logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2016/07/11 / Szerző: Kitahito

Warcraft: A kezdetek

Végre elkészült a várva várt Warcraft filmadaptáció, és mint megannyi Blizzard veterán, én is csillogó szemekkel és magasra korbácsolt elvárásokkal ültem le a széles vászon elé, pattogatott ku... na jó, nem. A belső cinizmusom vészharangja már jó előre megkondult, szóval nem fűztem túl nagy reményeket ehhez a próbálkozáshoz. Sajnos még így is csalódnom kellett.

Warcraft 0

Nos, megtörtént az elkerülhetetlen: a Warcraft játék filmadaptációt kapott, Warcraft: A kezdetek címmel. Nem a Warcraft univerzumnak, vagy a World of Warcraftnak a kezdete, helyette a készítők inkább úgy döntöttek, hogy többé-kevésbé hűen feldolgozzák az első RTS játék történetét. Nos, a film 2016-ban került a mozikba, és már minden magára valamit is adó Blizzard fan összeszorított combokkal és nedves… törlőkendőkkel várta az első igazi élőszereplős MMO film eljövetelét, ami technikailag nem valósult meg, de… khm, szóval… elkezdtünk arrafelé haladni. Amennyire a saját ismerősi körömből tudom, viszonylag magasak voltak az elvárások. Ami engem illet, nos… mondjuk úgy, hogy nem számítottam egy kiemelkedő filmművészeti alkotásra, és nagyjából igazam is lett, ugyanis a Warcraft film egy tökéletesen középszerű, sótlan iparosmunka lett. Mielőtt azonban a nagy rajongásukban igénytelenné vált fanok elkezdenének életnagyságú Arthas figurákkal, Barcraftból elemelt életerő italokkal, és vacak ripoff regényekkel megdobálni, hadd járjam körül kicsit a dolgot!

Nézzük először a történetet, lehetőség szerint röviden. Igaz, hogy nagy vonalakban megegyezik az alapul szolgáló játék sztorijával, így nincs értelme nagyon boncolgatni, de azért ejtsünk róla pár szót, shall we? Szóval, Azeroth földjén béke és nyugalom honol (annak ellenére, hogy az embereknek gyanúsan nagy a hadserege…), fajai közt látszólag teljes az egyetértés, de egyszer csak megnyílik az indokolatlanul hatalmasra épített Dark Portal, melyen át az orkok Draenor földjéről Gul’dan vezetésével elkezdenek bevándorolni Eur… mármint a jóságba. A világuk haldoklik (még az ég is zöld, ami sosem jó jel…), szükségük van meleg takaróra, ingyen szállásra, és egy kis svájci frank alapú személyi kölcsönre, ezért hozzálátnak, hogy felgyújtsák és kifosszák az emberek lakta falvakat, foglyokat ejtenek, meg ilyenek, de mivel mint később kiderül, az orkok minden életvezetési és társadalmi problémájukat háborúskodással oldják meg, ezt nyugodtan betudhatjuk a kultúrák közti különbségnek.

Zöld kapu a kékek világába. A harc elkerülhetetlen…

Ahogy a híres mondás is tartja: nem kerítéseket kell építeni, hanem Dark Portalokat. Miközben délen a démoni mágia által hajtott horda darabokra verik a feudális rendszert, Azeroth népei összeülnek Brüsszelben, hogy megoldást találjanak a kialakult helyzetre. Felmerül a kvótarendszer, a kitelepítés, egyes radikálisok még a közös haderő bevetését is szorgalmazzák, de mivel az nem lenne túl humánus, gyorsan rasszistának bélyegzik és kiküldik őket a teremből, majd megegyeznek, hogy a következő évi konferencián talán foglalkoznak az üggyel. Tehát Azeroth urai elhatározták, hogy homokba dugják a fejüket, így az inváziós krízis megoldásának teljes terhe az ütközőállamra, vagyis az emberek birodalmára szakadt.

