her, “Knock this shit off.””

Hasonlóan fontos karakter Harley Quinn (Margot Robbie), Joker kattant cicababája, aki ugye nő, vagyis van melle, és feneke is, tehát ezzel úgy nagyjából meg is váltotta a helyét a csapatban. Egy bármennyire is komolyan vehető harcban semmi haszna sincs, de legalább Will Smith partnerre talál a poénkodásban, ráadásul rajta jól állnak a feszülős pólók, fishnet harisnyák és a kívül hordott bugyik. Ha a történet alatt nem szentelnek legalább 15 alkalmat annak, hogy Harley milyen jó nő, akkor egyet sem, és elmegyek valami tibeti buddhista kolostorba szútrákat másolni. Igencsak kedves a szemnek a látvány, amit Margot Robbie punkosított idomai nyújtanak, örülünk is neki, hisz tagadhatatlanul szeretjük a nőket, de közben a filmesztéta énem ököllel ütötte a koponyám belső falát, azt üvöltözve, hogy „lépjetek már túl rajta, basszátok meg!“.

Ezt a fejezetet még elolvasom, aztán jöhet egy kis Puddin’.

Innentől kezdve már csak mellékszereplőkről beszélhetünk. A krokodilember (Killer Croc…pfff) nagyjából három mondatot brummog el az egész film alatt. Abból is az egyik egy poén, de a korrektség úgy kívánja, hogy megjegyezzem: jó poén. Tud úszni. Nagyon hasznos a városi hadviselésben. A tűzember legalább kap egy monológot meg egy vacak előzménytörténetet (kemény bandavezér, meghalt a babája, sittes lett, majd pedig jámbor…), bár azt senki nem magyarázza meg, hogy a béke útjára tért pyromancert mi a vérnek kellett beválogatni egy ilyen csapatba. Mindegy.

Bumeráng kapitány ha jól emlékszek kétszer dobta el a bumerángját, akkor is indokolatlanul lassan repült, de legalább volt rajta egy kamera. Amúgy teljesen felesleges alak. A Katana nevű szamuráj lány is hasonlóképp szükségtelen. Gondolom az volt a mögöttes vezérelv, hogy kell egy ázsiai is a csapatba, és a szamurájkardok menők, de nem akarunk 18-as karikát a film alá, ezért a csaj gyakorlatilag nem csinál semmit, csak pózol. A Varázsalónő ugye egyből megszökik, feléleszti a félisten testvérét és ‘főgonoszokká válnak, a mindenre felmászó grappling hook-os fonziet meg demonstratíve felrobbantják a bevetés elején, szóval marad Flag, a nagyon tapasztalt kommandós, aki amolyan parancsnok/felügyelői státuszban lábatlankodik a vásznon, és boldogít minket a hülye generic hard ass soldier dumájával. Ő is teljesen felesleges, ráadásul tudjuk, hogy nem halhat meg, mert akkor minden elítélt nyakában felrobban a beültetett nanobomba…

„You disobey me, you die. You try to escape, you die. You otherwise irritate or vex me… and guess what? You die.”

Ne menjünk bele abba, hogy az öngyilkos osztag eleve egy olyan fenyegetést megy elhárítani, amit Amanda Waller inkompetens mesterkedése okozott, és hasonlóképpen ne foglalkozzunk azzal sem, hogy ennek a ténynek milyen hatása lesz az osztag jövőjére, valamint Amanda Waller karrierjére nézve. Hőseinket mindenféle eligazítás, kiképzés, felkészítés vagy összeszoktatás nélkül (minek is pazarolni a drága időt ilyesmire…) kizsuppolják ‘anagyvárosba, hogy állítsák meg a világ elpusztítására készülő Varázslónőt meg a tesóját. Kapnak ruhát, fegyvert, burkolt fenyegetést és motivációs beszédbe ágyazott oltást, majd szélnek eresztik őket egy helikopteren, melyet nagyjából fél perc után le is lő valaki. A zuhanást értelemszerűen mindenki túléli.

