logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2017/02/04 / Szerző: Kitahito

Végső cél: Az ismeretlen

Approaching the Unknown, avagy lassú és unalmas közeledés egy unalmas bolygó felé. Menet közben tanúi lehetünk, ahogy Mark Strong megpróbál homokot vízzé változtatni, de mint sejthető, a művelet nem túl hatékony, ezért rövidesen megbolondul, és hajléktalanná változik. Egy űrhajóban. It's so art, man!

Approaching nothing

Nos, beszéljünk arról a csodálatos, innovatív és rétegelt filmművészeti alkotásról, amit a mai kritikám alanyául választottam! Ez pedig nem más, mint az Approaching the Unknown, vagyis Végső cél: Az ismeretlen, más néven Magány az űrben (attól függően, hogy hol nézel utána), mert ugye a hazai filmcím-fordítóknak is ki kell élniük a kreativitásuk hiányát. Sejthető, hogy ilyen címmel nem egy kosztümös történelmi drámát kapunk, és azok, akik a sci-fi irányába tapogatóznak, ezúttal jó nyomon járnak. Ez a 2016-os amerikai gyöngyszem valahol a Mentőakció (mely szintén olyan pompás darab volt, hogy megérdemelne egy egész estés kritikát…) és az Interstellar farvizén érkezett, és úgy rázta meg a filmvilág tudományosabb és fantasztikusabb részét, mint egy falhoz csapott löttyedt paradicsom. Ha a mogorva miérteket szeretnénk vizsgálni, akkor egyből felmerülnek olyan kínos kérdések, mint hogy “Ki a franc adott pénzt erre a szarra?”, “Miért rossz dolog crack heroint és laktózmentes tejet egyszerre fogyasztani?”, illetve “Hogy engedhettek egy sziamangot a rendezői szék közelébe?”, de most tekintsünk ezektől az egyébként fontos topikoktól, és foglalkozzunk magával a filmmel!

A zseniális mérnök hősünk, William D. Stanaforth (Mark Strong) feltalál egy gépet, amivel akár a sivatagi homokot is képes vízzé alakítani. Ezt az elképesztő szabadalmat természetesen nem arra használja fel, hogy megoldja vele a Föld ivóvízhiányát, amely, valljuk be őszintén, nem kifejezetten égető probléma. Ha a harmadik világban élő nyomorultaknak jut majd tiszta víz, étel, munka, és emberi méltóság, akkor mégis ki fogja legyártani nekünk a Nike cipőket, mi? Szóval, ilyen méltatlan dolgok helyett emberünk inkább lepacsizik a NASA-val, és elindul egy egyszemélyes Mars küldetésre, melynek célja, hogy létrehozzon egy működő kolóniát a vörös bolygón. Mármint ő, egyedül. Az ötlet nagyon innovatív, hisz ott aztán van sivatag bőven, víz meg ugye semmi, és Stanaforth csodamasinája már egy körömpiszoknyi homokból is képes másfél decinyi vizet előállítani, tehát ha minden jól megy, akkor a Mars hamarosan óceánbolygóvá változhat törekvései eredményeképp.

Az csudálatos alkímia apparátus!

Tudjuk jól, a homok 500%-ban vízből van, tehát képes önmaga sokszorosára hígulni, és hűs üdítőital formájában lecsorogni bármely szomjas űrcowboy torkán. Egy kis kalibrálással talán 12 éves skót whiskey-vé is át lehetne alakítani a kvarcport, ki tudja? A lehetőségek gyakorlatilag ezen a ponton csak a végtelenben találkoznak a realitásokkal. Mivel a NASA is hatalmas lehetőségeket látott ebben a projektben (vagy csak úgy gondolták, jobb, ha ezt a futóbolondot kilövik az űrbe, hogy ott pusztuljon el), hősünket felruházzák egy igen gagyi kinézetű űrruhával, valamint egy többé-kevésbé működőképes űrhajóval, és menj, menj bátor felfedező!

