logo

Mértékmegőrző

Filmkritika / 2016/12/15 / Szerző: Kitahito

3 Idióta

Bollywood visszavág, avagy már megint el kellene hinnünk, hogy valami relatíve komolyanvehető produktumot kapunk kézhez, ám a szinte már stílusjeggyé avanzsált hiteltelenség és gagyiság ott settenkedik a perifériás látásunk peremén, hogy emlékeztessen minket: azért mégiscsak egy bollywoodi filmet nézünk.

3 Idiots

Szóval, mára a 3 idióta (vagy 3 félnótás) című, 2009-es indiai romantikus vígjátékot választottam vizsgálódásunk alanyául. Mielőtt belekezdenénk a kritikába, szeretnék köszönetet mondani Istennek, a családomnak, és egy nagyon különleges valakinek. Tudod, hogy rád gondolok! A filmet Rajkumar Hirani rendezte… bár ez nyilván senkinek nem mond túl sokat, azért fontosnak tartottam megemlíteni. Amennyiben kedveled a bollywoodi humort, a kissé gyermeteg, már-már meseszerű történetek által tálalt könnyen emészthető életigazságokat, és nincs kifogásod némi musical-szerű átvezető ellen sem, akkor a 3 idióta kellemes szórakozás lehet a számodra. Viszont aki nem osztozik velem a bizarr, szinte már tendenciózusan trash, ugyanakkor nagyszerű indiai celluloidproduktumok iránti olthatatlan lelkesedésemben, az jobban teszi, ha már most távozik, mert ezúttal elég mélyre fogunk nyúlni a ragacsos melaszba, és az ilyesmit értelemszerűen nem mindenkinek veszi be a gyomra.

A 3 idióta némileg ellentmondásos módon csupán egy főszereplővel bír, és az Rancho, a kissé különc, de tiszta szívű és szabad szellemű srác, aki két társával Farhannal és Rajuval együtt mérnöknek tanulnak egy neves indiai egyetemen. Fahran semleges pH-értékű haver karakter, míg Raju introvertált, családcentrikus és kifejezetten vallásos. Viszont mindketten teljesen elhanyagolhatóak. Rancho az, aki (mint ahogy azt a szájbarágós betétdal is megénekli) külön utakon jár, a saját törvényei, a saját igazságérzete szerint él, és természetesen közben egyáltalán nem törődik a társadalmi konvenciókkal. Az a fajta ember, aki látszólag semmit sem vesz komolyan, és csak teng-leng kedélye szerint, de közben igen erős morális iránytűvel rendelkezik, és bármikor kész kiállni azért, amiben hisz. Két szálon futó történetünk a következőképpen épül fel: az első idősíkon láthatjuk, hogy hőseink milyen “kalandokat” élnek át az iskolai éveik alatt (a macskaköröm itt erősen indokolt), míg a második 10 évvel később játszódik, mikor is Fahran kap egy telefonhívást a Chatur nevű volt társuktól, aki elvileg ráakadt a diplomaosztó után felszívódott Ranchora. Felhajtják Rajut, és így hárman elindulnak megkeresni a barátjukat. Haladjunk kronológiai (és fontossági) sorrendben!

Nagyon komoly traumát okozott az az angol megszállás…

Nos, hőseink felvételt nyernek az ország egyik legrangosabb műszaki egyetemére. Azt hihetnénk, hogy egy efféle teljesítmény feltételez bármiféle személyes ambíciót, de valójában mind a hárman a családi háttér (ilyen vagy olyan) nyomására választják ezt az életpályát. Hosszú még az út a megvilágosodásig, gyermekeim. Mint minden illusztris oktatási intézményben, itt is vannak beavatási szertartások, mikor is a felsőbb évesek kiélhetik szadista, perverz és némiképp homoerotikus hajlamaikat a zöldfülű jövevényeken, akik majd belekorosodva az egyetemi életben hasonlóképp fogják megrontani és traumatizálni az utánuk következőket. The circle of life, ahogy az Oroszlánkirályban megénekelték vala. Szóval, Fahran és Raju számos sorstársával együtt letolt nadrággal tűri, hogy az iskolaudvaron random degeneráltak mustrálják az alfelüket, melyet jó alárendelt bétahímek módjára kecsesen kitolva kénytelenek felkínálni használatra (ez visszatérő momentum a filmben, úgy látszik az indiaiak az állatvilágból kölcsönzik a felsőoktatási tradícióikat…).

Nem úgy Rancho, aki már az első pillanatban megmutatja azt, amit eddig is tudtunk, vagyis hogy külön utakon jár, szabad szellem, és nem hajlandó mindenféle ködös szokások miatt felpucsítani a plafonig. Tüntetőleg bevonul a szobájába, de hát azért a leckéztetők sem hagyhatják, hogy megleckéztessék őket, mert ugye csorbul a nemlétező tekintély, meg ilyenek, szóval a nem nevesített éllovas megfenyegeti hősünket, hogy minden nap le fogják vizelni az ajtaját (kezdve 10 másodperc múlva), ha nem jön elő, és hagyja ledominálni az ánuszát. Több se kell Ranchonak, aki egy mondvacsinált MacGyver ügyességével és sebességével összeeszkábál vonalzóból, csíptetőből, kanálból, némi celluxból, egy áram alá helyezett vezetékből és 220 voltból egy olyan szerkezetet, mellyel jól lesokkolja a küszöbére piszkító rohadékot. Az áldozat sajnálatos módon az áramütés miatt meghal, a helyszínre érkező rendőrök letartóztatják Ranchot, gyorsított eljárás keretében elítélik, börtönbe kerül, és a film véget ér.

„Your Majesty, thou art great! Accept this humble offering!”

Ez történne, ha a ‘múvi a legkisebb mértékben is életszerű lenne, de mint ahogy az a későbbiekben is kiderül, ez egyáltalán nincsen így, szóval egy kínos üvöltés, pár percnyi földön való rángatózós agonizálás, és némi kacagás után folytatódik is a sztori. Rancho, Fahran és Raju egy szobába kerülnek, gyorsan összebarátkoznak, ahogy azt kell. Rancho már idejekorán bebizonyítja az oktatóinak is, hogy őt bizony nem lehet egyazon mércével mérni, mint a többieket. Ő kérem különleges! Műszaki alapismeretek órán például megmagyarázza nekünk a gép definícióját, vagyis hogy minden gép, ami az emberek életét könnyebbé teszi. Mint például a cipzár. Here ya go, folks! Ennyit a flancos, szakszavakkal teletűzdelt tankönyvszagú meghatározásról, professzor úr! Dugja fel magának a definícióját!

-Srácok, nem magolni kell, hanem… khm… feltalálni valamit.

