logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2018/01/07 / Szerző: Kitahito

Emoji movie

Fontos mérföldkőhöz érkeztünk a Pokolba való véget nem érő zuhanásunk során. Jó lenne hinni, hogy az alábukás után majd főnixmadárként emelkedik fel a tömegkultúra, de látva a tendenciákat, melyek az Emoji filmhez vezettek, úgy érzem, ez olyan gödör, melyből nagyon nagyon nehéz lesz kikecmeregni.

Emo-ji

Szóval, 2017 véget ért. Mi mással ünnepelhetném meg az új esztendő beköszöntét, mint azzal, hogy írok egy kritikát az Emoji movie című animációs filmről, melynek már a nevében is benne van, hogy film, ennélfogva még véletlenül sem lehet egy app reklámokból összehegesztett sablonos, inkoherens szemét, igaz? Persze, hogy nem. Hisz ahogy T.J Miller, az identitászavaros főhős szinkronhangja fogalmazott: „Lots of giggles, some tears, and aaaaa some great ideology and values about women have limiteless potential“. Szuper. Jó látni, hogy összenőtt, ami összetartozik, és a gender kurzus megtalálta a saját nívószintjének megfelelő platformot az üzenete átadásához, és még azt is egy férfinak kell megtennie. De tegyük félre a szarkazmust, mielőtt fasisztoid feministák fallokratának bélyegeznének, amiért hímvesszőre hasonlító soraimmal férfierőszakot teszek a safe spaceükön, patriarchális gondolataimmal penetrálva a véleménybuborékjuk szűzhártya-falát. Jobb óvatosan fogalmazni, ugye, mert a végén még sárga faszt varrnak a mellemre és mehetek vaszektómiára.

Ez a film amúgy sem erről szól, már ha egyáltalán szól valamiről. Talán nem kell annyira adnunk egy olyan ember szavaira, aki képes magára venni egy sárga, emojifejes öltönyt. És anélkül, hogy túlzottan elkezdenénk vájkálni T.J. Miller (vagy bárki más) magánéletében és tudatalattijában, engedtessék meg, hogy ideidézzem egy korai interjúban elhangzott szavait: „I’m making the embarrassed emoji face right now. I look at my phone probably more than I don’t look it… sometimes my wife (artist/poet Kate Gorney) and I will just sit in a car and Kate will be on her phone and I will be on my phone and if we want to talk, we just text each other.” Igazán káprázatos. Azt hiszem az Emoji movie ennek a szegénységi bizonyítványnak a következménye…

Valahol félúton kacsintás és a stroke között.

Rendben, szerintem mindenki számára a Napnál is világosabb, hogy az Emoji movie egy audiovizuális atrocitás a jó ízlés ellen. Pusztán ennyit állítani nem túl nagy vállalás. Az internet mélyének minden rendű és rangú teremtménye felhördült eme arcul köpés láttán, hogy kifejezze kollektív nemtetszését egy impozáns 2,9-es IMDb átlaggal. Azért jó látni, hogy amikor az apokalipszis egyik lovasa megérkezik, hogy a profitmaximalizálás nevében elinflálja a kultúrát, az emberek még mindig készek kapát, kaszát és klaviatúrát ragadni, hogy üssenek és leüssenek. Meg kell húzni a határt, és ez egy olyan pont volt, ahol még az igénytelenségéről híres webes szubkultúra is azt mondta, elég volt, nem lehet minden szart lenyomni a torkunkon. Az már persze más kérdés, hogy ez a szemét ismét sokszorosan visszahozta az árát, tehát végső soron megint vesztettünk a számító céges pszichopatákkal szemben, de legalább felgerjedt egyfajta elemi szintű gyűlölet, amire még a készítők sem számítottak. A következő alkalommal, amikor mondjuk saját filmet kapnak a Windows ablakok, azt javaslom szívleljük meg Platón barlanghasonlatát, vagyis elégedjünk meg csupán a moziból kiszűrődő hangokkal és a folyosófalra vetődő árnyékokkal, mikor valaki kimegy a mosdóba, mert a produktum maga nem emberi szemnek való, kiégetné a retinánkat, megfosztva minket az eszményi filmélmények befogadásától.

