A Backrooms nem azért érdekes, mert maga a film korszakalkotó lenne. Nem az. Nem is azért, mert újraírná a műfaj szabályait. Hanem mert egy olyan, online térben született, virális rémálomképet használ, amely szokatlanul pontosan tapint rá a modern élet komfortburkában kitenyésztett ember egyik legelemibb félelmére: arra, hogy minden előjel nélkül kieshet az ismert valóságból egy olyan térbe, ami formailag ismerős, de funkcionálisan értelmezhetetlen. Sárga tapétás folyosók és szobák rendeltetésüktől elidegenedett labirintusa ez, ahonnan teljesen hiányzik mindaz, amitől egy tér belakhatóvá válik. A fojtogató némaságot csak az irodai fénycsövek folyamatos zümmögése töri meg. Mintha a civilizáció levedlett bőre alá csúsznánk be: minden emberi, csak épp semmi sem embernek való. A Backrooms-jelenség félelemmagja épp ezért nem az eltévedés, hanem az, hogy megszűnik a világban betöltött kivételezett pozíciónk, ahol a dolgok “értünk vannak”. Ez a limináris senkiföld nem ellenséges, csak teljességgel közönyös. Nem gyűlöl, csak nem vesz rólunk tudomást. Kikerülünk a társadalmi valóságból: a díszlet még áll, de már nem osztanak ránk szerepet. És ehhez nincs szükség egy természetfeletti átjáróra valami bútoráruház pincéjében, elég egy bedőlt albérlet, egy „váratlan leépítés”, egy széteső családi háttér, és máris kicsit más szögből pillanthatunk rá a városi létezés jól ismert közegeire.

A hajléktalanság társadalmi tapasztalata zavarba ejtően rokon ezzel a félelemmel. Igen, a hajléktalan ember jelen van, de megtanultuk nem észrevenni. Ott rekedt abban a kifordult valóságban, ahol a kültér átvette a beltér szerepét. A lakáskulcsos városi polgár titkos rémálma tehát nem az, hogy egyszer találkozik a szegénységgel: találkozik vele nap mint nap, és félrenéz. Attól retteg, hogy ő maga is átkerülhet abba az állandósult interzónába, amelynek létéről igyekszik tudomást sem venni. Hogy miközben lemállik róla az a polgári illúzió, miszerint vele ez nem történhet meg, elveszti az otthonát, a munkáját, stabilitását, a pénzét, családi hátterét, mentális tartalékait. Hogy egyszer csak nincs címe, nincs ajtaja, nincs hová hazamennie, és eltávolodik attól a társadalmi valóságtól, amiben addig magától értetődően volt helye.

Ha lecsupaszítunk minden felesleges elemet, ez a Backrooms igazi rokonsága a hajléktalansággal: nem a látvány, hanem az ontológiai törés. Az érzés, hogy a város teljes gépezete, amely másoknak a lakhatás, közlekedés, munka, pihenés vagy vásárlás színtere, számodra hozzáférhetetlen, funkciójától megfosztott kulisszává változott. A film is akkor működik a legjobban, amikor nem akar a folyosókon kóborló rémalakkal riogatni, hanem maga a folyosó válik félelemforrássá. Mert a modern világban akkor válik kozmikus szörnyeteggé az elidegenedett tér, amikor már sem kulcsunk, sem jogosultságunk nincs hozzá. A plázák, irodaházak, lakóparkok, ügyfélszolgálatok, várótermek, folyosók, alagsorok és aluljárók elvileg mind a kényelmünk infrastruktúrái, de csak addig, amíg fogyasztóként, ügyfélként, lakóként vagy munkavállalóként vagyunk bennük jelen. Amúgy pillanatok alatt képesek embertelenül közömbös közeggé válni. A horror itt nem vérben, hanem linóleumban, neonban és funkciótlanná vált négyzetméterekben gondolkodik.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a Backrooms titokban allegorikus szociodráma, vagy hogy tudatosan a hajléktalanság létélményéről beszél. Viszont a minimalista, szürreális térélmény, amelyre épít, zavarba ejtően jól rokonítható vele. A netes fenomén pont azért válhatott ennyire népszerűvé, mert felszínre hozza és átélhetővé teszi a félelmet, hogy a civilizáció vékony díszlete mögött ott húzódik egy másik, ridegebb tér azok számára, akiket a rendszer nem darál be, csak kihagy a leltárból. A társadalom “hátsó szobáinak” horrora. A kérdés pedig nem az, hogy van-e kijárat, hanem hogy meghalljuk-e egyáltalán, ha valaki odabentről kopog: · · · − − − · · ·

- Kitahito

Megosztás