Az irreálisan irritáló dolgok látszólag végtelen listájának következő pontjaként vessünk egy-két rosszalló pillantást a Time magazin által 1927 óta minden évben kiosztott év embere díjra. Ugye a “Person of the Year” megnevezés arra engedne következtetni, hogy az illető valamilyen módon gazdagította az emberi civilizációt, tehát pozitív példa. Mi, nyomorult földi halandók természetesen tévednénk: kevesen tudják ugyanis, itt pusztán a legnagyobb hatású akárki vagy akármi kerülne megnevezésre. Elvileg, papíron. Kivéve, amikor nem. Ezt a félreértést az illusztris lap szerkesztősége rendre igyekezett tisztázni, leginkább sikertelenül, hisz azok, akik csupán a díjazottak személyét ismerik, és a magyarázatul szolgáló cikket nem olvasták, a címlapon szereplő képet nem látták, nem fognak az ötletgazdák önellentmondásos magyarázatain kiigazodni. Annál is inkább, hogy nem lehet nem észrevenni a pártos részrehajlást, amivel nemcsak megnevezik a legjelentékenyebb valamit, hanem az egyik legjelentékenyebb sajtótermékként sokszor ők maguk okozzák és fokozzák az adott személy, személyek, vagy esemény jelentőségét. Anyways, ezen a bullshit listán nem lesz rajta Adolf Hitler, Joseph Sztálin, Khomeini ajatollah, vagy Donald Trump, mert ennyire azért adjunk hitelt a Time munkatársainak. Az már mellékes kérdés, hogy ebből a hitelből LSD bélyegeket vásárolnak, vagy prostituáltak hasáról szippantanak fel vele kokaint, nem tudom, mert máshogy nehéz magyarázni azt, ami nemsokára következik. Szóval kapaszkodjunk meg a minőségi újságírásba vetett hitünk maradékába, és kezdjünk is bele!

20. Taylor Swift (2023)

Mégis mi az a civilizációs teljesítmény, amely mentén ez a popénekes és dalszövegíró megkapta az év emberének járó kitüntetett helyet? Mert hogy mi a kulturális szerepe, azt jól látjuk: 2021 óta csupán egy originál albummal jelentkezett, viszont kidobott négy remake lemezt, melyeken a saját korábbi munkáit dolgozta újra. Ez hatalmas feladat, rettentő szellemi munkát igényel, épp ezért olyan kedves az ilyesmi Hollywoodnak is, ahol a folyamatos újrafeldolgozások tengeréből magányos szigetként meredeznek ki az eredeti produktumok. Eszmetörténeti szempontból tehát Taylor Swift munkásságának legújabb szakasza nagyon passzentosan illeszkedik a mai modern konzumszemét működésébe. Na de mivel utasítja maga mögé a politikusokat, aktivistákat, tudósokat, filantrópokat, és az annyira divatos gyűjtőkategóriákat? Nem kell messzire mennünk a magyarázatért, hisz a Time magazin megadja nekünk a választ: „Mert olyan saját világot épített, amely sokaknak helyet adott, mert globális legendává tette a történetét, és mert örömet hozott egy olyan társadalomnak, amelynek nagy szüksége van rá, Taylor Swift a TIME 2023-as év embere.” – nyilván az én szegénységi bizonyítványom, hogy ez a globális legenda engem eddig valahogy nem talált meg, de így a Wikipédia alapján ebben a sztoriban nincs semmi egyedi, sőt annyira hétköznapi, hogy az már klisés. A pH-semleges, gejl érzelmességtől csöpögő siránkozás az elvesztett szerelmen és a very öntudatos, emancipált kiállás paneljeiből épített fércmű pedig minden, csak nem saját világ, viszont tény, hogy rohadt inkluzív, hisz ha háromszor körbe fordulsz és elhajítasz egy követ, 95% eséllyel egy sebzett szívű tinit fogsz eltalálni, aki ezt most így nagyon érti. Szóval Taylor híres, legalábbis egy bizonyos demográfiai tömeg számára! Mégis, ha már nem emberi entitásokat is lehet nominálni, szerintem a 2023-ban szabad hozzáférésűvé vált ChatGPT-3.5 néhány ezerszer nagyobb jelentőségű és érdemesebb, mint egy tucat country-rock előadó, akinek a nyálas nótáin az 5-45 közötti nők egy része hisztérikus zokogásba tör ki, de hát ki vagyok én, hogy ezt megítéljem! Még sosem voltam a Time magazin szerint az év embere… ugye?

19. George W. Bush (2004)

Kicsit furcsa Taylor Swift és George W. Bush nevét egymás mellett látni egy felsorolásban, de hát a sors, illetve a Time magazin önkénye így hozta. Van abban valami varázslatos innen, 2024-ből nézve, mikor a Bush és Cheney áldásos munkája által destabilizált Közel-Kelet éppen permanensen ráömlik a nyugati civilizációra, hogy 20 évvel ezelőtt egyesek (akik nyilván egyáltalán nem akartak a prosztatáig benyalni az épp regnáló amerikai elnöknek) úgy gondolták, hogy ezt a szemétládát az év emberének kell választani. George W. Busht, aki lényegében az egész világ hatalmi elitbe vetett bizalmát megrendítette, mikor hamis atomfenyegetésre hivatkozva indított háborút Irak ellen, és mikor nem kevésbé aljadék módon cenzúrázta a klímaváltozással kapcsolatos jelentéseket, manipulálta a globális közvéleményt, és kiléptesse az Egyesült Államokat az üvegházhatású gázok kibocsátását korlátozó kiotói egyezményből, melyet Kanadán kívül kb. mindenki támogat. Thank you mr. President! De persze 2004-ben még nem lehetett tudni, csak hát nagyon sejteni, hogy Amerika egy olcsó blöffre hivatkozva vív rablóháborút, és hát a klímaváltozást befolyásoló emberi tényezők mértéke sem volt még annyira evidens, mint amennyire ma az, szóval nem lehet annyira elmarasztalni a Time szerkesztőségét. Ám ez a mentőkörülmény a következő díjazott esetében már nem áll fenn.