Értelemszerűen nem adnak neki olyan felesleges apróságokat, mint mondjuk egy víztisztító/szűrő berendezést, ami ugye azt hihetnénk, hogy elengedhetetlen kelléke egy 270 napos útnak, hiszen az elhasznált és szennyezett vizet valahogy vissza kéne nyerni, de mint kiderül, a csodagép alkímiai képességei voltak hivatottak biztosítani a napi folyadékbevitelt, ami kicsit felelőtlen, tekintve, hogy Stanaforth nem visz magával homokot. Persze felmerülhet a kérdés, hogy miért kell ezzel a finoman szólva is kétes hatásfokú géppel bénázni, hogy előállítsa a vizet, amit utána nem tud majd visszanyerni (és mielőtt valaki elkezdené: 100 liter homok sem könnyebb 100 liter víznél…), de hé! Legalább egy olyan gép, ami nem létezik, elromlani sem tud, igaz? Hát, téves. Stanaforth ugyanis a világtörténelem egyik legalkalmatlanabb űrhajósa: alapjáraton apatikus, érdektelen és beképzelt alak, akinek már a motivációi is ködösek, nemhogy az előélete és a szakmai rátermettsége, de emellett még teljességgel felelőtlen is, és megvan az a kellemes szokása, hogy a krízishelyzetekben pánikolni kezd, idegrohamot kap, és rendre eltitkolja a küldetés sikerességét veszélyeztető kritikus hibákat (melyeket egyébként ő okoz…) Houston előtt, így az ottani (valós) szakembereknek még csak esélyük sincs, hogy segítsenek rajta. Amit amúgy sem hagyna. Szóval érezhetjük, hogy itt bizony nem lesz sem krumplitermesztés, sem ötdimenziós térben való úszkálás, mert hősünk már az odafelé úton egy depressziós, egzisztenciális válságban vergődő hajléktalanná degradálódik. Na de az még egy kicsit odébb van.

„Our bodies are more space than matter. There’s an unfathomable distance between each atom, each particle. What keeps us solid? Why don’t we dissolve?”

Első megálló ugyanis a Nemzetközi Űrállomás, ami mindenre hasonlít, kivéve a valós Nemzetközi Űrállomásra, hiszen tágas terek és bolondok jellemzik, ráadásul még gravitáció is van, ami ugye nem egy gyakori dolog arrafelé, de persze én nem értek a tudományhoz úgy, mint a film készítői. Akárhogy is, ez fontos mérföldkő, ugyanis ezen a ponton túl hősünk már ott lesz, ahol ember még nem járt azelőtt. Nyilvánvalóan nem vagyok annyira penge a csillagászatban meg az űrhajózás történetében, mint mondjuk Mark Elijah Rosenberg, de van egy olyan sanda meggyőződésem, hogy az ISS közelebb kering a Földhöz, mint a Hold, és ugye ott elvileg már jártak emberek, Neil Armstrong és vidám kompániája, ugye. Szóval a film indirekt módon tagadja a Holdraszállást, ami roppantul merész vállalás, igaz, viszont már hozzávetőlegesen 30 éve nem annyira nagyon merész.

Kellett az a rosszul kivágott szövetdarab a vállára, igen…

Így vagy úgy, Stanaforth téblábol egy kicsit, megismerkedik pár fásult és para alakkal, akiknek a nevét nem jegyeztem meg, de az egyszerűség kedvéért nevezzük őket Kábszeres Futballhuligánnak és Breaking Badnek. Ez a két arc a bizonyíték rá, hogy az űrutazás és más planéták kolonizálása rossz ötlet, inkább maradnunk kéne a saját bolygónkon, hogy atomrakétákkal kipusztítsuk magunkat. Mert amennyiben ők (valamint hősünk) jelentik az emberiség krémjét, a legtöbbet, amit fajunk egy galaktikus közösségnek nyújtani tud, akkor mindenki jobban jár, ha visszamászunk a barlangokba, és elkezdjük pattintott kőszerszámokkal felvágni az ereinket. Az egész filmből csak úgy süt az űrutazás, és tágabb értelemben véve a tudománnyal szembeni végtelen szkepticizmus és negativitás: az ISS-en folytatott kísérletek befuccsolnak, meghalnak a hörcsögök, kipusztulnak a növények, mindenkit honvágy gyötör, és látványosan utálja azt, amit csinál. Stanaforthot a Kábszeres figyelmezteti is, hogy forduljon vissza, menjen haza, amíg még lehet, mert ez az egész űrhajózós téma túl van értékelve. Ő tudja, hogy az ember gőgös, amikor azt hiszi, meghódíthatja az ismeretlent, és legyűrheti azokat az elképzelhetetlen távolságokat, ahol nincs más, csak kilométerenként néhány hidrogénatom, meg néha egy-egy ottfelejtett tonhalpépes tubus. Persze hősünk nem hallgat rá, hisz ő még naiv, és nem világosodott meg a kalciumkapszulák és a halott hörcsögök látványának hatására, így hát folytatja az útját, azoknak az idealista remetéknek a makacs kitartásával, akik képesek negyven évet áldozni az életükből egy kódex másolására, de pár mondattal a vége előtt véletlenül leöntik az egészet vörösborral.

