logo

Mértékmegőrző

Játékkritika / 2023/02/21 / Szerző: Kitahito

Waifu Fighter F-ist

Pártolod a patriarchátust? Szeretsz nőket verni, erőszakkal levetkőztetni és akaratuk ellenére magadévá tenni őket? Olyan a reakcióidőd, mint egy 65 éves hidegburkolónak? Ha a válasz ezekre a kérdésre igen, akkor a 107-es hívószámon adhatod fel magad a rendőrségen, mert bár valószínűleg nem jelentesz veszélyt a társadalomra, azért nem árt óvatosnak lenni. A másik opció a Waifu Fighter, ahol végre kamatoztathatod a... "képességeidet". Semmi baj! Tudjuk, ez egy safe space. Senki sem ítélkezik!

Waifu fighter cover

Két egyszerű okom volt arra, hogy tegyek egy próbát a Waifu Fighter-rel: egyrészt tetszett a főszereplő Fist of the North Star-t és JoJo’s Bizarre Adventure-t idéző kinézete, másrészt a játék története annyira abszurd, hogy tudtam, a végeredmény még ha rossz is, legalább érdekesen lesz rossz. Elvégre hogy lehetne nemet mondani egy olyan sztorira, melyben a nők ad hoc szuperképességekre tesznek szert és átveszik az uralmat a férfiaktól, akiknek egy kis csoportja a hegyekben szervezi meg az ellenállását, hogy a patriarchátus nevű harcművész technikát használva legyőzzék a szebbik (és most már erősebbik) nemet egy Mortal Kombat-hoz hasonló versenyen?! Ekkora bődületes baromságot ritkán olvas az ember (még a magyar sajtó rendszeres fogyasztása mellett is…), szóval már csak a kultúra iránti olthatatlan lelkesedésemből adódóan le kellett ülnöm elé. Aki esetleg úgy vélné, hogy kissé bizarr és abszurd dolog tőlem, hogy közvetlenül a japán vasutas szimulátor után egy olyan címet veszek górcső alá, melyben szupererős nőkről kell lekaratézni fehérneműt, fontolja meg a következőt: igen… de nem érdekel. Az persze egy másodpercre sem volt kétséges, hogy ez a játék egy vicc: jól kitalált körítés, amibe bele lehetett csomagolni egy amúgy első látásra meglehetősen középszerű és érdektelen ritmusjáték/nukige VN hibridet. Na de mennyire ül a poén? Kárpótol minket a hiányosságokért? Tud-e offenzív lenni valami, ami ennyire nem veszi magát komolyan? És ami a legfontosabb kérdés: vajon a tüskék fölött Van Damme módra spárgázás, vagy pedig a péniszeddel való súlyemelés segít majd inkább, hogy visszahódítsuk a csajoktól a világunkat? Ilyen és ehhez hasonló épületes témákat fogunk ma boncolgatni, és ha a kedves olvasó előtt elhúzott mézesmadzag olyan hatásos volt, mint az, amit korábban előttem is elhúztak a készítők, akkor továbbra is hű marad a nevéhez, és lejjebb görget!

Ass far ass I can tell, a Waifu Fighter F-ist (gondolom az F itt a Fuck-ot jelöli) a Happy Monster stúdió első játéka, ami akár okot is adhatna arra, hogy elnézőbb legyek vele, viszont sajnos, vagy nem sajnos, de nem vagyok az a fajta, aki könnyen ossza a vállveregetéseket és a buksisimogatásokat, így egy kezdő brigádon is ugyanúgy el fogom verni a port, mint bármelyik tapasztalt feljesztőcsapaton. És talán nem árulok el túl nagy titkot, hogy van is mit elverni rajtuk. Na de ha már verés (khm…), először néhány lányt kell meztelenre vernünk, szóval lássunk is hozzá! Hősünket Jack Hoff-nak hívják, és nem túlzás azt állítani, hogy egy kétbites, izomagyú majomember, akinek nem volt gyerekszobája. Ám nincs is rá szüksége, hisz kezében van a patriarchátus összes ereje, és ennél több nem is kell a boldoguláshoz, már amennyiben boldogulás alatt azt értjük, hogy féllegális küzdelmek keretében félholtra verjen néhány félreérthetetlenül félkegyelmű nőt.