„The world we live in. It’s so wondrous, mysterious, even magical. No. No, no, not that world. I meant this one: the smartphone.”

Na de miről is szól ez a… dolog? Nos, kedves olvasó, tudtál róla hogy minden okostelefon belsejében van egy digitális város, ahol az emojik nyugalmas mindennapjaikat élik? Hát, pedig így van, legalábbis az Emoji movie szerint, amit ugye nem lehet megbízható referenciának venni. A különböző hangulatjelek egy Textopolis (igen, ez volt a legjobb, amit a humor kvalifikált művelői ki tudtak brainstormingolni magukból…) nevű településen belül egzisztálnak. Ebben a világban mindenkinek teljesen önazonosnak kell lennie, vagyis a síró emoji folyamatosan sír, a muzulmán emoji folyamatosan muzulmán, a kula emoji pedig folyamatosan sir Patrick Stewart, és szar szaros vicceket mond. Azt hihetnénk, hogy ez a földi pokol, és egy ilyen helyen véget nem érő kínszenvedés a létezés, de a hangulatjelek boldognak tűnnek, már amennyire ezt meg lehet állapítani satnya végtagokkal ellátott, minimális mimikai eszközkészlettel rendelkező sárga gömbök esetében. Szóval, ebben a nagyszerű applikációban éli az életét Gene (T.J. Miller), aki valamilyen nem tisztázott okból… MÁSOh shit, here we go again. Míg mindenki csak egyetlen, uniformizált érzelmet (vagy annak megfelelő lebutított pofát) tud produkálni, addig egyedülállóan különleges hősünk az emóciók széles skáláját képes végigjárni, többé-kevésbé a helyzeteknek megfelelően, azaz nagyjából úgy funkcionál, mint egy normális emberi lény. De mivel balszerencséjére egy olyan világba született, ahol mindenki fogyatékos, és ez a fogyatékosság a normalitás, így Gene-nek van egy erőteljes konfliktusa a társadalommal, és az abba való beilleszkedéssel.

-Jaj, mit küldjek neki, a kulát vagy az elefántot?

Természetesen mivel ez egy értéktelen szemét, így ebből nagyjából csak annyit látunk, hogy hősünk kicsit lámpalázas az első munkanapja előtt (erről majd később), és az odavezető úton ökörködik egy sort a különböző emojikkal. Miért nem kelt ezzel feltűnést egy olyan univerzumban, ahol mindenkinek csak egy arca van? Amennyire mi tudjuk, Gene az egyetlen ilyen mutáns (a hercegnőt okkal nem sorolom ide…), tehát kb. olyan hatással kéne lennie a körülötte lévőkre, mintha valaki fényes nappal elkezdene repülni, vagy tűzlabdákat lőne a mutatóujjából. Sőt, ennél sokkal intenzívebb lenne a reakciónak, mert nekünk van ezekre fiktív precedensünk, de az emoji világban teljesen elképzelhetetlen az ilyesmi. Ide most egy olyan példát kéne hoznom, ami annyira extrém, hogy még elképzelni sem tudom, mert soha sehol nem jelent meg. Mekkora feltűnést keltene egy ennyire különleges dolog? Hát, ezzel szemben az emoji városban még csak a szeme se rebben senkinek, feltehetőleg azért, mert nem csupán testi, de szellemi fogyatékosok is. Persze könnyen lehet, hogy belül artikulálatlanul sikítanak a rémülettől, de mivel az “arcukra” ráfagyott a kétbites érzelemmaszk, így ebből semmit sem lehet érzékelni. What a wonderful world, right?

Szóval hősünk elmegy az emoji központba, hogy megkezdje munkáját, mint meh. Ami abból áll, hogy be kell állnia egy ketrecbe, és ha a az egész nap telefonját basztató telefonhordozónak, Alexnek kedve támad a piktogramok szintjére visszadevalválni az emberi kommunikációt, akkor a scanner gép bemásolja és továbbítja valamelyik szerencsétlen lény képét. Természetesen egyből helyzet adódik, pont Gene-t választják ki, és mivel lámpalázas és aberrált, ezért elcseszi az egészet, és teljesen leamortizálja a központot. Azt hihetnénk, hogy az emoji világ létezésének értelmét szétbarmoló idiótát majd valamiféle szankcióban részesítik.