18. Angela Merkel (2015)

Ugye az már az első pillanattól kezdve egyértelmű kellett, hogy legyen mindenkinek, különösen ott az Atlanti-óceán túloldalán, hogy mindennemű érdemi ellenőrzés nélkül tömegesen beengedni menekülteket egy olyan kulturális és vallási szempontból idegen térségből, ahol hát eléggé dívik mostanság a vallási fundamentalizmus szülte terrorizmus, nem épp a legjobb ötlet. A nyugati béke és jólét idilljében elkényelmesedett és téveszméssé vált idealista zászlólengetők hangos kisebbsége mögé beálltó nyugat-európai országok vezetése a szolidaritás és humánum egyébként érvényes, de teljesen félreértett és félreértelmezett elvei szerint kitárták az országok kapuit a menekülteknek, valamint a menekültek közé vegyült terroristáknak. Ennek a következményeit nyögjük ma is, hisz ezeknek a jobb esetben kiszolgáltatott és PTSD-s, rosszabb esetben kártékony és hosztilis embereknek a tömegei egy olyan Unióban találták magukat, mely tagországtól függően teljesen felkészületlen, alkalmatlan, vagy akaratlan volt a fogadásukra, de még ha ez nem így lett volna, a civilizációs, szocializációs és morális különbségek szülte súrlódások akkor is nagyon komoly problémákat okoztak volna. De ahogy a pragmatizmus nem törődik az idealizmussal, úgy az idealista vezetők sem foglalkoztak a pragmatikus szempontokkal, mert már megszokták, hogy itt a Holokauszt során traumatizálódott és álomba szenderült nyugaton a konfliktusok szinte kizárólag virtuálisak. És akkor bekopogtatott a harmadik világ valósága. Szóval köszönjük meg a szabad világ kancellárjának, Mutti Merkelnek a willkommenskultur-t, mellyel sikerült egy amúgy is elcseszett helyzetet még kontrollálhatatlanabbá tennie. Ez a civilizációs árulással felérő naivitás és felelőtlenség még akkor is megbocsájthatatlan, ha jószándékból, és nem jól kimért számításból tették. Az pedig, hogy a Time magazin ezt az év embere címmel jutalmazza, vagy elvakult ideológiai elfogultság szülte idiotizmus, vagy merő cinizmus. Nem tudom, melyik a rosszabb…

17. Bill Clinton (1992)

Ezúttal sikerült az év emberét az alapján megválasztani, hogy mit nem csinált. Mert ezen a ponton Bill Clinton még csak annyit ért el, hogy megnyerte az elnökválasztást. Az, hogy ez a győzelem milyen kormányzásba és milyen intézkedésekben fog kulminálni, ekkor még nem tudjuk. Nem baj, vágjuk hozzá ezt az elismerést, mert olyan szép volt a kampánya! Milyen titáni teljesítmény, hogy szardobálás nélkül, többé-kevésbé komolyan vehető és hiteles választási ígéretekkel valaki indul, és győz. Na meg persze hogy Arkansas kormányzója volt. Ez is egy fontos szempont! Itt kb. az történik, hogy népmesei hőst akarnak kreálni egy olyan személyből, aki egyelőre csak ígéreteket tett (ami tudjuk, mennyit ér egy politikus esetében), és ezekért az ígéretekért csak úgy jóindulatból hozzávágjuk az év embere titulust, aztán ha kiérdemli, akkor nagy látnokok voltunk, ha meg nem, akkor így jártunk. Persze ekkoriban még az univerzum is az Egyesült Államok körül forgott, legalábbis az ‘amik elhitték ezt, így a Time tendenciózusan megdobta a frissen megválasztott elnököt ezzel a kitüntetéssel, ami egyrészt beárazza ennek a címnek az értékét, másrészt jól páldázza azt az újságírói szervilizmust, mely kéz feltartva és eminens seggnyalóként ugrálva jelentkezik be az épp megválasztott vezetőnél udvari krónikásnak. Ilyen alapon ide citálhatnám akár Barack Obamát is, de neki akinek azon túl, hogy nyert, még volt annyi erénye, hogy fekete a bőrszíne, ami azért egy kicsit jelentékenyebb annál, hogy Arkansasból jöttél, és mesterséged címere a gyakornoklányok leszopatása az Orális… mármint Ovális Irodában.