Jokes on you girl, nincs is fent a Steam-en!

Hoff egy másodperc harmincketted részéig sem zavartatja magát olyan morális kérdésekkel, mint például hogy szabad-e megerőszakolni az ellenfelünket, miután legyőztük. Emberünk világképe végtelenül egyszerű: nő rossz, férfi jó, és én, mint játékos hajlandó is vagyok ezt elfogadni, hisz a nyitányban látható rövid bevezető minden kétséget eloszlatott bennem azzal kapcsolatban, hogy a világ fölött őrködik a Rend, s nem vész magja a nemes gabonának, de híre sem lesz egykor a csalánnak, ahogy mesterünk és lelki tanítónk, Wass Albert mondotta volt, bár valami teljesen mással kapcsolatban.

Ám fontos megérteni, hogy Hoff képtelen kárt tenni a nőkben. Valójában mi nem a nőkkel, hanem a nők ruházatával harcolunk, miközben kitérünk az ütéseik elől és hagyjuk, hogy azok magukat fárasszák ki. Célunk nem az, hogy fizikálisan semmisítsük meg az ellenfeleinket, hanem hogy eléggé megalázzuk őket ahhoz, hogy elmenjen a kedvük a harctól. Aztán persze megerőszakoljuk őket, mert így megy ez a modern küzdősportok világában, és hé, a végén élvezik, tehát minden rendben van! Legyen ellenfelünk ninja, vámpír, vagy amazóniai bennszülött (mely mint ki fog derülni, mindenki másnál erősebb!), végső soron nő marad, és mint ilyen, teljességgel védtelen egy acélosan ágaskodó hímtag ostromaival szemben, és kénytelen behódolni. Fucked into submission, vagy a Google fordító szavaival élve: “belebukott az előterjesztésbe”. És nagyon keményen belebuknak abba az előterjesztésbe, hisz Hoff igazi alfahím, és tudja, hogy a nők szívéhez a vaginájukon keresztül vezet az út. Ez ugye a világ egyik kérlelhetetlen alapigazsága.

„If you don’t want to end up completely naked, surrender now!”

Mielőtt az olvasó elkezdené üvöltve ütni a billentyűzetet, és magából kikelve kérné rajtam számon, amiért nem írom le két mondatonként a tényt, hogy másokat összeverni és megerőszakolni elítélendő dolog, leszögezném, hogy ezek a jelenetek teljesen opcionálisak, ráadásul fizetni kell értük (hogy kinek, azt nem tudom) a meccsek után kapott pénzből, tehát ez már prostitúció, vagyis legális, erkölcsileg teljesen megfellebbezhetetlen, és aki másképp gondolja, vagy hibásnak tartja ezt a teljesen komoly és egyáltalán nem szarkasztikus eszmefuttatást, az egyenesen a nő saját teste feletti önrendelkezési jogát támadja, szóval bigott, hímsoviniszta, homofób, és valószínűleg Fidesz szavazó is. Elhitették veled azt a feminista hazugságot, hogy a nő ugyanolyan értékes ember, mint a férfi. Pedig ez nem igaz. Elég csak megnézni a Szürke 50 árnyalata vagy 365 nap filmeket, hogy lássuk: a nő valójában csak egy dolgot akar: pénzt ÉS péniszt. Lehet itt okoskodni babygirl, de minden ellenérv üresen cseng, mikor lágyan megpofoznak egy köteg húszezres vastagságú húsdoronggal. Tudjuk, hogy megy ez. Hoff ellenben tiszta, mint a frissen hullott hó, hisz a Bibliai erkölcs előtti ember, aki még a “jajj a legyőzötteknek”-elv alapján működik, vagyis teljesen természetes számára, hogy a vesztes hölgyeményt péniszvégre kapja. Rúgkapálhatnak, nyavalyoghatnak, de a végén mindannyian behódolnak a domináns férfinak, megvallják a szerelmüket, és már készülnének is a házasságra, ám Jack egy laza Sorry, bitch! keretében lepattintja őket, és továbbáll, új harcok, új meghágandó anime csajok felé, és ez így van jól!

Nene? Nana?