„My feelings are huge. Maybe I’m meant to have more than just one emotion! I have so much more.”

Például ott helyben pixelporrá darálják, vagy száműzik, vagy valami. De nem: azon túl, hogy az elmebeteg führerina Hillary Clinton ráküld pár teljességgel inkompetens robotot, gyakorlatilag simán megússza, elmenekül, és kattoghat tovább a saját kis egzisztenciális válságán, melynek következtében elhatározza, hogy igazi meh lesz. Valahol menet közben találkozik a hihetetlenül idegesítő comedic relief kéz alakú hangulatjellel, akit Hi-5-nak hívnak. Ha Texopolist napalmmal kéne hamuvá égetni majd sóval felhinteni, úgy Hi-5 megérdemli, hogy 3D nyomtatóval átemeljék az általunk ismert valóságba, pusztán csak azért, hogy egy konyhai lángszóróval acrylonitrile butadiene styrene tócsává olvasszák szét. Igen, ennyire irritáló.

Ez azért elég komoly nightmare fuel…

Hi-5 (azaz magyar fordításban Pacsi) azt ajánlja Gene-nek, hogy menjenek, és keressenek egy hackert, hogy kimossa az agyá… mármint “átprogramozza”, és belőle is olyan lobotomizált érzelmi nyomorékot csináljon, mint amilyenek a szülei. Mert akkor biztos minden a legnagyobb rendben lesz, igaz? Nem akarnak majd vacak poligon robotok megsemmisíteni, nyugodtan integrálódhatsz majd a társadalomba, biztos mindenki elfelejti, hogy szétbarmoltad a központot. Kapsz majd munkát, hordhatsz digitális nyakkendőt, végre kiköltözhetsz a szüleid lakásából, eljegyezhetsz egy fingfelhő alakú emojit, és lehetnek gyönyörű mutáns gyerekeitek! Igen, mindannyian ilyen életre vágyunk. Ezért én is kész lennék kilúgozni a személyiségemet! Tehát hősünk kapva kap az alkalmon, hogy végre normális lehet, így Pacsival együtt elindulnak ‘hekkert keresni. És mivel ezt a filmet egy kókuszdió értelmi szintjével megegyező intellektusú egyéneknek készítették, hová máshová mennének, mint a Kalózprogramba. Igen. KALÓZPROGRAM. Ez a program neve. Némi voyage után meg is érkeznek a kalóz… programba, mely mi mással lenne tele, mint Twisted Sisters számokkal, trollokkal, spam levelekkel és vírusokkal. Most lépjünk túl azon, hogy Hi-5 mi módon és miért talált rá erre a helyre korábban, mert értelmetlen és lényegtelen.

Elbűvölő az a görcsös igyekezet, ahogy a film készítői megpróbálják befeketíteni az internet szürke zónájában lévő torrentezést, mindenféle trollokkal, vírusokkal riogatva a gyerekeket, meg kéretlen üzenetekkel, melyek lecsapolják a pénzt a bankszámládról. Szinte látom lelki szemeim előtt a Szomszédok ikonikus epizódját, mikor a nem nevesített srác beleszívott egy füves cigarettába, és meghalt. Ez a metszően pontos, a valóságnak minden tekintetben megfelelő felvilágosítás hozzásegíti majd gyermekeinket, hogy óvakodjanak a torrentoldalaktól, kivéve persze, ha szükségük van egy hackerre, mert akkor nyugodtan nézzenek körül!

„You know, women are always coming up with stuff that men are taking credit for.”

Gene és Pacsi is így tesznek, ám balszerencséjükre hackert nem találnak, csak egy Jailbreak (magyarul Fricska, de nem vagyok hajlandó így nevezni…) nevű emoji csajt… oh, bocsánat: erős, független nőnemű karaktert, akinek nincs szüksége férfiakra. Bár semmilyen programozói tudással nem rendelkezik (ami nem csoda, hisz egy hercegnő emoji kék parókában és sapkában), de mivel erős és független női karakter, ő akkor is ‘hekker, és tessék elfogadni! Ez az identitása, érted. Ő ebben éli ki a határtalan lehetőségeit! Meg kell még említeni, hogy olyan stílusban beszél (thank you magyar szinkron), mint egy 16 éves ‘félalkesz punk ribanc, akit kicsaptak a szakmunkásképzőből, és most valami aluljáróból utálja a világot. Kifejezetten frusztráló, de ha egyszer megérted, hogy miken ment keresztül, és miért lett belőle ez a független és erős női karakter… akkor is rohadt idegesítő. Jailbreak annyira fájóan fake, hogy azt nehéz szavakkal elmondani. Eltáncolni még talán el lehetne, de így…

Stronk female character warning!