A film több fontos szereplőt is felvonultat nekünk, mindenki válogathat kedvére, hogy kivel akar azonosulni, már ha akar egyáltalán valakivel. Itt van elsősorban Gul’dan, aki egy pszichopata állat. Őt hagyjuk is, senki sem szereti. Ellenben Stormwind királyát (én nem szavaztam rá…), Llane Wrynnt (Dominic Cooper) mindenki bírja, bár olyan feje van, hogy már első ránézésre is a Trónok harca egyik fő intrikusának tűnik, de mivel nincs kit elárulnia, ennek nem sok értelme van. Medivh szerepében Ben Fostert köszönthetjük… nos, ha Medivh alakját úgy képzelted el, mint egy meth-függő hajléktalant a Breaking Bad c. sorozatból, akkor nagyjából azt kapod, amit vártál. Mivel mágus (és őrző, jelentsen ez bármit is…), ezért rendkívül misztikus alak, a legváratlanabb helyzetekben és helyszíneken képes fel- és eltűnni, nem ad egyenes választ semmilyen kérdésre, és egyértelműen nem ő kavarja a folyós fel fekáliát a háttérben!

„I’m sorry old friend. Seems I have let the Orcs into this world. The Fel… just twisted me, I… don’t even know what else I may have done. I just… don’t remember. Everything I thought to protect I have… destroyed.”

Aztán ott van Khadgar (Ben Schnetzer), a wannabe őrző mágustanonc. Ő is képes kék CGI fényeket idézni, teleportálgatni, és ennek tetejében egy borzaszóan vicces karakter, tehát jobb esetben unatkozni, rosszabb esetben feszengeni és szégyenkezni fogunk az idióta és erőltetett poénjain. Kvázi főszerepben Anduin Lothart (Travis Fimmel) láthatjuk, aki a Vikingek óta még nagyobb szakállat eresztett, és van egy fia is, de sajnos elég hamar ledarálják. Mindegy, úgysem volt semmi szerepe.

(-Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim… nagy szarban vagyunk.)

Lothar kb. megfeleltethető Tednek az Így jártam anyátokkal shitcomból, hiszen tökéletesen semleges pH értékű hős, akiben az átlag néző is magára ismerhet tiszta, önzetlen emberi érzéseiben: Lothar a becsület, a bátorság, a hűség és a hazaszeretet egyszerű embere, aki egyúttal racionális, nem billen át a fanatizmusba, így képes például tárgyalni a Gul’Dan fennhatóságát megkérdőjelező törzsfőnökkel, Durotannal (Nem teljesen mindegy, ki játssza? Csak egy büdös ork…). Akad még egy félvér csaj is, Garona (Paula Patton), aki miközben gyilkolták az ártatlan embereket a falvakban, perfektül megtanulta a helyi nyelvet. Mondjuk azt érdekes lenne tudni, hogy ilyen körülmények között miért tudott többet magára szedni annál, hogy “Kérem itt írja alá a regisztrációs űrlapot!”, “Ne az arcomat, csak az arcomat ne!”, “Ne ölj meg, kérlek!” és “Aaargh”, de ezt fedje csak jótékony balladai homály.

Szóval miután Lothar és random katonákból álló osztaga megütközik az orkok első felderítő csapatával, elfogják Garonát, a király elé viszik, kihallgatják, könnyen átállítják, és Khadgarral közösen elindulnak megmenteni a világot. Mondjuk. Tehát megbeszélnek egy találkozót Durotan csapatával egy kanyonban, ahol bármikor bárki bárkin rajtaüthet. Ez meg is történik, így nem sikerül a hordán belüli ellenállást koordinálni az emberek törekvéseivel. Rövidesen démonmágiától fertőzött orkok kezdenek a Tremors filmeket idéző módon előugrálni a földből, és pillanatokon belül mindenki üvölt, megy a kardozás, meg a baltázás, Medivh pedig a kanyonfal tetején igyekszik felidézni a drogbarlangok és ópiumfürdők előtti napokat, amikor még tudott falként tökéletesen funkcionáló, hatalmas CGI villámokat idézni. Végül összekaparja az agysejtjeit, elsüti a világ leglassabban betöltődő mágiáját, és ezzel nagyjából elválasztja egymástól a harcoló feleket, kivéve Lothar fiát és pár névtelen Fonzie karaktertt, akiket gyorsan bele is kapálnak a földbe.

„Our hope is destroyed; there is nothing to go back to. Is war the only answer?”