Eme logika mentén elmondhatjuk, hogy a WC papír is gép, a kés is gép, és rezsicsökkentés is gép. Köszönjük a tanítást, mester. Persze értjük az üzenetet: nem kell feleslegesen túlkomplikálni a dolgokat. Csak hát kár, hogy valótlan állításokkal és logikai bakugrásokkal jutottunk el idáig. Hasonló okossággal szembesülhetünk akkor is, mikor Rancho megtanítja nekünk, hogy egy perc alatt nem lehet egy 600 oldalas könyveben megtalálni kitalált kifejezéseket, tehát a magolás hülyeség. Az egyetemi életük nagyjából ilyen szinten van feldolgozva. Egyértelmű és didaktikus üzenetekkel, éneklős/táncolós átvezető jelenetekkel, meg rettentően kínos poénkodásokkal megtűzdelt epizódok keretében betekintést nyerhetünk abba, hogy hőseink mennyire nem csinálnak semmit. Persze elhangzik, hogy szemeszterenként nagyjából 50 vizsgájuk van, és napi 15 órát tanulnak (nyilván nem magolva, ugye), de ebből csupán annyit látunk, hogy gondtalanul ücsörögnek a ki tudja hol található elhagyott kilátójuk tetején, piálnak, poénkodnak, rettentő jól érzik magukat, szóval megy az egyetemi high life ezerrel, ám közben nyilván HIHETETLENÜL nagy nyomás alatt vannak.

Mert ugye a felsőoktatás nem játék, gyerekek. Kapunk egy random gitáros szerencsétlent, aki már majdnem megalkotta a dollármilliárdokat fialni kész drón kopterét, de hát a Vírus (!) nevű genyó igazgató nem enged a határidőkből, sőt, még fel is hívja a srác apját, hogy maga közölje a bukás lesújtó hírét a szegény, jóravaló földmívelővel, akinek természetesen az élete egyetlen vágya, hogy lássa a fiát mérnökké válni. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen felelős állást nem foglalhat el egy ennyire infernálisan gonosz, szemétláda troll, de hát ebben a filmben ez is teljesen magától értetődő. Valószínűleg az ok ott keresendő, hogy Virus nagyon kompetitív személyiség, tehát két kézzel szokott írni, napközben csak 7 és fél percet pihen, és olyan arckifejezéssel masírozik a folyosókon, mintha az orra alá szellentettek volna. Kérdéseid vannak? Nem áll össze a kép? Mindegy, csak fogadd el: ő a természeténél fogva rohadék.

„Who was the first man to step on the moon. Neil Amstrong, oviously. We all know that, but who was the second man? Don’t waste your time. It’s not important.”

Szóval a gitáros srác egy boldog és mosolygós zenés/táncos átvezető jelenet alatt (amikor is Rancho befejezi helyette a drónt, és fölrepteti a szobájába, hogy meglepje őt) felakasztja magát. Egyébként szerintem ez volt a film legjobb pillanata, mert a gagyi, széjjelkoreografált dalolászást olyan hirtelenséggel váltotta fel a dráma (akkor még elhisszük, hogy valódi drámáról van szó…), hogy az tényleg szó nélkül hagyott. Persze az egész nagyon hatásvadász volt, akárcsak az utána következő temetés, amikor Rancho egyenesen gyilkossággal (!) vádolja az igazgatót, ahelyett, hogy mondjuk valami ilyesmit vágott volna a képébe: egy rohadt, szívtelen gyökér vagy, és amúgy rohadj meg, de hát mit lehet tenni? Pláne, hogy úgy néz ki Indiába mindenki az öngyilkosság küszöbén tántorog.

Hogyan manipuláljuk a közönséget 101.

A diákok, ha megbuknak egy vizsgán, vagy nem fejezik be az iskolát időben, kiugranak az ablakon, felakasztják magukat, és a szülők is készek bármelyik pillanatban véget vetni az életüknek, ha a gyermekeik rossz jegyet hoznak haza, vagy pályát akarnak váltani. Egy ilyen, 1.4 milliárdos közegben ugye elvárható lenne, ha mindenki megkapná a diplomát a szép szeméért, meg a kedves mosolyáért, csak hogy a beteg papa meg a nélkülöző anya boldog lehessen, és hogy ne kelljen a Gangeszbe fojtani magad 30 éves korod előtt, de hát látjuk milyen egy rohadt világban élünk, vannak mindenféle határidők, tananyag, meg elvárások… ilyen hihetetlen nyomás alatt nem is csoda, hogy mindenki meg akarja ölni magát. Emberellenes rendszer! Egy ideális világban persze elég lenne igaz, őszinte és szabad szellemű embernek lenni, és máris öledbe hullana az égi szférák minden adománya egy diploma formájában… de hát sajnos nem meseországban vagyunk.

Természetesen miután Rancho gyilkosnak nevezi igazgatót, az addig sem túl rózsás viszonyuk még jobban megromlott, és most már nyílt ellenségességbe csapott át Virus részéről. Rancho persze továbbra is egy beavatott guru bölcsességével és nyugalmával tűri a különböző szívatási próbálkozásokat. A világ gondját baját úgy rázza le magáról, mint kutya a vizet, sőt, a mocsok még csak meg sem tapad rajta, hisz a lényét egy vízlepergető ajurvédikus aura lengi körül. Ő tényleg az a mester, aki felment a hegyre, megvilágosodott, de visszajött közénk, hogy tanítson és maga mellé emeljen minket. Úgy tűnhet, hogy ironizálok, de Rancho esetében ez teljes mértékben igaz. Még ha a tanításai (finoman fogalmazva) nem is állják meg száz százalékig a helyüket, akkor is egy nem evilági, hibátlanságában hiteltelen és azonosulhatatlan figuráról beszélünk, aki mid személyében, mind cselekedeteiben példamutató. Ezért elkerülhetetlen, hogy még akkor is az események középpontjában legyen, ha véletlenül nincs a vásznon.

„I’m in love with machine. Engineering is my passion.”

Említettem már, hogy a film 3 órás? Komoly erőfeszítést igényel hát, hogy összeszedjem a sok, lassan folyó, és rendre szerteágazó történetszálat. Hogy ne vesszünk el nagyon a (nyilván roppant érdekfeszítő) részletekben, próbáljunk a fontosabb eseményekre koncentrálni: Rancho és barátai némi ingyen kaja reményében beosonnak egy random lagzira, ami teljesen véletlenül pont Virus igazgató lányának az esküvője. Mik vannak, ugye?! Kicsi ez az India! Itt a wannabe Buddha (bár tekintve a kulturális közeget, talán szerencsésebb lenne Brahmat vagy Vishnut mondanom) hősünk megismerkedik a Piával… na nem az alkoholossal, bár látva Rancho reakcióját, ez a Pia is kifejezetten mámorító.

Ilyen kvalifikált arcok bármikor el tudnak helyezkedni, hülye vagy?