-Hát Will, úgy néz ki idén sem lesz meg az az Oscar…

Szokatlan, igaz? Azt hihetnénk, hogy válogatott bűnözőink egyből agyonverik a “parancsnokukat”, és megszöknek, de mivel egy átgondolt és reális forgatókönyvvel van dolgunk, inkább maradnak, hogy megküzdjenek a rájuk törő zombi mutánsokkal. Kikászálódnak a roncsból, és kezdődhet a buli! Harley kalapácsot és baseball-ütőt lóbál, Deadshot kész elszabadítani az ólomdarazsait, tűzember Lao-ce tanain elmélkedik, krokodilember a kezeit tördeli és morcosan bámul előre, Katana a katanáját simogatja és japánul hadovál, Bumeráng Kapitány pedig igyekszik nem felhívni magára a néző figyelmét. „Rosszak vagyunk, rosszalkodunk!” – mondja Harley, és betör egy random kirakatot. Nos, nagyjából ilyen szintű rosszalkodásra számíthatunk a továbbiakban.

A film nyilván nem lenne túl mozgalmas, ha az öngyilkos osztag egyszerűen csak odasétálhatna az antagonistákhoz. Szükség van töltelékellenfelekre, akiknek a megölésével lehet menőzni és pozőrködni. Mivel a terroristáknak kikiáltott metahumánok nem tudnak sem kalasnyikovos arabokat, sem nácikat maguk köré idézni, és most véletlenül egy idegen civilizáció sem akarja hatalmas űrhajókkal elfoglalni a Földet, marad az, hogy a 6000 éves, isteni hatalommal bíró Varázslónő valami váratlan agyérgörcstől vezérelve elkezd a civilekből arctalan, azonosulhatatlan bábokat csinálni, akiket aztán rá tud küldeni a hőseinkre. Sok fájó és idegesítő baromság van a filmben, de talán ez a legirritálóbb hülyeség mind közül. Palástolatlan parasztvakítás, amire nincs semmi értelmes magyarázat, ezért meg sem próbálják megmagyarázni. A hősöknek kell egy csomó SZÖRNY, amiket le lehet darálni, így a plot csinál szörnyeket, csak úgy, bokszzsáknak és golyófogónak. Persze a film nem ocsmány, mutáns töltelék creepeknek, hanem szuperkatonáknak titulálja ezeket a lényeket, amik nem éreznek fájdalmat, és szétlőtt fejjel is tovább harcolnak. Szóval amíg a hadsereg kitalálja, hogyan lehetne az amorf zombikat ‘sorozatgyártani, megy az agyatlan hentelés jobbra-balra, az ember szinte könnyeket ejakulál ki a szeméből a kéretlen erőszakpornó feletti hatalmas gyönyörűségében, kivéve… hogy nem.

„Ames, if this man shoots me, I want you to kill him… and I want you to go clear my browser history.”

Real talk, egyenes beszéd, oké? Az öngyilkos osztag úgy, ahogy van, inkompetens kirakatemberekből áll, másodvonalas, B-kategóriás rosszfiúkból, akik olyan jelentéktelenek, hogy egymás mellett állva is elférnek Harley Quinn feszes kis segge mögött. Will Smith feka humorkodása (jobb szó nincs erre a sztereotipikus komédiára) és Margot Robbie teste (meg kínos beszólásai) együtt is kevesek lennének arra, hogy elvigyék a hátukon a filmet. Most hagyjuk, hogy ez a pár nyomorék már attól meghalna, ha egy Superman-kaliberű ellenfél szellentene egyet. Esélytelenek, és érthetetlen, egyáltalán miért kaptak esélyt a bizonyításra. Legalább lennének valóban rosszak, és rosszalkodnának, ahogy ígérték. De nem. Itt van ez a csapat szerencsétlen, és a történet semmit sem tud velük kezdeni. Se nem rosszak, se nem jók. Kimerülnek a mesterkélt jópofáskodásban. Minek próbálják egyáltalán elmélyíteni a karaktereiket? Egyértelmű, hogy a sztori Deadshotra és Quinnre fókuszál, de rajtuk egyszerűen nincs mit elmélyíteni, a többiek esetében pedig vagy meg sem próbálják, vagy csak olyan félgőzzel, mint ahogy a bárban iszogatós jelenetben láthattunk.

