logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Kommentár / 2016/10/10 / Szerző: Kitahito

Kamubakik és kamuhumor.

A film véget ért. THE END. Majd egy kis bónusz jelenetben jön valami animált figura, és elfingja magát. A moziterem pedig őrjöngéssel határos kacagásban tör ki. Literszám csorog a könny és a nyál, a gyerekek kitépkedik tejfogaikat, és vérpermet kíséretében feldobálják őket a levegőbe, mint a konfettit. Egyesek az előttük ülők széktámlájába harapnak, hogy visszafojtsák a hisztérikus röhögőgörcsöt, mások üvöltve a moziterem falához csapkodják a fejüket, megint mások a földön agonizálnak. Kisvártatva lángszórós katonák lépnek a terembe, szoros sorfalat alkotnak a kijárat előtt, és elkezdik a fertőtlenítést.

End credit bloopers

Kedves olvasó, emlékszel azokra a szánalmasan erőltetett baki összeállításokra, amiket mindenféle animációs filmek végén lehetett (és sajnos még lehet) látni? Tudod, mikor a rajzolt karakterek kiszólnak a mesebeli kamerásnak, hogy “Basszus, Jimmy, ezt vegyük újra, jaj Jimmy, ezt most nagyon vegyük újra, mert rohadt hülyeséget mondtam, haha!”. Már gyerekként is éreztem, hogy itt és most valami nagyon bűnös dolog történik. Láttam a szüleimet, akik a kedvemért megpróbáltak mosolyogni, és én is megpróbáltam mosolyogni a szüleim kedvéért, de valójában mindenki kényelmetlenül érezte magát, mindenki tudta, hogy ez milyen végtelenül ciki, kivéve természetesen a készítőket, akik újabb és újabb frenetikusnak szánt jelenetecskével sürgettek minket a moziteremből való mielőbbi távozásra.

Mert ugye kedélyes kacagásról szó sem lehetett. És máig nem tudom eldönteni, hogy akik ezt a formulát kitalálták, azok valóban ennyire hülyének nézik-e a gyerekeket, vagy csak szimplán ennyire nincsenek tisztában a saját humortalanságukkal. Már egy 5 éves kölyök is pontosan tudja, hogy ezek az animációs karakterek nem tudnak bakizni, mert nem léteznek. Nincs értelme ilyen olcsó, kínos poénkodással közelebb hazudni a nézőhöz őket, mert amilyen ütemben közeledik Woody és Buzz a gyerekekhez, azok olyan (de inkább nagyobb) ütemben igyekeznek távolodni tőlük.

„*burp* Huh, I don’t remember eating that! Sorry everyone, I had that big burrito for lunch. Okay, i’m all right now. Sorry.”

Viszont ha már ennyire be akarjuk rángatni a valóságba ezeket a szerencsétlen rajzfilmfigurákat, akkor képzeljük el azt, ahogy Shrek a forgatás után átöltözik utcai ruhába, hazamegy, leül a TV elé sörözni, lerészegedik, majd a gyerekei szeme láttára hülyére veri a feleségét. Vagy mondjuk a jó Mulant, akit egy jelenet közepén elvisz a Kommunista párt titkosrendőrsége. Megnézném a lurkók arcát, mikor megmutatnák nekik, amint kedvenc Pocahontasuk egy vegasi kaszinóban rázza a seggét valami sztereotip őslakos sztripper ruhában. Pompás lenne…

Épp ezért ezt sosem fogják megmutatni. Úgy gondolom az animációs filmek végén lévő bakiparádénak valamiféle feszültségoldó szerepe kell, hogy legyen. Áruljátok el nekem, ha tudjátok: mégis milyen feszültséget kell feloldani egy gyerekmese végén? Nem valami depresszív drámába rántják be a nézőket, hanem egy olyan világba, ahol a jók szükségszerűen és elkerülhetetlenül győzedelmeskednek, a gonoszok pedig meglakolnak, és/vagy megjavulnak. Nincs itt szükség a comedic reliefre, sem pedig arra, hogy megmutassák nekünk a képzeletbeli díszleteket, a drótokat, a kamerákat, reflektorokat. Nincs szükség erre a talajtalan vicceskedésre sem. Az egész teljesen értelmetlen, bárgyú, és méltatlan. Talán csak nem arról van szó, hogy a készítők elirigyelték az élőszereplős szitkomok valós színészgárdájának kamu bakizásait? Nem elég nekik Eddie Murphy meg Rob Schneider hangja, még a szinkronizált karaktereknek is ripacskodniuk kell egy kicsit? Bárhogy is legyen, remélem az égi rendező hamar kigyomlálja ezt a szennyet a világból!

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Mortdecai

Következő kritika:

Öt éjszaka az ú...

Még több Kommentár