A napokban erős késztetést éreztem rá, hogy már csak a jó ízlés nevében is írjak pár szót a Fluór Tomiról, meg erről a Wellhello nevezetű képződményről, ami mostanában a közízlést rombolja. De miután párszor meghallgattam a számaikat, és a dalszövegre figyelve elkezdtem lehámozni a produkciók metaforikus hagymáiról a nemlétező rétegeket, rájöttem, hogy először is kritizálható tartalom kéne, konkrét vállalás, közlés. Valami, ami nem csak olcsó frázisok, ‘hesstegek, meg random cool bemondások egymásra halmozása, mert ez alig több annál az igénytelen kultúrmocsoknál, mint amit Mohaman az utóbbi időben produkál. Úgy vagyok velük, mint az Anti Fitness Clubbal, mely nem képes egy kiskanálnyi szilárd matériát sem felmutatni a tengernyi körhelyes nyáladzásban. Fluór és Diaz csak ritkán tudják megugrani ezt a szintet. Gyúrni kell a szirupos, gejl ömlengésre is, na. Van még hová fejlődni.

„Üljenek a fiúk ölébe a lányok! Üljenek a fiúk ölébe a lányok! Üljenek a fiúk ölébe a lányok!”

Hiába a zsigeri szintű ellenérzés, mely nemcsak a Wellhello zenéjét (már ha a sablon popütemekre elmakogott karaktertelen vagizást egyáltalán zenének lehet nevezni…), de még az előadók személyét is irtózattal tolja tányér szélére, pusztán ebből nem futja egy dalszövegkritikára. Bármennyire is szeretném elemeire szedni Fluór és Diaz kultúraromboló, már-már a kriminalitás határát súrolóan ízléstelen és nívótlan munkásságát, nincs kapaszkodó, hiszen nincs megmászandó akadály, csak az üres, mondanivaló nélküli szájtépés. A Wellhello kreálmányai audió formába öntött, parodisztikus Rorschach-tesztek, melyekbe beleprojektálhatsz egy állítást, és annak antitézisét is, mert a zenekar nem áll ki semmi mellett vagy ellen, nincs ideológia, nincs mondanivaló, csak a mindenkinek tetszeni akarás görcsös kényszere, a nyugati lazaságot és high life életérzést majmoló parttalan pozőrködés, amely önmagát hitelteleníti el, nehogy véletlenül elidegenítse azokat, akik nem értenek egyet valamelyik szókapcsolat pszeudo-üzenetével.

Őszintén szólva nem tudom eldönteni, hogy ez a gátlástalan like-vadászat, ez az elmondhatatlanul túljátszott, mesterkélt karakterdemózás egy jól átgondolt marketingfogás a talentum nélküli wannabe művészeink részéről, vagy csak annyira el vannak telve a saját vélt nagyságuktól, hogy a felduzzasztott egójuk egyszerűen kitakarja előlük a valóságot. Bárhogy is legyen, a végeredmény miatt joggal szégyellheti magát a hallgató és az előadó is. Persze nem fogja egyik sem. Fluór Tomi munkássága bizonyítja, hogy a hazai celebvilágban elég csak arcátlanul tolnod a szarodat, az igyekezet, hogy szem előtt légy, a puszta látszani akarás önmaga jogán betuszkol a köztudatba. És egy idő után teljesen mindegy lesz, hogy mit csinálsz vagy csináltál. Óriások vállára álltál, vagy a mások ánuszából kikanalazott fekáliából emeltél magadnak dombot? A végeredmény ugyanaz: így is úgy is a tömeg fölé magasodhatsz.

„Minden lépésem elnök. Minden nézésem elnök. Minden kérdésem elnök.”

Onnantól kezdve elkezdheted írni a saját legendádat, mert ugye nem mindenkinek jut egy Homérosz, de ez nem is számít, a proliság a legjobban a prolisággal tud harmonizálni, az igénytelen zene és a tartalom nélküli lezserség megtalálja a maga közönségét, hisz a ma embere nem eposzi hősöket választ példaképül, hanem VV Auréliokat, mert a csúcsra járatott, megdicsőült, ‘végetnemérős aljasságban, ízléstelenségben és züllöttségben sokkal inkább magára ismer, mint az égi szférák elérhetetlen bajnokaiban. Felkapaszkodni hozzájuk erőfeszítést igényelne, és valószínűleg úgy sem sikerülne, akkor basszus… a zuhanást elvégzi a gravitáció. Tokaji helyett jó lesz az a macifröccs is! Bár talán stílusosabb lenne a Sex on the beach koktélt mondanom, még akkor is, ha ebből maximum egy heveny kamatyolás valósul meg valami hányásszagú ‘kiscsajjal egy ToiToi WC-ben.

Alámerülni az ösztönvilág mocskába, levetni a civilizációs és kulturális normákat sosem volt még ennyire cool. A néplélek sötét oldala ez, a kollektív tudatalatti, mely hol #SWAG-et, hol elnököt böfög fel magából, és ennek a világnak a proli himnuszait írja a Wellhello. Ez az a szint, ahol már a jel és a jelentés közötti koherencia is felbomlik, minden mindent üzen, és ugyanakkor semmit sem. Itt az értelem belefullad a tudat fogalmiságon túli utolsó EKG-sikolyába, miközben a test drogmámoros révületében egy áram rázta békacomb gyanánt vonaglik a színpad előtt. Ezzel nem lehet dolgozni, ezt nem lehet elemezni, értékelni, mert valójában nem is létezik, elpereg az ujjaid között, mint a homok, és miközben magával sodorja az emberiségbe vetett hited maradékát is, nem hagy maga után mást, csak ragadós, hideg undort. De nem baj! Megígérhetem, hogy amint a Wellhello létrehoz valami érdemi tartalmat, állít valamit, kiáll valami mellett, az elsők között leszek, hogy szétszedjem azt, de addig is meghagyom másoknak a megtisztelő jogot, hogy emelt hangon méltassák a semmit, vagy paródiának hazudott silány átiratokkal (khm… khm… Pamkutya) maguk is rákapaszkodjanak erre az itifallikus, hitvány hypevonatra. Mert ugye mindig van lejjebb…

- Kitahito

Megosztás