logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Animekritika / 2017/01/15 / Szerző: Kitahito

WataMote

Tanigawa Nico mangája alapján készült anime kiváló darab, és igazán különleges élménnyel gazdagodik, aki megtekinti ezt a sorozatot. Már ha képes kibírni a rendre feltörő szekunder szégyenérzetet. Ami azért, valljuk be, nem könnyű. Akárhogy is, más nyomorán még sosem volt ilyen bocsánatos bűn szórakozni.

WataMote cover

Ezúttal ismét egy anime kritikával fogok kedveskedni a tisztelt kisérdeműnek (ugye milyen kedves vagyok?). Elöljáróban csak annyit, hogy mai alanyunk egy olyan rejtett gyöngyszem, mely látszólag teljesen kívül esett az érdeklődési körömön, de valamiért mégis leültem megnézni. Talán a túl nagy mennyiségben és túl gyorsan elfogyasztott Kago Shintaro és Junji Ito mangák miatt, de némi kikapcsolódásra vágytam, némi gondtalan lazulásra, emiatt ráböktem az első kicsit is érdekesnek tűnő középiskolás slice of life animére, és így jutottunk el a Watashi ga Motenai no wa Dou Kangaete mo Omaera ga Warui!-ig, mely angolul nagyjából úgy hangzik, hogy It’s Not My Fault That I’m Not Popular!, de az egyszerűség kedvéért a továbbiakban maradjunk meg a WataMote névnél. Tehát, minimális elvárásokkal álltam neki a sorozatnak, gondoltam valamiféle alaphangnak jó lesz, aztán pár rész után elmegyek aludni, és majd máskor befejezem. Ebből az lett, hogy együltében végignéztem mind a 12 epizódot, az OVA-t, és még a mangából is hozzáolvastam egy keveset. Mondanom sem kell, az alvás először csak eltolódott, majd határozatlan ideig felfüggesztődött, és amikor elkezdett hajnalodni, úgy voltam vele, hogy most már kár lenne ledőlni, szóval belőttem még egy részt. Nagyon ritkán fordul elő, hogy valami ennyire le tudja kötni a figyelmemet, és képes szórakoztatni az alvás rovására, mely ugye mint tudjuk, az egyik legjobb dolog a világon, és ráadásul még ingyen is van. Mégis mi lehetett ennek az oka? A mai kritikámat annak fogom szentelni, hogy ezt kiderítsem!

Go to highschool, they said! It’s gonna be fun, they said!

Míg Japánban szinte teljesen elsikkadt, nyugaton a manga és az anime adaptáció is viszonylag kedvező fogadtatásban részesült. A kritikusok többsége elismerően beszélt a sorozatról, méltatva annak humorát, találó openingjét, vagy épp Izumi Kitta szinkronszínészi teljesítményét, míg a kisebbségbe szorult ellenzők inkább azt emelik ki, hogy etikus-e egy antiszociális, neurotikus személy életvezetési és kapcsolatteremtési nehézségein szórakozni, vagy sem. Mint az ilyen social justice élharcosok többsége általában, ők is inkább a sem mellett teszik le a voksukat, amin ugyebár nem kell különösebben meglepődni. Szerintem a WataMote  kissé összetettebb annál, hogy egyetlen szempont alapján ítéljük meg, és túl kell látni az olyan lényegtelen kérdéseken, mint a műfaji besorolás (értelemszerűen a komédia és a tragédia között megy a vita), vagy mindenféle miniatűr társadalmi csoportok önkényes és kéretlen érdekvédelme. Mivel maga a történet nyúlfarknyi, ezért próbáljuk meg a megszokottól eltérően némiképp… szabadabban tárgyalni az animét. Ez esetünkben annyit jelent, hogy több lesz az analízis, meg a témához lazán kapcsolódó eszmefuttatás, és kevesebb a konkrétum, szóval spoilerektől nem nagyon kell tartani.

