logo

Mértékmegőrző

Kommentár / 2015/07/03 / Szerző: Kitahito

A fa és az árnyéka

Melyik a legcélravezetőbb módszer arra, hogy megismerjük és megérintsük az emberi lelket? Hogyan érthetnénk meg a másikat, mikor még az egymás fülébe suttogott szavaink intimitása ellenére is láthatatlan membránként feszül köztünk a nyelv áthághatatlan akadálya? Lehetséges, hogy az alapvetés, mely lehetővé tette a civilizáció és a történetiség létrejöttét, óhatatlanul is bezárt minket a saját személyes, húsból és csontból való börtönünkbe? Szó esik a témához lazán kapcsolódó alkotói konformizmusról is.

Wry-thing

Hadd beszéljek egy kicsit az irodalomról, és annak szükségszerű korlátoltságáról. Félreértés ne essék, rajongok az irodalomért. Véleményem szerint a nyelv adta kereteken belül alkotni, vagy ezt a keretrendszert feszegetni az egyik legcsodálatosabb dolog, amit az emberi szellem a saját kreativitásával megtehet. De mint eszköz, mégiscsak megvannak a határai. Mármint maga a nyelv. Nagyra tartom a lírát és a prózát, de ha össze kell őket vetnem például az instrumentális zenével, a jobb értelemben vett művészfilmekkel, vagy az impresszionista festészettel, akkor menthetetlenül alulmaradnak. Mert egy igen kikonkretizált üzenet vagy történet közvetítésére nincs alkalmasabb az írott szónál, de az indirekt közlésre, mely a tudatos én mögött meghúzódó érzelmeket veszi célba, csak indirekt módszerek lehetnek megfelelőek. És bár ha valaminek, hát akkor a logosznak nagy zászlólengetője vagyok, de tudom, hogy az ember lénye és lényege valahol sokkal beljebb található.

„A katarzis a halálnál mélyebb zuhanás: a fény végső kialvásának fenyegetése. Felébredni csak ettől tudunk.”

Engem például a könnyekig meg tud hatni és teljesen meg tud rendíteni egy-egy jól eltalált zeneszám, vagy egy festmény, ami csak néhány kusza ecsetvonásból áll, és nehezemre esne megmondani, hogy miért is van ez. Olyan elemi módon hatnak az emberre, amely végtelenül ősi és univerzális. A transzcendens a szépség, a szépség pedig nagyon ritkán vág össze a szóbeliséggel vagy az írásossággal. Irodalmi alkotás csak a legritkább esetben képes a szépség közvetítésére, hiszen ott pont a nyelv az, ami megszűri a hatást azáltal, hogy szavakba kívánja önteni a szavakba önthetetlen emocionális tartalmakat. Körülírja, esetleg leírja, de ezáltal profanizálja és ki is fosztja. Pedig elviekben az lenne a feladata, hogy maradéktalanul közvetítse az örök érvényű szépséget, mely az alkotó személyes érzelemvilágába képeződik le, de ez a kitárulkozás azt feltételezi, hogy van mit megmutatni. Hogy van valami, amit sikerült lehozni, vagy épp felhozni.

És az a baj, hogy sokszor már igénye sincs rá az alkotónak, hogy feltekintsen, befelé forduljon vagy leereszkedjen a mélybe, majd lemeztelenedjen és rizikókat vállaljon, közvetítsen valami magasabb rendűt, csak közölni, tudósítani akar, és azt is csak földhözragadt szemlélet szerint. Persze nyilván nem a fent említett okból, de talán így könnyebb. A manapság sikeres bestseller regényeket olvasva sokszor az lehet az ember érzése, hogy olvashatnám akár a sportrovatot is valamelyik újságban, nagyjából hasonló szenvedéllyel alkot a szerző, és az a szellem, amely bizonyos ritka alkotásokat a halhatatlanságba emelt, mára szinte teljesen kiveszett az írott szó mögül. Nincs annál rosszabb, mint mikor egy alkotó közönyös a saját műve iránt, vagy ha nem süt ki a sorokból a lelkesedése. Mert a lelkesedés viszi bele az írót a virtuóz, szinte a megszállottságba hajló ihletett állapotba, mikor kilép magából és csatorna lesz. És akkor születnek nagy művek. Rutinból dolgozni nem nagy kihívás. Nem növekszel, csak stagnálsz tőle. Tudod, mire van szüksége a közönségnek, és az írod meg, amiről tudod, hogy sikeres lesz. Ha nem megrázni, hanem kiszolgálni akarod az olvasókat, akkor csak kulturális purhabot termelsz. Az ember, a forrás eltűnik az eszköz, a nyelv mögül.

„A jellem olyan, mint a fa, a hírnév pedig, mint az árnyéka. Az árnyékra gondolunk, pedig a fa a lényeg.”

Az így létrehozott produktum nem a te műved, hanem a közönségé. A közönség írja, saját magának, általad. Az átlagember zombit akar, vámpírt akar, vagy épp átlagos tinilányokat akar, akikért vámpírok, zombik, vagy gazdag fiúbandák epekednek. Hibáztatható az író, ha nem teszi oda magát egy ilyen történetekért? Igen. Hiszen a pénzért, és a hírnévért cserébe igazán kierőszakolhatna magáéból egy kis kreativitást még akkor is, ha ezzel kockára tenné a saját sikerét. Persze nehogy azt képzelje valaki, hogy ha manapság az ember ír egy vámpíros sztorit, az eleve arra ítéltetett, hogy milliós példányszámban kapkodják el, és fél éven belül filmet forgassanak belőle középszerű színészekkel. Szó sincs róla. Viszont a kiadók jól látják a trendeket, és igyekeznek meglovagolni őket. Te pedig meglovagolhatod a trendeket meglovagoló kiadókat. Szóval ahelyett, hogy ostoba blogokat irkáltok ingyen és bérmentve, dobjatok össze másfél tucat fejezetet, a végére egy kiadós cliffhangert az esetleges folytatás kedvéért, és tessék mocskosul gazdaggá válni! Hisz tudjuk, ez a mérőszáma a nívónak! Minek fárasztanád magad a fa öntözésével és csinosítgatásával, mikor elég csak a fény beesési szögét megváltoztatni, és a csemete árnyéka is óriási lehet! Ettől te is jobb emberré válsz majd, igaz? IGAZ?! 

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Előző kritika:

Gréta naplója

Következő kritika:

Masquerade

Még több Kommentár