Befutnak a pixelrobotok, hőseinknek pedig menekülnie kell. A feminista karikatúra azt javasolja, hogy menjenek a Felhőbe, mert ott jó, ezért át kell kelniük egy csomó applikáción (Candy Crush, Just Dance, facebook, Twitter, Youtube, Instagram, DropBox, Spotify). Innentől kezdve gyakorlatilag inkoherens reklám szegmensek egymás után vágását láthatjuk, időnként megszakítva Alex külvilági szerelmi bénázásával és Gene szüleinek teljesen érdektelen történetszálának jeleneteivel, ahol az egyetlen poén a két meh emoji érzelemmentessége, ami már először sem volt vicces. Az öncélú meh helyzetkomikum 3. alkalommal már frusztráló, és mikor már öt-hatszor elsütötték, teljesen értetlenül álltam (illetve ültem) a képernyő előtt. Ki a franc kíváncsi ennek a két katatón zöldségnek a párkapcsolati krízisére? Komolyan, nem mintha a fő sztori annyira érdekes lenne, de ezt a szart már tényleg senki sem kérte (bőven elég nekünk Patrick Stewart), ennek ellenére a készítők azért belebaszták a filmbe, tovább bizonyítva a totális inkompetenciájukat minden elképzelhető tekintetben. Szóval Gene, Pacsi és Jailbreak eljutnak a Felhőbe, ahol a feltétlenül szükséges romantikus szál betetőzéseként hősünk (kvázi) szerelmet vall, de mivel Jailbreak egy erős női karakter, akinek nincs szüksége férfiakra, elutasítja. Ennek következtében Gene tényleg meh lesz, hazamegy, konfrontálódik Smilerrel, de persze befutnak a szülők, barátok, minden jóra fordul, még az időközben elindított memóriatörlést is sikerül megállítani és visszafordítani (!), a Happy End-et a szereplők pedig egy hihetetlenül kínos bollywoodi táncjelenettel ünneplik meg. Thenk jú Shrek!

„Throw some sauce on that dance burrito!”

Nem vesztegetnék több szót a kusza és ostoba történetre, mert ha minden apró baromságot kiveséznénk, akkor sosem érnénk a kritika végére. Foglalkozzunk inkább Jailbreak karakterével, Gene-nel, és a konformizmussal. Ugye Gene azt az utat járja be fordítva, mint annak idején Jailbreak, csak míg a lány úgy döntött, hogy a patriarchátus által nyomorgatott hercegnői sablonszerepből kitörve tökéletesen hozzá nem értő ‘hekkerré válik (a kódfejtés kicsit bonyolultabb annál, hogy random szavakat beírunk jelszónak, és reménykedünk…), addig hősünk a társadalomba való beilleszkedést választja, és kész feladni ezért az egyediségét. A dolog problematikája csupán az, hogy az emoji világban az uniformizált szerep nemcsak hogy norma, amit rád kényszerítenek, hanem a létezés alapvető eleme. Ha elefánt vagy, akkor nem lehetsz egy kupac szar, ökölként hiába is akarnál egy szelet pizzaként érvényesülni, és az örökké kacsintgató emoji sem menne el UFO fejnek.

Az volt a dolgod, hogy elpusztítsd a nemi szerepeket bebetonozó patriarchátust, nem az, hogy közéjük állj!

