logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Játékkritika / 2015/11/27 / Szerző: Kitahito

Walking Dead: Road to Survival

Mobilos játékok... egy kezemen meg tudom számolni, hány elfogadható darabbal találkoztam, és még maradna is néhány ujjam. Úgy látszik ez az elátkozott platform sosem fogja tudni kikaparni magát a gettóból. Ám itt jön a Walking Dead! Vajon ő lesz az IOS messiás, aki kivezeti népét a pay to win nyomornegyedből, a tisztes gamerek világába? Nos... nem.

WD 0

Foglalkozzunk egy kicsit a poszt-apokaliptikus érával, és annak is az épp aktuálisan legnépszerűbb zászlóshajójával. Természetesen a Walking Dead univerzumáról beszélek, ami nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvend azok körében, akik szeretik az inkonvencionális zombis sorozatokat. Sokan vagyunk, és egyre többen leszünk. A kór egyenesen a retinánkon át csöpög be az agyunkba. A hibái ellenére is érdekes széria, és talán többet érdemelne annál, hogy egy bekezdés első pár sorát szenteljem csak neki, de fájdalom, tovább kell eveznünk. Ugyanis a mai kritikám alanya nem az AMC nagy sikerű sorozata lesz (megvárom, amíg szükségszerűen szétbarmolják), hanem az abból készült… Telltale játék? Neem. A Survival Instict? Kapufa. A szemfüles olvasó már a bejegyzés címéből kitalálhatta a választ, ugyanis az IPhone-ra, Ipad-re és Android rendszerekre kiadott Walking Dead: Road to Survival kerül a boncasztalra. 2015 augusztusi darab, egyenesen a viszonylag névtelen IUGO Mobile Entertainment csapatától. Papíron RPG játékról beszélünk, de talán előnyösebb lenne RPG elemekkel megtűzdelt cashgrab programnak nevezni…

Seperjük ki a képből a történetet, hogy foglalkozhassunk a játékmechanikai malőrökkel, rendben? A sztori meglepő módon nem a TV sorozatot, hanem a képregény és a könyvek közösen alkotott világát veszi alapul. Ez nemcsak a karakterek kinézetén látszik meg, hanem az összetételükön is, ugyanis sok olyan szereplő kerül elő, akik nem szerepeltek a sorozatban. Darius és Garrett (két ismeretlen töltelékfigura) oldalán érkezünk meg Woodbury városába, ahol ekkor még Gavin és az ex-Nemzeti Gárdista sleppje uralkodik. Befogadnak minket, egy-két küldetés alatt megtanuljuk az alapokat, majd befut Philip Blake, és a dolgok hamar elmérgesednek. Első fontosabb döntésünk, hogy Philip vagy Gavin mellé állunk a kitörni készülő konfliktusban.

Poszt-apokaliptikus low budget sim city warning!

Én értelemszerűen Philippel pacsiztam le, akivel karöltve sikeresen lemészároljuk a katonákat, majd mr. Blake átvedlik a Kormányzóvá, és megkezdi Woodbury átszervezését. Pár csipp-csupp feladat után feltűnik Rick és a csapata, akiket a Kormányzó egyből megaláz, megalapozva ezzel a jó szomszédi viszonyt. Néhány helyi ártatlan kannibál leölésével később az események kifutnak a már jól ismert börtöni konfliktusig, ahol megint meghozhatjuk életünk legfontosabb döntését: Rick, vagy a Kormányzó? Rick mellé álltam, és árulásom következtében megöltük Philipet, így Woodbury megint gazdát cserélt.

Egy rövidke ideig béke és barátság honolt a településen, ami kb. abban merült ki, hogy Rick utasítására embereket RABOLTUNK el a helyi üzemanyagraktárból. Enyhén karakteridegen módon odaküld minket, hogy mészároljunk le egy csomó ártatlant, hogy “kiszabadítsunk” pár úgynevezett túlélőt, akik majd Woodburyben fognak lakni. Tényleg, ez pont olyasmi, amit a Walking Dead főszereplője kiadna parancsba. Mindegy… aztán megérkezett egy Jeremiah nevű pszichopata pap a Descent című könyvből, aki valami miatt mindenáron el akarja foglalni a városunkat. Célja eléréséhez képes több száz fanatikust, és néhány ezer élőhalottat ránk szabadítani, és hiába győzzük le legalább 5x, mindig visszatér, hogy zaklasson minket.

