Magyar hazánkban az önfentartás legősibb ösztönévé csomósodott czinizmus régtől fogva belénk oltotta ama keserű, ámde fölöttébb hasznos tapasztalati igazságot, miszerint mindannak, ami oly szépnek mutatkozik, hogy igaz volta iránt a józan honpolgárban kétely támadhat, előbb-utóbb sötétkék kérge nő. A folytatást a nyájas olvasó bizonyára maga is jól ismeri. Betört koponyák, gumilövedék által kilőtt szemek, vízágyú, fejmagasságban röptetett füstgránátok. A kelet-európai demokráczia szerényebb, savanykásabb kivitele, mely ugyanazon politikai eszmének csupán kissé olcsóbb anyagból szabott, helyenként vérrel foltozott változata. Ünnepnapokon ugyan elővétetik, kikeféltetik és a tisztelt közönség előtt közszemlére bocsáttatik, ám közelebbről szemügyre véve, a szegélyén még mindig ott sötétlik a csendőrcsizma nyoma.

Az illiberális államrend tizenhat esztendeje mindössze tovább pallérozta bennünk azon reflexet, hogy bölcs és előrelátó eljárás már jó előre összerezzenni attól is, ami még be sem következett. Ez korántsem gyávaság, s még kevésbé a kisember szervilis hódolata a mindenkori hatalmasságok előtt. Inkább a test mélyebb tartományaiban őrzött nemzeti tapasztalat, melyet az értelem ugyan örömest feledésnek adna, ám a lapoczka, a tarkó és a görnyedni tanult gerincz makacsabb levéltárosnak bizonyul.

Az ember szinte várja a gumibotot. Nem tudja, elölről érkezik-e avagy hátulról, jobb felől-e vagy bal felől. Mindössze afelől lehet bizonyos, hogy midőn lesújt, fájni fog.

Nemrégiben ismét ránk szakadt a szabadság. Kevéssel utóbb pedig a nyári hőség.

Negyvenfokos kánikula idején Budapest székesfőváros egy roppant, rosszul szellőztetett ipari kemencze alakját ölti magára. A klímaváltozás eme gyászos rémével még a XIX. század derék városatyái sem számolhattak, kik bizonyára azon hiszemben éltek, hogy az emberiség legsúlyosabb jövendőbeli gondja a lóvasút menetrendje és a rakparti vámhivatal lesz. A jövendő nagyvárosát nyilván széles boulevard-okkal, árnyas fasorokkal és haladó szellemű közvilágítással képzelték el, ám a provincziális valóság közbeszólott.

Így hát izzad a beton, izzik az aszfalt, a házak homlokzatára szerelt légkondiczionáló masinák pedig rántott hús szagával terhes leheletüket egyenest az alant elhaladó honpolgár arczába okádják. E derék szerkezetek odabent a polgári jólét hűvösét szolgáltatják, odakünn pedig készségesen visszaadják a köznek mindama fojtogató és szagos forróságot, melytől módosabb embertársainkat megszabadították. A levegő tehát nem hűt, csupán tüdőről tüdőre vándorol, mintha ugyanazon forró, elhasznált lélegzetet adogatnánk körbe.

S igen, ránk szakadt a Pride is.

Ily alkalommal a citoyen öntudatos szolidaritása az utczára hajtja a magamfajtákat, kik e fennforgásban sem közvetlenül érintve, sem különösebb személyes érdekkel fölruházva nincsenek, legföljebb holmi daczos ragaszkodást táplálnak az elemi humánum, a jogegyenlőség s más efféle, bohózatosnak ítélt, a modern államvezetés szempontjából pedig nyilvánvalóan terhes eszmék iránt.

Tehát: marsch ki a melegbe!

Várom a megafont. Már tudniillik a rendőrségit. Azt a hivatalos egyhangúsággal recsegő, érczes férfihangot, mely a tömeget fölszólítja, hogy oszlását haladéktalanul kezdje meg; ellenkező esetben a m. kir. rendőri karhatalom a szükséges és természetesen arányos intézkedéseket foganatosítandja. Ámde a közeli Pride-kamionról csupán queer techno dübörög. Joggal vélné az ember, hogy ennek nem volna szabad ily egyszerűen történnie.

Deák tér, majd Astoria. Semmi. Csupán ama «kurvameleg», miként azt az árnyékban mellettem pihegő drag queen röviden, velősen és a meteorológiai tudomány legújabb eredményeivel tökéletes összhangban megállapítja.