Ezek nem munkalehetőségek, melyek közül kedvedre válogathatsz, hanem változtathatatlan attribútumok. Értem én, hogy a hercegnő identitás olyan sekélyes, hogy amellett megfér más karakterisztika is, de nem látom be, hogy a karácsonyfa miért ne lehetne ilyen alapon gépészmérnök, titkos ügynök vagy pedagógus, hisz a kettő nem zárja, és sosem zárta ki egymást. Viszont az üzenet, hogy ne a társadalom által rád ragasztott címkék és konvenciók alapján határozd meg magad, jobban átjött volna, ha Jailbreak értett volna bármennyire is a hackeléshez, és végül nem épp a hercegnői képességeivel mentette volna meg a napot, hanem mondjuk belépett volna a telefon operációs rendszerébe, és manuálisan állította volna le a törlést, ahelyett, hogy Gene animált emoji képességére támaszkodott volna.

Szóval a nőkben végtelen potenciál van, lehetnek, amik csak akarnak (lehetett volna akár egy kula is, persze az derogáló, az ilyen szerepeket ugye meghagyják a pasiknak), de végül azért mégis csak teljesen alkalmatlanok a klasszikus szerepeken kívül minden másra, és a férfiakra kell számítaniuk, igaz? Mert indirekt módon ezt állítja az Emoji movie, annak ellenére, hogy milyen görcsösen igyekeztek a készítők kikacsintgatni a feministák felé, de mint sok mást, a genderista üzenetet sem sikerült megérteniük. Az Emoji movie olyan, mint valami inverz Midász király: amihez csak nyúl, az szarrá változik.

„Wait a minute… I’ve never seen that dance… What’s it called?”

Na nem mintha valami sokkal nemesebb anyagból dolgoztak volna, de még azt is sikerült teljességgel tönkretenni. Viszont azért gyönyörű (és meglepően pontos), hogy Jailbreak a hercegnői státusza miatt panaszkodik, vagyis gyakorlatilag a társadalmi hierarchia csúcsáról rinyál azon, hogy mennyire el van nyomva, mennyire korlátozzák őt, holott a világot fingok, kulák, padlizsánok, pizzaszeletek és két lábon járó kaktuszok népesítik be, nem beszélve azokról az emojikról, akik arra vannak kárhoztatva, hogy folyamatosan sírjanak, röhögjenek, dühösek legyenek, aludjanak, vagy képtelenek legyenek az érzelmek kimutatására. Egy ilyen világban Jailbreaknek, a hercegnőnek sír a szája. Elfelejtettük, hogy egy pszichopata NŐI diktátor irányítja Texopolist? Igazán jó szem kell ahhoz, hogy egy ilyen közegben kiszúrd a direkt nőket sújtó diszkriminációt, de hé! Jailbreak képes rá, hisz egy nő mindenre képes, még arra is, amire nem, mert joga van hozzá, és ugye ez a legfontosabb.

Watch out guys, mad hackin’ skill incoming!

Haladjunk, hisz olyan sok kérdésem van! A hangulatjelek szaporodnak? Mert Gene-nek van apja és anyja, tehát valamiféle szexuális aktus folytán született, bár látszólag az emojik nem rendelkeznek nemzőszervekkel. Csak a hasonló fejű vagy típusú szimbólumok szaporodhatnak egymással? Szükségük van ételre, italra, digitális oxigénre az életben maradáshoz? Meghalhatnak egyáltalán? Rendelkeznek szabad akarattal? Képesek különbséget tenni jó és rossz között? Egy programhiba vagy valamiféle anomália révén jöttek éltre, vagy az okostelefon standard operációs rendszeréhez járnak? Nem kéne akkor legalább egy Steve Jobst dicsőítő emoji templomnak lennie Textopolisban? Miért van több ugyanolyan típusú emoji? Fenn kell tartani a különböző alfajok népszaporulatát? Ha kihal a meh hangulatjel fajta, akkor az a telefon elveszíti a képességét a meh hangulatjelek küldésére? Azt tudjuk, hogy az emoji társadalom diktatórikus berendezkedésű, melyet az első smiley, Smiler vezet, de miért pont ő? Hiszen a valóban első emojit 1999-ben Shigetaka Kurita készítette, és leginkább egy kedvesen mosolygó sárga pudingra emlékeztet, nem pedig egy nőnemű megalomán szociopatára. Miért dolgoznak az emojik? Fizetést kapnak érte? Abból veszik a digitális tejet és a digitális emoji fogamzásgátlót? Nem elég a hihetetlenül kvalifikált meh-fej munkára Gene apja és anyja, ha mondjuk 12 órás műszakban, felváltva dolgoznak? Van rajtuk kívül más meh is, vagy kénytelen lesz az anyja közbenjárásával továbbörökíteni a Gene-jeit?