Lothar természetesen szétcsúszik, ami tökéletes alkalom egy romantikus (és kissé bizarr) összeborulásra Garonával. Röpködés futkározást követ, intrika intrika hátán: az áruló ork törzset Gul’dan lemészároltatja, Medivhről kiderül, hogy zöld alienvér folyik az ereiben, Garona egyre több páncélt vesz magára, Dominic Cooper pedig továbbra is Pilátusnak képzeli magát („Mi a nevehd, ohk?“), szóval roppant mozgalmas a cselekmény. Gul’dan nagyban készül, hogy áthozza a kapu előtt azóta is üvöltöző népe maradékát, az emberek végre kitalálják, hogy ideje lenne kiküldeni pár katonát, és lekaszabolni a migr… betolakodókat, közben Lotharék a végső csatára készülnek. Minden egy hatalmas, végső klimax felé halad.

-Imádom a reggeli napalm szagát!

De a Warcraft film megmarad annak, ami eddig is volt: inkoherens jelenetekből összetákolt, pitiáner futószalagmunkának. Az utolsó (és tulajdonképpen az első) ütközet elkapkodott, kisstílű és még csak nem is látványos. Nem számítottam olyan epikus és monumentális jelenetekre, mint mondjuk a Gyűrűk ura esetében, de azért egy, (kvázi) az egész világ sorsát eldöntő csata ne pár száz, hanem pár ezer statiszta között játszódjon le. De talán nem is a számokkal volt a legnagyobb baj. A végjáték lapos volt, nem éreztem azt, hogy itt most valami fontos, valami érdekes zajlik. Hogy is mondjam… nem ütött, és nem is akart ütni.

Kapunk egy dramaturgiailag teljesen felesleges párbajt is Durotan és Gul’dan között, hisz az ilyen sorsszerű leszámolások elkerülhetetlenek. Kettejük homoerotikus viadalát a híres okrokmok(gor) (amit nagyjából úgy fordíthatunk, hogy: egymás arcát ütjük, míg a többiek üvöltenek) szabályai szerint kellett lejátszani. Természetesen mivel Gul’dan egy gonosz rohadék (és mellesleg vagy 300 éves…), ezért elsősorban nem az egyébként látványos izmaira, hanem a lélek kiszívós mozdulatára hagyatkozik, ami ugye csalás. Ezt egy random ork be is kiabálja, és a tömeg kész is lenne lecsapni a fel-től szétszteroidozott warlock fejét, de valamiért inkább megvárják, hogy Gul’dan megölje Durotant, aztán hőbörögnek kicsit, és nem csinálnak semmit. Így Gul’dan, demonstrálandó a hatalmát, az egyik alvezérét (azt, aki gerincre vágta Lothar fiát… nyilván) átalakítja valami szuper mutáns orkká, ami még talán fontos lehet a későbbiekben. Ha tippelnem kéne, akkor azt mondanám, hogy az lesz.

„I cannot see how you humans survive such a thing. How you survive anything. No muscles to protect you, brittle bones that break.”

Oh, ha már szóba került a fel: nem lehetett volna valamit kezdeni ezzel a névvel? Nem is tudom, adni neki valami baljós hangsúlyt, egy kis méltóságot, hogy elhiggyük, tényleg valami nagy, gonosz, és mellesleg titkos démonmágiáról beszélünk. Mert a filmben úgy dobálóznak vele, mintha ez teljesen evidens lenne mindenkinek. Mármint nem csak nekünk, de MINDEN orknak és embernek is. Na mindegy. Szóval miközben Garona és Llane Wrynn egy pár gyalogossal együtt megrohamozza a Dark Portal előtt táborozó békés menekülteket, Khadgar és Lothar Medivhet veszik célba, aki valamikor két jelenet között hűséget esküdött a Norbi-updatenek, és csak diabetikus démonkocsonyát evett, amitől kissé elcsoffadt, de legalább szálkás lett.

-Nyugi, már 10-es OT szintű El Ron vagyok!

Azt hihetnénk, hogy viszonylag gyorsan ki lehet nyírni a világ legnagyobb mágusát, aki ráadásul még meg is erősödött, de… na jó, ha ezt hinnénk, akkor igazunk lenne. Oké, Medivh megpróbál ravaszkodni azzal, hogy feléleszt egy hatalmas art-deco gyurmaembert, de ennek ellenére (vagy épp ezért) elég hamar kilapítják. Persze a halála előtt megjavul, mert miért ne, és segít bezárni a portált (illetve átirányítani Stormwindbe, hogy az a 3-5 elrabolt civil hazajuthasson, (ami megint csak baromira fontos egy sorsdöntő csata közepén) így a másik jelenetben az emberek győzelmet aratnak, de aztán tisztázatlan körülmények között valahogy mégis veszítenek.