Szóval hogy kikeveredjünk a szóviccbűnözés erdejéből, Pia az igazgató másik lánya (azt hiszem orvostanhallgató), akibe Rancho rögtön beleszeret. Miután néhány alkalommal megalázza a szerencsétlen, karrierista, anyagias vőlegényét, Suhast (aki nagyjából egy kartonlapra rajzolt gyerekrajz karikaturisztikus karakterábrázolásával rendelkezik), és megmenti Raju lebénult apját egy random rohamtól, sikeresen el is nyeri a lány szívét. Ezen a ponton tanúi lehetünk a film legfülbemászóbb betétdalának (Zoobi Doobi), mely egyszerre emlékezetes a szemet gyönyörködtető, giccsbe hajló snittjei és a nevetőizmainkat csiklandozó, mégis furcsa mód szerethető dallamvilága miatt. Egyszerre borzalmas és nagyszerű. Ezt a banális, komplementer kettősséget hiányoltam a film többi részéből! Ha az egész szürreálisan béna lenne, akkor nem kéne azzal vesződnöm, hogy racionális mércével mérjem a látottakat, mert tényleg egy valóságtól elrugaszkodott, fiktív térben játszódott volna, és annak a sajátságos szabályai szerint ítéltem volna meg.

Pia esetében is az lehet az érzésünk, akárcsak a többi karakterrel kapcsolatban, vagyis hogy olyan, mintha benzinnel átitatott rongydarab lenne, arra várva, hogy Rancho parázsló személyiségének szikrái lángra lobbantsák őt. Pia az elmúlt 20-25 évet tölthette volna akár egy szekrényben is, hiszen nincs előélete, karaktere, csak helyzete, pillanatnyi állapota. Szép csendesen kering az apja gravitációs tere körül, aztán jön Rancho, és annak rendje és módja saját pályájára állítja őt. Alapvetően mindenki megtévedt, élethazugságokkal és kompromisszumokkal telve létezik a filmben, de aztán jön Rancho, aki tántoríthatatlan, igaz és tiszta, emellett olyan elementáris hatást gyakorol mindenkire, hogy már csak a farvizén hajózva is megváltódnak a hozzá közel állók. Vagyis kb. az összes nevesített karakter…

„I wasn’t teaching you engineering, that you know better than me. I was teaching you how to teach.”

Megtudhatjuk továbbá, hogy honnan ered a Chatur és Rancho évtizedes (és kifejezetten egyoldalú) rivalizálása. (Már persze az éltanulói szerepért való üres versengésen túl.) Rancho, némileg kiesve a szerepléből, hogy Rajut meggyőzze a magolás értelmetlenségéről, átírja a nyelvi korlátokkal küzdő Chatur beszédét, amit a tanárok napján tartott ünnepségen ad elő. Elég csak pár szót (rape is funny) kicserélni, és a szövege teljesen pejoratív értelmet nyer, melynek következtében szerencsétlen fogyatékos jól beég mindenki előtt, de hát basszus, miért nem tanulta meg a hindi nyelvet, nem igaz? Hülye nyomorult! Kellett neki magolnia, példabeszéd alapanyag lett belőle! Milyen nagyszerű parabola már, melyben potenciálisan elégeted valakinek a sorsát, csak hogy bizonyíts egy teljesen evidens igazságot!

Kelj föl és fotózz, Fahran!

Így tehát megint egy örök érvényű bölcsességgel gazdagodtunk… a magolás rossz, értem? Tessék nem magolni, vagy legalább beszélni a hindit, mint bármelyik normális indiai! Megszálló teaszürcsölők akcentusos papagája akarsz lenni? Go hindi, or go home, bitch! Értelemszerűen ezek után Chatur kissé… megorrol Ranchora, és a sértett forszírozására fogadnak, hogy 10 év múlva vajon ki lesz a sikeresebb? Na, vajon ki lesz a sikeresebb? Így látatlanban kire tippelnél, kedves olvasó? Chaturra, aki az egész időt átgürcölte, felfelé nyalva és lefelé taposva küzdötte magát egyre magasabbra a ranglétrán, mint egy jól szituált kapitalista, egyedül a benne égő bizonyítási kényszer tüzétől hajtva, a létezése értelmeként kitűzött egyetlen céltól űzve? Vagy esetleg Rancho, akit a film világának istene, tejhatalmú ura, vagyis a rendező a tenyerén hordoz, ellenben kb. lófaszt sem csinált 10 évig, csak elvonult valami rottyos kommunába, és feltalált néhány tökéletesen használhatatlan hülyeséget.? Nos, mivel ez egy tanmese, a válasz azt hiszem mindenki számára tejesen egyértelmű kell, hogy legyen. Továbbá hőseink egyetemi ténykedése is kezdi elérni a konklúzióját. Az osztályzatok alapján megszületett a rangsor a diákok között: Fahran és Raju utolsók lesznek, mivel bár okosak, de az egyiket nem érdekli a műszaki pálya, a másikat meg visszahúzza a családnak való megfelelés terhe. Rancho természetesen első lesz, hisz ő ugye tökéletes, vagyis elképzelhetetlen, hogy valamiben ne a legjobb legyen.

A film ordas nagy hazugsága, hogy a lexikális tudás felcserélhető a józan paraszti észnek csúfolt egyszerű életbölcsességgel, amit Rancho képvisel, de ez pont egy olyan reál szakterületen nem igaz, mint amilyen a műszaki pálya. Bullshit. Rancho nem kiérdemli a tudást, nem megszerzi, hanem birtokolja. Alanyi jogon, természeténél fogva, és ráadásul a legnagyobb természetességgel. Ő egy zseni, illetve ha úgy jobban tetszik, a zseni téves megítélése. És pont ez a hibás ábrázolásmód idegeníti őt el a nézőtől, teszi valótlanná és ellenszenvessé az alakját.

„Oh, you need a demonstration! Okay, watch me, he will tell his shoe’s price in a second, without anybody even asking him!”

Rendkívül lelkesedik a mérnöki hivatásért (bár ezt nagyjából semmi sem támasztja alá…), és zseniként a saját, konvenciók feletti létéből próbál a film nekünk átfogó, egyetemes igazságokat levezetni, holott az ő személyének csak annyi a tanulsága, hogy ha Isten áldott keze megérintette az elmédet, akkor erőfeszítés nélkül érhetsz el mindent, a beállítottságodból adódóan lehetsz képes olyasmire, amiért másoknak kemény munkával kell megdolgoznia. Rancho tanítása az, hogy mindenki áldott, mindenki hivatott valamire, és amire erőltetned kell magad, az nem a természetedből fakad, tehát csak magolva tudod elsajátítani illetve űzni, és mint ilyet, el kell vetned, le kell vetkőznöd, hogy azt csinálhasd, amire valóban hivatott vagy. Mint például Virus igazgató fia, akit az apja a műszaki pályára szánt, bár a srác író akart volna lenni, holott még soha semmit sem írt, és mivel ezt az utat nem engedték neki, ezért öngyilkos lett. Nyilvánvalóan. Itt ez az univerzális megoldókulcs minden problémára. Az önmegvalósítós ‘jóemberkedés áthidal minden nehézséget, hisz nem is lesznek nehézségeid. Ha igen, akkor dobj el mindent, és fuss az ellenkező irányba, hisz az nem a te utad. Tudjuk, hogy így megy ez, hisz a valóság is ezt igazolja vissza, nem? NEM?!

