Filmkritika / 2014/04/12 / Szerző: Kitahito
Chéri- Egy kurtizán szerelme
„I love my past. I love my present. I'm not ashamed of what I've had, and I'm not sad because I have it no longer." - ne aggódj, majd én szégyenkezek helyetted is!
Egy kedves hölgyismerősöm ajánlására megnéztem a Stephen Frears által rendezett Chéri- Egy kurtizán szerelme c. 2009-es romantikus drámát. A barátom olyan sűrűn áradozott már róla, hogy az kis híján lyukat ütött a térbe, beszippantva a bolygót az összes rajta lévő kópiával együtt. Így utólag visszatekintve talán nem is lett volna kár érte. Plot twist of the day: nekem nem nyerte el a tetszésemet. Nyilván cinikus, romantikátlan férfiként nem én vagyok a célközönség, de legalább egy kis értéket ki szerettem volna facsarni belőle. Ami végső soron sikerült is. Bár ez nem ad okot az ünneplésre.
Történetünk valamivel az Első Világháború előtti Párizsban játszódik. Kapunk egy Leát (Michelle Pfeiffer), aki egy kiöregedett prostituált, és a barátnőjét, Madame Peloux-ot (Kathy Bates), a tényleg kiöregedett prostituáltat. Valamint ott van Chéri (Rupert Friend), Peloux mama kicsi 19 éves fiacskája, akit rálőcsölnek Pfeiffer-re. Elkényeztetett, hetyke, nemtörődöm, és a nőknek végtelenül izgalmas, hisz legszívesebben meghalna, de ahhoz sincs kedve. Nos, időt se hagytak megismerni a szereplőket, lefutott a kezdeti ötletes kis monológ, majd a főszereplők találkoztak, váltottak pár szót, és egy párbeszéd alatt Chéri és Lea viszonyt kezdenek egymással. Ennek az egész aktusát, finom, érzéki mozzanatait, az okokat, a mögöttes érzelmi töltetet, kémiát, és úgy eleve mindent, ami a film értelmét adta volna, kispórolták, és belesűrítették kb. 5 percbe. Így a két főszereplő, Pfeiffer, meg az enyhén langyi wannabe vámpírsrác, pillanatok alatt leruccannak Normandiába, hogy kéjelegjenek egy kicsit. Itt is alig mutatnak valamit a kapcsolatukból, de amit látunk, az is végletekig nyögvenyelős és ízetlen: hiába igyekszik Pfeiffer, hogy hozza a jeleneteket, ha a Chéri-t (amúgy azt hittem, a kurtizánt hívják Chéri-nek, ebből is látszik, mennyire kapkodtak, de ugye én mint néző mulasztottam…) játszó srác olyan semmitmondó és ripacs játékkal operál, ami a fundamentumánál aknázza alá a komolyan vehetőséget. Egyszerűen elcseszett minden jelenetet, amiben benne volt, egyáltalán nem volt hihető a karaktere, azonosulható meg szerethető pedig még annyira sem. És ami azt illeti, a Pfeifferrel való viszonya sem. Amikor épp rátérhettek volna a beltartalmi értékek bemutatására, és elmélyíthették volna a pocsolya sekélységű viszonyt, hirtelen ugranak hat évet (persze senki sem öregszik egy percet sem), majd behozzák ezt a nagyon fantáziadús házasság dolgot, mert ugye Chéri elérkezett abba a korba, mikor már ki kell házasítani, nem héderezhet egész nap Lea combjai és egyre jobban megereszkedő mellei között. 6 év kellett Peloux-nak, hogy megelégelje ezt az egész nevetséges és bizarr viszonyt. A srác nyíltam, Pfeiffer disztingváltan nyávog, megy a szenvelgés jobbra és balra. És nem tudok jobb kifejezést erre. Miért? A kapcsolatuk annyira végtelenül felszínes volt, és annyira nem jött át semmi abból az állítólag ott lévő hihetetlen szenvedélyből és szerelemből, hogy én éreztem kényelmetlenül magam miatta. Kínosan. Feszengtem… pedig szerintem pont, hogy nem ez lett volna a cél. Meg kellett volna rendülnöm, el kellett volna érzékenyülnöm. Az Isten szerelmére, zokognom kellett volna, mint egy kisgyereknek az Oroszlánkirály alatt! Na jó, ezért azt nem. De azt legalább el kellett volna érnie a filmnek, hogy egy minimálisan ráhangolódjak a szereplők belső dinamikájára.