Bizony kevés lelket szívott magába ez a szerencsétlen kard.

És direkt nem beszéltem még Jokerről. Messziről nézve Jared Leto talán a legkarizmatikusabb és legparább Joker (cosplayer), de ha közelebb megyünk, látjuk, hogy milyen pozőr, irritáló és béna (-Te figyi haver, írjuk már rá a homlokára, hogy SÉRŰT’, csak hogy tudja a paraszt, mi a helyzet, érted koma?)… de távolról hihető, és nyomokban Jokert is tartalmaz! Akárhogy is, egyszerűen elsikkad a szerepe, hiszen csak érintőlegesen kapcsolódik az osztag körül gravitáló eseményekhez. Ki akarja szabadítani Harley Quinnt?

Nyilván, de tudjuk, hogy mivel a történet annyit invesztált Margot Robbie idomainak részletes bemutatásába, nem fogja tudni elragadni Will Smith és társainak szerető öleléséből. Ezt ellensúlyozandó időnként kapunk ilyen Harley + Joker visszaemlékezős nosztalgiajeleneteket, mint például a békés és tisztelettudó néger maffiózókkal való… tárgyalás a sztriptízbárban, vagy a gőzölgő lóspermás tartályban való fürdőzés. Ezek kárpótolhatnának minket valamiért, ha nem lennének szükségszerűen teljesen ad hoc módon bedobálva a sztori viszonylag homogén folyamába, meg ha úgy lenne bármi értelmük azon kívül, hogy megmutassák azt, amit úgyis tudtunk, és amire igazából nem is voltunk kíváncsiak.

„Oh, that she is. The fire in my loins. The itch in my crotch. The one, the only, the infamous Harley Quinn!”

Jared Leto Jokere kinézetre tényleg üt. Ilyen elborult pofát ritkán látni filmvásznon, és ha valami miatt, hát akkor emiatt fogunk erre a filmre emlékezni. Reméljük az emlékeink kegyes szféráiban a vizualitáshoz nem fog hang társulni, és úgy eleve csak állóképekbe dermedve láthatjuk kedvenc bohócunkat, ugyanis Leto olyan mértékben túltolja a szerepét, hogy az már helyenként elviselhetetlenül mesterkélt tud lenni. És ezen nemhogy nem segít, de még ront is a szinkron. Olyan, mintha fognánk A Jupiter felemelkedése c. szennyből az Eddie Redmayne által alakított Balem Abrasaxot, és vegyítenénk Marlon Brando Keresztapa karakterével, majd nyakon öntenénk az egészet szinte már színházi túljátszással. A végén szórjunk a tetejére egy csipetnyi őrületet mutatóba, csak hogy olyan quirky legyen az összhatás, és kész is vagyunk. „…aztmonddmeg… mondmeg élnél-e éhtem?“, „VIGYÁZZ! Nehtégy ilyen ígéretett… könnyelműenn.“, „A madarunk… szárnyaszegett.“.

Mindenki vele akarna fotózkodni Comic Con-on.

Komolyan mondom, amikor Jared Leto megszólalt, úgy éreztem, mintha a egy középiskolás drámacsoport Shakespeare előadására ültem volna be. De még így is ő volt a legérdekesebb karakter (ebben a hihetetlenül erős mezőnyben, ugye…), csak hát marhára alulreprezentált volt az osztag egészéhez képest. Jokerrel adták el a filmet, és mégis úgy érződött, mintha csak alibiből lett volna beleerőltetve a gárdába. Pedig 2 órás játékidő mellett igazán jutott volna neki több hely. Kivághatták volna azt a negyed órás epizódot, mikor a csapat felküzdötte magát az irodaház tetejére. Meg a félresikerült szabadítós jelenetet is. A film azon szegmense valahogy nem állt igazán össze. Ami külön idegesített, hogy Joker csak Harley viszonylatában tudott létezni. Nem mint önálló, gonosz zseni, Batman méltó ellenlábasa, hanem mint Puddin’. A szerelmes Joker kalandjai. Mily csudálatos látomás! Eleinte üde színfolt volt, de ahogy a karaktere egyre jobban elmerült a… pudingban, úgy vesztettem el az érdeklődésemet az egész személye iránt. Na de kanyarodjunk vissza a történethez.