16. Joe Biden és Kamala Harris (2020)

Fontos pillanat ez, mert megtörténik egy szakadás, ami bár kronológiailag korábban következett be, ezen a bullshit-listán most jött el: nem egy személy kapja a címet, hanem mindjárt kettő. Tudod, mert miért ne. A szolgalelkűségben megnemesült újságírók nem tudták az oszteoporózistól sújtott Bident a megválasztása után felpakolni a címlapra (elvégre korábban 2020-ban már kapott címlapot a “What makes Joe run” c. cikk kapcsán, mely nyilván nem arról szól, hogy mi van, ha fogytán a Prostamol Uno a patikában), ahhoz már túl sokat változott a világ, volt itt #metoo meg BLM, szóval egy heteroszexuális fehér férfit az év emberének választani elég nagy rizikó lenne, gyorsan oda is csapták mellé ilyen árukapcsolásként a barna Kamala Harrist, mint alelnököt, aki nyilván rohadt meghatározó figurája volt a globális életnek, mert jószerivel sem akkor, sem azóta nem hallottunk róla egy kurva szót sem. De hé, legalább nő, és fekete (kb.), tehát le van tudva a reprezentációs kvóta, és hát az elnöki valag is fényesre lett nyalva, vagyis mission accomplished! Biden nagyjából egyetlen érdeme, pontosabban az egyetlen dolog, amit el lehet róla mondani a demenciáján túl, hogy nem Donald Trump. Ám az örömöt, amit az ember ennek a ténynek a hatására érez, nagyon gyorsan feledteti annak a látványa, ahogy magatehetetlenül lezuhan egy lépcsőn, zavartan bolyong a kamerák előtt, vagy arcán bárgyú kifejezéssel kislányokat markolászik. Ha már mindenféle baromságot lehet az év ‘akármilyének választani, akkor a Covid, illetve az egészségügyi dolgozók talán valamivel nagyobb hatást gyakoroltak a világra 2020-ban, mint egy frissen megválasztott amerikai elnök és alelnöke. Nem ártott volna a tényleges globális jelenségekre reflektálni. A világjárvánnyal kapcsolatos… bármi értelmesebb győztes lett volna, de mint azt később is látni fogjuk, a Time magazin akkor is nyalni akar, amikor nem egy (vagy több) embert tesz meg az év entitásának. Nem lehet, hogy valami negatív dolog a címlapra kerüljön. Kivéve persze Hitlert és barátait, ők lehetnek nagy hatású negatív “jelenségek”. De például ott van Derek Chauvin is, aki rátérdelt Goerge Floyd nyakára. Annak elég komoly volt a pillangó-hatása, nem? Persze ők az ilyesmihez nem elég tökösek, meg hát nem akarják, hogy a progresszív békepárti tábor rájuk gyújtsa a szerkesztőséget.

15. Ukrajna lelke (és Volodimir Zelenszkij) (2022)

A valóság szövetén ejtett seb tovább tágul, és az osztott dobogós helyen most már csak egy ember áll, a másik posztot fenntartják valami absztraktnak és megfoghatatlannak. Mint amilyen Ukrajna lelke. Igen, itt meg kell személyesíteni egy egész nemzetet, illetve a nemzetet mintegy isteni páraként átjáró néplelket, és azt kell piedesztálra emelni. Hogy ennek mi a franc értelme van azon kívül, hogy összekenjük magunkat és a képviselni kívánt ügyet ezzel az undorítóan ragacsos pátosszal, azt nem tudom, de végső soron én még sosem voltam az év embere a Time magazin szerint, tehát nem vagyok kompetens a kérdésben. Viszont ha a Time saját megvallása szerint lehet és érvényes is negatív karaktereket az év emberének választani, akkor nem lett volna stílszerű, vagy legalábbis igazabb Zelenszkij mellé Putyint felhelyezni a címlapra? Elvégre ennek a két személynek a szimbolikussá nemesült párharca adja meg az Orosz-Ukrán háború gerincét! Sőt, merem állítani, hogy a lelki szemeink előtt ujját a nagy poros gomb fölött tartó Vlagyimir nagyobb hatást gyakorolt a világra, mint az ukrán elnök, már csak amiatt is, mert még van világ, és nem égtünk el mindannyian az atomvillanásban. Persze az “Új Oroszország Cárját” már megválasztották egyszer az év emberének, ahol a Time újságírója rögtön egy interjúban udvarolta körül a leendő diktátort, olyan ízes kérdésekkel bombázva Putyint, mint például: „Számos újságírót meggyilkoltak Oroszországban. Van valami, amit Ön vagy a kormánya tehet ennek megelőzésére?” – A válasz ugye tudjuk, hogy igen, hisz ha az Orosz kormány előbb börtönbe juttatja vagy megöleti az újságírókat, akkor másoknak már nem lesz lehetősége őket eltenni láb alól!

14. A békéért dolgozók (1993)

Pontosabban Peacemakers, azaz békecsinálók, nevesítve Yitzhak Rabin, Yasser Arafat, F. W. de Klerk és Nelson Mandela, vagyis nem az a kis szívritmus-szabályozó eszközről van szó, vagy John Cena karakteréről a Suicide Squad remake-ből. Itt sem a megnevezett személyekkel van a baj, hisz az izraeli-palesztin megbékélés egész sokáig kitartott, és a dél-afrikai apartheid szülte konfliktusok élét is viszonylag sokáig le lehetett venni, és ez vitathatatlanul ennek a négy embernek az érdeme. Az a baj, mint ami korábban volt, és ami később is lesz, vagyis hogy nem sikerült választani: adott két páros, két ellenpólus, akik szimbolikusan megbékélnek. Mindkét választás legitim lett volna. Csak annyi volt a feladat, hogy bökjenek rá valamelyikre, de még erre sem voltak képesek. Olyan titáni vállalást, hogy aztán meg válasszanak ki egyvalakit, egyetlen embert, már nem is kérek rajtuk számon. De az talán nem nagy kérés, hogy egy ÜGYET jelöljenek ki, amely jelentékenyebb a másiknál, és annak (történelmi távlatokból kérész életű) győzelmét ünnepeljék meg. Basszus, ez volt a vállalás! Hogy ők majd ott a Time szerkesztőségében megvonják ezt a mérleget, felállítják a rangsort, és ítélkeznek. Nincs semmi tétje, senki nem fogja ezt számonkérni rajtuk, és mégis meg akarják úszni! Inkább létrehoznak egy ilyen olcsó szar kategóriát, mint amilyen a békecsinálók, hogy még véletlenül se kelljen elköteleződni az egyik vagy a másik mellett. Talán ha beleszuszakoljuk ezt a két önjogán érdemes diadalt egy bolhapiacos masnival díszített dobozba, akkor majd nem tűnik fel a hamisság, ami már évtizedes viszonylatban bűzlik a címlapról, és kb. mindenkinek, akinek van két kóbor agysejtje, amit összedörzsölhet, teljesen nyilvánvaló.