„I’m not goind there to die. I’m going to Mars, to live.”

Természetesen Mark Strong játéka ebből csak annyit ad át, hogy enyhén morcos fapofával mered maga elé, és időnként monologizál egy kicsit, mindenféle ködös és semmitmondó ellentmondásokba csomagolt álbölcsességeken, de hát ugye ő nem a nagy eszmék, vagy a nagy gondolatok, hanem a tettek embere, ezért sikerül az első adandó alkalommal elrontania az alkimista csodagépét, ráadásul még a kevéske tartalék vizét is ihatatlanná teszi, mert véletlenül beszennyezi málnaszörppel, ami miatt az világos piros színt kap, és mint tudjuk, úgy már nem alkalmas emberi fogyasztásra. Tele van mindenféle E-vel, és ha peches vagy, akkor még A-val is. Hősünk nem akar az üdítőitallal rizikózni, a csodagép pedig látszólag javíthatatlan, így megkezdődik a küzdelem a hallucinációkkal, ködös belső monológokkal, villódzó fényekkel és a dehidratációval.

The blue filter filled you with DETERMINATION!

Mit tehet ilyenkor egy jó asztronauta? Krumplit ültet az űrhajó padlóján leterített, emberi széklettel megtrágyázott virágföldbe? Szisztematikusan lerágja az összes elérhető üveggyapot borítást a falakról, és a szájában sört érlel belőle? Visszaemlékszik Bear Grylls túlélési tanácsaira, és egy darab lenyúzott kígyóbőrbe vizel, majd azzal kezdetleges beöntést ad magának? Vagy esetleg megkísérli a lehetetlent, és megpróbál úgy inni egy zuhanyrózsából, hogy a vízsugarak ne csiklandozzák a nyelvét? Nos, Stanaforth sajnálatos módon olyan távol áll attól, hogy jó asztronauta legyen, hogy ha ennél is távolabb lenne tőle, akkor már közeledne felé.

A túlélési praktikái kimerülnek annyiban, hogy az enyészetnek átengedett kis palántáit belerakja egy dobozba, és egy pohár meg némi nejlonzacskó segítségével megkísérli összegyűjteni a rothadó növényekből felszabaduló párát. Sejthetjük, hogy az így nyert kávéskanálnyi mocskos folyadék nem lesz elég neki a hátralévő kb. 200 napra, szóval ideje lenne kitalálni valamit. Ideje lenne… khm… Stanaforth! Mondom IDEJE LENNE VÉGRE KITALÁLNOD VALAMIT! Hé, f-figyelsz te rám? Stanaforth! Hé! N-ne, ne növessz szakállat! Ne csinálj a magaddal hozott kötött pulóverből egy kötött sapkát! Hagyd már abba a földön fetrengést, és javítsd meg a gépet! Tudod, amelyik képes abból a földből is ivóvizet készíteni, sőt, talán még a málnaszörpöt is megszűri! Nem kéne csinálnod… valamit? Stanaforth! HÉ!

„What are you doing? What’s going on?!”

A helyzet a következő: szívesen elárulnám, hogy hősünk miként volt képes túlélni több mint fél évet folyadék nélkül, de őszintén szólva fogalmam sincs, mivel a rendező jobbnak látta, ha ilyen irreleváns apróságok helyet azt mutatja meg nekünk, ahogy Stanaforth a hajléktalanná züllött roncsa a földön fekve olyan konstellációk és elektronmikroszkópos képek közötti utazást vizionál magának, ami ellentmond mindennek, amit a Naprendszerről tudunk, miközben bágyadt hangon narrálja magában a semmit. A legjobb tippem talán az lenne, hogy azon a három csepp (nyilván szintén szennyezett) folyadékon vegetált el, ami az űrhajó falába rejtett picike flaskában összegyűlt. Persze ha az a gyűszűnyi víz is 70 nap alatt termelődött meg a lecsapódott párából, akkor nyilván ez sem jelent hosszú távú megoldást, de csitt, buta néző! Ne tegyél fel kérdéseket, inkább élvezd az indokolatlan rózsaszín és lila felhőket, sejtelmes zenére kavargó lidércfényeket, melyek csak a te kedvedért gyűltek ide a világegyetem távoli sarkaiból! Tessék szórakozni, gyönyörködni! Ha a 2001: Űrodüsszeia esetében működött, akkor itt is fog, igaz? IGAZ?!