Az az igazság Drága Hölgyeim, hogy ha hősünk titeket is meztelenre pofozna, ti sem lennétek képesek ellenállni neki. Ahogy Rey Palpatine az összes jedi, úgy Hoff az összes férfi: benne egyesül II. János Pál pápa, Gordon Ramsay és Ron Jeremy, vagyis a jó, a rossz, és a csúf. Ő a tökéletes hím, akinek nem lehet nemet mondani, de nem is akarsz. Sántít a párhuzam? Lehetséges. Tudod mi sántít még? Jack Hoff ellenfelei, mikor végzett velük, és nem azért, mert eltörte a lábukat! Most forgatod a szemed, de ez az ember képes a péniszével súlyt emelni! Persze ezért is fizetni kell (hogy kinek, azt nem tudom), de annyi biztos, hogy aki képes pénzt költeni, hogy kihegyezett karók fölött spárgázhasson, azt komolyan kell venni! Oké, elég a szócséplésből, beszéljünk a lényegről! Szóval kiket kell legyőznünk ahhoz, hogy sikerre vigyük a patriarchátust, és visszajuttassuk a teremtés koronáját a méltán megérdemelt helyére? Nos, összesen öt (6) ellenfelünk van, akiket megadott sorrendben lehet csak kihívni. Az első a hongkongi Katie, őt követi a kínai étteremtulajdonos Chun–Lan, a wannabe ninja Fuuka (plusz az ikertestvére, Karen), majd a vámpír királynő Danielle, és végül Wummy aki… nos, egy amazonasi bennszülött. Látjuk, hogy a power level meredek ívben emelkedik: először csak egy random csajjal kell megküzdenünk, végül pedig egy random csajjal, az őserdőből! Igen, igen, ott van az ősvámpír is, és a szőrszálhasogató olvasó esetleg megkifogásolhatja, hogy miért nem ez a halhatatlan entitás a főellenség. Erre csak azt tudom mondani, hogy egy olyan történetben kár következetességet keresni, ahol az egyik ellenfelünket úgy győzzük le, hogy lebokszoljuk a sminket az arcáról. Persze, a dolog elsőre kissé zavaró, és megvallom én is megütköztem rajta, ám mindez teljesen eljelentéktelenedik, mikor tudatosul bennünk, hogy Wummy “legyőzése” után… nem történik semmi.

„Sorry… bitch.”

Igen. A játék mintha nem venne tudomást róla, hogy elvertük az utolsó ellenfelet, és minden különösebb teketória nélkül visszadob arra a felületre, ahol ki lehet választani a következő harcunkat. Csak hát nincs következő harc. Akkor most megnyertük a bajnokságot (már ha volt egyáltalán bármiféle verseny)? Lett ennek az egésznek valami következménye? Hazavittük a kupát a patriarchátus hegyére, továbbra is az edzésnek és a cölibátusnak szenteljük az életünket, vagy pedig valamelyik korábbi ellenfelünk mellett állapodunk meg? Megváltozott Hoff véleménye a női nemről, vagy még mindig a játék elején ismertetett baltával faragott narratíva szerint személi a világot? Nem tudjuk meg, mert a készítők arra se vették a fáradtságot, hogy egy-két mondatnyi szöveggel kiszúrják a szemünket, így hát a Waifu Fighter-nek nincs befejezése. És csak hogy még véletlenül se érje szó a blog elejét, kimaxoltam az összes értéket, feloldottam minden jelenetet, és tökéletesen teljesítettem a harcokat. Az eredmény természetesen nem változott. Mondanom sem kell, eléggé csalódott voltam, hisz a játék debilis humora miatt valamennyire invesztálódtam ebbe a gügye történetbe, és úgy éreztem, hogy a HIHETETLEN erőfeszítéseim után (erről majd később) megérdemelnék egy valamirevaló finálét. Vagy egy semmirekellő finálét. Vagy egy bármilyen finálét. Sajnos a játék másként gondolta, és megtagadta tőlem ezt a jelentéktelen kegyet, így csak reménykedhetek, mint Dorothy az Óz, a csodák csodája elején, hogy van egy hely, messze a szivárványon túl, ahol a férfiak békében és boldogságban élhetnek.