Ahhoz, hogy megértsük a WataMotét, hívjuk segítségül a ReLIFE animét és a Hivatal c. amerikai sorozatot (az adaptált változat jobban idevág, mint az eredeti). A ReLIFE ugye egy Arata nevű ‘huszonpár éves srácról szól, aki az egyetem befejeztével elhelyezkedik valami random irodánál, de egy tragikus esemény törést okoz az életében. Otthagyja a munkahelyét, évekre visszahúzódik az otthonába, miközben alkalmi munkákból meg a szülei egyre apadó támogatásából tartja fent magát. Aztán váratlanul megjelenik egy rejtélyes ismeretlen (here we go again…), és felajánlja neki, hogy amennyiben részt vesz egy nem részletezett tartalmú kísérletben, jó fizetést és ellátást kap egy évig. Hősünk vonakodva bár, de belemegy, mire egy varázslatos gyógyszer segítségével visszafiatalítják középiskolássá, hogy ezentúl újra suliba járjon, átélje a tizenévesek pezsgő világát, és így visszanyerje az időközben elveszített önbizalmát, életkedvét, és szociális képességeit.

„I don’t think I’ll learn anything if I don’t try to do something about it on my own.”

Nos, a WataMote ennek a tökéletes antitézise. Hősünk, Kuroki Tomoko egy betegesen antiszociális, neurotikus középiskolás lány, aki valami ismeretlen trauma hatására teljesen magába zárkózott, és elveszítette a kapcsolatot a külvilággal, de olyan szinten, hogy már a hétköznapi kommunikáció is lehetetlenné válik a számára. A közeli családtagjaival képes beszélni, de ha bárki más megszólítja, elkezd izzadni, hebeg-habog, bepánikol, és vagy lefagy, vagy elszalad. Itt, bár megvan a lehetőség a javulásra (Tomoko elkezd terápiás céllal napi szinten beszélgetni a testvérével), mégsem haladunk semerre, nincs lényegi karakterfejlődés, nem jövünk rá sorsfordító életigazságokra, nem bombáznak minket mindenféle nagyívű bölcsességekkel és katartikusnak(szánt) tanulságokkal. 12 epizódon át nézhetjük, ahogy ez a betegesen zárkózott lány próbálkozik betörni a népszerű fiatalok agyon idealizált elit csapatába, megvívja a szánalmas kis harcait önmaga ellen, és veszít.

Egy átlagos lány átlagos napja.

Végigkövetni ezt helyenként kifejezetten kínos és szomorú. Utoljára a már említett Hivatal alatt feszengtem ennyit, és ott is hasonló volt a hatásmechanizmus: a szereplők esendősége, átlagos szürkesége, hétköznapi konfliktusaik jelentéktelensége, és azok bagatell megoldásai miatt közel érezted őket magadhoz. Azonosulhatóak voltak, de ugyanakkor szégyenteljesek is, mert magukban hordozták és csúcsra járatták mindazt az emberi szerencsétlenséget, nyomorúságot, és bénázást, amit olyan jól ismerünk a saját életünkből, de igazából nem akarunk vele szembesülni. A WataMote egyesítette ezt a hihetőség és a szituációs komédia belső dinamikájának működtetése miatt több szereplőbe szétszórt hatalmas mennyiségű feszültséget, frusztrációt és neurózist egy karakterbe, Tomokóba. Balszerencséjére neki a szobája biztonságos magányán kívül nincs az irodához hasonló védett kis szigete, ahová elvonulhatna a kegyetlen realitások elől: ő kizuhant a slice of life középiskolás animevilág szövedékén tátongó szakadáson, bele valami sötét és hideg vákuumba. Látjuk, ahogy lassan sodródik a személyiségén belüli fekete lyuk eseményhorizontja felé, ahonnan már nincs visszatérés. És hősünk is pontosan tisztában van a helyzettel.