Még mosolyogsz, de a forgatókönyvet nem győzheted le…

Rancho, aki a jó eredményei miatt elfoglalhatta méltó helyét az igazgató jobbján, ezért elmagyarázza neki és nekünk, hogy az érdemjegyek alapján rangsorolni az embereket milyen elítélendő, fasisztoid dolog, inkább mindenki csináljon, amit akar, szeressük egymást gyerekek, meg ilyenek. Ami ugye roppant életszerű lenne a műszaki egyetemen. Mivel Virus még nem állt készen ekkora hippizmusra, fogad Ranchóval, hogy a diploma után kapnak-e majd állást a barátai.

Ezt követően a három barát, Fahran, Raju és Rancho a kilátó/világítótorony/helikopter leszálló törzshelyükön egyezséget kötnek: ha Rancho szerelmet vall Piának, akkor Fahran elküldi a rég megírt levelét a magyar (!) André István természetfotósnak, hogy szeretne mellette dolgozni, Raju pedig elhajítja a mágikus BRAVO melléklet műanyaggyűrűit, és nem próbálja többé mindenféle gagyi módokon megnyerni az istenek jóindulatát magának. Úgy döntenek, hogy mivel már úgyis rápiáltak a dologra, menjenek el most rögtön Piához. Be is szöknek az igazgató rezidenciájára, hangoskodnak, mindent összevizelnek, de legalább Rancho szerelmet vallhat Pia terhes nővérének (és közvetve Piának is…). A dolog az életszerűséget teljesen nélkülöző trash filmek hagyományait követve pozitív fogadtatásra lel, kapunk egy kis motivációs közjátékot (ami később fontos lesz), és hőseink elmenekülnek, hisz Virus felébred, de pont meglátja szerencsétlen Rajut, aki valószínűleg életében először engedte el magát. Másnap behívatja az irodájába, és felajánlja neki: vagy feldobja Ranchot, vagy ki van rúgva. Raju, mivel most kezd rátérni a helyes karmikus útra, nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel, megakad, mint egy logikai ellentmondásba került Asimov-robot, ezért úgy dönt, mint látszólag minden krízishelyzetben lévő ember ebben az istenverte filmben, vagyis öngyilkos lesz.

„That day we learned, when your friend flunks, you feel bad, when he tops, you feel worse.”

Kiugrik az ablakon, de hála a szent kék szarvasmarhának, nem hal meg, mert a lába belegabalyodik a lámpa kábelébe, viszont iszonyat kegyetlenül összetöri magát, lebénul, ráadásul még kómába is esik, és ez ugye nagyon nagy baj, mert most végig kell néznünk egy 10 perces etapot arról, hogyan próbálják meg a barátai különböző idióta módszerekkel felébreszteni őt a kórházban. Végül persze sikerrel járnak, mert mint tudjuk, az akaraterőnek valóságteremtő hatása van. Nesze neked, modern orvostudomány! Így hát Raju rendbe jön, eldobja műanyaggyűrűit, és elgurul élete nagy állásinterjújára, ahol már átszellemült Buddha-állapotban megvallja az interjút végző bizottságnak, hogy levizelte az igazgató házát, ezért ki akarták rúgni, így öngyilkos lett, és ha azt akarják, hogy megváltozzon, akkor mindenki elmehet a picsába, mert ő már őszinte és igaz ember lett, aki a saját útját járja, szóval feldughatjátok a rohadt állásajánlatotokat a seggetekbe, köcsögök! Ezek után természetesen alkalmazzák.

Fahran is megvallja az apjának, hogy miután kb. 5 évig a valagát vakargatta az egyetemen a szülei pénzéből, most inkább elmenne valami dél-amerikai dzsungelbe valagukat vakargató bennszülötteket meg krokodilokat fotózni. Végül is, mint már korábban is láthattuk, akad a falán néhány A4-es lapra kinyomtatott Google találat a gazella, elefánt és kígyó keresőszavakra, szóval van tehetsége hozzá. Láttam a szobájában könyveket is, egy szekrényt, sőt, SŐT! Még egy függönyt is, szóval ilyen alapon lehetne író, asztalos, vagy szabó is, de hát basszus. Szóval miután sikeresen meggyőzi az apját a hülye ötletéről, mely borítékolható módon meghozza majd neki a sikert, az öreg visszaküldeti a frissen vett laptopot a boltba azzal az utasítással, hogy: gyerünk anyuka, kigyün ebbő’ egy jaó fínykípezőgíp is! Reméljük analóg gépet választ a mama, mert egyébként egy tál curryre kell majd áttöltenie a fotókat. Nem baj, majd kialakul ez…

Egy képre zsúfolva az összes reakcióm…

Van egy kisebb közjáték a vizsgafeladatokkal, hisz a gonosz és aljas Virus végső elkeseredésében direkt úgy változtatja meg a válaszokat, hogy a közben felépült és ki nem rúgott Rajut (#suicideforthewin) megbuktathassa, és ezzel megnyerje a fogadást Rancho ellen. Még Pia is felismeri az apjában lakozó indokolatlan, kicsinyes, és irracionális gonoszságot, ezért szól a srácoknak, akik (mármint Rancho és Fahran) felkerekednek, hogy ellopják a kérdéssort az igazgató irodájából.

Sikerrel járnak, de lebuknak, és bár Raju visszautasítja, hogy csalással jusson át az elé görgetett akadályon (ó, az igaz ember!), Virus meg a pribékjei berontanak a kollégiumi szobájukba, és persze egyből Ranchon csattan az ostor, és azon melegében eltanácsolják. Szomorú zene, szitáló eső, lassú ballagás. Micsoda? Mit hallok? Ó, igen. Már közeledik… mindjárt jön… majdnem itt van! Igen, ez bizony deus ex machina!

Hatalmas vihar kerekedik ugyanis, és az igazgató másik lánya (aki terhes, és pont most kezd vajúdni), nem tud bejutni a kórházba, mert mindent elönt a víz, a kocsijuk lerobban Virus kiakad…stb. Where is a hero when we need one? Jön Rancho, beviszik az iskolába a csajt, kezdődik a Skype-híváson át instruált szülés, de jaj, a kismama elájult, nem tud nyomni, így a baba megreked kint és bent között (ami ugye nem jó), és nem lehet csak úgy kikotorni onnan. Ideje bevetni a porszívóból frissen barkácsolt vákuum kelyhet! Ha ez nem volt elég abszurd, akkor jöhet a következő gyomorszájon csapás: a vihar miatt elmegy az áram! Ideje felhajtani az összes közelben lévő akkumulátort! Minden úszik a vízben, de hőseink jó mérnökökhöz mérten nem törődnek olyan apróságokkal, mint a rövidzárlat, és a totális életveszély őrült káoszában kötögetik egymáshoz a vezetékeket. Valami isteni csoda folytán senkit sem súlyt halálra Zeusz váltóárama, és sikerül helyreállítani a szoba energiaellátását. Természetesen a számítógép azonnal bootol, kapcsolódik a nethez, és alanyi jogon felhívja Piát, hogy folytatódhasson az instruálás.