Sikerült tökéletesen alkalmazkodnia a környezetéhez.

Sajnálatos módon ebben a filmben nincs szimbolikus tartalom. Az utazás fokozatosan dekonstruálódik attól a ponttól kezdve, hogy hősünk reménytelen helyzete (és Houston kifejezett parancsa) ellenére sem hajlandó visszafordulni. A jelenetek egyre inkoherensebb módon kezdik követni egymást, nem tudhatjuk, mi az, ami valójában megtörténik, és mi csak Stanaforth delíriumos agyának szüleménye. Az utolsó fél óra egy merő kínszenvedés, és nem csak azért, mert azt kell néznünk, hogy Mark Strong végső kétségbeesésében nemlétező Fedél Nélkül számokat akar elcserélni a képzeletbeli barátaival egy korty NaturAqua ásványvízért, hanem mert az egész teljességgel öncélú, és nincs semmi értelme. Miközben a főszereplő mindenféle metafizikai terekben utazik vízbe ejtett tintacseppek mellett, kínlódik, és egy befüvezett hobbikertész lelkesedésével elmélkedik az élet fontos kérdésein, a nézőt is elfogja az egzisztenciális bizonytalanság. Miért vagyunk itt? Mi a küldetésünk ebben az életben? Csak azért létezünk, hogy szenvedjünk, majd meghaljunk, értelmetlenül, és válaszok nélkül? Miközben a Végső cél: Az ismeretlent néztem, rájöttem, hogy nekem valójában nincs is szükségem válaszokra, mert egy olyan első filmes rendező (esetünkben a kevéssé tisztelt Mark Elijah Rosenberg), aki a művészi koncepcióját, minden gondolatát belesűríti az alkotásába, és CSAK ENNYI közölnivalója van, akkor attól felesleges bármit is kérdezni, nincs értelme a további diskurzusnak, egyszerűen csak ütni kell, és esetleg rúgni, ha már elfáradt vagy megfájdult az öklöd.

„Abort the mission, return to Earth. Right. Now!”

Teljesen lényegtelen, hogy hősünk eljut-e a Marsra, vagy mumifikálódott barlangemberré sorvad az út alatt, mert valahol menet közben elveszted azt a kevés érdeklődésedet is az egész kérdés iránt, már ha volt olyanod egyáltalán. A záró képsorok, melyek során Stanaforth a sikeres landolás után kilép a vörös sivatagba, akár lehetnek valósak is (annak ellenére, hogy teljesen jól van, nincs szakálla, és a kötött sapiját is elhagyta valahol), mert nem számít semmit, hisz a wannabe deus ex machina csodagépe még mindig használhatatlan, tehát pár napon belül úgyis szomjan fog halni, megfullad, vagy csak simán elkezd krumplit termeszteni. De Mark Strong karaktere annyira érdektelen, szürke és azonosulhatatlan, hogy sem az utazása, sem a kínlódása, sem pedig a megérkezése nem vált ki belőled semmilyen hatást. Az egyetlen dolog, amit a legördülő stáblista alatt éreztem, az az értetlenség volt: egészen pontosan miért érezte úgy bárki, hogy ezt a történetet érdemes elmesélni?

Űr. A legfurcsább határ. Ennek végtelenjét járja a… mi is volt a hajó neve?