Ez egy roppantul érdekes alapszituációt szül, igazából nem is tudom, hogy találkoztam-e már korábban ilyennel: a nézőnek az lehet az érzése, mintha valaki ottfelejtett volna egy kamerát valamelyik sulis anime fiktív forgatásán, amely merőlegesen lát rá a díszletekre, a szereplőkre, és magára a történetre is. Ebből a szögből látszanak a reflektorok, a stáb, bekukkanthatsz a díszletek mögé, és tökéletesen nyilvánvalóvá válik a látszólagos idill hazugsága és végtelen sekélyessége. Ezt a hatást erősíti, hogy Tomoko a maga undorba és ellenségességbe forduló antiszociális monológjaival folyamatosan narrálja a körülötte zajló eseményeket (az osztálytársai karaokézni mennek, a lányok új fürdőruhát vásárolnak a nyárra, mindenki készülődik a kulturális fesztiválra…stb.). Hősünk a “felszín alattiság” felszínén nem akar mást, csak hazamenni, leülni a gép elé randiszimulátorokkal játszani meg videókat nézni, ugyanakkor tudjuk, hogy mennyire elkeseredetten keresi az emberekkel való kontaktust, mennyire szeretné ő is kivenni a részét abból a kérész életű boldog miliőből, ami körbeveszi, de menthetetlenül ki is rekeszti őt magából.

„I read in some book that sad and painful things are the spices of an enjoyable life… But I seem to get nothing but spices!”

Tomoko pótcselekvésekkel és alig palástolt élethazugságokkal teli hétköznapjai eseménytelenül telnek. Érzi, hogy a legszebb évei épp most rohannak el mellette, és kétségbeesetten próbálja felvenni a ritmust, de hiányzik belőle az ehhez szükséges önbizalom, életkedv és spontaneitás. Ő az a lány, aki ha egy másik animében szerepelne, a háttérben majszolná a szendvicsét, és egész nap csak bámulna ki az ablakon. Egy rohadt sornyi dialógust sem írnának neki. Valószínűleg még meg se rajzolnák rendesen, mert sosem kerülne annyi időre a fontosabb szereplők közelébe, hogy érdemes legyen energiát fecsérelni rá. Mégis, Tomoko sokkal összetettebb, érdekesebb és azonosulhatóbb karakter, mint bárki, akit hasonló, középiskolás közegben játszódó animében láttam.

Your happiness is my suffering!

Így elmondva úgy tűnhet, hogy ez egy tragikus történet… és részben az is. Nem szeretnék hazudni, volt néhány jelenet, amikor elszorult a torkom a szomorúságtól, de egyáltalán nem ez a jellemző, ugyanis a sorozat célja nem az, hogy megríkasson minket. Tomoko egy tükör. A néző elnagyolt, archetipikus karikatúrája. Magadra ismersz benne, a saját hibáidat, a saját ügyetlenségedet látod viszont, és ezen fogsz nevetni. Szó sincs róla, hogy a depressziósokon vagy a kórosan antiszociális betegeket parodizálják ki. Miért is kéne? Ha valami, hát a WataMote megérti, hogy min mennek keresztül ezek a szerencsétlenek, hidat épít közénk és közéjük, megmutatja, hogy ők is ugyan olyan emberek, mint te vagy én, hasonló vágyakkal és gondolatokkal. Úgy vélem, hogy a humor szülhet megértést, és ezáltal elfogadást, de a szőnyeg alá söprés sohasem. A készítők fogták Tomokót, és kitámogatják a szobája sötétjéből a napvilágra, sőt, esetenként bemennek utána a sötétbe. Arcvonásokat adtak neki. Nevet. Személyiséget. És nem ítélkeznek úgy, mint a ReLIFE.

Nem akarnak bűntudatot kelteni, vagy rávezetni minket a saját narratívájukra, hogy ezek az emberek betegek, haszontalanok, és csak terhet jelentenek a társadalom számára. Nem próbálják őket egy bölcs, gondoskodó atyácska pufajkás mancsával belepréselni a jó polgár öntőformájába. Nem akarják propagandaeszközökkel eladni nekünk a saját életvezetési elképzeléseiket, miszerint csak akkor élhetsz boldog és teljes életet, ha dolgos, produktív, GDP-t termelő állampolgár vagy. A ReLIFE csak statisztikákat meg a jelenséget látja, míg a WataMote az embert. Itt nincsenek mágikus ex machina tabletták, és nincs túlidealizált középiskolás csodaország sem, ami megoldja helyetted az életed összes problémáját.

„Resenting the past won’t change anything. It just makes me want to kill myself! I have some control over my future, but there’s no changing the past! I’ll simply do what I can right now.”

