Egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem a friss megjelenéseket böngészni, és így találtam rá az Owari no Seraph, vagyis Seraph of the End c. animére, melyet akár úgy is fordíthatnánk, hogy A Vég Hatszárnyú Angyala. De az emberiség érdekében inkább ne tegyük. Szóval, ez a 2015-ös darab 12 részes, és már készítik is a második évadját, tehát mondhatjuk, hogy stratégiai megfontolásból kettévágták a sorozatot. Ami általában nem szokott jól elsülni. Kapunk egy sótlan (és kissé bizarr) openinget meg egy egész korrekt endinget, Hallottunk és láttunk már sokkal rosszabbat is, szóval ezen kár fennakadni. Térjünk inkább rá a történetre, mert elsősorban amiatt kezdtem bele a sorozatba, és ebbe a kritikába is.

Tokyoban járunk, a nem túl távoli jövőben járunk (értsd: holnap). Egy ismeretlen vírus egyik pillanatról a másikra kipusztítja az emberiség nagy részét, és elméletileg csak a 13 év alatti gyerekek maradnak életben, bár ez később elvileg megdől. Majd jönnek a vámpírok (!), elkezdenek öldökölni, elkapdossák a gyerekeket, és leviszik őket a föld alatti városukba, ahol amolyan lábasjószágokként biztosítják uraik vérutánpótlását. Megismerjük a főszereplőt, Yuichirót, és barátját, Mikaelát (a neve ellenére ő is fiú), meg egy csapat másik névvel nem terhelt gyereket, akik egyazon árvaházból kerültek fogságba. Bele se tudunk merülni az állati sorba döntött és az életben maradásért véradót fizető emberek depresszív hétköznapjaiba, mikor Mikaela kitalálja, hogy ideje megszökni a vámpírok városának biztonságot nyújtó falai közül, és megcélozni a lepusztult ismeretlent.

Babkonzervet, felrázva, nem keverve.

Ennek érdekében ismeretlen (de rövid) ideig felkínálja magát a vámpír uraknak, majd ellop egy pisztolyt, egy térképet, és miután meggyőzi hősünket arról, hogy ez a szökési kísérlet működőképes ötlet, minden további előkészület nélkül elindulnak a felszínre, de persze mielőtt kiérnének, jön egy fővámpír, aki minden gyereket megöl Yuichirón és Mikaelán kívül. Az utóbbi haldoklik, és (látszólag) utolsó leheletével arra kéri a barátját, hogy meneküljön, amit az vonakodva meg is tesz. Mikor kiér a szabadba, már várják az emberek, akik egy próféciára (!) hivatkozva magukhoz veszik, ugrunk pár évet, és Yu-chan már katona. Ez nagyjából felöleli az első rész eseményeit. Igen. Mindez csupán egy epizód alatt zajlott le!

Igazi történetvezetési bravúr, pláne, hogy aztán 7 részen át nem történik semmi érdemleges: Yu csatlakozik a Japán Császári Démonsereghez (meh…), elkezd középiskolába járni (miért?), ahol barátokat kell szereznie. Miután ez sikerül, kardozik kicsit egy elszabadult vámpírral, majd még többet barátkozik, megszerzik a démonfegyvereiket, még többet barátkoznak, és mindennemű felkészülés nélkül kiküldik őket a várost keresztülszelő indokolatlan, és indokolatlanul nagy falon kívülre, hogy felszabadítsanak egy vámpírok által szolgasorba hajtott kolóniát.

„I have been waiting for you… my poor little lambs. Yes. That look! That expression on a human’s face the instant hope turns into despair. That is why I can’t stop playing this little game.”

A maradék 5 epizód arra megy el, hogy felvezessék Yu és az időközben vámpírrá vált Mikaela találkozását. A vámpírok támadást indítanak a JCSD ellen, helikopterekkel lövik a karddal és nyilakkal felszerelt embereket, így hőseink, miután kisebb összetűzésbe kerültek őrjáratozó vámpírokkal, kiszabadítottak egy metróállomásra való rabszolgát (a bunyót ugye nem láthatjuk, mert miért is érdekelne minket?), csatlakoznak a harchoz… melyből a végső ütközeten kívül nem sokat látni. De akkor se. Igazából az egész anime alatt, amikor épp kialakulna egy csata, párbaj, vagy komolyabb ütközet, az egyik fél megfutamodik. Előtte viszont kell némi időhúzó szájkaratézás is. Nem akarok túlságosan előrerohanni, de lényegében ennyi történik a 12 rész alatt.