Én megértem, hogy nekik ez az átkufircolt 6 év nagyon sokat jelentett, de nekünk, nézőknek nem mutattak belőle semmit, így az egész teljesen átélhetetlen volt. Előbb hinném el, hogy nagynéni és unokaöcs, minthogy szeretők. Aztán Chérit összeboronálják azzal a szerencsétlen csajjal, és felborul a nemlétező idill. Együtt kellett volna éreznünk az egymástól elszakított szerelmesekkel, de ehelyett az újdonsült feleséget sajnáltam: egyrészt, mert bődületesen rossz színésznő (amikor nem fapofával kell ülni és nézni maga elé, akkor helytelen érzelmeket produkál… sírás helyett nevet?), másrészt, mert megverte a sors egy ilyen inkompetens és abszolúte nem életrevaló férjjel, aki nagyjából annyira érdekes, mint éjszaka a fű növekedését nézni. Mondjuk, mivel mindketten csapnivaló alakítást nyújtottak, legalább ebben a tekintetben összeillenek…
Hogy mondjak valami jót is így menet közben, Kathy Bates játéka egyszerűen pazar volt, tökéletesen hozta a karaktert, olyan finomságokat csempészett a vászonra, hogy többször visszanéztem minden jelenetet, amiben szerepelt, csak hogy csodáljam a tehetségét. Ha volt valami, hát akkor az Ő átütő tehetsége miatt megérte megnézni a filmet, bár fájdalmasan keveset szerepelt. A kosztümök és a zenék igényesek voltak, bár egy kosztümös dráma esetében azért ez majdhogynem minimum, de látszik, hogy ezekre a részletekre nagy gondot fordítottak.
Ha a történet is ennyi figyelmet kapott volna, akkor nem lenne okom a panaszra. Tudom, hogy adaptáció, de akkor vagy pocsékul adaptálták, vagy egyszerűen csak rossz a regény (később elolvastam, és a könyv is elég gyenge, de még mindig sokkal mélyebb, mint a film). Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire nem sikerült átéreznem a sztorit. Nyilván az én hibám is, de hiába próbálkozok nagyon, ha a történet nem ad kapaszkodókat. Érdemes lett volna Lea és Cheri közötti érzelmi viszonyt előtérbe helyezni, nem csak üres külsőségeket egy hatalmas időugrással, mert a kialakulásának és a virágzásának hiányában az utána következő vágyódás és gyötrődés mérhetetlenül hiteltelen és frusztráló. Amennyiben viszont a gyötrődés mélységét akarták lefesteni, megint csak kellett volna az előzmény, a szereplők alapos bemutatása, hogy az egész szituációnak súlya legyen. Így annyi történt, hogy Pfeiffer és a barátja 10 perc alatt (beleértve a prológus monológját is) összejöttek, ki tudja miért… ja várj, nem is: Lea kiöregedik a kurtizán életből, meg akar állapodni; Chéri 19 évesen megunta, hogy elkényeztetett ficsúrként piálással és kurvázással verje el az anyja pénzét.
Ebből egyenesen következik, hogy:
-Csókolj meg
-Oké
És összejöttek. TESCO gazdaságos indítékok és szerelmi előzmények. El kellett volna hinnem, hogy Lea tíz körömmel kapaszkodik ebbe az utolsó boldogságba a szépsége hanyatlása előtt, át kellett volna tudnom érezni azt a fojtogató gyötrelmet, ahogy elveszíti ezt a szerelmet, pedig épp csak bevallotta magának az érzéseit, vagyis azt kéne átélnem, amit ő maga sem élt át igazán. Pedig nagyon igyekeztem. Nem tudtam átérezni Chéri, a szoknyapecér arany ifjú drámáját, aki elidegenedett a saját életétől és csak rohad a kanapén, fiatal fejjel beleszeret egy magánál kétszer idősebb idős nőbe, aki a viszonyuk évei alatt észrevétlenül megöregszik mellette, és mikor némi kihagyás után újra találkozik az egekbe idealizált lénnyel, menthetetlenül csalódik. A film egyszerűen nem adja át mindezt. Persze lehet, hogy nem is voltak szerelmesek, csak valami futó kalandot kerestek egymásban. Akkor viszont rossz az indíték, és nem magyarázza, miért voltak már annyira felhőtlenül egymásba habarodva Normandiában. A könyv mindent tisztáz, de arra meg nem lehet támaszkodni.