Azon túl, hogy a film logikátlan, zavaros és művészieskedő, még ráadásul hazudik is. Mi az, hogy Út az ismeretlenbe? Meg hogy Végső cél: Az ismeretlen? Basszus, egy Mars utazásról beszélünk, nem valami öngyilkos felfedezőútról egy féregjáraton át. Értem én, hogy még sosem járt ott ember, de azért nem kell túlmisztifikálni a dolgot. Mert érted, ha elpuffogtatod a grandiózus címeket az ilyen csipp-csupp kalandokra, akkor mi lesz, ha valami tényleg komoly cél kerül a képbe? Azt hogy címkézzük fel? A legeslegvégsőbb cél? A ‘mégsokkalismeretlenebb? A jelentősen hosszabb és érdekesebb út? Ha valamit sikerült kamatoztatnom ebből a hülyeségből, akkor az csupán annyi volt, hogy bizony, egyedül, víz nélkül űrhajózni nem túl kellemes dolog. Nem tudom, talán valakinek ez egy ilyen hatalmas ráébredés, nekem mondjuk nem, de hát ugye mindig gondolni kell a fogyatékkal élőkre és lelki szegényekre, ez a film láthatóan nekik készült, meg azoknak, akik szerint a több millió éves dinoszaurusz fosszíliákat Isten rejtette el 5000 évvel ezelőtt, hogy megvicceljen minket, szóval… ja, a film a fogyatékosoknak készült. Ami nem baj, mert nekik is kell a szórakozás, de azért ne sértsük meg azzal a sci-fi műfajt, hogy ezt a baromságot is oda soroljuk. Egy gép, ami kivonja a vizet a homokból? Ki találta ezt ki, Szalacsi Sándor? Enos és Lajka kutya saját űrprogramot indított?

Oké, kis költségvetésű film (1.3 millió dollárból forgatták, és mindössze csak 10.200 dollár bevételt hozott), Houston csak egy alkalmazottat foglalkoztat, hogy felügyelje ezt a küldetést (jelezve ezzel a misszió elmondhatatlan fontosságát…). Valaki jó ötletnek találta felküldeni ezt az alkimista géppel vagánykodó Mark Strongot, persze, fogadjuk el, de ha az volt a készítők célja, hogy érzékeltessék az űr nagyságát és az anyabolygójától elszakadt ember elemi magányosságát, akkor talán arra kellett volna koncentrálni, és nem pedig a vízvadászatra.

„Nothing has ever lived here. Nothing has ever died here. Maybe I’ll live forever.”

Pozitívumok, pozitívumok… például, nagyon szép és hiteles volt az űrhajó belseje! Ez fontos, hiszen a játékidő 80 százalékában itt tartózkodunk, míg a maradékot a furcsa (kamu) űrfelvételek, a sivatagi visszaemlékezős részek, meg az ISS-en tett látogatás rövid közjátéka teszik ki. Ellentétben a 400 days c. gyötrelemmel, itt legalább ez rendben volt. Mark Strong is tűrhetően játszott, már ha az volt a feladata, hogy egy életunt, érzelemmentes androidot (oh, lehet, hogy ez volt a csattanó! Miért ne?) alakítson, aki csak egyszer esett ki a sztoikus küldetéstudattal bámulás szerepköréből, de akkor viszont másodpercenként azt üvöltötte, hogy HOUSTOOON!!!. A színész viszonylag hiteles volt, azonban a szerep nem. Szóval vagy nagyon jól hozta a szerepét, vagy nagyon rosszul, nem tudom eldönteni, de nem is kell, ugyanis ez vajmi keveset változtat a végső értékelésen.

Stay strong, Strong, you’re gonna make it!

Nem szeretem, ha hülyének néznek, ez a film pedig azt teszi, ráadásul minden tekintetben. Mark Elijah Rosenberg rengeteg mindent bele akart szuszakolni ebbe a 90 percbe, a végeredmény pedig valahogy nem áll össze egy homogén egésszé. Ha jótékonyan átsiklunk minden logikátlanság, minden ostoba, amatőr és inkompetens momentum felett, még akkor is csak egy identitászavaros, kusza, valós mondanivaló nélküli amorf masszát kapunk. Művészfilmnek túl konkrét, tudományos fantasztikumnak túl tudománytalan, kalandfilmnek túl unalmas, ahhoz pedig, hogy egy karakterdráma legyen, kellett volna egy karakter, aki hihető, azonosulható, vagy legalább érthető, de még ezt az egészen minimális szintet sem sikerült megugrani. Azért nem teljességgel értékelhetetlen, mert az előzetese el tudta hitetni velem, hogy érdemes megnézni, és az első 5-10 percet még meg lehetett úszni anélkül, hogy agyérgörcsöt kapj, vagy elaludj. Valljuk be, ezek azért fontos szempontok! Mindent összevetve azonban ti, kedves olvasók, legyetek bölcsebbek nálam, és kerüljétek el messziről ezt a kontármunkát!

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

A férfiak kolle...

Következő kritika:

A 100 legrossza...

Még több Filmkritika