13. Az amerikai nők (1975) (Betty Ford Carla, Anderson Hills, Ella T. Grasso, Barbara Jordan, Susie Sharp, Jill Ker Conway, Billie Jean King, Susan Brownmiller, Addie L. Wyatt, Kathleen Byerly, Carol Sutton, Alison Cheek)

A józan ész szép lassan reped fel a varrása mentén. Itt lényegében a feminizmus az év embere, de nem merték megtenni ezt az ugrást, pedig 25 évvel korábban és két ponttal lejjebb megtörtént a visszafordíthatatlan, de persze ebben a listában egy narratív ívre fűzöm fel ezeket a szégyenfoltokat, és nem terhelem magam olyan apróságokkal, mint a történetiség diktálta sorrend. Itt a 14. helyen még megteszik felénk azt a gesztust, hogy nevesített emberekkel igyekeznek arcot adni egy olyan csoportnak, melyet valójában díjazni szándékoznak. De már majdnem ott vagyunk. Itt még elmondható, hogy a 12 arckép bár nem túl ízlésesen, de elhelyezhető úgy a címlapon, hogy ne takarják ki… nem is tudom… a Time logót, vagy a feliratokat. A következő helyezett esetében például nem lehet ezt elmondani, hisz ott a reprezentációs igénnyel felfújt bullshit-lufi kezdi elfedni az alapul szolgáló platformot, ami kissé kellemetlen, ugye. Na de az amerikai nők! Hát azok aztán megérdemlik a méltatást! Mondjuk ezután nagyon nehéz lesz mondjuk a nőknek úgy en bloc címlapszobrot állítani, mert ezzel kb. ellőttük ezt a patront, de nem baj! Mert az amerikai nők lényegében az egész világ nőit képviselik, mint ahogy ez a 12 nő az amerikai nőket hivatott képviselni, szóval rendben is van ez így. Mondjuk ezen logika mentén (melyet akár nevezhetnénk logikának, józan észnek, vagy hasonló idejétmúlt baromságnak) akár rárakhatnánk egy nőt a címlapra, egyetlen embert, ami tudom, nagyon elvetemült ötlet, de talán még nem késő, és még visszafordulhatunk ezen az úton, ami nem vezet máshová, mint a totális…

12. Az amerikai tudósok (1960) (James Van Allen, Edward Mills Purcell, George Wells Beadle, Charles Hard Townes, John Franklin Enders, Emilio Segrè, William Shockley, Charles Stark Draper, Robert Woodward, Willard F. Libby, Donald Arthur Glaser, Joshua Lederberg, Teller Ede, Isidor Isaac Rabi, Linus Pauling.)

Valami meghasadt, és nem az atommagra gondolok. Itt már olyan szintig feszítettük az év embere fogalmat, hogy már konkrétan a formulát is kikezdi. 15 tudóst, 15 amerikai tudóst reprezentálnak itt, és hát fontos megemlíteni, hogy amerikait, mert hát van köztük egy olasz, egy német, egy lengyel és egy magyar is, de hát most az AMERIKAI tudósokat kell ünnepelni, szóval igazából nem gáz, ha a ~26 százalékuk Európai. Érdemes megnézni a Time ezen számának címlapját. Jószerivel már nem látod a borítót a rájuk zsúfolt arcoktól. Nem sikerült eldönteni, hogy kit díjazzanak, így lényegében mindenkinek csokoládé kitüntetést tűztek a mellkasára, mindenki kapott egy nagyon diszkrét, 1 bekezdésnyi vállveregetést. Remek újságírói munka ez! Én is nagyon örülnék, ha az életművemet 650 karakterben foglalnák össze, mint Teller Edének, akit ráadásul sikerült összebulvározni némi ízes magánéleti baromsággal. Viszont azt mindenképp el kell ismerni, hogy itt még szerepelnek nevek, vannak arcok, és az ember még nem tűnt el a képviselni kívánt ügy mögött. Ezen a ponton túl viszont már csak ügyek vannak, amihez mindenki kedve és meggyőződése szerint hozzárendelheti magát, és lehet az év embere, bár ez az intézmény teljesen elveszítette a jelentőségét és saját maga paródiájává vált.

11. Az amerikai harcos (1950)

Ground Control to Major Tom! Ground Control to Major Tom! Take your protein pills and put your helmet on! Igen, elérkeztünk oda, ahol elhagyjuk a racionalitás átkos gravitációs vonzáskörét és elindulunk az ismeretlenbe, oda, ahol ember még sosem járt, és jobb is volt az úgy. 1950-ben kezdetét veszi a Koreai háború. Fontos esemény, egy jó elcseszett lezárással. Ami viszont számunkra lényeges, az a  döntés, mely ezúttal nem egy konkrét személynek adja oda az év emberének kijáró címlapot, hanem lánglelkű tisztelettel adózik a hős amerikai katona előtt, aki a világ másik végén harcol a szabadságért, vagy valami olyasmiért. Tehát nincs egy vagy több reprezentánsa az adott csoportnak, akiknek az elismerést odaítélik, és akiken keresztül pár hajszállal még kvázi kapcsolódnak az eredeti elképzeléshez. Nem, itt már egy egész csoportot részesítünk elismerésben, mindenkit egyenként, és ezt egy ilyen áhítatos anonimitással szentesítjük. Mert itt most mindenki hős! Senki sem ‘hősebb a többinél, mindenkinek ugyanolyan tisztelet és szépen felkoszorúzott fehér kereszt jár egy Windows háttérkép mezőn! Nagyon nagy hazafiak vagyunk mi itt a Time magazinnál, úgy ám mr. McCarthy! (Kérjük, ne zárja be a lapunkat és indítson koncepciós pereket az újságíróink ellen!) Fontos pillanat ez. Korábban legalább megpróbáltak úgy tenni, mintha érdekelné őket ez az egész “év embere”-dolog, de ezen a ponton büszkén és szándékoltan hágják át a saját maguk által állított szabályokat. Most, hogy megtörtént a határátlépés, a posztmodern szellemet nem lehet többé visszapréselni a palackba. Ez a II. Világháború és a Vietnámi háború közé szorult, méltatlanul marginalizálódott konfliktus adta az apropóját ennek a leválásnak. Innen már csak lefelé vezet az út, arról nem is beszélve, hogy 2003-ban újra ezt a csoportot választották meg, ezúttal mint “Amerikai katona”, szóval nem csak Sztálin, Gorbacsov és Bill Clinton repetázhatnak!

