Egyre kevésbé meglepő az az egyre kevésbé újkeletű jelenség, hogy neves hollywoodi színészek videójátékokhoz adják az arcukat, hangjukat, és persze a nevüket. A kollektív emlékezetben még mindig élénken élnek azok a bődületesen szar és nevetséges japán reklámfilmek, melyekben Arnold Schwarzenegger ízléstelen göncbe öltözve száguld bele az Androméda galaxisba egy hatalmas energiaitalos flakonon lovagolva, Nicolas Cage alufóliába csavart pachinko idegenekkel táncol a sivatagban, vagy mikor Harrison Ford láthatatlan sört iszik egy szaunában. Ilyenkor persze joggal jut eszünkbe a Kiscsillag zenekar “A pénz miatt” c. száma, hisz valóban, ha eleget fizetnek (márpedig ilyen tekintetben nem érheti kritika keleti barátainkat), akkor még az első vonalas színészek is képesek lemenni kutyába, és széles mosollyal az arcukon lefetyelni azt a Nissin által forgalmazott instant tésztalevest.

Természetesen ugyanígy a videójátékos “vendégszerepléseknek” is megvan a maga sötét középkora, melyre lesajnáló félmosollyal tekintünk vissza, a sztárok pedig a “fiatal voltam és kellett a pénz”-kaliberű magyarázatokkal igyekeztek lemosni magukról a szégyent. Ám ahogy az lenni szokott, némelyik cím így is kult klasszikussá vált a maga mikroközösségében: a Shaquille O’Neal főszereplésével készült 1994-es Shaq Fu például nonszensz történetével és agyatlan gombnyomkodást támogató játékmenetével minden idők egyik legrosszabb verekedős játéka volt, és ezen a siralmas képen a 2018-as remke sem tudott változtatni.

„I like pretending. I’m an actor.”

Tehát most is letudhatnánk a kérdést annyival, hogy igen, biztos jól kitömik a zsebüket, mert ahogy a saját elvtelen pénzsóvárgásunk mondatja velünk egy-egy rosszabb pillanatunkban, minden alakoskodás mögött mégiscsak az fő vezérlőelv, hogy a Beverly Hills-i luxusvillák rezsijét be tudják fizetni a hónap végén, vagy sem. Valószínűleg nem is tévednénk akkorát, hisz bár a konkrét számokat nagyjából olyan titkolózás övezi, mint a Coca Cola receptjét, azért azt sejthetjük, hogy nem kis összegek cserélnek gazdát. Kár lenne viszont pusztán csak a monetáris haszonszerzés vágyával magyarázni a jelenséget, hisz az a fordulat, ami a sorozatok világában végbement, megtörtént a videójátékok esetében is, és a mára már 43 milliárd dolláros iparág olyan magas művészi értékkel is bíró, kulturálisan releváns, immerzív és interaktív produktumokat állít elő, melyek számos szempontból felveszik a versenyt, és adott esetben le is körözik a filmstúdiók egyre szembetűnőbben profitorientált, tömegfogyasztásra szánt konzumszemetét.

Persze azért ne legyenek illúzióink: azok a nagy fejlesztőcsapatok és kiadók, melyeknek globálisan elszórt boszorkánykonyháiból az AAA-kategóriás címek kikerülnek, és amik meg tudják fizetni a világhírű celebritásokat, hasonlóan kommersz alkotásokat hoznak létre, melyek a művészi ambíciók helyett az eladási adatokat tartják szem előtt. Mégis, mikor egy olyan játékra nézünk, mint amilyen a Cyberpunk 2077, a Death Stranding vagy mondjuk a Mass Effect trilógia, nem az az első gondolatunk, hogy egy jól jövedelmező üzleti befektetést látunk, hanem csak ámulunk, és tisztelettel adózunk a készítők zsenialitása előtt (még akkor is, ha néha kissé döcögősen indul a sikertörténet), akik folyamatos kísérletezéssel feszegetik a médium határait, új távlatok felé törve ambiciózus projektjeikkel.

Az elmúlt évtizedben a motion capture technológia olyan szintre jutott, hogy ma már nem kell találgatnunk, ki bújik meg mindenféle alacsony felbontású poligonok mögött, és ez érthető módon felbátorította a színészeket, hogy jobban képviseltessék magukat ezen a területen is. A 2020-as évektől nemcsak, hogy tökéletesen felismerhető arcokat kapunk a videójátékokban, de olyan élethűen leképezett mimikát is, mely már valódi színészi játékra ad lehetőséget: a filmsztároknak nem kell többé szinkronszerepre kárhoztatniuk magukat, végre teljesen kibontakozhatnak a képernyőn. Így fordulhat elő, hogy újabban olyan illusztris nevek is felbukkannak a játékokban, mint Keanu Reeves, Norman Reedus, Idris Elba, Antón Castillo, Martin Sheen, Willem Dafoe, vagy épp Ellen Page.

„I’m rebelling against being handed a career, like, ‘You’re the next this; you’re the next that.’ I’m not the next anything, I’m the first me.”

Valamint nem lehet szó nélkül elmenni amellett sem, hogy sokszor milyen komplex karaktereket bőrébe bújhatnak ezek a színészek. A mai videójátékoknak átlagosan 25-30 óra a végére érni, de nem ritka, hogy 60-90 órát is eltöltünk egy-egy szereplővel. Ennyi idő alatt sokkal mélyrehatóbban fel lehet festeni a karekterek jellemét, mint egy egész estés filmben, így jóval nagyobb kihívást is jelent eljátszani őket, arról nem is beszélve, hogy a közönség is nagyon erőteljesen tud reagálni az ilyen sztármegjelenésekre: a Cyberpunk 2077 c. játékot például 25 millió példányban adták el (ez több mint háromszorosát jelenti bevételben annak, amit a John Wick 4 hozott a konyhára), tovább növelve Keanu Reeves hírnevét, aki Johnny Silverhand, a morális szürke zónában mozgó, digitalizált tudatú ex-terrorista szerepében nyújtott emlékezetes alakítást. Szóval rohadtul ne lepődjünk meg, ha a művészi önkifejezés ezen új platformján a közeljövőben még több csillag fog feltűnni. Várjuk az érkezésüket, reménykedve, hogy ennek az új platformnak a frissessége fogja feljebb emelni a kommersz filmek színvonalát ahelyett, hogy az korrumpálná és rontaná magához a trónbitorlót…

- Kitahito

Megosztás