A király megöleti magát Garonával, hogy a zöldségek visszafogadják maguk közé (tekintve az értelmi képességeiket, ez egy találó szójáték…), Lothar pedig gyorsan odagriffezik, mert… mert. És ha már ott van, felszedi a király testét, felfedezi Garona… árulását, és el is röppenne, de az időközben érthetetlenül elszaporodott orkok (gondolom az égen repkedő hatalmas kéz új gruntokat gyártott a barakkban) nem engedik. Szóval a szupermutáns, hogy kifacsarjon némi dicsőséget a helyzetből, kihívja egy okrokmok(gor)-ra Lothart, és aki epikus PvP-t, vagy valami dramaturgiai tetőpontot remél, az csalódni fog, ugyanis Lothar egy csapással leteríti az ellenfelét, aztán angolosan távozik, Gul’dan rikácsolása ellenére. Sieg Fel! Ezután minden szereplő külön-külön és egyben is ráeszmél, hogy ez még csak a filmsorozat első része volt, és lesz még legalább 4-5 folytatás, de ez teljesen lényegtelen, mert a revelációjukat elnyomja az indokolatlanul megjelenő Warcraft felirat és a stáblista.

„It only works on the simple-minded. It lasts about a minute.”

Nos, ez kicsit több volt, mint pár szó. Nem akartam ilyen hosszúra elnyújtani a sztori ismertetését, csak éreztetni akartam azt, amire most ki akarok térni: hogy a film mennyire nem volt homogén. Szétdarabolt, sorban egymás mellé rakott jelenetek laza szövedékét láthattuk, melyben szerintem még a szereplőknek sem volt teljesen világos, hogy mit miért csinálnak. Két kezemen meg tudom számolni, hogy hány helyszínt láthattunk, és mindegyiket hívópontokhoz rendelték: szoba, terem, csarnok, nagy belmagasságú könyvtár, börtön… végig az volt az érzésem, hogy a film szereplői szűk díszletek között futkároznak.

Ezt lehet, hogy át kéne gondolni még egyszer.

És ami a legrosszabb, akkor is ezt éreztem, amikor elvileg a szabadban voltak. CGI távlatok valamiért nagyon sík felületnek ható háttere előtt meghúzódó festett hungarocellsziklák, műfű, műanyag páncélokba öltözött emberek, gumiorkok… az egész élettelen volt, halott, és hamis. Nem tudom, hogy ez a jelmez- és díszlettervezők, a speciális effektesek vagy a maszkmesterek hibája, esetleg közös produktumuk, de nem voltam képes bevonódni a történetbe, mert a látványvilág egy pillanatig sem tudta velem elhitetni, hogy amit látok, az bármilyen kapcsolatban lenne a valósággal, mert az már elég hamar kiderült, hogy a Warcraft lényegével csak köszönőviszonyban van. Annyira kiábrándító, amikor meglátod a szereplőket olyan felszerelésben és olyan fegyverekkel mászkálni, melyek a kínai filmgyártás legsötétebb pillanatait idézik vissza (bökj bárhová az ezredforduló után…), és képesek mindezt előadni olyan komolysággal, ami már a szemtelenség határát súrolja.

A helyszínekről ordít, hogy mesterségesek és 95%-ban rusnya CGI-ból állnak, de még csak nem is felismerhetőek. Jó, persze, Stormwind, Ironforge, Lakeshire, meg Stonewatch keep belőhető azoknak, akik játszottak már a Warcraft játékokkal, de egyébként sablon erdőket, mezőket, sziklás vidékeket kapunk. Ha nem dobálóztak volna ismerős nevekkel, nézhettem volna BÁRMILYEN fantasyt, mert a film kb. ennyiben hajazott a Warcraft világára. A WoW flórája és faunája annyira gazdag, annyi érdekes lényt rejt, hogy a fejemet fogtam, amikor ebből csak egy szem murlockot, meg azt a griffet tudta felvonultatni, ami nélkülözhetetlen volt az utazáshoz.

„You will travel far, my little Go’el. My world may be lost, but this is your world now. Take what you need from it. Make a home for the orcs and let no one stand in your way.”

