logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Játékkritika / 2015/07/23 / Szerző: Kitahito

Contradiction: Spot the Liar!

Élőszereplős játékok. Ez a ritka állatfaj az utóbbi évtizedekben a kihalás szélére sodródott: presztízse erősen a 0 felé konvergál, a kereslet rá legalábbis megkérdőjelezhető, és az elkészült produktumok minősége sem indokolja, hogy repetázni akarjunk belőlük. Viszont ott van az alvó lehetőség, a tiszta potenciál, mely csak arra vár, hogy avatott kézzel kiaknázzák. A Contradiction még messze nem a kívánt tiszta érc, de jelzi, hogy érdemes tovább koptatni a csákányunkat ezen a sziklafalon.

Contradiction 0

Az élőszereplős anime feldolgozásoknál talán csak az élőszereplős videojátékoknak rosszabb a renoméjuk. Legalábbis az én szememben. A Who shot Johnny Rock, Mad Dog McCree és a Crime Patrol után igazán előítéletessé váltam ezzel az elfeledett műfajjal szemben. Oké, lézerjátékok voltak, érdemi történet, dialógusok, vagy színészek nélkül, de akkor is… nehéz úgy elképzelni ezeket a futószalagon gyártott szörnyszülötteket, amíg még nem próbáltad ki őket. Ha egy csapat nagyon részeg, nagyon lelkes és nagyon csóró fiatal kitalálja, hogy amatőr akciófilmet készít, a a végeredmény nagy valószínűséggel nívósabb lesz a fent említett címek bármelyikénél.

Aztán véget értek a ’90-es évek, a játéktermek elnéptelenedtek, majd bezártak, és az élőszereplős játékok is visszább vettek a kezdeti lendületből. Évtizedekig meghúzódtak a háttérben, várva erőt gyűjtve a következő rohamra. És úgy néz ki elérkezettnek látták az időt a visszatérésre. A Contradiction egy hamisítatlan angol produktum, egyenesen a Kickstarterről. Egy teljesen amatőr csapat, a Baggy Cat fejlesztette és adta ki, mikor is? 10 nappal ezelőtt? Nekem pedig elég hamar szemet szúrt, és mivel mindössze 10 Euróba került, úgy gondoltam adok neki egy esélyt. Egy kicsit legalább megtornáztatja a nevetőizmaimat!

„I just wanted to ask a few questions about Kate and Atlas, if that’s OK.”

Mit kapunk tulajdonképpen? Egy élőszereplős murder mistery játékot, ahol Jenks nyomozó bőrébe bújva kell egy gyanús körülmények között bekövetkezett halálesetet felgöngyölítenünk, mely egy jelentéktelen brit kisvárosban, Edentonban esett meg. Az ígéretes jövő elé néző fiatal lány, Kate belefulladt a közeli tóba. Persze mint az ilyenkor lenni szokott, senki nem tud semmit, így a szervek szőnyeg alá is söpörnék az ügyet (suicide… next!), ám itt jön a képbe Jenks, kinek feltett szándéka, hogy megtalálja a feltételezett gyilkost. Legalábbis gondolom, hogy valahogy így történhetett, mert a játék indításakor in medias res bekerülünk a kisváros főterére, és információhiányosan rohangálva kell kitalálnunk, hogy mi is a teendőnk.

Detective Inspector Jerks on the case!

Ami azt illeti van egy prológus, amit a menüből érhetünk el, de a harmadik “fejezetig” észre sem vettem. Azt azért nem mondanám, hogy a játék nem fogja a kezünket: az első pár interjú alatt folyamatosan kapjuk az instrukciókat, hogy mit is csináljunk magunkkal, illetve hogyan mutathatunk rá a tanúvallomások ellentmondásaira. A játékmenet az elején kicsit döcögősen indul, de hamar bele lehet jönni. Ahogy egy magára valamit adó nyomozó, mi is felporszívózunk minden lehetséges bizonyítékot, és lejegyzetelünk minden apróságot, legyen az lényeges, vagy teljesen irreleváns. Aztán megkérdezhetjük a kihallgatott személyt, hogy mit tudnak mondani róluk, melynek eredményeképp kapunk egy csomó állítást. Ezeket aztán “ütköztethetjük”, és ha ellentmondást találunk, akkor új mederbe terelődik a beszélgetés, a nyomozónk elkezdi a verbális vérszívást, melynek köszönhetően újabb információkhoz jutunk. Így haladunk szépen lassan az ügy megoldása, és a végkonklúzió felé, melyet nem fogok lespoilerezni, de azt megígérhetem, hogy igen kielégítő.

Typical detective stuff, eh? Igen. Viszont kihívást jelent eljutni az összefüggésekig, és igazán kielégítő, ha szagot fogunk. Az elején még csak a sötétben tapogatózunk, de aztán szépen lassan kikörvonalazódnak az események. A történek engem végig lekötött, még akkor is, ha nem volt túl egyedi, mégis volt valamiféle megfoghatatlan varázsa, talán pont az élőszereplős mivolta miatt. Egy interaktív film érzetét keltette. Az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy ki a gyilkos, vagy hogy van-e egyáltalán gyilkos. A városban mindenki gyanús. Persze nyilván vannak, akik sokkal gyanúsabbak a többieknél, például a közeli indoktrinációs céges szekta vezetői.