„I have no weapons of any kind. The word of God is the only protection I need.”

Kb. idáig jutottam (chapter 12), mert ezen túl már valós pénz beleinvesztálása nélkül nem igazán lehetett továbbhaladni. Szóval akit érdekelnek a történet további fordulatai… azok megszívták. Tehát, van itt nekünk egy pofás kis RPG játékunk, döntésekkel, meg karakterfejlesztéssel, nem igaz? Nem. A döntések semmit sem számítanak, hiszen pontosan ugyanazt az utat kell bejárnunk mindenkivel. Moralizálhatunk egy-egy helyen, de végső soron az egyes routeok csak abban különböznek egymástól, hogy milyen felszerelési tárgyat kapunk jutalomként. Teljesen mindegy, hogy ki hal meg, és ki éli túl, mert a szereplők nagy része színtelen és egyforma, kivéve persze az olyan ismertebb arcokat, mint Rick, a Kormányzó, vagy épp Lilly.

Látva Gavin bizalomgerjesztő bulldogképét, azt hiszem a válasz evidens…

Ami meg a karakterek fejlődését illeti… legszívesebben nem is beszélnék róla. Ha azt hiszed, hogy a harcok után kapnak tapasztalati pontot, és azokat kell szintlépéskor elosztani bizonyos tulajdonságpontokra, akkor te pontosan tudod, milyennek kéne lennie egy RPG-nek. Itt ellenben arról van szó, hogy a karakterek NEM kapnak tapasztalati pontot, és NEM fejlődnek semmilyen normális, ember által ismert módon. A küldetések során a mindenféle tárgyat rejtő kis hátizsákok mellett kapunk túlélőket, akiket aztán elszállásolhatunk Woodburyben, már ha van elég helyünk. Belőlük aztán játszható karaktereket lehet… jobb szó híján, gyártani. 5 túlélőt egybegyúrva kaphatunk egy teljesen haszontalan két csillagos karaktert (erről majd később). Na, és ezeket kell… megetetni azzal a karakterrel, akit fejleszteni akarunk.

Komolyan. A kiválasztott harcos(ok) beleolvad(nak) a hősünkbe, és ennek során az fejlődik, és ha kompatibilisek egymással, akkor a speciális képessége is erősödhet. Kemény világ ez. Ember embernek farkasa. Ha izmosodni akarsz, meg kell zabálnod a barátaidat. És ez egyébként élelembe kerül. Ételt kell fizetned azért, hogy megehesd a haverodat. Értem. Abba már bele se megyek, hogy a karakter portréjának jobb oldalán található nagyobb fejlesztésekért mindenféle hülye sisakokat meg mellényeket kell kifarmolnunk a pályákról. Ami hosszadalmas, idegtépő, és átgondolatlan, ugyanis nem lehet tudni, hol milyen tárgyakat fog dobni a rendszer, így sokszor napokon át vesztegeltem, míg végre hajlandó volt a játék megajándékozni egy szaros gumicsizmával.

„I know this sounds insane, but this is an insane world.

Minél több csillagos egy karakter, annál többször lehet fejleszteni, és annál magasabb a maximum szintje. A probléma csak az, hogy normál körülmények között 3 csillagosnál nem nagyon tudsz jobb csapattagokra szert tenni. A boltban (mert persze ilyen is van) vehetsz új és erős embereket, de teljesen random, hogy mit fogsz kapni. Értsd: befizeted a szükséges mennyiségű aranyat (1 roll 250g, 10 roll 2200g, 35 roll 7500g), és kapsz érte egy véletlenszerűen kiválasztott hőst, ami vagy tetszik neked, vagy nem, és vagy használható, vagy nem. Ugyan így a fegyvereknél. Az egész egy rohadt szerencsejáték, amit arra terveztek, hogy minél több pénzt leszívjon a bankszámládról. Ez a cél, minden más csak hangzatos körítés.

Az erősebb kutya ba… mármint eszik.