Japánban természetesen más a helyzet, mint nálunk. Egyre több a NEET (Not in Education, Employment, or Training), akikkel a hatalmi gépezet nem képes mit kezdeni. Persze lehet (csak lehet), hogy magával a társadalommal van a probléma, és amiatt szorulnak ki ezek a fiatalok a perifériára, amiatt annyira riasztóak a demográfiai mutatók, mert XXI. század embere már egyre kevésbé képes besorolni egy olyan oktatási rendszerbe, mely az ipari forradalom óta nem esett át komolyabb változáson, majd egy olyan társadalomba, amely mindenek fölé helyezi a produktivitást, de nem biztosít teret az önmegvalósításnak, valamint egy olyan párkapcsolati konstrukcióba, mely még mindig magán hordozza az ókor dominanciára és birtoklásra épülő hatalmi viszonyrendszerének elavult elemeinek visszhangját, de ugyanakkor a abszurd mértékig túlidealizálja a szerelmet. Nem nehéz elképzelni, hogy sokan nem kérnek ebből az életből és más utat keresnek. Ez a kérdés messzire vezet ugyan, de úgy gondolom hogy valahol itt kell keresnünk a megoldást a kialakult helyzetre: a ReLIFE kvázi paternalizmusra épülő demagógiája és a WataMote nagyon személyes és emberközpontú komikuma közötti különbségben.

Igen, az élet apró örömei…

Persze mi most nem azért vagyunk itt, hogy szociológiai anomáliákat vizsgáljunk, hanem hogy kiderítsük, miért is olyan szórakoztató Tomoko szerencsétlenkedése. Mint azt fentebb már említettem, ez a kis loli csaj megszemélyesíti mindazt az esetlenséget, amit legszívesebben véka alá rejtenénk. Elképesztően antiszociális, faragatlan humorú, az élet szinte minden területén ügyetlen, amit szarkazmussal vagy komolykodó fantáziálgatással kompenzál. Emellett még kifejezetten perverz is, de nem azon az aranyos módon, amit megszokhattunk az ilyen szókimondó karakterektől, hanem igazán, zavarba ejtően hardcore módon perverz. Teljesen elüt a futószalagon gyártott, személyiség nélküli női szereplőtől, akik amolyan másodlagos díszletként funkcionálnak. Tomoko inkább olyan, mint egy viharvert kóbor macska. Valahogy még a végtelen ügyefogyottságában is megmarad hihetőnek, azonosulhatónak és szerethetőnek. Van, hogy egy karaktert annyira eltalálnak, hogy teljesen mindegy, mit csinál, akkor is figyelmesen fogod követni minden mozdulatát. Tomoko is ilyen. Egyszerűen érdekes. A sorozat veszi a fáradtságot, hogy a sok apró, látszólag jelentéktelen eseményből felépítse a személyiségét: a játékidő 95 százalékában ő van a fókuszban, és a maradék 5 százalékban is csak azért távolodunk el tőle, hogy egy-egy poén ütni tudjon. Hogy érzékeltessék hősünk izolációját, szinte nincsenek is rajta kívül nevesített szereplők. Persze ott van a folyton mogorva testvére, Tomoki, és a gyerekkori barát, Yuu, de ők sem igazán értik meg Tomoko helyzetét, vagy tudják segíteni őt.

„If you’re not a worthless god, I’d like to see you try and make me happy…if you can’t manage that, at least make everyone as unhappy as me.”

Szóval a WataMote hazárdjátékot űz: 1 karakterrel dolgozik, akit precíz aprólékossággal építenek fel a részek alatt. Sokkal többet tudunk meg róla, mint egy átlagos anime protagonistáról, hiszen halljuk a gondolatait, látjuk az érzéseit kivetülni a világra, és belekukkantunk a fantáziáiba. Ha úgy tetszik, szokatlanul közeli viszonyba kerülünk vele. Mivel nincs tényleges cselekmény, ezért nem érezzük azt, hogy a hősünk csak amiatt van valahol, mert az epizód forgatókönyve odacitálta. Tomokót figyelve láthatjuk, mit csinál egy karakter, amikor épp nem szörnyekkel harcol, vagy a bolygó megmentésén munkálkodik. Az ő élete, így a róla szóló sorozat is maga a hétköznapiság, de hősünk ugye még ezt sem tudja kezelni.