Abba már bele se megyek, hogy a karakterek úgy rohangálnak össze-vissza, mintha a világ nem lenne nagyobb pár négyzetkilométernél (Például hőseink képesek voltak a Durotannal való délutáni megbeszélés után visszamenni a királyhoz, konzultálni a kanyonban való találkozóról, és időben odaérni úgy, hogy közben mennyi idő is telhetett el? 1-2 óra?). Pedig Azeroth világa hatalmas és változatos, amiből megint nem sokat látunk. És abba már tényleg nem megyek bele, hogy Dalaran abban az időben, amikor a történet játszódott, marhára nem egy felhők között repkedő Disney-palota volt, de az ilyen jellegű támadási felületeket meghagyom azoknak a WoW-os előélettel rendelkező kollégáknak, akik nálam jobban elmélyültek a világ történelmében.

Camelot! Camelot! Á, csak egy makett…

Visszatérve az eredeti témánkhoz, egy olyan látványfilmnél, mint amilyen a Warcraft: kezdetek, nem szabadna pont a látványvilágnak ennyire mocskosul illúziórombolónak lennie. Ez a cím elsősorban a rajongóknak készült, nekik viszont túl kevés csontot dobtak a készítők. Nem mintha a Blizzard játékával most ismerkedők többet kaptak volna: ők egy korrekt, de középszerű mesefilmet láthattak, ami nemhogy az MMO kipróbálására, de a folytatások megtekintésére sem ösztönöz túlságosan.

Ami a karaktereket illeti, sablonosak voltak, de ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a forgatókönyv igyekezett inkább a sztorira helyezni a hangsúlyt. Látszólag sok minden történt, sok lore-t próbáltak beletömködni a jelenetekbe, de valójában ezt is csak alibiből tették, és amiatt nem érte el a kellő hatást. A szereplők csak statiszták voltak ahhoz, hogy bemutassák a Warcraft világát és az ork-ember konfliktus kezdetét, ami rendben lenne, ha sikerült volna jelentőségteljessé és monumentálissá tenni ezt az egész szituációt. Mert még ha nem is nagystílű a film, akkor sejtesse egy későbbi, nagy kataklizma eljövetelét, de ez egyáltalán nem valósult meg (és nem, egy benyögés a film végén édeskevés…). Még azt sem sikerült megmutatni, ami elvileg a film időtartama alatt történt: egész zászlóaljak pusztultak el a fronton, melyről csak beszéltek a szereplők egy asztal körül ülve, bábukat pakolgatva a stilizált, hexagonális domborzati térképen. A falvakban az orkok halomra ölték és tömegesen fogták el az embereket, és mi ebből nem láttunk semmit, mert egyrészt korhatáros volt a film, másrészt meg sokkal fontosabb volt azt bemutatni, hogy… pontosan mit is?

„Guardian, what is the Fel?”

Mert nem kaptunk kidolgozott karaktereket, nem kaptunk jól felfestett és immerzív világot, nem kaptunk érdekes történetet, és pláne nem kaptunk látványos csatákat. Akkor mégis mire ment el a két órás játékidő? A nyögvenyelős próbálkozásra, hogy életet leheljenek egy MMORPG-be, amit a játékosok tesznek interaktívvá és érdekessé a saját munkájukkal, tapasztalásukkal, és a maguk által írt kalandokkal. Nem a CGI tájakról készített nagytotálok, nem a sablon erdőségek, nem a gumi-akciófigurákra és kínai filmes alakokra hasonlító statiszták, és még csak nem is a kiterjedt lore miatt volt annyira jó annak idején (és némi jóindulattal és nosztalgiával még most is) a Warcraft világa, hanem azért, amit mi beleinvesztáltunk.

Az csudálatos sündisznóembör…

Pénz, időt, és igyekezetet. Tedd a szívedre a kezed, és áruld el nekem: hányszor olvastad végig a küldetések leírását? Hányszor hallgattad meg az NPC-k szövegelését? Hány könyvet olvastál el valamelyik főváros könyvtárában csak azért, hogy többet megtudj Azeroth történelméről? A készítők nem vették figyelembe, hogy amikor a Warcraft: Orcs & Humans 22 évvel ezelőtt a boltokba került, a Warcraft univerzum még nem volt olyan kiterjedt, mint amilyenné az utána következő két évtized produktumai tették. Akkoriban az egész annyiból állt, hogy jöttek ezek a nagydarab zöld rohadékok, és elkezdték egymást öldökölni az emberekkel. Aztán ahogy múltak az évek és a kiegészítők, ezek mögé az események mögé is toldottak előzményeket, de a lényegét nem tudták, és nem is lehet megváltoztatni: War, és craft. A játék ennyit vállalt, és ennyit tökéletesen képes is volt hozni, azon túl persze, hogy játékmenetében korszakalkotó volt a maga idejében. De igazságtalan lenne, ha azt állítanám, hogy a Warcraft világának ezen időszaka nem érdekes, és nem érdekli a közönséget. Viszont így, össze-vissza kapkodva nem lehet érdemben vászonra vinni.