„Welcome to the Loser’s Lounge, where the emojis who never get used hang out.”

Miért kell minden egyes alkalommal beülniük a scanner gépbe? Nincs egy előre rögzített, stilizált emoji arcgyűjtemény, ahonnan mindenféle külső beavatkozás nélkül be lehetne kopírozni a kiválasztott arcot? Azt nem tudjuk, hogy van-e az emoji világban fényképezőgép, de láttuk, hogy festészet igen, és kétlem, hogy egy sárga körön lévő artikulálatlan fejet olyan nehéz lenne a fotórealizmus jegyében megfesteni. Egy adatkábel kihúzásával vissza lehet fordítani az adattörlést, még akkor is, ha ilyen lassú és illogikusan vizuális? Komolyan létezik olyan amerikai általános iskola, ahol megtanítják a gyerekeket az egyiptomi hieroglif írásra? Továbbá, mennyire kell sekélyesnek vagy szellemileg visszamaradottnak lennie egy lánynak ahhoz, hogy amiatt jöjjön össze veled, mert küldtél neki egy animált hangulatjelet? Ennél még egy ’80-as években készült vízvezetékszerelős pornófilm is valósághűbb, viszont arra talán elég lenne, hogy rendbe tegye T.J. Miller házasságát!

Ne aggódjatok, belőletek is lehet hercegnő! UGYE?!

Miért nem lehet az applikációkat egyszerűen, nem is tudom… megkerülni? Nem gyorsabb körbesétálni a Just Dance programkockáját, mint áttáncolni magad rajta? Eleve, hogy hagyhatod el a saját programodat? Ha lemerül a telefonod, vagy kikapcsolod, akkor mi történik a hangulatjelekkel? Észreveszik egyáltalán? Nem kellett volna legalább egy kis pornónak lennie Alex Kalózprogramjában, ha már elsütöttek ezzel kapcsolatban egy teenageres poént? Vagy Alex a Twisted Sistersre, fórumtrollok random benyögéseire és nigériai hercegek spam üzeneteire maszturbál? És magyarázza meg nekem valaki: hogy lehet egy emojit átprogramozni, mikor gyakorlatilag csupán 2-3 karakterből áll?!

De legyünk korrektek, még egy hangulatjelekről szóló film is lehetne élvezhető és értékes, ha a projekt értő (és szabad) kezek közé kerül. Képzeljük csak el egy pillanatra, milyen lett volna az Emoji movie, ha Tim Burton, Terry Gilliam, vagy akár Darren Aronofsky rendezi! Persze ők egy sötét, fenyegető filmet csináltak volna, mely egyáltalán nem lenne család- és reklámbarát, és pláne nem népszerűsítené a hülye emojikat. Szerintem túléltük volna, pláne így, a kész produktum fényében. Mindenesetre nekem is számos ötletem van:

Például a történet sokkal érdekesebb lenne, ha Texopolis egy zárt helyként ábrázolnák, vagyis nem lehetne elhagyni, a bentlakóknak tudomásuk sem lenne a külvilágról, és nekünk se lenne kitekintésünk. A város közepén állna egy hatalmas, futurisztikus scanner berendezés, mely látszólag teljesen véletlenszerűen szippantaná fel a hangulatjel-lényeket, akik megsemmisülnének, vagy egyszerűen csak nyomtalanul eltűnnének. Ennek nyomán ez egy egzisztenciálfilozófiai horror lenne, ahol a szereplők a létezésük értelmét próbálnák megfejteni egy totálisan kaotikus és megismerhetetlen világban, miközben a szereplők egyre fogynának, és a város lassan elnéptelenedne. Az utolsó emoji (a főszereplő) végül rájöhetne valami módon, hogy az egész civilizációjuk pusztulása csupán 12 éves gyerekek szórakozását szolgálná. E tudás birtokában végül, eltöltekezve a világa reménytelenségében, a hős öngyilkosságot követne el, hogy ha máról nem is, legalább a halála fölött rendelkezhessen.