Shinoa készen áll…

A végén Mikaela és Yuichiro találkoznak, nagyon yaoi-ba hajló módon összeborulnak, majd mikor a barátait épp lemészárolnák a vámpírok, Yu egy Tokyo Ghoulból átemelt jelenet keretében átalakul valami Ghoul/sárangyal hibriddé, csapkod egy kicsit, aztán elájul. Senki sem hal meg. Minden fontosabb karakter túléli a vámpírok invázióját, de nem csak az embereknél, hanem a másik oldalon is. Aztán mindenki visszavonul, lesz egy kis feszültségoldó kórházi évődés után véget is ér a sorozat. Persze előtte kiderül, amit mindenki sejthetett, hogy a Japán Császári Démonsereg sem olyan feddhetetlen, mint ahogy valami naiv néző hihette. Szóval cliffhangert nem kapunk, de cserébe válaszokat se. Semmire. Semmi nem derül ki, semmi nem történt, az alibi eseményeket pedig szinte vissza se tudom idézni, annyira jelentéktelenek voltak. Mondanom sem kell, ez egy kicsit csalódást okozott. Na nem mintha a 6 részen át tartó üresjárat után bármiféle normális végkifejletre számítottam volna, de még a rendre ostorozott Attack on Titanban is kiderült egy-két dolog.

„Humans kill other humans. They always have. So how can we say vampires aren’t allowed to have friends?”

Viszont itt egy az egyben csak felvezetést kapunk. Ezek után nagyon kíváncsi leszek, hogy mi jutott a második évadra. Mert ha nem indokolják ezt az unalomtengert annyi és olyan akcióval, drámával, és történettel, ami ellensúlyozni tudja a semmilyenséget, akkor tényleg lesújtó véleménnyel leszek a Seraph of the Endről. Mondjuk az innen-onnan összelopkodott karakterek, történeti elemeket és dramaturgiai megoldások így is kissé lelomboztak. Azt hiszem mielőtt továbbmegyünk, érdemes lesz közzétennem az anime nézése közben felmerült kérdések erősen cenzúrázott változatát. Csak hogy érzékeltessem, mennyi sebből vérzik az a kevés történés is, amit ebbe a 12 részbe belecsepegtettek. Nos…

–Hogy kerül egy baszott fal Tokyo kellős közepére?
–Most tényleg egy próféciára kell hivatkozni? Van aki még beveszi ezt a hülyeséget?!
–Miért jár a metró, mikor senki sem közlekedik rajta, és spórolni kéne az árammal?
–Miért nem terelik be a falon kívüli embereket a biztonságosabb, üres belső részekre?
–Páncélos óriásszörnyek, komolyan? Miért? Nem elegek nekünk a vírus és a vámpírok?
–Miért kell percenként a pofánkba vágni az “elvesztettem a családomat” – dolgot? Ha nem lett volna teljesen egyértelmű a főszereplő bosszúvágyának oka, akkor a huszadik alkalommal már biztos érteni fogjuk!

Surprise Headshot!

–A többi szereplő miért csak statiszta Yuichiro jellemfejlődéséhez?
–Hogy lehet, hogy a JCSD főkapuját csak pár gyenge katona őrzi, akik nem is hallottak arról az osztagról, mely rendszeresen a falakon kívül tevékenykedik?
–Miért kellenek nekünk ebbe a történetbe démonfegyverek? És miért kell ilyen lehetetlenül eltúlzottnak lenniük? Egy 500 kilós balta jobban kettévágja a vámpírt, mint egy 50 kilós?
–Hogy akarja a Japán Császári Démonsereg (röhej) elfoglalni a világot, ha még a saját, pár négyzetkilométeres területükön sem tudják eltakarítani a romokat? Több évük volt rá.
–Miért borultak szét az épületek egy vírus miatt?