Mindegy, a srác megházasodik (ha annyira köptek a mások véleményére, és élték hat (!) évig a bohém életüket, miért nem tudta a srác élből elutasítani az anyja házassági terveit, és henyéltek volna tovább a nő pénzén, mint a királyok?), majd rendkívül vontatottan szenvednek legalább fél órát, míg Pfeifferrel egymást kerülgetik. Mellesleg azt a viszonyt, amit eddig folytattak, fenntarthatták volna a házasság mellett is. Rutinjuk van a titkolózás terén. Kényelmes, diszkrét és mindenki számára előnyös megoldás lett volna. Pfeiffer panaszkodott a film elején, hogy ez a srác mennyire titokzatos és kiismerhetetlen… mint kiderült, azért, mert igazából semmi karakterisztikája nem volt azon kívül, hogy merengve néz maga elé és bárgyú képpel cigarettázik. De ne érje szó a ház elejét, nem megy ritkaságszámba, hogy egy nőnek ez jön be. Na de folyton csak ezt a szerencsétlen Cherit szidom, jóllehet egészen jogosan.
A hosszú, hosszú szenvedés közben úgy tűnik csak az egy szem szegény Kathy Bates szórakozik jól, akit bár próbál a történet (és Lea) negatív szereplőnek beállítani, mint aki elszakítja egymástól a szegény, egymásért epekedő… fiatalt és Pfeiffert, mégis kb. ő hozta újra össze ezt a két nyomorékot. És amikor a csomó nyávogás után már azt hinném, hogy végre lesz valami nagy katartikus-csöpögős beteljesülés, végre itt az átélhető romantikus tetőpont, amire úgy vártam, erre képesek és egy nap alatt elcseszik az egészet. Nem azt mondom, ez a látens Ödipusz-komplexusos beteg kapcsolat, ami kettejük közt volt, semmiképp sem nevezhető ideálisnak, de működött hat évig, egyben tartották a testnedvek, akkor miért most kezdte a srácot zavarni, hogy a nő anyáskodó és idős, mikor korábban ez nem jelentett problémát, ráadásul mindezekkel együtt is a Chéri vágyakozásának tárgyát képezte a nő. Lehet, hogy én vagyok az, aki nem képes értelmezni és értékelni a történet finom kis nüanszait. Aligha, mert nem voltak. Így a következő jött le nekem: Cherinek semmi sem elég jó, Leának pedig minden megfelel. Persze ez csak külsőség, mert Lea rendre szenvedett a srác miatt, de az viszont minden miatt szenvedett. Arra lettem volna kíváncsi, hogy ez a két amúgy látszólag teljesen összeférhetetlen ember hogy maradt együtt hat évig. Mert ennyi idő elteltével is teljesen ugyan olyan távolságtartóak voltak, mint korábban, az intimitás teljes hiányát csak a szex közben és után tanúsított incselkedés törte meg. Ha a kommentátor a “6 évvel később” vágás után azt mondja, hogy Cheri és Lea néha találkoztak, hogy keféljenek egyet, én zokszó nélkül elhittem volna neki, mert a színészek játékából nagyjából ez jött le.
Szakítottak, a srác lelép. Hihetetlenül drámai és értelmetlen módon, hogy aztán túlélje a világháborút, és teli tárral orosz rulettezzen egyet. Közben Pfeiffer letargikus arca, és a kommentátor már majdnem cinikusan vidám hangja. Ennyire rossz, hatásvadász, és a hatását el nem érő befejezést már nagyon rég nem láttam (a könyvben semmi ilyesmi nem volt, miért kellett önkényesen hozzákölteni a történethez?). Ha most gonosz akarnék lenni,a botrányos kifejezést használnám. A filmre is. Hiszen ha nem lett volna benne Kathy Bates, és a kosztümösök nem tettek volna ki magukért, akkor ez az egész értékelhetetlenül gyenge lett volna. Óriási szerencse, hogy a mozi kegyes istenei ránk mosolyogtak, és nem mondjuk Pamela Andersont castingolták Peloux szerepére.
Ha romantikát, szerelmet akarnak bemutatni, tegyék azt. Ha drámát és szenvedést, akkor pedig azt. Mindegyiknek megvan a maga módja. Itt túl sokat akartak, és így minden kihullott Stephen Frears kezei közül. Sajnáltam az elmulasztott lehetőséget, és hogy a sok rossz beárnyékolta a jót: vagyis Kathy Batest…
- Kitahito