Délelőtt tizenegy óra táján járunk. Süt a nap, szól a zene, a bográcsokban pedig boldogan rotyog az akármi: lecsókezdemény, gulyásféle, a hús, krumpli és hagyma szentháromsága gyöngyöző zsiradékban, vagyis minden, ami ilyenkor az üstök alján a füsttel és izzadtságszaggal valamilyen kollektív népi élménnyé fő össze. Nem is az a lényeg, hogy pontosan mi készül. Csak finom legyen. Csak elég legyen. Csak legyen.

Papíron persze egy ilyen alkalomnak vannak szabályai. Ki mit főz, mennyi idő alatt, kinek veregetik meg a vállát végül. Csakhogy itt a főzőverseny-alibi hamar kenődik szét pörköltszaftként a valóság ajkain: ahol sokaknak az a kérdés, jut-e meleg étel, ott a gasztronómiai finomkodás elég hamar leteszi a díszzsebkendőt. Elvégre az első és az utolsó helyezett főztjét is ugyanazzal az elégedettséggel emészti el a nélkülözők csillapíthatatlan éhsége.

A retró cringe-báj az efféle szabadtéri programok elmaradhatatlan jellegzetessége. Minden ismerős egy kicsit: a zene, a por, a műanyag tányér, műanyag pohár, műanyag jókedv. Az ember szinte visszaréved azokba a boldogabb időkbe, amikor a fogtörés veszélyével fenyegető majálisos törökméz majszolgatása közben a legnagyobb gondja az volt, hogy a szadista Edit néni hétfőn vajon bent lesz-e az óvodában. Szinte. A nosztalgiával is jól lehet lakni, csak nem érdemes. Itt ma más van terítéken.

A Szeretetkommandó rögtönzött táborától néhány lépésnyi távolságra egy kültéri edzőpark található, ahová a közeli elit lakóparkból Patrick Bateman-arcú, gondosan porciózott fehérjeporon és önoptimalizáláson edzett céges cápák járnak elégetni az avokádókrémes pirítóst. Az egyik oldalon a kalória segítség, a másikon ellenség. Kondér és kondíció. Sertéshús és hasizom. Kis külvárosi szürreál.

Persze szó sincs tiszta allegóriáról, csak két, egymás mellé helyezett valóságdarabról, melyeknek elvileg semmi dolguk nem lenne egymással. A matematika szerint a párhuzamosok csak a végtelenben találkoznak, valószínűleg azért, mert ott már senki sem tudja ellenőrizni őket. Itt azonban ezek a vonalak egy zöldre festett lócán érték utol egymást. Úgy tűnik, a véletlen bátrabb, mint az euklideszi geometria.

Egy fájóan abszurd pillanatig ugyanis egymás mellett ült a „szeretetlevest” kanalazó hajléktalan és a lifestyle podcastet hallgató, kipattintott, proteinshake-et kortyolgató nagyvállalati ragadozó. Aki azt várná, hogy ez valamiféle filmvászon-kompatibilis jelenethez fut ki, az csalódni fog: a valóság ritkán rendez látványos katarzist. A helyzetben az volt a legkegyetlenebb, hogy nem történt semmi. Nem szakadt fel a társadalmi igazságtalanság bársonyfüggönye, nem hajolt senki senkihez a meghatottság álságos-kötelező mozdulatával. Csak ültek egymás mellett, a maguk kis buborékában: sütött a nap, szólt a zene, a bográcsokat pedig valakinek majd tisztára kell sikálnia.

Vajon miről beszélgettek volna, ha valamelyikük megszólal? Milyen közös pontja lehet két olyan életnek, melyek legfeljebb egy szocializmusból itt felejtett, rozoga padon találkoznak? Lakhatásról? Munkáról? Félelmekről és álmokról? A jóléti állam ideájáról a késői kapitalizmusban? Valószínűleg sosem tudjuk meg.

Aztán elfogy az ebéd, lehalkul a zene, a szervezők elkezdik összepakolni az asztalokat. Lassan kiürül a sportpálya: valaki hazamegy a lakóparkba, valaki pedig vissza oda… nos, ahonnan érkezett. Marad a zöld pad, marad a délutáni napsütés, távoli gyerekzsivaj, madárcsicsergés. És marad a mondat is, ami végül nem hangzott el, de kimondatlanul is ott lógott a levegőben:

– Szép időnk van, nem igaz?

- Kitahito

Megosztás