–Miért kell hőseinket EGYBŐL kiküldeni a frontra, mindennemű képzés, instrukció vagy hasonló nélkül?
–Hogy lehet, hogy a legerősebb démonfegyverek kiosztásáról egy kis senki alvezér dönt, aki felügyelet, vagy konzultáció nélkül ténykedhet? Nem lehetne legalább a látszat kedvéért konzultálni a vezetőséggel? Vagy ennyire hülyének néznek minket?
–Csapatmunka? Bajtársiasság, összeszokott társaság? Akkor miért kapnak egy random tagot az első küldetés előtt? Aki egyébként megölette az előző osztagát, tehát tényleg jó választás…
–Vámpírok a szabadban, fényes nappal? Csak nekem furcsa ez?

„If my only other choice is being a vampire, then yes! I’d rather be dead!”

–Miért ölik a vámpírok az embereket? Ha kipusztul az emberiség, ők is kihalnak, erre pár elejtett megjegyzésen kívül, hogy „a vámpírok úgy tartják az embereket, mint a jószágokat!” csak azt látjuk, hogy ártatlanokat ölnek ok nélkül, cimborálnak az emberevő szörnyekkel, és közben ilyen rasszista szövegeket nyomatnak: ostoba emberek, nem jobbak az állatoknál! Nyaaa!
–A vérszívók hatalmas városa egy domb alatti templom alatti csatornarendszer alatti gigantikus barlangban van? Wha…?
–Miért van az, hogy az első 8 részben csupán egy valamirevaló harc lenne, azt is kegyesen kihagyja a történet, mert a készítők sokkal fontosabbnak tartják megmutatni, milyen boldog a megmentett kislány?
–A főszereplő, Yuichiro szeret azon szenvelegni, hogy hátrahagyta a családját a vámpírok martalékául, és gyáván elmenekült. Pozőr emós… a családját egy kivétellel megölték, és az utolsót is úgy leamortizálták, hogy ha valahogy el is tudja cipelni, akkor is meghalt volna. Miért kell erőltetni ezt a bugyuta, hiteltelen önostorozást?
–Miért kell mélyen a vámpírok területén belül ordibálni a szereplőknek, mintha retardáltak lennének? Nem aggódnak, hogy esetleg meghallja őket egy csapat vérszívó, vagy valami indokolatlan szörny, és halálra rugdossák az egész bandát?

You came to the wrong neighbourhood, white boi!

–Honnan szereznek a vámpírok ennyire sok, méretre szabott “jószágruhát” az emberekre? Van valami vámpír szabóműhelyük, ahol ezeket elkészítik?
–Mi értelme egyáltalán lázadni a vámpírok ellen? Egy-két direkt a szemünk elé tolt, ok nélküli túlkapástól eltekintve a vámpírok véradóért cserébe védelmet, ételt és számtalan mást adnak az embereknek. Mindig is kellett adót fizetni, pár deci vér hetente nem egy nagy kunszt. Biztos vagyok benne, hogy ki lehetne dolgozni valami egyezséget, ami mind a két fél számára előnyös, ahelyett, hogy a fogyatékosok démonbaltákkal meg ilyen a TRON filmből csórt kardokkal mészárolják egymást halomra. A konfliktus teljességgel elkerülhető.

–Ki volt az az agyhalott hülye, aki kitalálta, hogy a fura rovarszerű szörnyeket John Négy Lovasának nevezze. Egyrészt jóval többen vannak négynél, másrészt soha sincsenek egyszerre négyen egy helyen. Így mikor megjelenik egy ilyen bestia, és valaki felkiált, hogy „Vigyázat, ott egy John Négy Lovasa“, úgy éreztem, mintha gyomorszájon rúgtak volna. És ki a franc az a John?!
–A fanserviceen túl miért van szükség arra, hogy a hőseink még a kataklizma után is középiskolába járjanak? Egyáltalán, miért van szükség középiskolára? Elég emberük van romeltakarításra, földművelésre, a határok őrzésére, felderítésre, vámpírvadászatra, szörnyvadászatra és kint rekedt túlélők után való kutatásra, így a többit nyugodtan tovább lehet képezni, mondjuk… irodistának? És ha már itt tartunk:
–Honnan van élelmük, áramuk, vezetékes vizük? Még ha feltételezzük is, hogy a vírus nem csak a 13 év alattiakat hagyta életben, akkor is nehéz elképzelni, hogy maradt elég mezőgazdász, közigazgatási szakember, mérnök…stb. Na meg az is furcsa, hogy ezek a közmű-hálózatok nem pusztultak el, mikor a város ok nélkül lerombolódott. Nem mintha lennének termőföldek Tokyo közepén, vagy lenne bárki, aki ilyenek kialakításával foglalkozna. Gondolom, a vonatok is démonenergiával működnek, és maradt pár tudós is, hogy legyen ok behozni a morális szálat a képletbe.