Figyelj, legalább van rajta bokszkesztyű…

Mivel a játék neve Waifu Fighter, így elkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk azzal az égető kérdéssel, hogy melyik lány a legideálisabb feleség alapanyag. Most tekintsünk el attól a zavarba ejtő apróságtól, hogy mindegyik potenciális házastársunkat megatehetetlenre verjük és megerőszakoljuk (kivéve Wummy-t, mert ő minket erőszakol meg!), a szerelemnek nem állhatja útját sem 8 napon túl gyógyuló sérülés, sem pedig szexuális abúzus és nem, bíró úr, az irónia nem egy hely, ahol az irónok laknak! Anyways, ahogy a mondás is tartja: nevezd meg szíved (és egyéb testrészed) választottját a Waifu Fighter-ben, és megmondom ki vagy. Katie egy tipikus tsundere, némi aranyásó beütéssel, de ha neked is egy akkora lakásban kéne élned, mint az ágyad, akkor te is elgondolkodnál, hogy kiprostituálni magad egy gazdag pasinak valójában egész tűrhető üzlet. Hoff nem kifejezetten pénzes, viszont van egy 20 centiméter hosszúságú érve maga mellett, szóval szabad az út egy idilli befejezéshez. Már csak el kéne készíteni. Nem hibáztatok senkit, aki ebbe az irányba húz, Katie racionális alternatívának tűnik, már csak azért is, mert ténylegesen meg akar házasodni, tehát a veresége lényegében egy winwin szituációt szült. A cél szentesíti az eszközt, itt pedig a cél a nagybetűs BOLDOGSÁG (az eszköz pedig a kisbetűs szexuális abúzus, de arról nem beszélünk!).

Aztán ott van Chun–Lan az irreális mértékű pénzéhségével és irreális méretű kebleivel. Emellett nem elhanyagolható szempont, hogy olyan mondatok hagyják el a száját, mint „Give it to me daddy ♡ I want to eat your whole load ♡“, ami maga felé billenthetné a mérleg nyelvét, ha a lány nem lenne kifejezetten idegesítő. És kifejezetten kínai. Lehet, hogy ezt a kijelentésemet elfejeltem, de a Párt nem fogja. Haladjunk tovább! Danielle, a hikikomori vámpír ideális választás lehet azoknak a dege… khm… embertársaimnak, akik szeretnek szolgálni, szemetet takarítani, emellett beindítja őket, ha sajtszagú, harisnyás talpak az arcukra lépnek, és időnként kiszívják a vérüket a nyaki ütőerükön keresztül. Nem vagyok dühös, csak nagyon, nagyon csalódott. Meg persze zavarodott. Ennek jegyében folytatva: megfontolandó lehet Wummy, a 6 éves gyerek szintjén megragadt bennszülött csaj, aki morgások és artikulálatlan üvöltések keverékével kommunikál, valamint képes puszta kézzel megölni egy krokodilt. Megfontolandó továbbá az is, hogy egy kalapács tompábbik felével apró ütéseket mérj az állkapcsodra, tónusosabb vonásokat eredményezve ezzel, ám megfontolni valamit és megvalósítani két különböző dolog, amiket nem kéne összekeverni, még akkor sem, ha a fontolóra vett személy folyamatosan gyerekeket akar nemzeni, mert azt képzeli, hogy valami pogány istenség inkarnációja vagy. Maradt még Fuuka és Karen, a helyes választás, hisz egyetlen nő sosem lenne képes egyszerre elölről és hátulról is orálisan kényeztetni minket, mellesleg tudjuk, hogy a monogámia egy zsidó trükk, mellyel a háttérhatalom csökkenteni akarja a fehér keresztény populációt. Lehet, hogy ezt a kijelentésemet elfejeltem, de az IMF nem fogja.

„I can’t hold back. I unleash the beast from between my legs.”

Természetesen az egész waifu kérdés teljesen hipotetikus, hisz valójában nem dönthetünk, és a lányonként feloldható 3 jelenet (a formula mindig ugyanaz: erőszak, filler, majd konszenzuális szex) után nem kapunk semmiféle lezárást, karakter-specifikus endinget, vagy valamilyen extra tartalmat. Hoff meghúzza a csajokat, majd hagyja, hogy behúzzák valami primitív és merőben testi kapcsolatkezdeménybe, de ezeknek az ágaknak nincs kifutása, így a gyakorlatban annak sincs jelentősége, hogy végig próbálod az összes leányzót, vagy úgymond kitartasz valamelyik mellett. Persze az a koncepció, hogy a férfi hűséges legyen egy nőhöz (még belegondolni is abszurd!) merőben ellentétes Jack szexista ösztönénjével, de azért érdekes lett volna látni, hogy megvalósul az infantilis tinilányok álma, vagyis megszelídítik a vadállatot, aki farkát lóbálva, szőrösen, és tesztoszterontól bűzlő testtel mászott elő a dzsungelből.