„Aal izz well! Aal izz well! Aal izz well! Aal izz well! Aal izz well!”

A baba sikeresen világra jön, hála a MacGyver által hitelesített szülész porszívónak! Ha azt hitted, ennyi elég volt a drámázásból és a nagyon direkt, kreált feszültségből, akkor bizony tévedtél! Hisz a kis (egyértelműen gumiból készült) baba nem sír, tehát valami nagyon nem jó! Lehet, hogy túl erős volt a vákuum, és kiszippantották a PVC-szagú levegőt a csecsemő fejéből! Na, most biggyedhet csak le igazán a néző szája! Nincs is szomorúbb egy halva született műanyagbabánál. Viszont Rancho mágikus motivációs mantrája (Minden rendben!) annyira erős, hogy visszahívja az életbe az újszülöttet, ezért mindenki elkezd hangosan mantrázni, a műanyag játékbaba meg csak rúg, rúg, és végül feléled! Hát ez egy igazi csoda, szem nem marad szárazon, pláne, hogy térdig vízben állnak, és valószínűleg rázza őket a 220V. Na ezt már Virus sem hagyhatja szó nélkül! Csoda történt! Így hát Ranchot nem rúgják ki, sőt, megkapja az igazgató ikonikus NASA tollát is, amit harminc éve tartogat arra az alkalomra, ha jönne egy diák, akit bár kifejezetten utál és elítél, de zápor idején egy porszívóval világra segítené az unokáját, majd egy buta mottóval visszarángatná az életbe, kivívva ezzel az elismerését. Igen, egyértelműen ő az a méltó diák, aki megérdemli a tollat!

Flawless victory! Rancho wins!

Szóval mindenki happy, diploma achieved, kibontakozni látszik a l’amour Rancho és Pia között is, csak hát hősünk szó nélkül lelép, és barátain sehogy sem akadnak rá, pedig nagyon keményen keresték 10 hosszú évig. Nincs meg a lakcíme az iskolai nyilvántartásban? Oké, hogy nem az igazi nevét használja, és egy random arc helyett szerzett diplomát (mert így megy ez), de mint látjuk, ha hozzá eljutnak, onnan már csak egy ugrás megtalálni őt.

Ezek után valahogy nem tudom elhinni, hogy olyan rohadt alaposak voltak. Felbérelhettek volna egy magánnyomozót, rákeresnek facebookon, vagy valami… mindegy, ne akadjunk fenn ilyen apróságokon. A két ‘jóbarát és Chatur felhajtják a pont házasodni készülő Piát (micsoda kozmikus véletlen, hogy nem mondjuk két nappal korábban volt a lagzi!), a gazdag seggfej megint hoppon marad, mehetünk megkeresni az igazi férjjelöltet! Némi autókázást követően megtalálják Rancho hegyi iskoláját ahol szerencsétlen Chaturt lesokkolják a 220-szal vizelés közben, szóval biztos jó helyen vagyunk…

Kis parasztgyerekeknek tanítja, hogyan lehet mindenféle hasznos, az emberek életét megkönnyítő gépeket készíteni. A film végső csattanója (amit sajnos kénytelen vagyok lelőni) a következő: Chatur azzal vagizik, hogy nemsokára meg fogja nyerni a cégének a híres feltalálót, Wangdut, akinél mindenféle ázsiai nagyvállalatok kilincselnek, de eddig még nem kötelezte el magát senki felé. Az illető több, mint 400 nagyszerű találmányt szabadalmaztatott, nyilván elképesztően gazdag, meg minden. Nos, ez a híres feltaláló nem más, mint (dobpergés!) Rancho! Chaturt természetesen jól megalázzák, ahogy azt kell, sőt, még önszántából meg is alázkodik, csak hogy tetézze a saját nyomorát. Rancho és Pia összejön, és mivel senki sem öregedett egy percet sem az elmúlt 10 év alatt, ott folytatják, ahol anno félbehagyták. A régi barátok újra egymásra találnak, a gonoszok vagy megjavulnak, vagy megbűnhődnek, a jók pedig elnyerik méltó jutalmukat, és boldogan sétálhatnak el a stáblistába tűnő naplementébe.

„You have given your breasts to the hands of this rapist. Now, let us see how he makes use of it.”

Csak hát kérdem én, egészen pontosan mivel szerzett magának Rancho ekkora nemzetközi hírnevet? Milyen nagyszerű találmányt adott a világnak, ami miatt méltán öntik őt bronzba? Talán a biciklivel hajtható birkanyírógép miatt? Vagy a robogó hajtotta kölesdaráló miatt? Oké, lehet, hogy azokat a gyerekek készítették… akkor a válasz a tékozló fiú irodáján/laborján belül keresendő, ahol egy nagy kerékben futó hörcsög lát el energiával különböző színű izzókat? Esetleg az az aranyozott art-deco konzervdoboz hozta meg neki a sikert, amire rákötöztek egy órát, és zöld meg piros LED égők sorakoznak rajta? Mert ugye abban teljesen biztosak lehetünk, hogy nem az a bizonyos drón tette milliomossá, amit “befejezett” a gitáros srác helyett, igaz? IGAZ?! Tudom, tudom… cinikus rohadék vagyok, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy igenis amiatt lett híres, hogy ellopta a diáktársa találmányát, és ez rettentő kiábrándító.

Bizarr násztánc nélkül egyszerűen elképzelhetetlen egy indiai film…

Hogy is hihetnénk, hogy biciklivel hajtható birkanyírógép meg egy túlméretezett hörcsögkerék számot tarthat az anyagias és profit orientált nagyvállalatok figyelmére? Rancho populista, olyan gépeket alkot, melyek segítenek az embereknek, pragmatikusak, és könnyen elkészíthetőek. Olyasvalakiről beszélünk, aki napelemmel működő lámpákat telepítene Afrikába, hogy éjszaka is legyen világítás a központi áramellátás nélküli településeken. Rancho humanista szemléletű, erről szólt az egész film. Ő az embert szolgálja, nem pedig a mammont. Hogy lenne ez összeegyeztethető a nyereségért bármit feláldozó, morális kód nélküli cégek érdekeivel? Miért akarná őt bárki megnyerni magának, amikor minden, amit Rancho képvisel és tesz, az ellentétes ezeknek a szervezeteknek az alapvető működési elvével? Értelmetlen lenne, nem igaz? Viszont ha eladta volna a drón szabadalmát, ami értelemszerűen fontosabb harcászati eszközként, mint a polgári használatban, teljesen más lenne a helyzet. Úgy a sztori logikus lenne, csak hát ebben az esetben elveszne az a morális és szellemi felsőbbrendűség, ami Rancho egész életútját jellemezte. Az a baj, hogy sok más fontos dolog mellett ez sincs megmagyarázva, mert se így, se úgy nem jöhetne jól ki a forgatókönyv, emiatt a problémás részeket a rendező befedi balladai homállyal, hogy ne szúrjanak szemet, és ne kellejen foglalkoznunk velük. Hát, nem volt elég alapos…