„The vampires don’t really care about humanity in general. It’s only specific humans like you that concern them…”

–“Taníthatnék neked dolgokat, hogy erősebb légy és egyenlő félként tudj harcolni a vámpírokkal, de akkor csak te tudnál egyenlő félként harcolni velük, ezért nem tanítok neked semmit, hogy te se tudj!” – lvl 99 reasoning a csapatmunka mellett…
–Miért van az, hogy az embereknek nyilaik vannak, a vámpíroknak meg helikoptereik és csapatszállító repülőik, és mégis lelövik őket francba? Démonnyílvesszők?! Esetleg szerződést kötöttek a légvédelem démonával?
–Miért nem lehet a csapatoknak legalább egy rohadt rádiót adni? Hasznos apróság, és még démonokkal sem kell szerződni hozzá.

Itt jön Yu-chan, a játékkatona…

–Hogy lehet az, hogy egész Sindzsuku védelméért egy tizedes felel, aki ráér a hőseinket fuvarozni?
–Amúgy a vámpírok tudnak helikoptert vezetni? Hol tanulták meg? A föld alatti barlangvárosban?
–Hol vannak a gépfegyverek, gránátok, rakétavetők, mesterlövész puskák? Átkozott démonkardokat tudnak csinálni, de démonlövedékeket nem? Ja bocs, van egy tigrislövő puskájuk. Ami tigriseket lő ki magából. Igazán látványos…
–A vámpíroknak nem jutott eszébe, hogy szaporíthatnák az embereket? Mondjuk ilyen tenyésztelepeken? Nem? Túl hardcore a shounen közönségnek?

–A készítőknek nem szólt senki, hogy a Mikaela egy… női név?
–Kimizuki dupla pengéi miért változtatják önkényesen a méretüket? Néha akkorák, mint a vajazókések, máskor meg mint két megtermett pallos…
–Doppingszer, ami megerősíti a démon képességeidet? Komolyan? 1 bevétele után 1.5x, 2 után pedig… 1.8x erősebb leszel?…Mi?
–A keresztbe tett kardok mióta védenek meg egy helikopter gépágyújának pergőtüzétől?

„If you’re gonna kill me, do it! But… If you’re Yuichiro’s family, then that makes you our family too!”

–Miért kell pont akkor lenyomni a “Miért nem bízol a képességeimben”-monológot, mikor épp megmentenek attól, hogy hátba kardozzon egy vámpír? Nagyon hiteles, tényleg…
–Miért nincs a karaktereknek valódi személyiségük? Egy-két tulajdonsággal le lehet írni mindet. Vegyük csak a főszereplők 5 fős csapatát: ott van a Morgós Bishi; a Kis Játékos, a “Megölöm az összes vámpírt”-bosszuálló, a Bizonytalan Béna, és a “Tartsátok az alakzatot!”-Szöszi. Vajon melyikük melyik? Rém unalmas!
–…szóval akkor az anime tetőpontja az, hogy a főhős átváltozik egy Tokyo Ghoul/Hellsing hibriddé, fekete sarat esőztet a körülötte állókra, miközben üvölt, össze-vissza tör mindent, de nem öl meg senkit? Az amúgy is OP főszereplő még sokkal erősebb lesz? De jó! Annyira szeretjük az ilyesmit! Mégiscsak lehet valami abban az elfuserált próféciában…

Pszichopata élőhalott démonangyal-warning!