Nyugalom, ő is karóba lesz húzva!

Egy pillanatig megütközve, majd gyorsan tovább lendülve azon az egzisztenciális kérdésen, hogy miért vesztegetjük ilyen orbitális baromságokra egyszeri és megismételhetetlen életünk óráit, megnyugtatva magunkat annak a téves reménynek a sziréndalával, hogy ebből a sok, egyenként imbecillis puzzle-darabkából majd össze fog állni valami értelmes (nem fog), nézzük meg kicsit a játékmenetet! Természetesen a Waifu Fighter egy kézzel is nagyszerűen irányítható, így lehetőségünk van a másik kezünkkel… mást… csinálni. Én például az ölemben fekvő házi sündisznómat simogattam, akit egészen véletlenül Pornónak hívnak, de ez most nem fontos. Ami az első kezünket illeti: miután kiválasztottuk az ellenfelünket, némi kötelező kínai szájkarate után megkezdődik a valódi karate, ami csak akkor kiábrándító, ha játszottunk már valamivel életünkben. És ebbe beleértendő a fa építőkocka, a sár, valamint az apróbb gallyacskák is, melyeket a buszra várva még apróbb darabokra tördelünk, majd egyesével nekipöckölünk a pár méterre álló gyanútlan kisgyereknek. Lényegében annyi a teendőnk, hogy kivédjük a nyilacskák formájában nagyon, nagyon lassan felénk közeledő támadásokat a megfelelő billentyű lenyomásával. Minél pontosabban blokkolunk, annál jobb értékelést kapunk, ami nem jelent semmit azon kívül, hogy ennek függvényében a meccs végén egy kicsivel több pénz ütheti a markunkat. Ahogy haladunk előre formula valamicskét bonyolódik, vagyis van, hogy a nyíllal ellenkező irányba kell blokkolni, illetve bizonyos támadásokra nem szabad reagálni, mert különben sérülsz… és most írnám, hogy stb, de ennyi, nincs több mechanika. Már ha nem számítjuk ide, hogy Danielle és Wummy képesek tölteni az életerejüket, mikor megsebeznek minket. Ez a vámpír esetében nyilván érthető, a bennszülött lánynál valamivel kevésbé, de már túl vagyunk azon a ponton, hogy ilyen következetlenségek egyáltalán megzavarják az erkölcs és erény teátrális pusztulása miatti katatón közönyünket.

„Wummy… help spirits… have many… baby ♡”

A nem túl kimunkált formula szépséghibája csupán csak annyi, hogy ha az összes iránygombot egyszerre nyomod le, akkor a játék úgy regisztrálja, hogy a megfelelőre böktél, így gyakorlatilag csak akkor fogunk megsebesülni, ha elalszunk a képernyő előtt. De nagy valószínűséggel még akkor is jut elég időnk kivédeni a kontinensek mozgásának sebességével érkező ütéseket. Eltúlzom, persze, ráadásul ha fejlesszük a Dynamic Vision képességet, mellyel javítjuk a karakterünk reakcióidejét, a támadások még lassabbak lesznek, nagyjából annyira, mint amennyire Brian utálja a rómaiakat, vagyis NAGYON. Mindegy. A zsenialitás határát súroló taktikánkkal szép lassan kifárasztjuk ellenfelünket, aki egy adott számú blokkolás után kifullad, és hagyja, hogy a JoJo’s Bizarre Adventure ikonikus “ORA ORA ORA” ütéscunamiját idéző pofonsorozattal (melyet a bal és jobb nyilak felváltott püfölésével valósíthatunk meg) szétöklözzük őt. Nyugalom, nem sérül meg, mert mi humánus nőverők vagyunk, csak a ruháit szaggatjuk le! Ezt ideális esetben pontosan háromszor kell megtennünk, mikor is bevihetjük a kegyelemdöfést a legyengült és emocionálisan megingatott ellenfelünknek: először a megfelelő beszédopció kiválasztásával verbálisan, majd pedig ököllel, megnyerve így a mérkőzést. Első harcunk alkalmával például bevetjük azt az igazán mesteri húzást, hogy szerelmet vallunk Katie-nek, akinek temperamentuma, erőszakos viselkedése és bandavezéri státusza miatt még sosem volt része ilyesmiben, majd mikor érthető módon megzavarodik, meghatódik és beleegyezne egy randevúba, Hoff a trademarkSorry, bitch!“-egysorossal beviszi neki a jobbhorgot. Meg kell mondanom, a nyilvánvaló és borzalmas emberalattiságtól eltekintve ezek a legviccesebb pillanatai a játéknak, és ha figyelembe vesszük, hogy utána következik egy szívmelengető és meghitt erőszakjelenet, akkor teljes bizonyossággal elmondhatjuk, hogy felesleges a pokolbéli hotelszoba foglalással bíbelődnünk, már elkülönítettek számunkra egy egész szintet, festői panorámával a lávatengerre és az izzó homokon ropogósra sülő farizeusokra.