Miközben próbál népszerűvé válni, kínosabbnál kínosabb helyzetekbe keveredik, melyekből néha úgy tűnik, hogy sikerül száraz lábbal és a méltóságát valamennyire megőrizve kikecmeregnie, de végül természetesen mindig kegyetlenül elhasal. Egy idő után már frusztráló is, hogy olyan, mintha a történet (tehát maga a világ) direkt szívatná ezt a szegény lányt (pedig igazából szó sincs erről…), és emiatt még jobban szimpatizálsz vele. Lehet, hogy 10 nézőből 2 instant fejlövést kap Tomoko freak személyiségétől, mert helyenként tényleg bizarr mód elborult a csaj, de ha egy kicsit is megbocsájtó vagy a perverzióba hajló infantilizmusával szemben, akkor nem fogsz fönnakadni a rostán. A maradék kilenc inkább megölelné. Tehát hamar kialakul egyfajta kapocs a néző és Tomoko között. Szurkolsz neki, reméled, hogy végül sikerrel jár és képes lesz kifacsarni egy kis boldogságot az őt körülvevő közönyös világból. Miért szórakoztat mégis az, ahogy menthetetlenül elbukik?

Ennél kevés kínosabb dolgot láttam az életem során.

Azt hiszem azért, mert ha nem nevetnél a lány már-már abszurd nyomorúságán, akkor sírnod kéne rajta. Minél jobban azonosulsz a karakterével, minél jobban magadra ismersz benne, annál jobban szórakoztat a sorozat, mert a WataMote egyszerre az antiszociális emberek karikatúrája és tragikus kórrajza. Groteszk, mégis nagyon igaz. Elnagyolt, ugyanakkor húsba vágóan pontos. Fájdalmas, de emellett sokszor szép, felemelő és gyöngéd is. Íme egy példa, csak hogy legyen némi fogalmatok Tomoko személyiségéről: az osztályteremben ücsörögve véletlenül meghallja, amint néhány lány arról beszél, hogy kit molesztáltak már a vonaton. Mikor kiderül, hogy már kb. mindenkit megtapiztak idegen férfiak, Tomoko elkezd stresszelni, hogy őt vajon miért nem fogdosták meg, mi baj lehet vele, miért nem akarja őt senki molesztálni. Innentől kezdve görcsösen igyekszik elérni, hogy ő is elveszítse a… szüzességét. Megpróbálja magát az ajtó közelébe pozicionálni, lesi a férfiakat, apró ráutaló jelek után kutatva… stb. Már épp feladná, és elkönyvelné, hogy menthetetlenül ronda, és őt senki nem fogja zaklatni, amikor egy forgalmi fennakadás miatt kimarad egy vonat, és rengetegen szállnak fel az ő szerelvényébe. Szegény lányt teljesen összepréselik, levegőhöz sem jut, mikor egyszer csak érzi, hogy valami benyomakodik a lába közé. Először örül neki, de ahogy a rúd egyre durvábban dörgölőzik hozzá, bepánikol, és a következő megállónál leugrik a vonatról, segítségért kiabálva, hogy valaki épp megrontja őt… mikor is kiderül, hogy csak egy sulis lány gyakorlókardja préselődött hozzá, és így teljesen hülyét csinált magából egy csomó ember előtt. Utána meg könnyes szemmel, teljesen összetörve újságolja el a barátnőjének, hogy megerőszakolta őt egy naginata.

„You want stain the red suit even redder with virgin blood, huh, Santa?”