Először is a karakterek fájóan egyszerűek. Mint már korábban is fejtegettem, gyakorlatilag senki sincs kellőképp kidolgozva, ami nem lenne olyan nagy gond, de még a címadó 3 idióta közül is csak Rancho kapott valamennyire is elfogadható jellemrajzot, ő pedig menthetetlen idealista, ráadásul rendre átgondolatlan, didaktikus (de legalább hangzatos) okosságokat adnak a szájába. Nem kell mélyre ásnunk: a cipzár például nem gép. Hiába értelmes az üzenet, ha a magyarázat, az interpretáció helytelen. Utálok a film egyébként szimpatikus mondanivalójával szembemenni, de egy műszaki egyetemen igenis azt kell megtanulni, ami a tankönyvben van. Nem az emberi értékek számítanak, amikor méregdrága szerkezeteket kell tökéletesítened vagy üzemeltetned, profitot kell maximalizálnod, miközben ki kell elégítened a részvényeseid tőkeéhségét. Hazudhat Rajkumar Hirani bármit, ez nem így működik.

„Somebody learn from him. Learn from him. Learn from him!”

Az egyszerűség kedvéért helyezzük filmünket egy ligába a High School Musicallel. Azt hiszem, nem indokolatlan a párhuzam, bár a 3 idióta sokkal érettebb és értékesebb film még akkor is, ha magán hordozza a műfaj gyermekbetegségeit. Akárcsak abban a történetben, itt is a tekintélyszemélyek, és az általuk reprezentált intézmények, szokások, illetve társadalmi konvenciók ellen lázadtak a szereplők. Mindkét film arra helyezi a hangsúlyt, hogy neked kell eldöntened, mihez akarsz kezdeni az életeddel, és nem a szüleidnek, a tanáraidnak, vagy a munkaerőpiacnak. Bár igaz, hogy egy 25 év körüli fiatal felnőtt nagyobb rálátással rendelkezik a saját kompetenciáira, mint egy 16 éves középiskolás, de mindkét sztori hibás választ ad a fel nem tett kérdésre azáltal, hogy azt sugallja: teljesen mindegy, merre visz a saját utad, ha az tényleg a saját utad, akkor szükségszerűen sikeres és boldog leszel.

A siker didaktikus forgatókönyv hátán érkezett, és ők örültek néki vala.

Holott a világ pont azt látszik igazolni, hogy a legkifizetődőbb félretenned a személyes (kvázi kreatív és gyermekded) ambícióidat, állj be te is a sorba, uniformizálódj, haladj a neked kijelölt, jól bejáratott úton, könyökölj jobbra-balra, házasodj pragmatikus szempontos szerint, élj egy IKEA-katalógus életet, és akkor minden rendben lesz. És így tényleg kevesebbet rizikózol. Nem kell odahazudni a kockázatos önmegvalósítás végére a szükségszerű sikert, a valóságban nincs egy nagy hátsó rendező, aki majd láthatatlan erővonalak mentén a helyes irányba tereli a dolgaidat csak azért, mert a forgatókönyv dramaturgiájának tetsző életutat járod be. Számos módon el lehet bukni, nem csak úgy, hogy prostituálod magad a jó fizetésér, vagy hogy kiugrasz a kolesz ablakán.

Akárcsak Rancho, a történet maga is rettentően idealista, naiv és meseszerű: hősünk magolás helyett tanulásról beszél, de ugyan mit lehet kezdeni egy olyan száraz tárgykörrel, mint amilyen a műszaki ismeretek? Egy efféle iskolában nem kell kutatásoknak folynia, nem kell a szellem szabadságának érvényesülnie, persze azért olyan demonstratív módon sem kell letörni az új ötleteket, mint ahogy Virus tette a drón esetében, de kétlem, hogy ilyen sarkos esetek túl gyakran megesnének, már ha egyáltalán. Egy efféle helyen nincsenek alternatív vélemények, csak bebetonozott, lexikális ismeretek, melyeket elsősorban nem megkifogásolni vagy megérteni kell, hanem felmondani. Egzakt tudományról beszélünk. Ez nem olyan, mint például az irodalom esetében, ahol egy verselemzés során megengedett és elvárható, hogy utánagondolj a tartalomnak, és a saját egyéni értelmezéseddel állj elő. Rancho életművész filozófiája ilyen táptalajon egyszerűen nem csírázhatna ki, mert annyira összeférhetetlen a rendszer (még csak nem is hibás) működésével.

„Instruments that record, analyse, summarise, organise, debate and explain information; that are illustrated, non-illustrated, hardbound, paperback, jacketed, non-jacketed; with foreword, introduction, table of contents, index;”

Túl nagy nyomást helyez az iskola a diákokra? Esetleg nem a legmenőbb egyetemre kellett volna jelentkezni. Nézzük meg ezt a gitáros srác esetén keresztül, aki öngyilkos lett. Oké, tudjuk, hogy a drón, amit kitalált, jó ötlet volt, és milliárdos lehetett volna, ha valóban elkészíti, de hát ilyen rohadt dolog ez a határidő. Akkor mégis mit javasol a film? Fasisztoid dolog az osztályozás? Dogmatikus és sulykoló az oktatási rendszer? Mi legyen? Üljünk körbe egy virágos mezőn, és sorban mindenki mondja el a gép definícióját? Legyen minden válasz helyes? Töröljük el a határidőket és engedjünk át mindenkit, nehogy valaki öngyilkos legyen a nagy bánatában, mert megszomorította a beteg rizstermesztő apját egy pótvizsgával? Egyetemről beszélünk, nem egy rohadt szociális lelkisegély-szolgálatról! Még hogy nem öngyilkosság történt, hanem gyilkosság! Ekkora ökörséget nem hallottam ezen a héten.

Fütyülj a világra, és minden rendben lesz!