„We are a training company, we are not Devil worshippers, what kind of a question is that?”

Na, róluk szívesen és nyugodtan beszélhetek, de ha valaki meg akarja magát óvni a részletektől, akkor nyugodtan ugorjon át mondjuk… három-négy bekezdést. Ezzel együtt. Bár a csattanót jelen esetben nem szükséges lelőnöm, és nem is fogom megtenni, azért jobb az óvatosság! Szóval, ez a kis csoportosulás, mely Atlasnak nevezi magát, igazán érdekes színezetet adott a játéknak. Ők hozták be a misztikus vonulatot a történetbe, és borítékolható volt, hogy valamilyen módon kapcsolatban állnak a tragikus eseménnyel. Ez egy vállalat, amely… tanulókat (híveket) toboroz, és egy speciális, némiképp paganista tréninggel kiképzi őket arra, hogy tökéletes céges alkalmazottak legyenek. Leegyszerűsítve, az elveik a következőek:

Stopit Ömma, yo ár a fokin’ liar!

A jelölteknek meg kell szabadulniuk a régi személyiségüktől, hogy szabadok legyenek.
A társadalom felesleges fékeket aggat a személyiségre, mely megakadályozza az egyént abban, hogy sikeres, és teljes mértékben önazonos lehessen.
Az ember mindent megtehet, és mindet meg is kell hogy tegyen az előrejutásért, ha kell, átgázolva másokon.
Az erkölcs felesleges, akárcsak a bűntudat, mert gátolják az ambíciók kiteljesedését.

Nagyon érdekes. Tökéletes, morális gátak és megbánás nélküli alkalmazottak, sikerre ítélt, agymosott wannabe-pszichopaták, akiknek egyetlen igényük van az életben, mégpedig hogy egyre magasabbra jussanak, egyre nagyobb darabot ragadjanak ki maguknak a világból, és ezért szó szerint mindent képesek megtenni. Lesújtó(an igaznak tűnő) az az elképzelés, miszerint az üzleti szférában egyfajta hobbes-i természeti állapot uralkodik, ahol folyamatos harc folyik a résztvevők között, nincsen semmiféle íratlan becsületkódex, moralitás, vagy bajtársiasság, csak egymásnak feszülő érdekellentétek, akár egymás torkának szorított kések. Azok a szereplők, akiket visszatart bárminemű társadalmi hozadék, az vereségre vannak kárhoztatva. Szükségszerűen. Tehát az Atlas győzteseket gyárt, és eladja őket különböző cégeknek, hogy ténykedésükkel tovább emeljék azok színvonalát.

„Just business, Inspector.”

Minden jelentkezővel kitöltetnek egy személyiségtesztet, ami kideríti, hogy alkalmasak-e jelöltnek. Majd ha felvételt nyernek, csoportos foglalkozásokon, tréningeken és vizsgákon vesznek részt, hogy kirostálják a silány anyagot. Akik bennmaradnak, kapnak egy személyes “trénert”, aki szintén a jelöltek közül kerül ki. Ezek aztán egyre merészebb és bizarrabb módszerekkel gyilkolják le a növendék személyiségét, egészen addig, míg csak egy üres, tiszta váz marad. Lecsupaszítva minden felesleges sallangtól, érzelemtől és szociális hozadéktól, a kész termék kifogástalan munkaerő lesz, minden valószínűség szerint teljes és boldog életet élhet, mivel olyan minimálisra csökkentették az igényeinek a skáláját, hogy azokat már aprópénzért képes lesz megvásárolni. Miért olyan kísértetiesen ismerős nekem valahonnan ez az egész koncepció? Vajon miért? Rémlik, mintha hallottam volna mostanában egy kétes hírű csoportosulásról, amely nagyon hasonló elven működik, és egy bizonyos sci-fi íróhoz köthetőek, de a világért sem akar eszembe jutni a nevük… szcientifisták? Tudományológusok? Nem… na mindegy.

-Állj át a sötét oldalra, mr. Potter!

We make perfect employees, month by month. Thats ALL we do. What big business needs, more than anything else, is non of this altruistic, goody-goody crap. What we look for is people with ambition, no ethic, push, greed is good, alright? We don’t deal with all this confort stuff. The survival of the fittest, that’s all it is. There’s no higher purpose, no big plan. There’s nothing at the end of the rainbow… except what you have, and what you can enjoy here-and-now.” – Ez volt számomra a játék tetőpontja: mikor az Atlas vezetője, Paul elmondja a monológját. Amatőr színészekről beszélünk, de ez a fazon annyira jó, hogy az egyszerűen elképesztő. Jelenléte van, méghozzá gonosz, antikrisztusi jelenléte. Az artikulálása olyan, mintha a Star Wars Uralkodóját kevernéd Pitonnal a Harry Potterből. Futkosott a hátamon a hideg és libabőrös volt a karom, annyira beleéléssel beszélt a fazon. Helyenként pettyet túljátszotta a szerepét, de még az a modorosság is jól állt neki. Fenomenális volt. Nyugodtan állíthatom, hogy már önmagában emiatt érdemes végigvinni a játékot.

