Szóval, Neverending Nightmares. Egy egészen friss, azaz 2014-es indie pszichológiai horrorról van szó, mely a teljesen ismeretlen Infinitap Games első játéka, de reméljük a mérsékelt fogadtatás ellenére sem az utolsó. Mert ez a kis szösszenet igencsak jóra sikerült. Ha létezik önéletrajzi ihletettségű film, akkor a Neverending Nightmares egy önéletrajzi ihletettségű játék. A történet a készítő, Matt Gilgenbach élményeit veszi alapul, aki éveken át küzdött a kényszerbetegséggel és a depresszióval. Kalandnak alig nevezhető utazásaink során Thomast irányítjuk, aki egyik rémálomból a másikba kerül, egyre mélyebbre zuhanva a saját tudatalattijába. Nehéz összeszedetten beszélni a sztoriról, mert egyáltalán nem direkt vagy szájbarágós. Itt főleg az atmoszféra számít. Betekintést kapunk Thomas (Gilgenbach) pszichéjébe, és ez nagyon személyessé, nagyon erőteljessé teszi a programot. Annyira intimmé, hogy talán Gilgenbachon kívül nem is tartozik másra.

Má’ megint itt vót a Paukembör…

Két főbb helyszínt barangolhatunk be, az egyik Thomas családi háza, a másik pedig egy szanatórium/elmegyógyintézet, melyek az elme tekervényes folyosóivá változnak a szemünk előtt. Hiába a 2D-s side scrolling nézet, tájékozódni szinte lehetetlen, mert a környezet folyamatosan változik, egymásra rétegződik, öncélúan és véletlenszerűen kerülnek át elemek egyikből a másikba. Kezdetben a játékos igyekszik logikusan haladni: minden szobába benéz, próbál valamiféle értelmet, összefüggéseket keresni, vagy legalább egy rendszert, de ez teljesen felesleges. A Neverending Nightmares szükségszerűen legyűr, és letöri az ilyen irányú törekvéseket, mert szembesít vele, hogy vannak olyan zugok, az elme rejtett bugyrai, ahová nem ér el a racionalitás fénye. Ennek a tudatalatti világnak a felépítése a legkevésbé sem lineáris, és minél tapasztaltabb a játékos, minél jobban hozzá van szokva a normális pályatervezéshez, annál keményebben csapja arcul a Neverending Nightmares randomitása.

Nem a játékos irányítja a játékot, hanem fordítva. Amiatt válsz kiszolgáltatottá, mert megpróbálod megérteni azt, amit nem lehet megérteni. Van, hogy 10 percig bolyongsz az üres folyosókon anélkül, hogy bármi is történne, máskor meg figyelmeztetés nélkül megöl valami közvetlenül az “ébredés” után. Ugyanez vonatkozik a történetre is: kapunk kapaszkodókat, vagy ha úgy tetszik, pontokat egy üres lapon, melyeket összeköthetünk bárhogy. Rendre felbukkan egy Gabby nevű kislány (vagy nő, attól függően, hogy mikor találkozunk vele…), aki lehet a feleségünk, a húgunk, pszichiáterünk, de akár az anyánk is. Megöljük, megöl minket, vagy öngyilkos lesz, évek óta halott, vagy nem is létezett. Mindegyik variáció egyszerre igaz, és folyamatosan jelen van, gyorsuló ütemben váltva egymást. Eleinte egészen langymeleg a játékmenet, de ahogy haladunk előre az utunkon, Thomas pszichéje egyre szeszélyesebb lesz, így egyre elborultabb dolgokat sodor elénk. Mi pedig kénytelenek leszünk túlélni, már ha lehetséges.

Hangin’ with the family.