Van valami ebben a sorozatban, amit nem kapsz meg máshol. Szókimondó, tabudöntögető, merész, megosztó. Ellenben más sulis komédiákkal, itt nincs feloldozás, nincs happy end. A világ nem jutalmaz meg az igyekezetedért, és nem leszel boldog csak azért, mert te vagy a saját történeted főszereplője. De az élet megy tovább. Lehet, hogy a holnapi nap is ugyanolyan szar lesz, mint a mai, de akkor is lesz valahogy. Igazán megindító, hogy Tomoko minden viszontagság ellenére tovább próbálkozik, szinte irreális pozitivizmussal kapaszkodva a reménybe, hogy változtathat a sorsán. Hisz ha beletörődne a vereségbe, akkor nem maradna más, mint az öngyilkosság. Vicces, ahogyan ügyetlenkedik és elbukik, de szívszorítóan szomorú, ahogy látod őt a szobájában zokogni. Ez a keserédes kettősség olyan tökéletes elegyet alkot, amilyet csak ritkán látni.

Valaki menjen már oda hozzá barátkozni, a rohadt életbe!

Hősünk szenved, és nem érdemli meg a szenvedést. Te is vele szenvedsz, vagy mulatsz a szenvedésén, hogy később rosszul érezd magad miatta. Mert az borítékolható, hogy ha működik benned egy minimális empátia, és nem defektesek azok a tükörneuronok, akkor bizony a lelkiismereted meg fog büntetni. Egy szemét érzelmi hullámvasutazásra invitálva keményen manipulálják a nézőt. Ami még kellemetlenebb, ha olyan könnyen azonosulsz a karakterekkel, mint én. Sokszor azon kaptam magam, hogy oké, vicces, amikor Tomoko nem tud megrendelni egy cappuccinót, vagy porig alázza magát valaki előtt, de gyerünk már, dobjatok a szerencsétlennek valami gumicsontot! És végül is ott vannak azok a gumicsontok, a kis boldogság-morzsák, de olyan aprók, olyan jelentéktelenek, hogy elsikkadnának, ha nem tudnád, hogy a hősünknek (akinek már az is nagy esemény, ha egy srác felveszi a radírját a földről) ezek milyen sokat jelentenek. Van valami mélyen megható abban, ahogy a történet ezekben a kegyelmi pillanatokban kárpótolja Tomokót a sok szívásért, melyet a saját személyisége okoz neki…

Fontos megjegyezni, hogy a WataMote nem akarja démonizálni a világot Tomoko körül. Nincsenek ellenségei az osztályban, senki sem piszkálja, nem közösítik ki, és bántalmazzák sem fizikálisan, sem érzelmileg. Egyszerűen csak nem vesznek róla tudomást, mert túlságosan zárkózott, és nem tudják, hogy mit kezdjenek vele, ugyanakkor hősünk minden bajáért őket hibáztatja. Már a cím is erre az ügyetlen és valójában el sem hitt elhárítási mechanizmusra utal. Az anime jó érzékkel elkerülte azt a hatásvadász eszközt, hogy hősünket kitegye az abúzusnak. Nem, alapvetően elmondható, hogy Tomoko egy átlagos, de rendezett és szerető családban él, az iskolai közege is hasonlóképp elfogadható. Teljesen egyértelmű, hogy vele van baj, de persze nem tehet róla. Az epizódok alatt bagatell helyzetek szülte bagatell konfliktusok követik egymást, de egyik mögött sincs egy cseppnyi rosszindulat sem.

„No, no. Actually I should be super popular among those pedos. Is it really because I’m small?”

Mégis, Tomoko elképesztően szenved, és ez megmutatja, hogy a világ nemcsak felfelé, de lefelé is végtelen. Nem kellenek barátaidat lemészároló pszichopata ‘főgonoszok ahhoz, hogy belezuhanhass a legmélyebb elkeseredésbe, nyomorúságba és szégyenérzetbe. Talán elég csak egy be nem dugott fejhallgató, amikor épp perverz dolgokat hallgatsz. Egy rosszkor rossz helyen lévő szexi fehérnemű, vagy mondjuk egy viccesnek szánt, szerencsétlen megjegyzés…

Brace yourself, bad jokes are coming.