A profilod fejlesztésével, videók nézésével szert tehetsz némi aranyra (10-50/ szint, és 3/videó), de így esélytelen összeszedni annyit, hogy valami érdemi karaktert kifogj. És az árak… 330 arany 1755Ft, 1450 arany 7033Ft, 2300 arany 70551Ft, 8250 arany 25180Ft. Ennyi pénzt kérnek érte, és egyáltalán nem biztos, hogy megkapod azokat a hősöket vagy fegyvereket, melyeket szeretnél. Lehet rulettezni küldetésekből és más játékosok elleni harcból megszerezhető tallérokkal is, de azért csak 2 csillagos fegyvereket és 3 csillagos karaktereket kaphatsz. A küldetések pedig a 10.-12. act környékére már olyan nehezek, hogy esélytelen sima hősökkel teljesíteni őket…

Na de miről is szól maga a játék? Egy térképen haladunk fejezetről fejezetre, melyek mindegyike 5-8 közötti küldetést tartalmaz. Ezeket teljesítve juthatunk előre a történetben. A játékmechanika távolról és hunyorogva hasonlít egy JRPG-hez: az előre kiválasztott hősökkel kell harcba vonulnunk a több hullámban érkező ellenségek ellen, melyek lehetnek emberek, és természetesen zombik. A mi csapatunk a játéktér közepén található, és velünk szemben meg az ellenségek. A csata körökre osztott, tehát miután mi támadtunk, az ellenség is megteszi a maga “lépéseit”, és így tovább, egészen addig, míg valamelyik fél felmorzsolódik.

„Why hurt yourself when you can hurt other people?”

Természetesen a harcrendszer rém bugyuta… nem lehet védekezni, és csak egy képességünk van, amit akkor használhatunk, ha a támadás és sebződés nyomán feltöltődött az adott hős AP mérője. Van egy beépített “kő-papír-olló-Spock” rendszer, ami meghatározza, hogy mely karakterosztály kap bónusz sebzést a másik ellen, de nagyjából ennyi lehetőség van a taktikázásra. Más játékosok megtámadása és a térképen való kalandozás is energiába kerül, ami idővel feltöltődik, de vehetünk aranyért instant energiacsomagokat. PVE küldetések során csak annyi a dolgunk, hogy csapjuk a hozzánk legközelebb lévő zombikat, vagy lefókuszáljunk valakit az ellenfelek közül. Persze ez a valóságban úgy néz ki, hogy automata harcra állítjuk a játékot (ugye mobilos címről beszélünk…), és hagyjuk, hogy a gép megnyerje helyettünk a meccset, vagy simán csak végigzongorázunk a karaktereken, támadjanak akit akarnak. Gyakorlatilag semmi jelentősége sincs, hogy mit csinálunk.

Érdemes megfigyelni, ahogy a sportpálya hemzseg a zombiktól.

A 10. fejezetig nagyjából ennyire nehéz eljutni. A pseudo-PVP ellenben úgy néz ki, hogy más játékosok csapatát irányítja a gép, és azokat kell legyőzni. Az AI természetesen végtelenül bugyuta, így alapvetően 10-ből 9 esetben a támadó nyer, ami nagyon motiválttá teszi az embert, hogy foglalkozzon ezzel az egésszel. Pláne, hogy mindezért semmiféle érdemi jutalmat sem kapunk. Ellopunk egy minimális mennyiségű nyersanyagot, amivel amúgy sem lehet mit kezdeni, de erről majd később. Van egy ranglista, ahol épp emiatt a hülye rendszer miatt irgalmatlanul nehéz felemelkedni, hisz hiába vagy a legnagyobb ász támadásban, ha a védekezéskor a fogyatékos gép irányítja a karaktereidet, és mindig elverik. Én nagyjából 500 győztes meccs után untam bele a dologba.

A korrektség kedvéért meg kell jegyezni: azért nem teljesen igaz, hogy nincsen jutalmazási rendszer. Ott van a hétvégi PVP event. Persze itt is van egy buktató, hiszen nem nézik az egyéni teljesítményt, csak a klánok összesített pontját, és az alapján rangsorolnak. Kicsit kiábrándító. A klánok amúgy semmire sem jók, kb. csak csak mutatóba vannak. Megbosszulhatjuk a kifosztott csapattársainkat, és visszarabolhatunk egy keveset az amúgy is kevés és hasztalan nyersanyagokból. Pompás.

„You can’t think forever. Sooner or later, you’ve got to make a move.”