10. A közép-amerikaiak (1969)

Nagyon nem szeretem a “mit tettél le az asztalra?!”-típusú érvelést, de az előző pontban szereplők legalább annyit megtettek, hogy katonák, és jó esetben harcoltak egy háborúban. Rosszabb esetben persze csak vakargatták a seggüket egy laktanyában, eltávon voltak vagy épp leszereltek, de hát mégiscsak tettek… valamit. A közép-amerikaiaknak annyi a a teljesítménye, hogy egy adott területen élnek. Az USA közepén, nem pedig Közép-Amerikában, ami ugye kicsit félreérthető, de hát ’69-ben a Time magazin szerkesztőségének még mindig nem nagyon sikerült kikecmeregnie az Egyesült Államok ánuszából, szóval természetesen saját maguknak osztogatnak díjakat. A kisvárosi amerikaiaknak. Ők a csendes többség, ahogy nevezik, és ez valamiért világviszonylatban is olyan jelentős tényező, hogy feltétlenül az év emberének kellett választani mindnyájukat. Persze mondhatjuk, hogy az is egyfajta érdem, hogy élsz, de basszus, nem tudom hol van a jenkiknél az a szám, ahol a kisváros átbillen középvárossá, de milyen szívás lehet már, hogy 1969-ben valami közigazgatási önkény által meghúzott limit miatt nem lettél az év embere. Ha azok a rohadék Smith-ék nem költöznek be a múlt héten a szomszédba, akkor most bonthatnánk a Budweisert, de hát sajnos így átsoroltunk! Akárhogy is, itt a nulla hozzáadott értékre lehet veretni, vagyis arra, hogy szavazó vagy, innen származtak a ‘világhíres űrhajósok, meg hogy erről a térségről indultak ki mindenféle konzervatív topikok, melyekhez az emberek 99.99 százaléka semmit nem tett hozzá, de hé, büszkeség! Tiszteletet a közép-amerikai választónak, mert maga fölé emelte Nixont!

9. Az ebola ellen harcolók (2014)

Kézenfekvő kérdés, hogy ha az ebola ellen harcolók megkaphatták ezt a kitüntetett címet 2014-ben, akkor a covid ellen harcolók miért nem kapták meg 2019-ben? Távol álljon tőlem, hogy relativizáljam a tragédiákat, de azért az egyik egy nagyon lokális vírus volt, mely “mindössze” ~28.000 ember halálát okozta, míg a másik egy világjárvány, ami effektíve még mindig tart, és nagyjából 61 millióan haltak meg miatta, átszervezte és teljesen megváltoztatta az egész életünket. Talán nem tiszteletlenség azt állítani, hogy ez a két ügy nincs egy súlycsoportban. Viszont most nem az a kérdés, hogy miért nem heroizálták a koronavírus enyhítésén fáradozó egészségügyi dolgozókat, hanem hogy az ebola ellen harcolókról miért kellett így megemlékezni. Hol van ebben a globális hatás igénye? Felemlegetnék néhány eseményt, ami 2014-ben történt, csak úgy viszonyításképp: június 9-én hivatalosan is megalakult az ISIS vezette iszlám kalifátus az elfoglalt területeken; március 18-án Oroszország annektálta a Krím-félszigetet, mely mintegy startpisztolyszóként funkcionált a donbaszi szeparatista mozgalmaknak; Skócia szeptemberben megszavazta, hogy benn maradnak az Egyesült királyságban; Donald Tusk átvette az Europa Tanács vezetését; a gyerekek elnyomása ellen küzdő Malála Júszafzai pakisztáni emberjogi aktivista 17 évesen a legfiatalabb Nobel-békedíjas lett; valamint szeptember és december között nagyszabású demokrácia- és függetlenségpárti tüntetéssorozat zajlott Hongkongban. Ezek mindegyike önjogán nagyobb globális értékkel bír, mint bármi, ami az ebolával kapcsolatos, de persze leshetjük, hogy mikor fog a szabad sajtó lángoszlopaként fénylő Time magazin beleállni Kínába azzal, hogy a a szabadságért harcolók pártját fogják egy nagyhatalommal szemben! Erre azért, ahogy a következő pont is bizonyítja, volt korábban példa, de nyugalom, abból is viszonylag gyorsan kihátráltak, nehogy baj legyen belőle.

8. A magyar szabadságharcos (1956)

Azért ehhez pofa kell. A magyar szabadságharcost először magára hagyják, hogy az orosz tankok alatt gallyként roppanjon el, majd utólag cinikus módon megválasztják az év emberének, melyről nem is értesül, egyrészt mert az amerikai sajtótermékek nem jutottak be a keleti blokk országaiba, másrészt mert az említett szabadságharcos, ha sikerült is elkerülnie a lánctalpakat, valószínűleg azzal volt elfoglalva, hogy az Andrássy út 60. valamelyik pincehelyiségében éppen letépkedték a körmeit, és pont nem újságolvasáson járt az esze. Sebaj, jenki barátaink megemlékeztek a hősökről, ahogy azt illik, az örökkévalóság falára melaszos pátosszal és krokodilkönnyekkel ragasztották fel az alakját, majd egy évre rá megválasztották azt a Hruscsovot az év emberének, aki leverte az ’56-os forradalmat. Indoklás ide vagy oda, ez a két tény így egymás mellé állítva kicsit kellemetlen, már csak azért is, mert még szinte fel sem sikálták az utcán agyonlőtt fiatalok vérét a macskakövekről, de hát ugye egy ilyen szaros kis ország örüljön, hogy Uncle Sam egyáltalán méltóztatik észrevenni! Az egész világ figyelte ‘kishazánkat, ahogy alapjaiban rengetett meg egy világbirodalmat, tisztelet és Time magazin év embere cím neki… segíteni persze nem akartak, még a megszokott proxiháborús módszerekkel sem, viszont az oldalvonalról nagyon lelkesen szurkolunk az alatt a 19 nap alatt, amíg az oroszok halomra géppuskáztak minket. A magyar szabadságharcos felállt, kihúzta magát, és megmutatta, hogy egy nagyjából 240-szer nagyobb országgal baszakodni nem túl kifizetődő, viszont már csak az elemi rock ‘n’ roll élmény miatt is becsülendő, már ha jótékonyan eltekintünk a szétlőtt fővárostól, a több tízezer halottól és sebesülttől, valamint eseményt követő véres megtorlásoktól, mert az a része már annyira nem lélekemelő…