Epikus küzdelem a kilátástalanság és gyötrő depresszió ellen.

Fel lehetne vázolni egy középkori kereszténységhez hasonló dogmatikus elven működő digitális emoji várost. A település közepén álló törvényoszlopon időnként arcok jelennének meg, ilyenkor a beavatott emoji-inkvizítorok felkutatnák az adott kinézetű hangulatjelet, és kivégeznék a monolit előtt. A hitük szerint elpusztul a világ, ha nem teszik, lesújt rájuk az égi büntetés, az özönvíz. A történet fő konfliktusa az lenne, hogy a főszereplőt kiválasztják áldozatnak, de mivel nem akar meghalni, a családjával együtt elmenekül. A film lehetne spirituális utazás, egyfajta istenkeresés, ahol a szereplők kilépnek az amorális és élhetetlen vallási fundamentalista közegből, és útra kelnek a végtelen adattörmelék-sivatagban, hogy rátaláljanak a teremtőjükre. De mivel a valóságok közötti határ átjárhatatlan, nem találnának semmit, válaszok nélkül maradnak, viszont a világ tényleg elpusztulna a telefon törlése miatt, és csak a hős meg a családja élnék túl, akik letelepednének, szaporodnának, sokasodnának, és végül, egy-két generáció múltán tovább folytatódnának az emoji-áldozások, ezúttal már a hősünk tanításai nyomán, aki felismerte a világ változtathatatlan rendjét, visszatér a tradíciókhoz, és minden maradna a régiben.

„I think you’re cool just the way you are.”

A harmadik ötletem pedig egy fraktál, amely arra mutatna rá, hogy minden valóság egy másik, magasabb rendű szféra virtuális világa. A film végén, miközben Alex hazafelé sétál, beborítaná a fény, ahogy egy gigantikus űrhajó rávilágítana, lefotóznák, és a háromdimenziós alakját elküldenék valakinek egy kétszavas mondat után. Ezt még persze lehet fokozni úgy, ha az emoji világban a hangulatjelek is valamiféle primitív piktogramokat küldözgetnének egymásnak a kezdetleges készülékeiken. A sablon Texopolist pedig sokkal érdekesebbé lehetne tenni egy fajelmélettel megtámogatott kasztrendszerrel, ahol a társadalom tetején a “humanoid” hangulatjelek helyezkednének el, középen az arccal ellátott, de nem antropomorf emojik, legalul pedig az arc nélküli piktogramok. Esetleg egy kis Lebensraum elmélet, háború a szomszédos applikációk ellen, az orr- és pénzjel emojik megsemmisítőtáborokba zárása. Na jó, talán az már kicsit túl sok lenne, de hé! Orwell sem szemérmeskedett, mikor aranyos állatokat kellett feláldozni az érdemi mondanivaló oltárán, ezek meg… hát elég rájuk nézni, valószínűleg még fájdalmat sem éreznek!

Egy Blendtec turmixgépet kérnék, elvitelre!

Persze ezek nem lennének járható utak, hiszen a SONY Pictures nem akar érdemi kritikát megfogalmazni a mai, igen lesújtó szociális trendekkel kapcsolatban. Nem akar értéket közvetíteni vagy elgondolkodtatni. És mielőtt valaki azzal érvelne, hogy ez más korosztálynak szól, és a szórakoztatás a cél, úgy a válaszom az Oroszlánkirály, a Szörny RT., a Kung Fu Panda, a WALL-E, és az Agymanók. Nem a lehetőség hiányzott, hanem az akarat. Mert a SONY-nak nincs semmi dolga azzal, hogy az embereket a közösségi média elbutítja, elszakítja egymástól, hogy elsilányítja a kommunikációt, pusztítja a nyelvet, rombolja a kultúrát, véleménybuborékba zárja, izolálja, és sematizálja az egyént. Őket mindez egyáltalán nem érdekli. A nagyvállalatok számára csak az számít ebből az egészből, hogy van egy áramlat, ami most nagyon fut, hát meg kell kaparintani, palackozni és zárjegyet kell rá ragasztani, termékké kell kovácsolni, mert a profit a legfontosabb, és ez könnyű pénz, mert a sok idióta úgyis elmegy és megnézi (ez is kb. a négyszeresét hozta vissza). 5-6 év múlva talán már késő lesz, most kell rá lecsapni, elkészíteni és piacra dobni, mert a folyamatok olyan kaotikusak, hogy senkinek sincs rálátása, mi fog felfutni holnap, és mi hullik alá a feledésbe. Az már mellékes, sőt teljességgel elhanyagolható szempont, hogy értéktelen, vagy akár káros tartalmat továbbítunk az emberek felé. A SONY-t nem érdeklik a nők, magasról szarnak ők a női egyenjogúságra, az önmegvalósításra, meg az egyéniségedre, nekik csak a pénzedre van szükségük, mert a pénz, a PÉNZ ennek a világnak a valódi istene, nem pedig az ideológia. Az csak gumicsont, amin elrágódhatsz, nem észrevéve a tényt, hogy futkározol a mókuskerékben, hogy fogyasztó vagy, még a nemtetszéseddel, felháborodásoddal és viszonylagos tudatosságoddal együtt is.