Paul kivételével a többiek igencsak… gyengécskén muzsikáltak. A nők (Emma, Rebecca) már-már elérték a hihetőség határát, Ryan (Paul fia) viszont valahogy nem mozgott együtt a forgatókönyvvel, és rendre ripacskodásba, túlgesztikulálásba fúlt a játéka. Simon, Emma pasija egész természetes alakítást nyújtott, viszont a főszereplőnk, Jenks… na ő valami tragikus volt. Elképesztően irritáló nyomoronc… folyton grimaszolt és nagyívű, teátrális gesztusokkal vezette be a kérdéseit. Lehetséges, hogy ilyennek kellett lennie. Elvégre ha az interjúalanyok figyelmét lefoglalja, hogy képzeletben kitépjék a nyomozó nyelőcsövét, akkor nehezen tudnak a hiteles kamuzásra koncentrálni. Okos taktika. Mindenesetre ha elfogadjuk, hogy ez egy ilyen… különc alak, akkor egy idő után akár szerethetővé is válhat. Valószínűleg nem fog, de hagyjuk meg a lehetőséget, legalább retorikai megfontolásból. Őszintén szólva egy komolyabb mezőnyben Paul kivételével az összes szereplőt bottal kergetném le a színről, de egy ilyen kaliberű, amatőr produktumban szerintem egész jól megállták a helyüket.

„Oh come on Inspector! I know what you’re thinking, but there’s no way Kate could have had access to them.”

A zenék és az effektek egyébként tűrhetőek, bár nem adnak hozzá túl sokat a játékhoz. Ami az irányítást illeti, kissé nehézkes, de megszokható. Elég idegesítő tudott lenni, hogy sokszor láttad az ellentmondást az állítások között, de meg kellett találnod azt a két mondatot, amit a játék a logikátlanság demonstrálására kiszemelt, más, hasonlóképp szemet szúró hülyeség nem használható fel erre a célra. A másik probléma (és ez főleg a végén lesz nagyon kellemetlen), hogy mikor észreveszünk egy logikátlanságot, és szembesítjük vele a kihallgatott személyt, akkor az új állítások nem oda kerülnek, ahol lenniük kéne, hanem az alá a bizonyíték alá sorolja be őket a program, amely alatt az ellenállítás szerepelt. Így előfordulhat az, hogy az “Üvegek Simon kocsifelhajtóján” alá bekerül az a mondat, hogy “Ryan nem szeret gitározni”. (Persze ez így konkrétan nem történet meg). Ami elég zavaró, ha 20-25 bizonyíték alatt szereplő kb. 100 állítást kell áttekinteni, de ettől még nem dől össze a világ.

It’s a trap!

Voltak apróbb bakik is, például a tó túloldalán két ember elvileg 6 órán keresztül folyamatosan nézett egy csónakot. Nyilván egyszerre vették fel az összes jelenetek, aztán amikor este lett, ráküldtek egy kékes szűrőt a kamerára, vagy egyszerűen csak utódolgozták a felvételt. Az is vicces volt, mikor az alkoholista srác úgy ivott a Vodka Royalos üvegből, hogy nem volt lecsavarva a kupakja. Hardcore. Voltak random idegenek, akik egy vágás miatt eltűntek, helyenként belógott a képbe a mikrofon és látszódott a kamera a tükörben, a bárban pedig hatalmas nyüzsgés zaja hallatszik, pedig senki sincs sehol. De ezek mind betudhatóan annak, hogy kis pénzből, nagy lelkesedéssel, és amatőr csapattal készítették el a játékot. Azon csodálkoztam, hogy az amatörizmusból és pénzhiányból adódóan nem jelentkezett több, vagy komolyabb hiba.

Mit mondhatunk, a kilencvenes évek hatalmas presztízsvesztése után az élőszereplős játékok végre visszatérnek a játékvilág ülepítőmedencéjéből? Talán. Ennyi még nem elég, de azt hiszem az irányvonal már megvan. A Contradiction: Spot the Liar a maga 5 órás játékidejével is megér minden eurót. Messze nem tökéletes, de minden hibájával együtt is élvezetes és szerethető darab. Már a puszta létezése is mutatja, hogy van igény az ilyen jellegű szórakozásra. A finoman szólva is kedvező fogadtatás (jelenleg 10/10 a Steamen) pedig csak megerősíti a tényt, hogy tényleg jelen van a kereslet. Kész vagyok megbocsátani neki az esetlenségét. Végig egy vállalható középnívón egyensúlyozott, de voltak benne bizonyos momentumok, melyek emeltek a színvonalon. Összességében kellemesen csalódtam! Bár olyan alacsonyak voltak az elvárásaim, hogy ez nem sokat jelent. Mindenesetre csak így tovább, reméljük látunk még hasonló címeket a közeljövőben!

6 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Posztolok, tehá...

Következő kritika:

Katona Klári: Í...

Még több Játékkritika