A Warcraft film alapkoncepciója hibás: nem lehet méltó adaptációt csinálni egy RTS-ből a későbbi MMORPG tükrében, és az a formula, amit a készítők követtek, teljesen ellehetetlenítette, hogy valami értékelhető jöhessen létre. Eleve, még szükség lesz legalább egy filmre, hogy elérkezzünk oda a történetben, ami már ténylegesen érdekel is minket. Ez csak egy bevezető volt, és mint ilyen, szükségszerűen gyenge kellett, hogy legyen, de még így is alul tudta múlni az elvárásokat. A világot rettentően vázlatosan ismerhettük csak meg (Stormwind = trónterem, és barakk; Gondshire = egy kocsma; Ironforge = némi láva a háttérben és pár üllő; Dalaran = pár folyosó meg egy fekete kocka… stb), a karaktereket meg sem akarom ismerni, annyira kétdimenziósak, a sztori pedig bár adott volt, így is sikerült elnagyoltan és hézagosan közvetíteni.

„Who will follow you after this? If you do this… you will lose the Horde. And this war is just beginning.”

Akárhová nézek, mindenhol csak helykitöltő kamutartalmat és alibi megoldásokat látok. Iparosmunkát, és semmi kreativitást. Öncélú és hatásvadász momentumokat, amik “jók lesznek majd a trailerbe”-alapon kaptak helyet a filmben, mint például Lotharnak az a megmozdulása. amikor szükségtelen kockázatot vállalva levetődik egy torony tetejéről, és úgy ugrik fel a griff hátára, mert nincs fölös 30 másodperce rendesen felülni rá. Megmutatják nekünk a szédítő távlatokat, a fővárosokat, csak hogy megdobbanjon a szívünk az ismerős látvány miatt, aztán elsüllyesztenek minket sikátorokban, börtönökben, zárt és jellegtelen szobákban. Elővezetik a csatákat, de nem mutatják meg őket. Ezt úgy hívják, hogy mézesmadzag…

Jó lesz… jó, régimódi összamerikai muri.

Nem hinném, hogy túlságosan mellélövök, ha azt mondom: a Warcraft név itt csak egy brand volt, egy hasznos kis hívószó, amivel a moziba lehet csalni a rajongókat. Profitmaximalizálás… meg tudom érteni, de nem vagyok hajlandó elfogadni. Mert a Blizzard játéka még akkor is többet érdemel ennél az érdektelen, langyos feldolgozásnál, ha “csak” egy MMORPG. A rajongók miatt. Amiatt az X millió felhasználó, vagyis potenciális néző miatt. Azért, mert garantált volt a siker, adott volt a magas bevétel, senki nem kockáztatott semmit ezzel a projekttel. Nem arra volt szükség, hogy egy olyan filmet csináljanak, ami mindenkinek nagyjából megfelel, hisz már az is nagy dolog volt, hogy egyáltalán a mozikba kerülhetett egy ilyen jellegű alkotás.

A közönség egy Warcraft filmre számított, és erre kaptunk egy műanyagszagú tucatfantasyt. Hajlandó lennék sok mindent elnézni neki, a logikátlanságokat, a semmilyen szereplőket, de még a made in China látványvilágot is, ha vállalt volna valamit, ha rá lehetne mutatni bármire, amibe a készítők beletették volna a szívüket. Ha azt éreztem volna, hogy olyanok kapták kézhez a projektet, akik nem projektként kezelik, hanem őszinte lelkesedéssel, rajongással dolgoznak rajta. Sajnos itt csak a beleinvesztált tőkét látom. Odvas középszerűség mögé bújtatott a céges profitéhséget. A War kis jóindulattal megvolt, de a Craft hiányzott. Költség: 160.000.000$ , Bevétel: 430.000.000$ . Gratulálok. A befektetés megtérült… *taps* *taps*.

4 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

A 100 legrossza...

Következő kritika:

Törzsek és hábo...

Még több Filmkritika