„Candy Crush: Divine, sweet, tasty… Delicious…”

Az Emoji movie olyan, mintha a jogi személlyé vált nagyvállalat hideg és számító szelleme készítette volna, és bizonyos értelemben ez is történt. Nem lepődnék meg rajta, ha egy mesterséges intelligencia írta volna meg a forgatókönyvet és gyártotta volna le ezt a terméket, miután elemzett 100, vagy akár 1000 animációs filmet. Mintázatokat keresett, összegyűjtötte a legjobb pontszámokat elért művek egyező történetvezetési paneljeit, a legkedveltebb karaktersémákat, legaktuálisabb eszmeáramlatokat, és összegyúrta volna őket egy 90 perces Frankenstein-szörnyeteggé. A maga nemében az Emoji movie tökéletes, vegytiszta és pengeélesre fent sikerformula, a tömegember tükörképe, a minimális kockázattal és tőkebefektetéssel maximalizált profit mesterformulája. Épp ezért olyan idegen, hideg, lélektelen és taszító. Mert mérnökök tervezőasztal mellett vonalzóval húzták meg a körvonalait. Természetesen nem azt mondom, hogy mindenkit, aki ennek a mocsoknak a gyártásában részt vett, agyon kéne verni egy kővel vagy bottal (illegve más egyéb, agyonverésre alkalmas tompa tárggyal…), de ha valaki esetleg… nos, mégis megtenné… én valószínűleg nem igyekeznék megtalálni a tettest, és nem is nagyon szorgalmaznám a keresést.

-Lehet mégis a péniszemről készült fotót kellett volna elküldenem…

Az animáció vállalhatatlanul silány. Minek kéne jobb, úgyis megnézik! A poénok (már ha lehet őket annak nevezni) egyáltalán nem viccesek, de a gyerekek mindenen nevetnek, így kit érdekel! A történet kusza és értelmetlen, a karakterek motivációi ostobák, a mögöttes mondanivaló mindenhonnan nézve sértő, káros és igaztalan, de mit számít, mikor pár kritikuson kívül úgysem fog senkinek feltűnni, rájuk meg nem figyel igazán senki, vagy majd leugatják őket azok, akiknek tetszett a termék, ellehetetlenítve minden érvüket azzal, hogy miért nem kapcsolták ki az agyukat és élvezték a műsort! De még ha mindenki utálja a produktumot, az se számít semmit, mert a profit profit marad, és még ha a franchise meg is hal, vagy meg sem születik, akkor is át lehet csoportosítani a pénzt, (vacakabbnál vacakabb) Resident Evil meg Pókember filmeket készítve belőle, még több profitot felhajtva. És ezt nem úgy lehet megállítani, ha kollektíve felállunk és kimegyünk a moziból, hanem ha be sem megyünk oda, megtagadva, hogy a pénzünkkel támogassuk ezeket a rohadékokat. De mivel ennyi tudatosságot még a lehengerlően egységes, és demoralizálóan negatív értékelések fényében sem tudok elképzelni, azt hiszem marad ez, meg a citromos sör.

1 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Szexualitás és ...

Következő kritika:

Újabb 25 utálat...

Még több Filmkritika