Egyébként van nekünk egy miniatűr Woodburynk, amit építhetünk és szépíthetünk, természetesen a két nyersanyagból, ételből és alapanyagból… mert nem tudom, minek másnak fordíthatnám a Materialt. Felhúzhatunk raktárakat, nyersanyagtermelő létesítményeket, kiképzőtábort, műhelyt, lakást a túlélőknek, és fejleszthetjük a városházát is. Tehát alapvetően ötféle épület közül ”választhatunk”. És itt érdemes a választást hatalmas macskakörmök alá tenni, hisz a mezőre nem építhetsz házat, és a romos épületeket sem bonthatjuk le, hogy farmokat húzzunk fel a helyükre, szóval… igencsak korlátozottak a variációs lehetőségeink. Ezen kívül érdemes megemlíteni, hogy az építési idők indokolatlanul magasak 7-es szint fölött, de persze bármikor megtehetjük, hogy némi arany befecskendezésével egyből befejezzük a munkálatokat. Aki megmondja, hogy attól, ha egy építkezéshez hozzávágunk 10 aranypénzt, miért fog egyből felépülni a ház, az írja meg kommentben, mert nekem nem sikerült rájönnöm!

Határtalan szórakozás minden korosztálynak!

A Walking Dead: Road to Survival két részre osztható. Az elsőben soha semmire sincs elég nyersanyagunk, és ha véletlenül sikerül szereznünk egy keveset, akkor azt is elrabolják tőlünk. A második, mely szinte átmenet nélkül következik az elsőből, nagyjából 2 hét játék után. Az a stádium, mikor már nem tudod mire költeni a nyersanyagodat, mert a karaktereid maximum szintűek, az épületeid épülnek, és annyira magas a termelés, hogy folyamatosan tele vannak a raktárak. Az alapanyagot még csak-csak el lehet verni felesleges épületfejlesztésekre, de az étel tényleg teljességgel hasztalan. Nem is lenne ez akkora probléma, de így folyamatosan ugrálnak fel az ablakok, hogy nincs elég raktárkapacitás, és ezredik alkalommal már egy kicsit frusztráló lenyomkodni. Ugyan ez a helyzet a rendre megjelenő reklámokkal, és Értékelj minket! likevadász lapokkal.

Szóval úgy a 10. fejezet körül már nem lesz mit csinálnunk, a játék stagnál, és szinte könyörög, hogy pénzt költs rá. Mert egyébként hiába szarakodtál hetekig. Azt kell megérteni, hogy egy normális, korrekt játék hagy lehetőséget arra, hogy valódi valuta befektetése nélkül eredményeket érj el, átkelj az esetleges, nem túl korrekt módon eléd rakott irreális akadályokon, és a mikrotranzakció legfeljebb kinézeti előnyöket nyújt, vagy kicsit meggyorsítja a fejlődési folyamatot.

„We can all come back from this, we’re not too far gone.”

De itt reménytelen egy egészséges budget-mentalitással ellavírozni. Megpróbáltam a reklámnézegetős aranyszerzési módszert, de mivel napi 4 videónál nem lehet többet megtekinteni, kicsit hosszadalmas és végeredményben értelmetlen ezzel vesződni. 21 nap, és lesz egy esélyed arra, hogy talán kifogj egy értelmes hőst, de élek a gyanúperrel, hogy a rohadékok direkt korlátozták az ilyen, fizetés nélküli módszerrel megszerezhető hősük számát, és mesterségesen rontják az esélyeinket, mert minden lehetséges módszert kihasználva, 15 próbálkozás után sem sikerült három csillagosnál jobb karaktert szereznem.

…komolyan ez a képességed?! Minden lövésnek ilyennek kéne lenni!