Gyilkos a lány, aki kidobja a barátját, mire az felvágja az ereit? Gyilkos az Anti Fitness Club, mert a vacak nyálas emo zenéjüktől elkezdenek marokszám gyógyszert nyeldekelni a depressziós fiatalok? Gyilkosok a kommentelők és megosztók, akik pedofilnak bélyegeznek egy ártatlant, belekergetve az öngyilkosságba? A film nagyon könnyen hoz értékítéletet egy rettentően kényes témában, ráadásul nagyon rossz oldalról fogja meg a kérdést. Igaz, hogy az igazgató egy általános ellenségességgel és arroganciával viseltetett mindenki iránt, de a gyilkossághoz szándékosság kell, ő pedig csak betartatott egy szabályt. Legyünk korrektek! Nem akarom védeni a karaktert, hisz elvileg öngyilkosságba taszította a saját fiát is, tehát gyanúsan sok ember halt meg körülötte, amit érdemes lenne kivizsgálni, de ahogy láthattuk, ezek az indiaiak minden apróság miatt készek felkötni magukat. Legalábbis a film szerint, ami képes egy hatásvadász dramaturgiai fogássá aljasítani ezt az egész problémát, és ezt egyszerűen nem hagyhatom szó nélkül.

Mindenki kövesse az álmait, legyetek szabadok, gyerekek! Ha még soha életedben nem írtál egy sort sem, akkor is lehetsz sikeres író. Ha nincs fényképezőgéped, csak falra gombostűzött képeid, amiket ki tudja, hogy készítettél el, akkor is lehetsz profi természetfotós! Az őszinteség, a tiszta emberi jellem megnyitja majd előtted a legmenőbb cégek kapuit is, teljesen mindegy, hogy csapnivalóak a jegyeid, öngyilkos akartál lenni, mert eltanácsoltak, amiért részegen levizelted az igazgató házát. Igazából semmi sem számít, csak legyél jó, becsületes és egyenes ember. Csak nagyon kell akarnod, és minden sikerül. #NEVERGIVEUP. Mert a világ így működik, tudjuk. Elég vágynod valamire, és bevonzod! De hiába akarod nagyon, mert ha nem vagy jó, vagy legalábbis főszereplő, akkor a vetélytársad nálad is ötször sikeresebb lesz, ráadásul minimális igyekezettel, ugyanis fel tudta találni egy biciklivel hajtható birkanyírógépet és a robogóval működő rizsdarálót. Végeredményben nem az a fontos, hogy mennyire igyekszel, merre indulsz el, hanem hogy légy jó, igaz, és tiszta szívű, mint a legkisebb herceg a népmesében, és minden összejön!

„Ranchhodddas Shamaldas Chanchad. Yuck! I won’t change my last name after marriage!”

Igazából felesleges ezeken a dolgokon bosszankodnom, hisz a nagy részük olyan gyermekbetegség, melyeket maga a stílus kódol bele az ilyen típusú történetekbe. Nem lehetnek túl realisztikusak, mert akkor elveszítenék a könnyed, humoros hangvételüket, áthajlanának drámába, és ugye szomorú számokra nehezen tud egyszerre 100 statiszta mosolyogva táncolni. A filmünk abban különbözik a hasonló alkotásoktól, hogy azért ügyefogyott módon fel-felvillantja a valóság képeit, és kitekinthetünk a díszletek mögötti tragikumra, csak hát ezek így túl hatásvadásznak tűnnek a matinészerű táncikálás, az önfeledt évődés és a kínos poénkodás közepette. Meg amúgy is. A 3 idióta, akárcsak azoknak az indiai műveknek a nagy része, melyeket volt (bal)szerencsém megtekinteni, fuldoklik a bollywoodi alkotásokra jellemző  fájdalmas, gyermeteg helyzetkomikumban. Egy vígjátékhoz képest ezt sikerült annyira visszaszorítani, hogy a film még emészthető, de helyenként már erősen az élvezhetetlenség határán egyensúlyozik.

Szerelem… zuhogó esőben énekelve hintázni más színű esernyőt szorítva.

Valahogy így voltam a szép, szívmelengető jelenetekkel is, melyek már annyira pengére voltak fenve, hogy ha egy kicsivel több giccset öntenek rájuk, akkor már öklendetesen sok lett volna. Így, bár szégyelltem magam miatta, néhányszor el tudott kapni a film: a gitáros srác ad hoc öngyilkossága például kiválóan ellensúlyozta a már-már elviselhetetlenségig túlfeszített, örömködős musical átvezető jelenetet, és az a pillanat is erős volt, amikor Virus elismerte Ranchot a szülés sikeres levezetése után.

Egyébként a zenés/táncos epizódok itt kifejezetten jól működtek. Egyrészt nem vitték túlzásba, másrészt már annyira rosszak, annyira abszurdak voltak, hogy a maguk lökött módján szórakoztattak. Talán kezdek immúnissá válni az indiai filmipar hülyeségeivel szemben, nem tudom. Ha minden bollywoodi baromság után kaptam volna egy százast, már rég gettómilliomos lennék (a szóviccbűnözés folytatódik…). Mindenesetre most nem éreztem azt, amit mondjuk a Singh is Bling, a Fool n’ Final, vagy a Singham esetében, vagyis hogy inkább lenyúznám az arcomat egy rozsdás vajazókéssel (a gyönyörűségtől természetesen), mint hogy tovább kelljen néznem ezeket a retardáltakat majomkodni a képernyőn. Persze ez még messze nem azt jelenti, hogy önszántamból (és józanon…) újra és újra meghallgatnám a dalokat, de azért kellően fülbemászóak és elcseszettek voltak ahhoz, hogy még pár nappal később is dudorásszam őket…

„I promise you all, whichever country we are in, there we’ll rape! … We’ll show everyone the ability to rape that students over here have.”

A színészek tűrhetően hozták a szerepeiket, de ezt ugye elég nehéz megítélni, hisz nem tudhatod, hogy eleve ennyire túl kellett tolni a karaktereket, vagy ez csak egy ilyen plusz feature volt, mint a nevetőgép a vígjáték sorozatokban, hogy tudd, mikor kell neked is röhögnöd. Én arra tippelek, hogy minden olyan lett, amilyennek lennie kellett. Fogalmam sincs, hogy ez a kulturális különbségek miatt van-e így, vagy egyszerűen az indiai filmipar még nem tud finomabb eszközökkel dolgozni, de tipikus, hogy a karakterek személyiségét nem árnyalt jellemrajzzal, hanem 130%-os túlgesztikulálással próbálják bemutatni. Nincs egyéniség a dialógusban, helyette rátesznek a stílusra három lapáttal. Elég például arra a förtelmes fintorgásra gondolni, amit a huszonéves egyetemistát alakító 44 éves Aamir Khan a vásznon rendre leművelt. Aki örül, az úgy vigyorog, hogy látod az amalgám tömést a fogában; aki szomorú, annak túllóg az arcán a lefelé konyult szája, és potyognak a könnyei; és aki gonosz, az irreálisan gonosz lesz, ráadásul még meg is csúnyul közben. Mintha az antik görög színházban lennénk, amikor a színészek maszkokkal érzékeltették a karakterük jellemét és hangulatváltozásait. Az egész valahogy életszerűtlen lesz, ami jól harmonizál a történet irrealitásával, de bár ne tenné.

Részeg Pia… ezt már nem lehet értelmezni!

