Visszatapsolás. Rövid és felületes színházi kalandozásaimat megkeserítette ez a teljesen felesleges, kínos szertartás. Persze, van abban valami felemelő, ha több száz ember random tenyércsapkodása lassan összeáll egy erőteljes és egységes ütemmé, meg nyilván a színészeknek is jól esik, ha ilyetén mód honorálják a művészetüket, de… hagyjátok már abba! Mercutioék már vagy negyedjére futkosnak vissza a színpadra különböző sorrendben, hogy hajlongjanak, rázzák a kezüket az ég felé, és átszellemült képpel meredjenek a reflektorfénybe. Elég volt. Abban a végtelennek tűnő pillanatban, amikor a tömeg rákényszerít, hogy te is másodpercenként egymáshoz üsd a tenyereidet, úgy érzed, hogy ennek sosem lesz vége. Örökké ott fogok ülni a Madách Színház 2. sorának 13. székén, és tapsolni fogok, míg minden erőm elfogy, és meghalok végelöregedésben. Lelki szemeim előtt már felidéződtek Luis Bunuel Öldöklő Angyal c. filmjének képsorai, és tudtam, hogy ez a társaság az utolsó pillanatig tapsolni fog. Akkor is tapsolni fognak, amikor már felhasadt a bőr a kezükön, maguk alá vizelnek, és a nyelvük a szájpadlásukhoz tapad a dehidratációtól. Taps, taps taps. Vissza! Vissza! VISSZA! Taps, taps taps. Miért jó ez nekünk? Miért kell megfuttatnunk ezeket a szerencsétleneket, és miért játsszuk el ezt a nevetséges kutyakomédiát? Még én, a kultúrbarbár laikus is látom, hogy nem történt meg a csoda, a reveláció elmaradt, valójában nem gazdagodtunk semmivel, nem rázott meg minket a katarzis. Ha egy színdarabot naponta eljátszanak hónapokon, éveken keresztül, már régen rutinból, akkor mégis mire föl az ováció? Miért tapsoljuk őket vissza? Mire föl ez az álságos, hazug színjáték? Hát nem veszitek észre, hogy ezzel csak elinfláljuk az egyetlen eszközt, ami az előadás és a közönség értékmérőjéül szolgálhatna?

„A színház szakrális hely, ugyanúgy, mint a templom. Egy színész pontosan ugyanazt a munkát végzi, amit egy pap. Abban az esetben persze, ha hiszünk a színész valódi feladatában.”

Ez nem siker, ez csak puszta formalitás. Üres, ki tudja mióta elkoptatott udvariaskodás. Senki nem visz az öltözőkhöz rózsacsokrot. Senki nem dobál babérkoszorút a világot jelentő deszkákra. Nem is lenne miért. A taps viszont ingyen van. Olyan valuta, ami sosem fogy el, és pompásan lehet vele ‘nagyvonalúskodni. Megvan ennek is a maga helye, például a premiereken. De mivel a valóságban minden rohadt alkalommal vissza kell tapsolni mindenkit, így már akkor se lenne tétje a dolognak, ha a közönség tényleg komolyan gondolná ezt a hatalmasra duzzasztott elégedettséget. Ha Rómában vagy, tégy úgy, mint a rómaiak, nem igaz? Ennyi még tőled is kitelik, paraszt! Tapsolsz, aztán felveszed a kabátodat a ruhatárból, és takarodsz haza! Hát nem látod, hogy a szegény színész urak és hölgyek újra és újra meghalnak neked a színpadon? Hát a szívük-lelkük kiteszik a te szórakozásodért! Nehogy már azt kelljen érezniük, hogy amit csinálnak, az esetleg kevés! Vagy lehetne több is! Hogy lehetnénk többek is!

Nem a teljesítményt, hanem az előadás tényét tapsolod vissza. És visszatapsolod újra! …és újra! …és újra! Mert itt és most kérem valami egyszeri és megismételhetetlen történt, ezért is fizettem ki azt az 5000 forintot, ahelyett, hogy megnéztem volna az amerikai filmfeldolgozást otthon, vagy mondjuk elolvastam volna az alapul szolgáló drámát. Azért tapsolsz, mert titokban azt hiszed, hogy ezzel átütöd a valóságba az áhított csodát. Csakhogy épp ez a kényszeresség, ez a kötelező jelleg fojtja meg még a lehetőségét is annak, hogy valami nagyszerű történhessen. Mert 100 előadásból 99-nek kell moderált tapsot kapnia ahhoz, hogy az az EGY tényleg jelentsen valamit, amikor a közönség felállva éljenez, és újra meg újra visszahívja a színészeket, mert túlcsordult a gyönyörűségtől, és nem akarja, hogy véget érjen a révület.

- Kitahito

Megosztás