Az a baj, hogy ha elkezdeném komolyan venni ezt az animét, akkor nagyon csúnya dolgokat kéne írnom róla. Ezért döntöttem úgy, hogy pontokba szedve adom át a történet esszenciáját. Mindenki ítélje meg maga, hogy egy jól kidolgozott sztori esetében felmerülhet-e ennyi kérdés. Persze tudom én is, hogy egy jó részüket logikával és dedukcióval meg lehet magyarázni. A vámpírok úgy tanultak meg helikoptert vezetni, hogy egész nap a Windows flight simulatorral játszottak. A Japán Császári Démonseregnek nyilván úgy jut áramhoz, hogy napelemtáblákat raktak az egyiptomi napisten, Ra köré, akivel valamelyik tag szerződést kötött, és amely istenség értelemszerűen az iskola alatti katakombarendszer mélyén ücsörög, mangákat olvasva.

Azt is be kell látni, hogy csakis azért lehet a vámpírok gépeit nyilakkal lelőni, mert azokat a barlangok falán növő mohából készítették. Ez megmagyarázza továbbá a lövedékek karddal való kivédését is, hiszen azok is mohából készültek, és mint tudjuk, a moha még nagy sebességgel kilőve sem veszélyes. Gondolom most már a kedves olvasó is ki tudja találni, miből is készülnek a szolgaruhák. Igen, mohából. Tehát érezhető, hogy kissé igazságtalan voltam, mikor összeírtam ezt a rövidke listát az anime logikátlanságairól és történeti hiányosságairól. Valószínűleg a második évadban bevezetnek minket a moha megmunkálásának rejtelmeibe, és azt is megmagyarázzák, hogy miért nincs a szereplőknek karaktere, vagy milyen várostervezési megfontolás indokolhatja azt a 20 méter magas, emeletes ház vastag Attack on Titan falat, ami hol itt, hol ott húzódik keresztül Tokyo belvárosán. Biztos a belsejében van a mohafarm, meg Ra a napelemtáblákkal…

„Boy, living forever gets so boring sometimes.”

Mindezektől eltekintve is (persze valójában nem tekintünk el tőlük…) a történet hihetetlenül unalmas, vontatott, tele van felesleges kitérőkkel, üresjáratokkal és fanfillerekkel. Amikor végre nem azt kell nézni, hogy a hőseink évődnek vagy a múlton merengenek, akkor itt-ott kapunk némi akció(nak tűnő kedvcsináló)t. Ami úgy néz ki, hogy a csapat szembekerül a vámpírokkal, repkednek meg ugrálnak kicsit, aztán persze nagyon hamar kiderül, hogy valamelyik fél erősebb. És ezután a gyengébbik vagy lelép, vagy az erősebb egyszerűen elengedi, ezzel megalázva a másikat és megmutatni a totális felsőbbrendűségét. Ami nyilván nagyon izgalmas és hihető… nehogy már ne legyen a fővámpírnak 10 fölös másodperce, hogy megölje Yuichirót és barátait.

Amikor a hallucinációid emlékeztetnek, hogy csak hallucinálsz.

Ja bocs, nincs neki, mert egy még nagyobb és erősebb vámpír magához szólította. És érted, ezek a nagyon erős, nagyon penge ellenfelek ott rohangálnak kint, és hagyják, hogy karaktereink majd a 24. részre felnőjenek a szintjükhöz, addig csak alázzák őket. Ráadásul a város elvileg tele van hatalmas szörnyekkel, de abban a kb. 3 esetben, mikor véletlenül összefutnak eggyel, még a leggyengébb karakter is fél kézzel felaprítja őket, mert olyan bugyuták, hogy szinte sajnáltam őket. Szinte. Az anime elvileg véres, meg durva, és kapunk is piros festéket, meg néha egy-egy lerepülő vámpír végtagot, ami hatásos, de még egy 12 éves is nyugodtan végignézheti lefekvés előtt. Ez ugye nagyon jól érzékelteti, hogy milyen egy kegyetlen hely ez a poszt-apokaliptikus Tokyo.

