logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2015/01/26 / Szerző: Kitahito

Jöjj és lásd!

Abban az esetben, ha valami bizarr okból kifolyólag csupán egyetlen háborús filmet nézhetnél meg egész életedben, és azon vacillálsz, hogy melyik legyen az, akkor felesleges tovább keresned. Elem Klimov remekműve megmutat neked mindent, amit látnod kell: a zászlók, helyszínek, indokok változhatnak, de a borzalom mindig ugyanolyan.

Come an see 0

Ha eltekintünk a többé-kevésbé közönyös dokumentarista próbálkozásoktól a “lövöldözni jó buli, lol”-típusú tartalmatlan hülyeségekről, meg attól a néhány elvont művészfilmtől, ahol az egész valami teljesen másnak a metaforája, a háborús filmeket alapvetően 3 főbb kategóriába sorolhatjuk. Ezek a következőek:

-A háborút fetisizáló tesztoszteronszagú erőszakpornó,
-A háborút pacifista vagy humanista okokból elmarasztaló emberi dráma,
-Vagy a szuperpatrióta propagandafilmet, ahol a háborúban megdicsőül a hazafi.

Na, a mai filmünk leginkább a második kategóriába sorolható. 1985-ös orosz csúcsproduktum, és nagyon elítéli a háborút, miközben nagyon naturalista, már-már szürreálisan groteszk módon ábrázolja annak embertelenítő hatását. Íme a Jöjj és lásd!, a háborús filmek koronázatlan királya.

„I’m going to tell you the truth. This will be a hard time for us.”

Hősünk egy 12 éves belorusz fiú, Florya, aki egy kis falucskában él anyjával és testvéreivel. Sajnálatos módon épp a II. Világháborút választotta ki erre, mely köztudomásúan nem a legideálisabb idő arra, hogy valaki gyerek legyen. Vagy éljen. A partizánokkal harcoló német csapatok ugyanis sorban dúlják fel a falvakat, megölve és kifosztva a helyieket. Florya egy betemetett lövészárokból puskát szerez, és van is mersze használni, ha ezzel leteríthet pár fritzet. Elkötelezettségében nincs semmi ideológia vagy gyűlölet, csupán egy naiv gyerek izgalma, aki a háborút valami nagyon érdekesnek és romantikusnak képzeli el, és képtelen lenne a fenekén ülni, míg az lezajlik körülötte. Ez a kölyök annyira gyermeki, annyira szerethető, mosolygós, mit sem tud a világról… legszívesebben megsimogatnád a tejfel szőke buksiját, olyan kis palánta. És előre megvigasztalnád azért, amit át kell majd élnie…

A németek már a spájzban vannak.

Anyja minden könyörgése ellenére a partizánokhoz szökik, ahol rövidesen megismerkedik Glashaval, a fiatal menekült lánnyal. Nehéz megállapítani, hogy Glasha milyen szerepet tölt be az ellenállók táborában, de igencsak valószínű, hogy valami egyoldalú szerelmi viszonyban van a tábor parancsnokával. Mindenesetre a fegyveresek kirajzanak, hogy rajtaüssenek a németeken, de a kedves, újonc Floryát és Glashát hátrahagyják a biztonságban őrködni. A két gyerek hamar összemelegszik, de balszerencséjükre megtámadják őket a németek, így kénytelenek menekülni. Sokáig bolyonganak az erdőben, miközben gyermeteg örömüket lelik a természet szépségében: táncolnak, félmeztelenül fürdenek az esőben, futkosnak össze-vissza, vagyis azt teszik, amit bármelyik tisztalelkű gyerek tenne a helyükben. Nem fogják fel a veszélyt, a körülöttük tomboló valóság kívül marad a látókörükön. Legalábbis egy igen rövid ideig.

Nemsokára visszatérnek Florya falujába, mely teljesen elhagyatott. A fiú hazamegy, látja a feldúlt házat, de mintha nem venne róla tudomást, nem akarna róla tudomást venni. Gondtalanul kanalazza a tűzhelyen még mindig meleg ételt, üldögél, mosolyog Glashára, aki persze érzi, hogy valami nagyon nincs rendben. Florya elindul megkeresni a családját, akik csakis a közeli szigeten lehetnek. Miközben a két gyerek távolodik a háztól, láthatjuk, ahogy a halomra lőtt emberek némán fekszenek a házfal mellett. A lány is látja, mégis követi társát, át a mocsaras tavon, ki a szigetre, ahol természetesen nincs senki. Így Floryának észre kell vennie végre, hogy mi történt. Teljesen kiborul, megtörik. Láthatjuk az arcán is, ahogy a sima bőrön elmélyülnek a ráncok. Találkoznak egy idegennel, aki elvezeti őket a túlélők szedett-vedett csoportjához. Éhesek, sírnak, jajgatnak.