De egy kis mindfuck nem fogja ránk hozni a frászt, ugye? Nem, az csak segít, hogy tökéletesen védtelenek legyünk a játék eszköztárával szemben. Mert a Neverending Nightmares horror, mégpedig a legjobb értelemben véve. A zenével (vagy a zene hiányával) a hangokkal, és a képi világgal olyan atmoszférát teremt, hogy sokszor nincs is szükség ijesztésre, elég a tudat is, hogy bármikor megtörténhet a legrosszabb. Nehéz azt is felmérni, hogy egy-egy halál mikor hiba a játékos részéről, és mikor továbbvezető út. A hangulat annyira depresszív, hogy szinte megfojt. Egy időtlenségbe dermedt, néma útvesztőben bolyongunk, melyről elhagyatottságában is nagyon eleven.

Folyamatosan fent van tartva a feszültség, még az üresjáratok is izzasztóak, mert nem tudhatod, hogy éppen egy üresjáratot élsz át. Nagyban hozzájárul az élményhez a forradalmi látványvilág. Ez a skicces, színszegény, minimalista, mégis rettentően részletgazdag és kifejező ábrázolásmód elképesztően egyedi, és nagyon jól harmonizál a játék többi elemével. A sötét itt nem csak homály, hanem sűrű fekete vonalak szövedéke, mely elfedi előlünk a környezetünket, és a ránk leselkedő fenyegetéseket.

Mivel a játék szinte mindig a fekete és fehér színek valamely mély tónusú elegyével dolgozik, a vér és a kiemelt objektumok szabályosan világítanak a képernyőn. Pár cseppnyi piros még sosem ért el akkora hatást, mint itt. És bőven lesz belőlük még, ahogy elszabadulnak a rémálmok. Egyébként ne érjen váratlanul senkit a húsba vágó naturalizmus. Nem a legfinomabb eszköz, mellyel a készítők élnek, de mindenképpen nagyon hatásos. Néhány átvezető jelenet egyenesen gyomorforgató, és talán épp a rajzos stílus miatt. A játék ezen oldala egyszerűen tökéletes. Még most is a hideg futkos a hátamon, ha ránézek ezekre a képekre, annyira erősen belevésődik az élmény. Még napokkal befejezés után is a hatása alatt vagy.

That awkward moment when you find yourself playing dead Jesus.

Persze nem lehet minden ennyire szép és jó. Egyszerűen képtelenség hosszabb távon fenntartani ezt a súlyos légkört anélkül, hogy monotonná váljon, ezért a Neverending Nightmares meglehetősen rövid, még az alkalmi játékos is képes egy ültében végigvinni. Első nekifutásra nagyjából másfél óra alatt ki lehet végezni, viszont a négyféle befejezés miatt érdemes újra és újra nekifutni. A másik dolog, amit negatívumként meg tudnék említeni, az a lopakodós/”logikai” részek… lényegében léte. Mert teljesen szükségtelenek, sokszor már idegesítőek, és csak arra jók, hogy megtörjék a hangulatot.

Mikor már ötödjére harapta el a torkomat egy bevarrt szemű, kényszerzubbonyos ápolt, akkor egy kicsit kedvem lett volna lágyékon rúgni a hősünket, amiért képtelen három méternél nagyobb távot futni anélkül, hogy egy mini asztma rohamot kapna. Az irányítás átlagosnak mondható, és eltekintve egy-két indokolatlan tereptárgyba akadástól nincs is vele semmi gond. Bugokat nem nagyon találtam, bár volt pár ajtó, melyen kicsit problémás volt bejutni, de ezen kívül nem tapasztaltam semmi olyasmi, amire érdemes lenne külön kitérnem. A lényegesebb dolgok tehát teljesen rendben voltak.

Összességében a Neverending Nightmares igazán nagyon, nagyon erős játék. Nem egy megszokott darab, elismerem, de aki egy kicsit is fogékony az új dolgokra, annak tetszeni fog. Érdemes beszerezni, most azt hiszem 9 euró Steamen, és ugye szép dolog támogatni a kis fejlesztőket. Ne csak az EA meg az Activision zsebelje be a nehezen összekapált pénzünket. Szegény Matt Gilgenbach amúgy is depressziós lett az alkotása rossz eladásai miatt, szóval azon túl, hogy jól jársz vele, rombolod a saját lelkivilágodat, még egy beteg embernek is segítesz, ha megveszed a játékot.

9 / 10

- Kitahito

Megosztás