Konkrétan együltében megnéztem az első évadot, és utána nem tudtam visszaemlékezni semmi érdekesre. Ott vannak a démonok, akik a szerződéskötés után beleköltöznek az emberbe. Kihasználatlan. Yu kb. 2x kerül  kapcsolatba a sajátjával, abból is az egyik egy Tokyo Ghoulból koppintott jelenet, ami ott egy hatásvadász drámai tetőpont volt, itt még annyi sem. Az anime világa vázlatos, nincs kitekintésünk, nincs rálátásunk a dolgok működésére. Az Attack on Titanban legalább megpróbálták bemutatni ezeket. Olyan, mintha a Seraph of the End behúzta volna a legszembetűnőbb, legfelszínesebb elemeit az előbb említett műnek, de a köztük tátongó réseket nem fedte be semmivel. Az ilyen gyenge felépítmény pedig egy kis bökdöséstől összeomlik…

„I’m not a little kid anymore! I’m a strong warrior now!! Just like you told me, I’m doing 10,000 practice swings with my sword every day.”

Nem tudom komolyan venni a vámpírokat, ha nem állítanak fel tenyésztelepeket, vérfarmokat Mátrix-módra (az elején látunk egy ilyet, de az nem valami kiterjedt…), normális sereget, táborokat…stb. A Japán Császári Démonsereg meg csak dobálózik ilyen hülyeségekkel, hogy el akarják foglalni a világot. A VILÁGOT! Úgy, hogy még a Tokyo belvárosában lévő embereket sem tudják egy helyre gyűjteni, sem biztosítani magát a várost, csak ülnek a ki tudja hogy a francba odakerült fal mögött, és vagánykodnak a műanyag fegyvereikkel. Ha az Attack on Titan hiteltelen volt, akkor erre mit mondjak? Nevetséges? Retardált gyökérség? Mert az anime által felfestett világ úgy nem működőképes, ahogy van. És nem azért, mert nem lehetett volna kidolgozni, hanem mert a készítők lusták voltak ahhoz, hogy megpróbálják koherens egésszé gyúrni ezt a vegyesfelvágottat.

Best family reunion ever!

Példa: látjuk az iskolát, látjuk a vasútvonalat, mely az összedőlt házak között sértetlenül fut végig. Látjuk a kórházat. Látjuk a falat. Mindig csak elszeparált szigeteket kapunk, kidolgozott foltokat, ahol a szereplők áthaladnak vagy tartózkodnak, de amúgy minden romos. Mert a romos város a…a…az olyan lesújtó, az olyan misztikus, és húúú, de poszt-apokaliptikus! De könyörgök, hol élnek az emberek? Senkinek sem jutott eszébe helyreállítani a falon belül az épületeket? Ezek akarják a VILÁGOT birtokba venni? Akik még egy várost sem tudnak rendben tartani? És ami a legnagyobb vicc, hogy próbálják a falon belüli romokat úgy eladni, mint az emberiség és a civilizáció utolsó bástyáját, szemben a falon kívüli, pont ugyan olyan romokkal, ahol már a vadon van!

De tegyük félre a falat, meg amit bekerít, és foglalkozzunk a szereplőkkel. Ha már a készítők nem foglalkoztak velük, legalább mi szánjunk rájuk egy bekezdést. Van ugye Yuichiro, akinek megölték a családját, emiatt nehezen alakít ki bizalmi kapcsolatot másokkal. Értsd: nem tud barátkozni. Ennyit jelent a gyerekkori trauma ennek az animének. Nehezen megy a barizás. Pedig az láthatóan nagyon fontos, mert barátok nélkül nem lehet szörnyekre vadászni. Annyira nehezére esik a pajtizás, hogy már a második rész végére összehaverkodik a két fontosabb társával, majd rövidesen melléjük csapódik egy… vörös hajú, eminens ‘rosszfiú (?), akivel Yuichiro a “se veled, se nélküled”-típusú rivalizálós viszonyba kezd.

„I’ll only be in it for the money. Not because we’re ‘friends.’ I won’t be your knight in shining armor. I’ll pretend to get along, and try not to vomit out of disgust.”