Vannak mellékküldetések egy másik térképen, amik irgalmatlanul nehezek, vagy szemét módon és teljesen indokolatlanul megkötik, hogy milyen típusú karakterekkel lehet menni, így tökéletesen felborítva a jól felépített csapatom formációját. Igazából akkor telt be a pohár, mikor a hosszú és fáradtságos “PVP” maraton (ugye, ide is kijár a macskaköröm…) után nagy nehezen sikerült kb. 10000 rangot felmászva bekerülni a top 300-ba, és beleütköztem azokba az ‘anyucikedvenceibe, akik képesek voltak pénzt beleölni ebbe a baromságba. Ők természetesen olyan hősökkel és fegyverekkel vannak felszerelve, akik ellen egyszerűen esélyed sincs a vérszegény, 3 csillagos karakterekkel. Teljesen mindegy, hogy mit taktikázol, a pay to win ellen nem nyerhetsz.. Annyira erősek, hogy még az agyhalott gép is könnyűszerrel elver velük. Pár sikertelen kísérlet és átszervezés után úgy gondoltam, itt az ideje távozni.

A Walking Dead: Road to Survival az egyik legrosszabb cashgrab modellt képviseli, amit valaha láttam. Álságos, undorító módszer, hogy hetekig hagynak fejlődni paywall-ok nélkül, a sikerélmény látszatával kecsegtetve, aztán egyszer csak nekicsapódsz egy leküzdhetetlen akadálynak. A játék külsőségeiben teljesen korrektül meg van csinálva, és elhiteti magáról, hogy érdemes időt és energiát beleinvesztálni, de ami a belső értékeket illeti… olcsó, buta és lusta félmegoldások, alibitartalmak tömege jellemzi a programot. Abban bízik a játékos, hogy van mi felé haladni, elhúzzák előtte a brand mézesmadzagját, majd elzárják előled a továbbjutás útját, rákényszerítve, hogy invesztálj bele valódi pénzt a programba, vagy pedig távozz.

„There is a vast ocean of shit you people don’t know shit about.”

Az a legrosszabb az egészben, hogy képesek ilyen hazugságokkal reklámozni magukat, mint hogy „Your choices have consequences!“. Persze, hogy vannak következményei a tetteinknek, ez alapvető igazság. De könyörgök, ha ez csak annyiban merül ki, hogy puskát vagy pisztolyt kapunk a küldetés végén, akkor nyugodtan feldughatják maguknak a döntéseiket, a következményeket, és úgy eleve a játékukat is. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire megvetem ezt a produktumot, és a készítőiket, mert tisztességes emberek nem akarják egy népszerű cím rajongóit ilyen mocskos, gerinctelen módon megsarcolni!

A Kormányzó halála. Szem nem marad szárazon…

A Walking Dead: Road to Survival egy hatalmas csalódás. 100%-ig időpocsékolás minden ráfordított pillanat, mert a játék aljas módon megtorol rajtad minden irányába tanúsított elvárást. Hosszútávú szórakozást ígér, megtérülő energiabefektetést, történetet, klánrendszert, fejlődést, PVP-t, de valójában ezeknek csak a látszatát adja, hiteget, és reménykedik. Reméli, hogy nem fogod beismerni magadnak, hogy teljesen feleslegesen pazaroltál el hosszú órákat az életedből, és folytatod a játékot abban a hiszemben, hogy majd egy új frissítés, majd a következő fejezet elhozza az ígért jutalmat.

De nincs jutalom, csak egy rohadt mézesmadzag van, az egyik végén a rajongókkal, a másik végén pedig pár pénzéhes rohadékkal. Nem tudom, hogy mikor szökött szárba ez az üzleti modell, de remélem inkvizíciós módszerekkel irtják majd ki, legalább a játékvilágból, viszont ha nem sikerül, akkor rombolják földig az IUGO Mobile Entertainment székhelyét, hintsék be sóval, és locsolják be szenteltvízzel, mert az ilyen fertőt tűzzel-vassal üldözni kell! Ez a játék megbocsájthatatlan gaztett a játékipar ellen. Ilyesmit nem lehetne megtenni a PC-s vagy konzolos piacon, mert annak rohadt komoly következményei lennének. Egyedül a mobilos senkiföldjén fordulhatnak elő ilyen és ehhez hasonló atrocitások, ahol a Play áruházban gyakorlatilag semmiféle minőség ellenőrzést nem végeznek, és hagyják, hogy az ilyen gerinctelen ragadozók elprédálják a gyanútlanok pénzét. Messzire elkerülni. Ezt is, de úgy eleve a Play áruházat is. Ennél még a sokat és méltán szidott Walking Dead: Survival Instict is mérföldekkel nívósabb darab.

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

A valóság Európ...

Következő kritika:

A testrablók vi...

Még több Játékkritika