7. „Az őrzők” (2018)

Na, jól van, sorra került a knock-off orosz Avengers csapat is, hogy megmentsék a világot a gonosz Thanostól, aki meg akarja felezni az univerzum GDP-jét! Viccet félretéve, az Őrzők némiképp rokoníthatóak az előző pontban szereplőkkel, viszont mivel itt elnyomó rezsimek alatt, veszélyeztetett körülmények között dolgozó újságírókról van szó, muszáj volt magasabbra tennem a bullshit listán, hisz valahogy reflektálni kell arra a mérhetetlen pátoszra, amivel körbe kenték ezt az egész kérdést. Nyilván amikor olyan szereplők kerülnek megnevezésre, mint a meggyilkolt Jamal Khashoggi, a bebörtönzött Wa Lone és Maria Ressa, vagy a marylandi The Capital szerkesztősége, akik ellen egy fegyveres támadó merényletet intézett, akkor nem lehet a képviselni kívánt dolog súlyosságát firtatni, viszont mindennek tudatában is felmerül a kérdés, hogy ezek az esetek valóban bírnak-e globális relevanciával az adott évben. Mert ugye a szabad sajtó már jó ideje ostrom alatt áll, és ha a Time magazin munkatársai igazán tökösek lennének, és tényleg bele akarnának állni ebbe az ügybe, akkor három évvel korábban nem Angela Merkelt tették volna meg az év emberének, hanem mondjuk a Charlie Hebdo szerkesztőségét. De ott és akkor meg kellett simogatni a kedves ‘nemHitler néni fejét, mindannyiunk jószívű nagymamáját, amiért olyan végtelen empátiával és toleranciával engedi be válogatás nélkül a gazdasági menekülteket Europába, hogy aztán azok olyan nagy empátiával és toleranciával géppuskázzanak szét szerkesztőségeket. Akkor valahogy nem vérzett a Time magazinnál a szív a sajtószabadságért, mert akkor éppen a populista nácik narratívája szerinti iszlám fundamentalisták támadták azt, viszont amikor a populisták börtönöznek be és gyilkolnak meg újságírókat, akkor kötelező jelleggel földhöz kell csapkodni magad, és az égre emelt kezekkel kell elgyászolni a szabad sajtót. És félreértés ne essék: mindkettő borzalmas és elítélendő! Pont azt a kettős mércét kérem számon, mely taktikázik az emberi tragédiákkal, pusztán csak azért, mert a politikai narratíva ezt kívánja meg. Az én szememben ez végtelenül undorító magatartás, és ez talán indokolja a magas helyezést.

6. A személyi számítógép (1982)

Mivel egyetlen ember sem volt, aki a PC elterjedésében kimagasló szerepet vállalt volna (állítja a Time magazin), így magát a készüléket tették az első helyre. “Machine of the Year” – Itt már a díjat kell hozzáigazítani a díjazotthoz! Nem győzöm ismételni: srácok, ez volt egy feladatotok! Senki nem kért meg rá titeket, hogy jelöljétek ki az adott év legnagyobb hatású emberét, ti vállaltátok ezt a tisztet, valószínűleg azért, mert az ítélőbíró glorifikált szerepe egy nagyon kényelmes poszt, ami nem mellesleg jól passzolt a magazint körülölelő pátoszhoz is. Cserébe ezért mi, az emberiség csupán annyit vártunk el, hogy mondjatok egy nevet. EGYET! Az évek alatt tettünk engedményeket, persze, valószínűleg a mi hibánk is, hogy nem rúgtuk rátok a szerkesztőség ajtaját, amikor elkezdtetek nagyobb baráti társaságokat meg komplett népcsoportokat megjelölni az év embereként, szóval értelemszerűen részben vétkesek vagyunk ebben a gyalázatban, de azért nem kéne a bizalmunkkal és béketűrésünkkel ilyen szinten visszaélni! Attól még, hogy itt a nyugati világban nem szokás orosz csempészfegyverekkel lövöldözni úgy, mint ahogy a muzulmánok tették a Charlie Hebdo esetében, még nem megengedett minden! Van az a bizonyos újságírói felelősség, persze ilyen nagyon elvont fogalmakkal a Time magazinnál nem foglalkoznak, vagy legalábbis akkor nem, mikor az eladási számokat meg lehet növelni azzal, ha az adott év leghíresebb akármijéhez és bármilyéhez önkényesen hozzárendelik magukat. Persze basszus, fontos a személyi számítógép, ezt senki nem vitatja el. De ha valakinek ki kell emelkednie a tömegből, hogy meg legyen nevezve, akkor 1960-ban miért kellett 15 amerikai tudóst a címlapra passzírozni, miért nem sikerült ’75-ben az amerikai nők közül egyet kiválasztani és felmagasztalni? 1969-ben sem emelkedett ki senki senki, aki mondjuk civil aktivistaként reprezentálta volna a Nixont támogató közép-amerikaiakat? Valahogy mindig sikerül egy hangzatos, és kicsit sem átlátszó indokot találni, hogy az adott évben miért spórolták meg a munkát a Time újságírói. Most épp azért, mert hát az alkotás túlragyogja az alkotóit. Viszont atombomba esetében ez valamiért nincs így, igaz?! Miért nem sikerült valakire rábökni a hat nevesített szereplő, Steve Jobs, John Opel, Adam Osborne, Dan Bricklin, Jack Tramiel és Clive Sinclair közül? Nekem ez nem tűnik egy olyan nehéz feladatnak. Commodore, IBM, vagy Apple? Tessék választani, és kitartani a választás mellett, legalább addig, amíg tördelik azt a rohadt szöveget, és elküldik a nyomdába!