A különböző hangok kakofóniája olyan mérhetetlenül szomorú, hogy a nézőnek összeszorul a szíve tőle. A tömeg egy merő gyász és kétségbeesés. Páran életre hívnak egy karikatúra Hitler bábút, melyen az elkeseredett helyiek kitöltik haragjukat: leköpködik és átkozzák, de az egész helyzet szánalmas a maga elkeseredettségében és értelmetlenségében. Mikor Florya kicsit összeszedi magát, csatlakozik egy kis csapat férfihoz (lényegében magukkal rángatják…), akik elindulnak élelmet keresni. Az égen rendre feltűnik a német felderítő repülő (az egész film alatt visszatérő motívum), mint a kérlelhetetlen és kiszámíthatatlan halál damoklész kardja, úgy csüng a fejük felett.

„You’ve got no right to be. Not every race has a right to exist. …And our mission will be accomplished. If not today, tomorrow.”

Bármikor bárki meghalhat, minden előjel nélkül kitörlődhetnek és ki is törlődnek karakterek a létezésből, és ennek a bizonytalanságnak az állandóságában nézzük a filmet. Hosszú az út a következő faluig, és csak a fiú és egy társa élik túl. Nyomasztó a kihalt táj, melyet csak néhol szakít meg valami ember alkotta, viharvert tereptárgy. Mikor végre elérik a falut, és sikerül eltulajdonítaniuk egy tehenet, kiderül, hogy a németek időközben megszállták a települést. Nem jutnak túlságosan messzire, mert a faluban állomásozó nácik kiszúrják őket, és néhány hanyag géppuskasorozattal megölik Florya társát, és azt a szerencsétlen állatot. A szebb holnap jelképét, a remény egyetlen megmaradt morzsáját.

Egyesülés az elviselhetetlen fájdalomban.

Az állat haláltusája furcsa mód megrázóbb, mint az ember elmúlása: a tehén maga volt az élet, a lehetőség valami jobbra, és ahogyan rángatózó szemekkel kimúlik, a jövő is meghal vele. A fiú feladja, lefekszik a tetem mellé, és elalszik. Hajnalban viszont tovább erőt vesz magán és tovább próbálkozik, bár az arca még elgyötörtebb: el akar lopni egy szekeret, hogy azzal szállítsa el a parlagon heverő hústömeget, de a kordé tulajdonosa, egy öreg parasztbácsi jobb belátásra téríti, ugyanis a németek kirajzottak keresni őket, és nem menekülhetne. Kiadva magát az papa unokájának visszamennek a faluba, ahol a nácik épp arra készülnek, hogy összetereljék a lakosságot. Ellenőrizni a papírokat, beszolgáltatni a gabonát…stb. Mind tudjuk, mi fog történni. Látjuk azt a személytelen, olajozottan gördülő gépezetet, mely szemrebbenés nélkül tereli be a parasztokat a temploma, hogy aztán rájuk zárják az ajtót.

A film utolsó fél órája annyira megrázó, hogy azt látni kell. Gusztustalanul embertelen, ugyanakkor mérhetetlenül emberi, gonosz, a katonák eljárásának közönyösségében megmutatkozóan ördögi. Újabb falu, újabb templom. Teljesen mindegy, hogy most épp a németek teszik, mert ez a kegyetlenség univerzális, nemzetektől és népektől független grandiózus rémképe. A rémült emberek sikítanak félelmükben, majd mikor azt mondják nekik, hogy csak a gyerekek nélkül mehetnek ki az épületből, teljesen ledermednek. Minden a gyerekekkel kezdődik. Egyedül Florya és egy nő jut ki, a többiek nem képesek otthagyni a kicsiket. A bent maradottakra rágyújtják a templomot, gránátokat hajigálnak a terrortól félőrült emberek közé, majd géppuskával is közéjük lőnek. A kimért pusztítás folytán más házak is tüzet fognak, és… nem is tudom. Nehéz szavakba önteni ezt az élményt.

„They just laughed… they just laughed…”

Mintha az idő felpöndörödött volna, és minden esemény egyazon pillanatban történne, amely nem halad előre, hanem a tűréshatár küszöbéig, majd azon is túl is kitart. Florya arca szinte már egy halotti maszkká sorvad a szemünk előtt. A németek nevetésével keveredő halálsikolyok, melyeket időnként elnyom a hangszórókból recsegő jódlizás, miközben a háttérben lángol a falu. A halál audiovizuális kakofóniája. Ezek a földi pokol képei. Elmondhatatlanul megrázó, elemi erővel csap arcon. Nem akarod látni, mert annyira borzalmas, de mégis nézed, ahogy a film címe bibliai parancsként kimondja. Nagyon ritkán sírom el magam egy filmen, de itt hullottak a könnyeim. Nem szégyenlem bevallani. Csak úgy a hecc kedvéért életben hagynak egy fogatlan öregasszonyt, akit a katonák kivisznek az ágyával együtt a főtérre, gyönyörködjön csak a lángoló faluban. Majd végül a németek összepakolnak és mint valami groteszk cirkuszi társulat, továbbállnak, de magukkal viszik azt az egy szem szerencsétlen templomi túlélő nőt, csak hogy egy tucat náci agyba-főbe verje és véresre erőszakolja a csapatszállító kocsin.