Az ember olyan, akár egy tölcsér, amin átfolyik a valóság. Az elme nem rögzít, hanem projektál. Nagyon érdekes, hogy a sorozatban látott események megítélése folyamatosan attól függ, hogy a néző, a főszereplő, vagy a készítők hogyan értelmezik és reprezentálják azokat. Amikor például Tomoko a legfelső emeleti lépcsőfordulóban összehordott asztaloknál üldögél, nagyon boldog, hogy a saját kis birodalmában lehet, ahol senki sem zavarja, és nyugodtan játszhat meg fantáziálhat. Számára ez olyan volt, mint egy békés kis sziget, ahol önmaga lehet. Ugyanakkor nekem gombóc volt a torkomban, és kezdett lebiggyedni a szám széle, mert az egész helyzet annyira végtelenül szomorú volt.

A WataMote hemzseg a különféle rejtett és kevésbé rejtett referenciáktól: van Another, Attack on Titan, Dragon Ball, Kuroko no Basket, Diabolic Lovers, Battle Royale, és Star Wars kikacsintás… és ezek csak azok amiket én kiszúrtam, de felemlegethetném a híres Gaagle keresőt, a WcDonalds gyorséttermet, vagy mindenki kedvencét, a Cola-Cola italt. Az ilyen apró részletek is jól mutatják, hogy a készítők mennyi energiát fektettek a sorozat elkészítésébe. Az anime amolyan békaugrás hadművelet szerűen, de hűen követi Nico Tanigawa mangáját, mely szintén nagyszerű, bár ugye megvan az a hiányossága, hogy ott nem élvezhetjük Izumi Kitta lehengerlő seiyuu-munkásságának áldásos hatásait.

„I peed myself a little, is there something wrong with that?”

Beszélhetnék még a kellemes meglepetést okozó, bizonyos szempontból teljesen testidegen, ugyanakkor nagyon találó openingről. Méltathatnám az anime igényes rajzolását, mely a helyzetekhez idomulva esik szét majd áll össze újból, jól jellemezve a hősünk pillanatnyi hangulatingadozásait, és kidomborítva a humort, vagy a drámát. Áradozhatnék akár a remek ízléssel kiválasztott aláfestőzenékről is, melyek szintén jól megtámogatják a különböző szituációk által kiváltott hatást, vagy épp enyhe komikummal levezetik a feszültséget, mielőtt a pohár túlcsordulhatott volna. Megtehetném, de végső soron nem sok értelme lenne. Ha eljutottatok idáig az olvasásban, akkor ti is pontosan érezhetitek, hogy mennyire meg vagyok elégedve ezzel a sorozattal.

…és mégis egy magával ragadó történet volt!

Negatívumként talán azt tudnám mondani, hogy ez az anime tényleg nem való mindenkinek. Mert ha nem vagy képes kialakítani valamilyen szintű rokonszenvet a főszereplővel, akkor nem fogsz tudni mit kezdeni a látottakkal. De ez jól is van így. A célközösség amúgy is inkább introvertáltabb emberekből áll, szóval már eleve adottnak kell lennie valamilyen szintű viszonyulásnak Tomoko személyéhez. A másik dolog, amit meg kell említenem, mint hatalmas hiányosságot, hogy nincs folytatás: a WataMote pedig túlságosan élvezetes ahhoz, hogy 12 epizód elég legyen belőle. Nem is tudom, mikor fordult elő velem, hogy vártam egy anime második évadát. …igen, utoljára a One-Punch Man esetében történt meg, de talán még akkor sem ennyire, hisz ott kaptunk egyfajta lezárást. Itt, mivel egy SoL történetről beszélünk, az évad nem kell, hogy kifusson valamiféle tetőpontba, hanem egyszer csak véget ér, a néző meg lóghat a levegőben addig, míg be nem fut a következő rész. Amire még ugye várnunk kell egy darabig, már ha elkészül egyáltalán.

Összességében elmondhatom, hogy bűnösen jól szórakoztam. Ritka kincs a WataMote, mely az egyszerű története és látszólagos sekélyessége ellenére kifejezetten mély és rétegelt. Olyan, akár egy burkolt személyiségteszt. Sokat megtudhatsz magadról azalatt, amíg a végére érsz. De ha nem akarsz lelki tükröt tartani magad elé, akkor is bátran megnézheted úgy, mint paródiát. Viszont készülj fel egy jó adag feszengésre, és némi irracionális bűntudatra…

8 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Vissza! Vissza!...

Következő kritika:

Kis magyar endl...

Még több Animekritika