Hőseink kisírják nemlétező bánatukat a talponállóban, majd felkerekednek, hogy most már azért csak-csak le kéne számolni azzal a nagy, Damoklész kardjaként fejük fölött csüngő fekete lyukkal. Baktatnak, besétálnak a toronyba, felmennek a felső emeletre, ahol már várja őket a banya, meg a tesója. A két istenség ahelyett, hogy együtt támadna rá a rosszalkodó rosszakra, inkább megosztja erőit: a bátyus harcol, a hugica meg a háttérben limbálja a karjait, és castolja a világvégét. Természetesen a gonosz istennek esélye sincs, hiszen az időközben a harag útjára lépett tűzember ‘lelángszórózza, Deadshot megsimogatja ólomgolyókkal, majd közös megegyezéssel szétkapták egy bombával. Az amerikai megoldás minden problémára: tűz, tűz!, és ha ez nem működik, akkor még mindig felrobbanthatunk valamit. Így hát a pyromancer áldozata és némi C4 árán elérkeztünk a bossfighthoz. Előlép a boszorkány, kinek mellkasát a testvére meggyilkolása feletti jogos harag fűti. Most jön majd a varázslás! Igazi audiovizuális performansznak nézhetünk elébe, ahogy Will Smith és társai bullet hell játékokat idéző forgatagban igyekeznek kikerülni a feléjük özönlő mágikus lövedékeket, lézersugarakat, meg kénkőszagú robbanásokat…

„Don’t touch me, man! Don’t touch me! Don’t touch me!!!”

Téves! Ha azt hitted, hogy a Varázslónő majd varázslatokat süt el egy harcban, akkor teljesen ostoba vagy! Pfff… Mi a francot képzeltél?! Verekedni fognak! A boszorkány egy szikrákat hányó break táncos ügyességével és egy pókmajom atletikus fürgeségével rugdossa és üti a szerencsétlen barátainkat, miközben időnként alibiből fekete füstfelhővő válik, hogy aztán valaki mögött megjelenjen, és jól seggbe rúgja! Érdemes megemlékeznünk a harcteret beterítő jótékony ködről, mely elrejti a szemünk elől a 150 centi magas ázsiai kaszkadőröket és harcművészeket, akiknek a jelenetet köszönhetjük.

Nem gondoltad volna, de ő egy kung-fu mester.

Az egész baromi zagyva, az ide-oda kapkodott kamera sem tudja elhitetni velünk, hogy itt valami komoly összecsapást láthatunk. A Varázslónő, aki valami mechanikus robot istenséget (és/vagy fekete lyukat) akar megidézni, képtelen tűzgömböket lőni, kék CGI fényeket szórni a kezéből, muszáj ökölre mennie a támadóival. Mert ugye abban nem lenne semmi fun, ha hőseinket fél pillanat alatt elfújnák a francba. Realitások? Pfff! Ezért a főellenség erőszintjét le kell vinni olyan alacsonyra, hogy még ilyen degenerált semmirekellők is le tudják győzni, persze nagyon látványos rúgkapálások, meg epikusnak szánt slow motion lövések közepette! Szánalmas.

Persze a végén az egész kifut egy nagyon kínos jelenetre, ahol a gonosz boszorkány megpróbálja hőseinket átállítani a maga oldalára. Miért nem öli meg őket? Miért van szüksége egy csapat nyomorultra? Ez már sajnos sosem fog kiderülni, mert Harley vacak színjátéka úgy megtéveszti, hogy nem veszi észre a rá leselkedő veszélyt. Mondjuk a helyében én sem számítottam volna rá, hogy egy kardcsapással kivágják a mellkasomból a szívemet, ami miatt sebezhető leszek és felrobbantanak. A szemfüles Winnetou újra győzedelmeskedett! What an anticlimactic ending! És a világ újra megmenekült, hála a Pindúr Pandúroknak! Gratuláljunk egymásnak a sikerért! Szerencsére a Flag szerelmét megszálló Varázslónőt sikerül úgy megölni, hogy közben a nőnek ne essen semmi baja, ami megint csak egy baromság, de ne akadjunk fenn ilyen apróságokon.