A fasizmus humora.

De nem jutnak messzire, ugyanis a partizánok rajtuk ütnek, és lemészárolják őket, a vezetőiket pedig elfogják, majd egy híd alatti rögtönzött bírósági tárgyalás keretében élve el akarják őket égetni. Az ember szinte kívánja, hogy a parancsot kiadó főtiszt, a népirtó, fanatikus parancsnok, és a parancsot teljesítő, feletteseire ujjal mutogató pribék a falubeliek sorsára jusson, de akkor megérkezik a józan ész egy géppuskás lány képében, és megkíméli őket a szenvedéstől. Mielőtt az ellenállókkal továbbindulna, Florya koravénné ráncosodott arccal mered a sárban hagyott Hitler portréra. Kezében a puskájával újra és újra belelő a gyűlölt vezér képébe, aki mindezért felelős. Aki mindezért felelős. …aki MINDENÉRT felelős?

Visszafelé peregnek az archív felvételek, miközben Florya tüzel, és Mozart Rekviemje alatt vele együtt éljük meg a végső revelációt. Ahogy rámered az anyja karjaiban ülő ártatlan, bűntelen Adolf Hitlerre, képtelen újból meghúzni a ravaszt, mert megérti az a szörnyű ellentmondást, hogy a mészárlás megfékezése csak újabb atrocitással lehetséges, és az emberi értékek megőrzéséhez el kell embertelenednünk. Feltárul a bosszú és az erőszak végtelen, megszakíthatatlan spirálja, mert a gonosz benne van mindenkiben, minden nőben és gyerekben, és magát az embert kéne gyökerestül kiirtani ahhoz, hogy az értelmetlen népirtásnak és barbarizmusnak gátat vethessünk. Ideológiák, jelszavak röpködnek, egyre modernebbek lesznek a fegyverek és egyre hatalmasabb lesz a gyilkolás.

„Comrade, let’s light it! Comrade, let me have the torch!”

A háború borzalmas. A háború embertelen. De a háború, a konfliktus örök, kortalan, mint valami emberi lét mögötti egyetemes igazság. Floryát megrabolják minden illúziójától, még a bosszút is kicsavarja a kezéből a valóság hideg és borzalmas realitása, egy életre megnyomorodik és eltorzul a lelke, akárcsak a teste (az utóbbi ugye tükre az előbbinek). Csak néz ránk, konkrétan ránk (!) azokkal a nagy, könnyes szemeivel. Nem vádlón vagy kérdőn, csak az igazság megértésétől, megtapasztalásától kétségbeesetten és végtelenül kiábrándultan. Aztán elindul ő is a partizán katonák után, akik elmenetelnek a semmibe a Rekviem dallamára.

A Jöjj és lásd egy mestermunka. Tökéletes alkotás. Az a háborús film, mely feleslegessé teszi a többit. Ami után nincs szükség szóra vagy magyarázatra. Elem Klimov alkotása bemutatja az ártatlanságot és a szépet, majd kegyetlenül bemocskolja és elpusztítja őket. A halál itt nem nemesít meg senkit, csak megóv a további szenvedéstől. A ~15 éves Alekszej Kravcsenko (Florya) helyenként túlzásba vitt játéka, a viszonylag lassú tempó, a “vérszegény” brutalitás… egyeseknek zavaróak lehetnek, de valójában semmit sem rontanak a film értékén, apróságok, nem számítanak. Az esemény élményszerű megélése és a katarzis a lényeg. Még ha nem is így történt, még ha nem is ez történt, akkor is ez a valóság. Ez az igazi, esszenciális horror, frontális kameraállásokkal prezentálva. Nem kellenek démonok, zombik, konyhakéses pszichopaták és szellemek, csupán egyszerű emberek egy olyan élethelyzetben, mely kihozza belőlük a legrosszabbat. Vagy csak teret enged annak, hogy végre kontrollálhatatlanul előtörhessen? Nem tudom. Nem vagyok elég jó ahhoz, hogy erre rácáfolhassak…

10 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

A bűn magasisko...

Következő kritika:

Cannibal Holocaust

Még több Filmkritika