5. A Tüntető (2011)

A korábbi pont elfuserált logikája alapján itt az ügynek, vagy legalábbis az ügyeknek fontosabbnak kellene lennie az ügyet érvényre juttatni kívánó személynél, vagy ha annak nem is, hát magának a tüntetés aktusának kéne díjat kapnia. De nem. Mert miért is lennénk következetesek, most magát a tüntetőt díjazzuk, az ő jelentőségét értékeljük fel, és szarjuk le, hogy pontosan miért tüntet. A demonstrálót pofán lehet csapni gumibottal, ki lehet lőni a szemét gumilövedékkel, lehet rabosítani és be lehet börtönözni, de az alulról szerveződő, grassroot-jellegű civil ellenállásban pont az a lényeg, hogy még hidra sincs, aminek le lehet vágni a fejét. Ebből teljesen evidens módon következik, hogy tegyük címlapra az önmagában jelentéktelen alkotóelemét annak a gigászi gépezetnek, mely ledönti a hatalom felépítményét. A címlapon látható, sapkás, arcát kendővel elfedő, meghatározhatatlan nemű és korú személy akár te is lehetsz, kedves olvasó, de persze nem te vagy, hisz ahelyett, hogy tüntetnél a valami ellen vagy valamiért, ahogy egy magára valamit adó polgárnak illik, te a kanapédon tespedve olvasod a Time magazint, miközben a nagy idők elhúznak a fejed felett, elrobog melletted a történelem, mások vívják meg helyetted és érted azokat a harcokat, amik meghatározzák majd Középfölde sorsát. „Az Arab tavasztól Athénig, a Wall Street elfoglalásától Moszkváig” – olvasható a címlapon a szolid felirat, ismét csak jelezve, hogy dönteni azt megint nem sikerült, nem tudunk rábökni nemhogy egy személyre, de egy ügyre vagy helyszínre sem, szóval glorifikáljuk a tüntetőt, oszt csókolom!

4. A huszonöt év alattiak (1966)

Végre én is képviseltetve vagyok a listán, illetve voltam, bár senki sem értesített, de hát ilyen ez a showbiznisz. Ha tudtam volna róla, akkor körbehaknizhattam volna az országot, hogy az usankai írástudók ilyen kiemelt figyelemben részesítenek! Komolyra fordítva, ennél talán csak egy megúszósabb, lustább pont van ezen a listán. Sikerült is az első helyre jutnia. Na de arról majd később! Nagyjából másfél perc kutatómunkával ki lehet deríteni, hogy ’66-ban az emberiség 42%-a esett bele ebbe a korcsoportba, ami hozzávetőlegesen 1,45 milliárd embert jelent. Csak úgy miheztartás végett, 2022-ben ez a szám 31%, azaz ~2.45 milliárd. Good fuckin’ job, Time magazin! Szinte látom magam előtt, ahogy megfeszített agymunkával ezek a szellemi titánok szerkesztőségi ülések sorozata alatt meghozzák ezt a bátor és bölcs elhatározást, hogy közel másfél milliárd embert fognak díjazni. Mi ez, ha nem a szürkeállomány diadala?! Ekkor még utópisztikus elképzelés volt csupán, hogy egyszer, a távoli jövőben minden férfi, nő és gyermek abban a kiváltságban részesülhet, hogy a Time magazin az év emberének válassza, de hinni kellett, hinni és remélni, hogy egyszer eljön majd a nap, mikor ez az álom megvalósul. Akkorra valószínűleg az 1966-os év úttörő újságírói rég visszaadták magukat a földnek és megtértek a print sajtó istenéhez, de mégis, áldozatos munkájukkal, mellyel letették a későbbi generációk számára azt a fundamentumot, melyre azok a balfaszság légvárát felépíthetik! Nehéz erre mit mondani azon kívül, hogy tisztelet és megbecsülés a hősöknek! Ami pedig a Time magazin munkatársait illeti, ők fogjanak egy szimpatikus kandeláberkaktuszt, és dugják fel a…