A menet lassan halad előre. Ki permetező alkalmatossággal, ki legyezővel, ki egy gondosan összehajtogatott képes újsággal próbál enyhíteni sorsán. Mindenki azon csekély árnyékfoszlányokat lesi, melyeket az utcza nagy ritkán, szinte kegyelmi adomány gyanánt fölkínál. Ki ilyet talál, azon nyomban birtokba veszi, s tekintetével oly féltékenyen őrzi kincsét, mintha ama hűvös járdafoltra nézve tulajdonjoga telekkönyvileg is biztosíttatott volna. Az utcza népe verítéktől csatakos, elgyötört, s mégis örvendező. A szabadság e délutánon nem valamely fennkölt államelméleti fogalom, sem pedig a képviselőházban elmondott, jegyzőkönyvbe vett szónoklat. A szabadság fél palaczk langyos víz, néhány négyszögöl árnyék, továbbá annak jóleső és még mindig kissé hihetetlen tudata, hogy „ezt most lehet”.

Az emberfolyam partján eközben önjelölt prédikátorok állanak, s az Úr szeretetét oly rettenetes hangerővel hirdetik, mintha a Mindenható netalán nagyothallana. Láthatólag mélyen sérti őket a repentenczia teljes hiánya. A sokaság nem tér meg, nem borul térdre, s tévelygését be nem látja. Az istenítélet elmarad, mi pedig átkelünk az Erzsébet hídon. Ott molinókkal fölszerelkezett vármegyések fogadnak bennünket, kik a nemzeti ellenállás nehéz szolgálatját teljesítik a tűző napon. Arczukon komor elszántság ül: ama zord kifejezés, mely többnyire oly emberek sajátja, kik az általuk képviselt ügyek kimenetelére vajmi csekély befolyással bírnak.

Lassan rákanyarodunk az Attila útra. Még mindig semmi. E megátalkodott eseménytelenség lassanként már nyugtalansággal tölti el az embert. Mintha a történelem valamely rosszindulatú rendezője a kulisszák mögött időznék, s csupán a kellő pillanatra várna, hogy elővezesse gondosan tartogatott végkifejletét. Jól ismerjük már a sors eme alantas tréfáit: minél tovább késik a csattanó, annál kevésbé bizonyos, hogy pusztán dramaturgiai természetű.

Botrányos! Sem hatósági fölszólítás, sem lovas attak, sőt még látványos provokáczió sem kínálkozik, melyből estére valami kellőképpen zaftos képsor volna összevágható a híradó tisztelt közönsége számára. A sajtóipar szempontjából e béke már-már közérdeksértő egyhangúság.

Csupán a tikkadt sokaság marad, mely e ponton már inkább túlél, semmint felvonul. A zászlók azonban kötelességszerűen lobognak, a techno lüktetése nem szűnik, s megmarad ama különös, makacs jókedv is, mely már önmagában illetlenségnek hat a tizenhat esztendős lázálmából éppen csak fölocsúdni próbáló hazában. A régi leczke azonban mélyre ivódott: szem lesütve, pofa lapos. Nincs itt, kérem, semmi látnivaló!

A megviselt tömeg végezetül kitámolyog a Vérmezőre, ahol ismét csak… semmi. Ifjak hűsölnek pokróczaikon a fák alatt. A színpadon zene szól. Némelyek tánczolnak, mások a gyepen hevernek, s akadnak olyak is, kik már csak tekintetükkel követik az eseményeket, mert testük minden egyéb közéleti ténykedést határozottan megtagadott.

S természetesen megjelennek az elmaradhatatlan pereczesek is. Ugyanazon mozgóárusok, kik más ünnepi alkalmakkor trikolór kokárdákat, nemzeti lobogókat és honfiúi kebleket dagasztó műanyag csecsebecséket kínálnak fölöttébb borsos áron, ezúttal szivárványos merchet bocsátanak a tisztelt publikum rendelkezésére. Az eszmék jönnek és mennek. Kormányok buknak, új rendszerek nőnek ki a porbul, szobrok emeltetnek és ledöntetnek, a történelem kereke csikorogva fordul egyet, a mozgóárus pedig húsz percz alatt lecseréli portékáját. Kínai nagyker. Ötezer forintos LMBTQ-napszemüveg. Budapest örök. Csupán a rongyok színe változik.

Vérmező tehát van, vér azonban nincs. A próféczia ezúttal nem teljesedik be.

Az ember mindazonáltal folyvást a szeme sarkából figyel. Nem azért, mintha valóban az ütleget várná, hanem mert ha mégis kijutna belőle, legalább ne érje egészen készületlenül. Tizenhat esztendő alatt nemcsak az alkotmányt lehet átírni, hanem a reflexeket is. A test azonban, sajnálatos módon, lassabban sajátítja el a szabadság tudományát, mint a Btk. E görcsöt kioldani belőle; elhinni, hogy a semmi ezúttal valóban semmi, s nem csupán a következő verést megelőző, baljóslatú szünet; továbbá elfogadni ama különös lehetőséget, hogy ami túlságosan szépnek látszik ahhoz, hogy igaz lehessen, néha mégis igaz lehet.

Nos, ehhez még idő szükségeltetik.

- Kitahito

Megosztás