„Blah, blah-blah. Blah-blah, blah, blah. All of that chitchat’s gonna get ya hurt.”

Mindenki happy, jön Amanda Waller, hogy a szigorú, morcos képével elrontsa a hangulatot, és emlékeztessen mindenkit, hogy köszönjük a szolgálatot, meg minden, de ne legyenek illúzióik, húzhatnak vissza a cellájukba. Ám nyilván azért ő is megenyhül a teljesen váratlan és indokolatlan siker láttán („Há nézzed má, anyuka, mennyire nem vaót esélyük, és mennyire elverték mégis azt a démongecit!“), ezért Harley kap egy esperessó gépet, Deadshot láthatja a lányát, a krokihoz bekötik a kábeltévét, Bumeráng kapitányt pedig gondolom… nem engedik el. Mindenki éli világát a rácsok mögött, amikor megjelenik a börtönben a Marilyn Mansonná avanzsált Joker (Puddin’!), hogy egy megható családi újraegyesülés keretében megadja az okot a folytatásra.

…és ezek fogják megvédeni a szabad világot.

Talán szükségtelen mondanom, de nagyon nem vagyok megelégedve. Ha a DC így akarta felvenni a versenyt a Marvel szuperhősös filmjeivel, akkor nemhogy gólt, de még kapufát sem sikerült rúgnia ezzel a ziccerrel. A Suicide Squad legjobb esetben egy B kategóriás mozi, annak is gyenge. Indokolatlanul hosszú, mégis eseménytelen. A karakterei érdektelenek, kínosak, kidolgozatlanok és még a legjobb pillanataikban is unalmasak, kivéve persze Jokert, aki egyszerre volt túl sok, és túl kevés. Maga a történet nyúlfarknyi, és sikerült még a hosszú játékidő ellenére is vázlatossá tenni. És bármennyire is tetszik az az enyhe irónia, ahogy a bátrak és szabadok földjét egy elítélt gengszterekből, zsoldosokból, pszichopatákból és szörnyekből álló osztag hivatott megvédeni, nem tudom értékelni, ha a rosszak nem rosszalkodnak, az első adandó alkalommal elveszítik azt a kevéske személyiségjegyet, ami miatt érdekesek lehetnének, és elkezdenek enyhén spiccesen a saját társadalmi státuszukon keseregni, meg hogy nekik sosem volt helyük a normális emberek világában. Nem akarjátok esetleg felemlegetni a hányattatott gyerekkorotokat, a sanyarú szociális helyzeteteket, vagy a faji hovatartozásotokkal szembeni előítéleteket is? Csak hogy teljesen korrekt lehessen a film a fiktív antagonistákkal!

Mert ők nem gonosztevők… ők csak egy kis szeretetre vágynak. Egy meleg ölelésre. Megértésre. Arra, hogy elfogadják őket, és beléphessenek a társadalomba. Szinte látom magam előtt a krokodilembert öltönyben, ahogy kördiagramokon magyarázza a vállalat éves hozamát egy céges meetingen. Látom a tűzembert, ahogy kicsi latin gyerekek játszanak a tetovált lábainál, miközben ő egy Umberto Eco regényből olvas a kanapén ülve, ölében a szerelemtől kótyagos tekintetű feleségével. Ilyenek azok a rosszak, akiket ebben a filmben rosszalkodni hivatottak. Papiron ezek állnak köztünk, és az inváziós serege élén feltartóztathatatlanul közeledő Darkseid között. Nem jósolok túl sok esélyt magunknak. Nyugodtan kimondhatom: nem azt kaptuk, amit ígértek nekünk.

„Worst part of it is, they’re going to blame us for the whole thing. … We’re the patsies. The cover up. Don’t forget… we’re the bad guys.”