Meet new and interesting people all around the world!

Szóval némi elegáns eufemizmussal élve, a harcrendszer nem túl kiforrott, így a játékmenet még akkor sem tartogat komoly kihívást, ha nem üresítjük ki az említett exploit használatával. Viszont a Waifu Fighter rendkívül könnyűvé válik akkor is, ha botor módon arra vetemedünk, hogy fejlesszük a karakterünket: megnövelhetjük Hoff életerejét, így több mozgásterünk marad, ha valami elképzelhetetlen oknál fogva hibáznánk (nem tudom, mondjuk elmegyünk ebédelni, és úgy felejtjük a programot…); a korábban említett Dynamic Vision erősítésével emberünk érzékei kiélesednek, és az ellenfelek támadásai tovább lassulnak, így már nyugodtan ledőlhetünk akár egy délutáni sziesztára is, nem maradunk le semmiről; a támadóerő értelemszerűen a sebzésünket fokozza; ami pedig az állóképességet illeti, a leírás szerint arra jó, hogy megnövelje a sikeres blokkolások esélyét… de hát basszus, azért blokkolunk, mert megnyomjuk a megfelelő gombot! Nem százalékos érték, mint egy RPG-ben. Mit kell itt a szerencsére bízni? Arra tudok gondolni, hogy esetleg megkönnyíti a tökéletes védekezést, és ezáltal több pénzhez juthatunk a meccsek után, de őszintén fogalmam sincs. Talán Hoff álló… képességét növeli meg, és ha nem adunk rá pontot, akkor hősünk impotens lesz, vagy valami.

Amint az a mellékelt képekből is kitűnik, a karakterdizájn és a feloldható grafikák kifejezetten mutatósak, csak hát kevés az a 20 CG. Mellőzve az adekvát terminológia további használatát, mondjuk úgy, hogy ennyi étvágygerjesztőnek sem elég. Ha az lenne a cél, hogy a játékos a cipzárja után kapkodjon, akkor mindenképpen, annál is inkább, mert a rape fantasy nem mindenkinek kenyere. Egyébként ha már itt tartunk, van még egy észrevételem, amit érdemes lehet körüljárni: az ilyen kevert (mű)fajú programok esetében mindig felmerül a kérdés, hogy miért implementálnak olyan játékmenetet, mely aktívan ellentart a történet vagy az pornográf jelenetek által kiváltani kívánt hatásnak? A QTE-re való reagálás (bár itt inkább slow time event-ről beszélünk) és a reflexeink próbára tétele nem olyasmi, ami… nos, elősegíti a szexuális tartalomban való elmélyülést. És nyilván ez lenne a cél, mert amúgy nem abból állna a harc, hogy leszaggatjuk az ellenfeleink ruháit, felfedve azok dús idomait. Ugye tudjuk, a legtöbb női harcművész vagy sportoló homokóra alakú testtel és sárgadinnye méretű mellekkel rendelkezik. A 0 százalékhoz tendáló testzsír-arány inkább csak javaslat, mint elvárás! Teljesen életszerű, amíg nem gondolsz bele!