Meg kell még emlékezni Yu nagyon sokszor hangoztatott vámpírgyűlöletéről, amit mi tetézne be jobban, mint hogy a gyerekkori barátja vámpír lett. Blam! Konfliktus! Ezen kívül hősünk nem sok karakterjegyet tud felmutatni: felelőtlen, öntörvényű, és sosem tartja a formációt. Mindent összevetve olyan, mintha az Attack on Titan és a Noragami protagonistáinak házasításából született volna. Ott van még Shinoa, aki Yu osztályába jár, de igazából a JCSD felügyelője, vagy mi. Ez annyira nincs elmagyarázva. Eleinte egy befelé forduló, néma lány benyomását kelti, aztán ahogy telnek a részek, végigmegy az összes létező animés női személyiségtípuson, míg végül megállapodik egy amolyan félkomoly, szerelmetes és incselkedős szerepkörnél. Egy pillanatig elhittem, hogy valami érdekeset hoznak ki belőle, de aztán kispadra küldték, és nem kezdtek vele semmit egy nagyon beleerőltetett szerelmi szálon kívül.

Nagyjából ezek voltak a reakcióim a sorozat alatt.

Yuichi az a tipikus elnyomott háttérkarakter, akinek meg kell találnia, hogy miben jó, kilépnie a barátai árnyékából, és végül segíteni nekik. Az egyszerűség kedvéért nevezzük Arminnak. Kimizuki… ő az a vörös hajú thug. “Kemény külső puha belső”-lehetne a szlogenje, de emellett még eminens is, van egy haldokló húga, és két kardja. Valahol félúton lehet a Fate/Stay Night sztoriból ismert Archer és a Bleachben szereplő Ishida karaktere között, csak fele olyan kidolgozott sincs, mint az alapul szolgáló szereplők negyede. Ezt a kb. tizenhatod ember annyiban ki is merül, hogy minden helyzetben komoly, kivéve, ha Yuichiróval beszél, mert akkor pillanatok alatt veszít 70 IQ pontot. A szöszi Mitsuba pedig tényleg csak a csapatformációk és a cserbenhagyott régi társak tengelyei között ping-pongozik, emellett tipikus tsundere. Végezetül ott van Mikaela, aki valamiért gyűlöli az embereket, emellett hallgatag, magában szenved, de közben olyan képet vág, mintha az irodalmi Nobel-díj fotózásán pózolna…hagyjuk, szerintem érthető, hogy mit akarok mondani.

A Seraph of the End annyira nem maradandó, hogy pár momentumtól eltekintve már elfelejtettem az egészet. Ha nem jegyzeteltem volna menet közben, akkor kénytelen lettem volna ismét megnézni, mert ennyire feledhető darab. A szereplők sablonosak, a történet béna, unalmas, felszínes, és csak felvezetője valaminek, amit majd a következő évadból, vagy a mangából tudhatunk meg. A jelenetek drámaisága sokszor hajlik a sziruposság felé, amit a nyálasan csöpögő kirohanásoknak, cukormázas monológoknak, és olyan nívón aluli szenvelgéseknek köszönhetünk, melyek inkább lesznek kínosak, mint megindítóak.

„I don’t ever wanna say I survived because I left someone else to die ever again.”

Hiteltelen konfliktusokból nem lehet hiteles tragédiát építeni, nem mintha az anime annyira igyekezne, hogy elmélyítse bennünk a világvégi Tokyo borzalmait. Látványvilágát tekintve szép (pláne, mikor egy denevérember izzó hamuvá omlik szét…), és tényleg hangulatosak a kézzel rajzolt, romos hátterek, csak hát ha nincs mögöttük tartalom, ha nem hiszed el, hogy ez a világ él, akkor csak üres díszletek lesznek.

Szó se róla, a Seraph of the End nem egy vállalhatatlan anime, viszont teljességgel jellemtelen. Nem az a baj, hogy a készítők másoltak innen-onnan, és meg is bocsátanám nekik, ha jól csinálták volna. Viszont nem sikerült élvezetes egésszé gyúrniuk a sok lopott matériát. Darabos lett és sekélyes. Elnyújtott prológus, nem pedig egy önmagában is élvezhető, kerek egész. Talán a második évad javít rajta valamit. Talán nem. Az viszont biztos, hogy ezt a 12 részt már nem menti meg…

3 / 10

- Kitahito

Megosztás