Ha téged szórakoztat az, ahogy ezek a vázlatosan felrajzolt, unalmas és kínosan évődő karakterek nagyon családbarát módon leaprítanak egy seregnyi gubófejű kamuzombit, akkor ez a te filmed lenne, ha legalább ebből eleget kapnánk. De még akcióból is sértően keveset sikerült csak összehozniuk. Látom, ahogy a DC filmekben rendre megpróbálkoznak a történetmeséléssel és a drámai alapok lefektetésével, és látom ezeket a kísérleteket rendre megbukni, annak ellenére, hogy milyen indokolatlanul sok játékidőt szentelnek ilyen tartalmaknak. Ez nem az a sztori volt, ahol ilyesmire szükség van. Nem tud érdekelni Deadshot lánya, teszek a tűzember halott feleségére, és teljesen hidegen hagy Flag és June Moone (a Varázslónő által megszállt csaj) románca is. Nem emiatt ültünk be a Suicide Squadra! Rosszakat akartunk látni, ahogy rosszalkodnak, nem pedig picsogó, poénkodó pojácákat, akik csak beszélnek a rosszalkodásról! Senki nem volt kíváncsi Will Smith ‘jófejkedésére, Margot Robbie altestére, vagy Joker pojácáskodására, illetve aki igen, az tényleg megérdemli, hogy ilyen szarral szúrják ki a szemét.

It’s nutcrackin’ time, love!

De legyünk korrektek! A jelmeztervezők és a sminkesek kiváló munkát végeztek! Ha majd egyszer valaki úgy dönt, hogy szeretne egy korrekt DC filmet forgatni, érdemes lesz őket felfogadnia, mert láthatóan értik a dolgukat. Emellett sikerült jó zenéket kiválasztani. Gratulálok hozzá! Persze önmagában a Paranoid, a House Of The Rising Sun és a Sympathy For The Devil nem fogja megváltani a világot, de ha becsukod a szemed, egy csöppet javítanak az élvezhetőségen.

Mindent összevetve… gyenge. Az Öngyilkos osztag rohadtul gyenge lett. Kínos, identitászavaros, lapos, sótlan kotyvalék, felejthető karakterekkel és egy kevés bunyóval, csak hogy jusson valami az előzetesekbe is. Egyáltalán nem tudott lekötni, szinte teljes hosszában untatott, és hiába tolták Harley fenekét meg Will Smith “néger vagyok és négerül beszélek, ‘ugyemilyenvicces?!”-típusú poénkodását a képembe, nem tudtak szórakoztatni vele. A film egész alapkoncepciója baromság, de a kivitelezés még tudott rajta rontani annyit, hogy a végeredmény egyenesen fájdalmas legyen. Valahol nagyon alacsonyan kell lennie az ember ingerküszöbének, hogy az ilyen primitív impulzusok utat találjanak hozzá. És feltehetően még akkor is komoly hiányérzete lesz.

Nem hiszem, hogy a közönség sokat kért volna: készítsenek nekünk egy ütős, laza filmet, tele vagány szereplőkkel meg izmos akciókkal. Valahogy úgy, ahogy a trailerekben ígérték. A Becstelen Brigantyk sem kezdtek el össze-vissza lelkizni, nem kellett felvezetni a karakterüket, vagy színesíteni őket mindenféle beletuszkolt motivációkkal, melyek önmagukat hiteltelenítik el. Menjetek, és gyilkoljatok le pár nácit! És működött. Lehet utálni Tarantino filmjét a történelmi kontextusa miatt, de tény, hogy a Becstelen Brigantyk működött. És pontosan ezt akartuk volna: DC jelmezbe bújtatott brigantykat. Erre mit kapunk? Harley Quinn seggét, Will Smith afro-amerikai mivoltát, egy jellemtelen gyíkembert, egy taoista tűzembert, az ausztrál Bumeráng kapitányt (ki képes ezt röhögőgörcs nélkül kimondani?), meg egy szamurájkarddal bohóckodó patrióta kislányt. Köszönjük az olcsó akciót, a pózolást, a sok üresjáratot, és azt a modorosságot, ahogy a film végig a saját képzelt humorosságának és menőségének pátoszában fürdik. Köszönjük, hogy sikerült ilyen elegáns nemtörődömséggel pofán köpni mindenkit, aki egy kicsit is érdeklődött a film iránt. Tapsoljátok meg magatokat!

3 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

35MM

Következő kritika:

Egy értelmetlen...

Még több Filmkritika