„I can’t belive you got an erection while being sucked… You humans are so kinky…”

Zavaró, amikor összefolyik a gameplay és az explicit erotika, mert csak gyengítik egymás hatását. Bármelyikre is akarjon a játékos koncentrálni, a másik mindig elvonja a figyelmet. Azzal együtt, hogy értem (és alapvetően helyeslem) az igényt az interaktivitásra, számomra ezek a fejlesztői döntések szinte kivétel nélkül bizarrnak hatnak. Persze itt nem vonhatok le általános érvényű következtetéseket, de feltételezem, hogy mivel a gyíkagyunk nagyjából hasonlóképp működik, így mások számára is megkifogásolható ez a gyakorlat. Persze a Waifu Fighter esetében ezek az elemek többé-kevésbé elkülönülnek, viszont cserébe túl gyorsan váltják egymást: az egyik percben még a Guitar Hero retardált unokatestvérével szórakozunk, a másikban pedig beledobnak minket egy nukige visual novel-be, hogy tessék paraszt, erőszakolj, és élvezd! A végeredmény egy kifejezetten identitászavaros, képtelen egyveleg, mely valódi mélység hiányában nem túl látványosan, de mindkét ponton elbukik.

Na gyerekek, így születik az abortusz!

A játék eredetileg kínaiul készült, és az angol fordítás… nos, kissé nyegle. Nem olyan hibákról van szó, melyeket ide lehetne idézni, hogy szörnyülködjünk, egyszerűen érződik a kellő nyelvismeret hiánya. Valószínű azonban, hogy a 2023 harmadik negyedévére esedékes Steam-es debütálásig (elméletileg Waifu Warrior címmel fog megjelenni, és igen, én is értetlenül állok a névváltoztatás előtt…) még faragnak kicsit a szövegen, szóval ez legyen a legkisebb gondunk. Ami a zenét illeti, első osztályú OST-t kapunk. Egyik számot sem fogjuk csak úgy külön meghallgatni, de tökéletes aláfestői a játék történéseinek. Ugyanígy csak dicsérni tudom a szinkronszínészek teljesítményét is, akik mindent kihoztak a mandarin mako… khm… a gyönyörűséges kínai nyelvből, mely oly kecses és finom, mint egy kristálytiszta hajnali harmatcsepp, mely lassan végig csordogál egy Toi Toi wc hűs műanyagfalán. Valószínűleg emlékezni fogok erre a poénra, mikor egy hszincsiangi átnevelőtáborban kirugdossák majd a fogaimat.

Mindent összevetve a Waifu Fighter egy dicséretes próbálkozás, mely sikertelenül kísérli meg több műfaj ötvözését. Minden komponensét megvalósították már külön is, ráadásul nagyságrendekkel kompetensebb módon. Elbukik, de bukása dicsőséges és végtelenül maszkulin. Nem lehet komolyan felháborodni az amúgy gusztustalan és elítélendő alapkoncepciója miatt, mert az egész játék annyira komolytalan és vicces, hogy ezzel elérvényteleníti a saját durvaságát. Normalizálja ezáltal a nők tárgyiasítását, és a sérelmükre elkövetett erőszakot? Aligha. A készítők következetesen kerülték az abúzus valódi ábrázolását, így ha nem tudnád, hogy mi zajlik a képernyőn, könnyűszerrel benézhetnéd konszenzuális együttlétnek. Nincs vér, sikítás, rúgkapálás, és a tiltakozás gesztusai is olyan gyengék, hogy majdhogynem betudhatók a játszma kellékeinek. Jó-e vagy rossz, hogy az események valódisága így le lett tompítva? Nem tudom. Talán ez is olyasmi helyzet, mint amiről a többek közt nemi erőszakért 30 évre elítélt R Kelly azt énekli, hogy „My mind’s telling me no, but my body, my body’s telling me yes!” Bárhogy is legyen, a Waifu Fighter tényleg kihagyható darab. Érdekes, de nem ELÉGGÉ érdekes. Bár arcpirítóan rövid, még így azt a kevés időt sem érdemli meg. Rá se ránts! És ezzel a kéretlen, kétértelmű szófordulattal zárom is soraimat! 麻辣川雞!

4 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás
Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Összes hozzászólás megtekintése

Még több Játékkritika