3. MeToo-kampányt indító és abban megnyilvánuló szexuáliszaklatás-áldozatok (2017)

Nem okozok hatalmas meglepetést azzal, hogy cisznemű fehér férfiként a bullshit listán dobogós helyre emelem a kampányt kirobbantó “Silence Breaker” siserehadat. Van itt minden, mosogatótól kezdve bloggeren, aktivistán, pszichoterapeután át hollywoodi színésznőkig, de akad filmrendezőnő, újságíró, egyetemi professzor, parlamenti képviselő, és még névtelen volt irodai asszisztens is! Gyorsan le kell szögeznem: nem vitatom el és nem kívánom bagatellizálni ezeknek a nőknek a sérelmeit, mondjuk a #metoo kezdeti őrjöngése után ezt is nyugodtan megtehetném, hiszen ezeken az ügyeken felbuzdulva sokan bemondásos alapon tettek tönkre karriereket, komplett életeket, kergettek ártatlan férfiakat öngyilkosságba ilyen vádakkal, erre most így utólag, kissé lenyugodva pontosan rálátunk, és a Johnny Depp kontra Amber Heard ügy után kétségeink se lehetnek afelől (eddig se kellett volna lennie, de hát a felszított, adott esetben jogos harag és gyűlölet kétbites szexista trogloditává redukálta az emberek jó részét…), hogy ennek a kérdésnek nem olyan baltával faragott egyszerűségű a megfejtése, hogy a férfi automatikusan egy abuzív ragadozó és nemi erőszaktevő állat, míg a nő egy védtelen, könnyes szemű áldozat. Persze mondhatjuk, hogy ahol fát vágnak, ott hullik a forgács, de tudod, én az efféle fasisztoid logikát nem kedvelem, személy szerint a jogtisztaságban és az ártatlanság vélelmében hiszek. Igen, akkor is, ha fűt belülről a felháborodás. Szóval itt pusztán arra akarok rávilágítani, hogy a Time magazin munkatársai milyen görcsös igyekezettel próbáltak megfelelni ennek a hirtelen jött eszmeáramlatnak, és egy eminens seggnyaló lelkesedésével koszorúztak fel mindenkit, akit csak oda tudtak citálni, és teljesen mindegy, hogy az illető egy milliomos filmcsillag vagy egy anonimitását megőrizni kívánó irodai asszisztens, most szabad a vásár, mindenki csokoládé aranyérmet kap! Szép munka volt csajok, megtörtétek a csendet! Irónia nélkül mondom, hogy örülünk ennek, mert volt nem is kevés ténylegesen infernális mocsadék, akik veszélyt jelentettek a társadalomra, és akikre le kellett súlytani a törvény teljes erejével, viszont annyi, de annyi ártatlan életet elégettünk közeben, annyi visszaélés történt, hogy számomra ez a győzelem roppant keserű. Arról nem is beszélve, hogy kulturálisan olyan sok gyereket öntöttünk ki a fürdővízzel együtt, oly mértékben átestünk (legalábbis a fejlett nyugati világban) a ló túloldalára, hogy már ott tartunk, hogy túl sokáig nézni valakit felér egy nemi erőszakkal, és az ezzel kapcsolatos fogalmak annyira szubjektivizálódnak, hogy jószerivel ellehetetlenült az erről folyó diskurzus is, szóval vannak aggályok, bőven lenne min finomítani. De sajnos azt látom, hogy a palackból jó szándékkal és indokoltan kiengedett szellem elkezdett saját életet élni, és szép lassan maga is szörnyeteggé válik. Mindezzel azonban a Tim magazin nem törődik: ők csak leterítik a vörös szőnyeget, átnyújtják a virágcsokrot, és várják a jó kisfiúknak járó buksisimogatást.

2. A veszélyeztetett Föld (1988)

Ezen a ponton a gondolataim már harakirit követnek el, kifordulnak számból a szavak, a klaviatúrán pihenő ujjaim pedig megbicsaklanak. Legyen 1988-ban a bolygó legfontosabb akármilye a… BOLYGÓ! Érted, a Föld maga! Hát ugye 1988-ban különösen veszélyeztetve volt, nem úgy mint mondjuk ’62-ben a Kubai rakétaválság idején, mikor egy gombnyomásnyira voltunk az atomháborútól, meg úgy eleve attól, hogy egy radioaktív pusztasággá bombázzuk kedvenc planétánkat. Szó se róla, a Föld 1988-ban tényleg elég nagy szarban volt. Pont úgy, ahogy egy évvel korábban, és egy évvel később is. Nem baj, ő lett az év bolygója. Nem volt nagy verseny, mert amiket ismerünk, és elérhető közelségben vannak azok kb. mind lakhatatlanok, kivéve persze Elon Musk szerint, és tekintve, hogy az ő golyóálló üvegablaka nem golyóálló, azt hiszem ez egy darabig így is marad. Legalábbis én biztos nem érezném magam biztonságban, ha egy olyan üveglap választana el a -153 Celsius-fokos marsi éjszakából, ami ennek a nagyra nőtt kókler, egomániás óvodás kezei közül kerül ki, de hé, úgy tűnik nem vagyok elég kalandvágyó ahhoz, hogy multimilliárdos szociopaták gyerekkori álmait megvalósítsam! Akárhogy is, valahogy nem látom magam előtt, ahogy mondjuk 10 év múlva megválasszák a Marsot az év bolygójának, még akkor sem, ha jelenleg elképzelhetetlen nemzetközi összefogással felhúznánk rá egy várost, ami többé-kevésbé önellátó. Élek tehát a gyanúperrel, hogy úgy 100 évig minden “Év bolygója” versenyt a Föld fog nyerni, ami nem igazságos, pont ezért nem kerül ez a játszma soha többé megrendezésre, legalábbis a racionális számítás szerint, de ugye lehet, hogy a Time újságírói megint kifogynak az ötletekből, és újságírás helyett ismét azzal fognak foglalkozni, hogy abszintmanókat kergessenek az asztalok között. Ugye erre mindig van némi esély. Szóval ja, “Planet of the year“! Én őszintén szólva nem nagyon tudok mit mondani erre az orbitális faszságra, káromkodni meg nem akarok, hisz elvégre én is szeretem a Földet, nekem is a kedvenc bolygóm, ezt azért muszáj ismerni, na! Hát csak megszerettem ez alatt a néhány évtized alatt. Most már csak az hiányzik, hogy végre én is, és persze te is, drága olvasó, díjazva legyünk! Oh, várjunk csak egy kicsit…

1. Te (2006)

Igen, te! És te ott! Igen, te! És te is, aki a fal mellett vizelsz! Nehogy azt hidd, hogy kimaradsz a jóból! Mindenki, aki volt és lesz, az év embere. A Time magazin szerint. 2006-ban. Itt már tényleg feladták, és úgy vannak vele, hogy basszátok meg, akkor mindenkit megjutalmazunk, aztán jövőre meg majd valaki egyenlőbb lesz az egyenlők között! Ez szánalmas, kár is ragozni. Ennél tényleg nincs lejjebb. Persze amilyen genyó tud lenni, a valóság rendre rácáfol az ilyen kijelentésekre, szóval még azért várjuk ki az elkövetkezendő pár évet!

- Kitahito

Megosztás