Nehéz értékelnem ezt a filmet. Attól függően, hogy honnan nézem, lehet katasztrofálisan rossz vagy elfogadhatóan jó is. Egy dolog azonban biztos: a játékidő mindenképpen túl hosszú. Ezt a sztorit másfél, esetleg két órában is nagyszerűen ki lehetett volna bontani, ha kicsit megnyirbáljuk a saját farkukba harapó, epizodikus tanmeséket, melyek bár a történetet nem nagyon lendítik előrébb, de a filmet sikeresen elnyújtják.

Simán el tudtam volna képzelni, hogy ebből az alapkoncepcióból leforgatnak egy 12 részes minisorozatot. Mert ha elmerülsz a hőseink iskolai mindennapjaiba, igazából bármeddig el lehet nézni a hülyülésüket. De úgy, hogy folyton megszakítják az eseményeket az időben való ide-oda ugrálással, nem tudsz az adott eseményre koncentrálni, mert a film kirángat a miliőből, amit épp megszoktál volna. Emellett nagyon idegesítő tud lenni az állandó comedic relief humorkodás, mely nincs mit feloldjon, mert a sztori pár momentumtól eltekintve súlytalan, lineáris, és meseszerűen megoldja saját magát. Minden konfliktus tökéletes konklúzióba fut ki, és minden karakter megkapja a saját méltó lezárását.

Örültem, hogy nem volt túlságosan hangsúlyos a romantikus szál Rancho és Pia között, de így viszont olyan érzésem volt, mintha az is csak úgy megtörtént volna a többi eseménnyel együtt, evidenciaként, szükségszerűségként, hisz így volt benne a forgatókönyvben. Pia választhat egy anyagias rohadék és Rancho között, de mivel 10 év alatt nem sikerült új kérőt találni, így kézenfekvő volt, hogy az utóbbi mellett kössön ki valamilyen módon. Igen. Itt minden olyan kézenfekvő. Minden problémafelvetésben benne volt a megoldás, csak a szereplőknek el kellett jutniuk odáig, hogy meglépjék, amit meg kellett lépniük. Fahrannak bátorságra volt szüksége, hogy irányt váltson, Rajunak észre kellett vennie, hogy nincs is problémája, Rancho pedig már a történet elején készen volt emberileg, de hiányzott belőle a boldogság, amit csak egy beteljesült szerelem katartikus énvesztése hozhatott el neki. Virusnak pedig el kellett engednie az egóját jelképező bajuszt és NASA-tollat, hogy meglássa a saját személyisége visszásságát. Valójában ezért is Ranchonak kell hálát adni.

„These engineers are very smart sir, they didn’t invent a machine which can measure the pressure on the brain. If they had, we would have come to know that this was not a suicide but a Murder!”

Ha úgy ülünk le a 3 idióta elé, hogy egy élőszereplős mesefilmet fogunk nézni, mely egy alternatív valóságban játszódik, és nem sok köze van a mi világunk realitásaihoz, akkor egy kedves és butácska romantikus komédiát kapunk némi előre csomagolt életigazsággal. A baj csak az, hogy a sztori olyan valós problémákra reflektál, melyeket érettebben kéne boncolgatni. Probléma, hogy az iskolákban tekintélyszemélyek hatalmi pozícióból sulykolják bele a diákokba a tananyagot, elnyomva és letörve ezzel az önálló gondolkodást, a kritikai érzéket és úgy eleve a szabad akaratot, mert nem az a lényeg, hogy bármit is megtanulj, elég mindent memorizálni a másnapi dolgozatig, majd elfelejteni. Probléma, hogy egyesek eljutnak arra a pontra, hogy a lehetetlennek tűnő helyzetükből egyedül az öngyilkosság jelenthet kiutat. Probléma az is, hogy sokan meg sem kapják a saját életük felett való rendelkezés jogát, és már a születésük pillanatában eldöntik az elkövetkezendő 20-30 évüket. De ezekre nem lehet ilyen didaktikus, szájbarágós és egyszerű megoldást találni. A témák komolyságáról lepereg ez a bollywoodi giccs és hamisság. Az üzenet szép, és tényleg nagyon jó lenne, ha a valóságban is ilyen könnyedén meg lehetne oldani a dolgokat, de sajnos nem elég jó embernek lenni. Utálom kimondani, de tényleg ez az igazság. Sőt, igazából kifejezetten hátrányt jelent, ha vannak elveid, van méltóságod, és igényed az egyediségre. Talán nem véletlenül olyan sikeresek a pszichopaták…

…amúgy mit keresnek ilyen székek az iskolaudvaron?

Mint bollywoodi élőszereplős mesefilm, 10-ből nagyjából 6 pontot adnék rá, mert még akkor sem indítja be az öklendezési reflexet, ha mindenféle tudatmódosító szerektől mentesen nézed meg. Furcsa módon ez nagy pozitívum, és nagy negatívum is egyben. Nem volt elég rossz ahhoz, hogy kívül kerüljön a normál értékelési rendszeren, így nem tudtam önfeledten szórakozni rajta, mint mondjuk egy Asylum által összetákolt gagyi blockbuster utánzatokon.

Szimpla élőszereplős mesefilmként már csak 4 pont lenne, hisz akkor észre kell vennünk mindazt a baromságot, ami ránk permetez az indiai kultúrkör sajátságos humora és esztétikai érzéke (elég csak a táncok ízléstelenségére, a töméntelen giccsre, a rusnya CGI-ra, vagy a szájbarágós történetmesélésre és karakterábrázolásra gondolni…). Mint film, függetlenül minden enyhítő körülménytől és nyomorúságos stílushozadéktól, egy erős hármas. És akkor még meglehetősen jóindulatú voltam…

Nem elég rossz ahhoz, hogy ittasan megnézhesd a barátaiddal, és halálra röhögjétek magatokat rajta, ráadásul túl hosszú is, tehát garantált, hogy kijózanodsz, megint lerészegedsz, majd bealszol, vagy szivacsos agyhártyagyulladást kapsz közben. Viszont ahhoz nem elég jó, hogy a saját kultúrköréből kiragadva a nemzetközi nívókhoz szokott, kritikus szemmel fogyaszd. Ha úgy nézed, mint egy indiai közönségmozit, akkor helyenként még szórakoztató is tud lenni. Ha felületesen vizsgálod a mögöttes filozófiát és mondanivalót, akkor érdekes, de ha megkapargatod a felszínt, előtűnnek az ellentmondások, meglátod a naivitást, és rájössz, hogy a film ugyanolyan didaktikus sulykolással próbálja beléd verni a tanulságát, mint ami ellen ő is felszólal. Nem hagy szabadságot nekünk, nézőknek, hogy eldönthessük, miként fogunk vélekedni a karakterekről, cselekedetekről és élethelyzetekről, mert mindent eldöntenek helyettünk. Megkapjuk a feketét, a fehéret, már csak a szürke hiányzik, meg az ötven árnyalata. …várjunk csak?!

3 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Még több Filmkritika