Elképesztő, hogy a magyar jobboldali köztudatban mennyire élénken él Solymosi Eszter emléke. Aki egy kicsit is nyitott füllel jár, az legalább hallomásból ismeri a tiszaeszlári per történetét, a vérvádat, valamint a helyi (és azon keresztül a kollektív) zsidóságra ujjal mutogató szélsőségesek elméletét a történtekről: ahogy mindenféle gonosz, vén, ‘kampósorrú szemiták elvágják a szegény, ártatlan hajadon, Solymosi Eszter torkát, kispriccelő keresztény vérét tálkákban felfogják, és belesütik a maceszba. Ami ugye lehetne egy tiszta, viszonylag steril művelet is, de nyilván a tudatalatti sötétjében megbúvó sztereotip zsidók élvezettel, sőt az egész fehér faj iránti olthatatlan gyűlölettel hajtották végre a tettet. Köntöseik alól szemérmetlenül meredt elő férfiasságuk, mely meg-megremegett, ahogy gúnyos kacaj rázta hajlott testüket. Ráncos, zsíros kezeikkel összefogdosták a haldokló, fiatal leány szűzies testét, és bele-belekortyoltak a forró vérébe (mely egyes nézetek szerinte nemcsak a torkából folyt…), majd a bűn harmatától szennyes szakállukat beletörölték a Bibliába, vagy minimum a trikolór zászlóba.

„Nem az a vér aggódtat, ami kihull, hanem az a gyűlölet, ami kikel belőle.”

Azok számára, akik ezt az esetet a szimbólumok világába emelik, teljesen mindegy, hogy végül felmentették az érintetteket. Sőt! Így igazán fájó az igazságtalanság, így örülhet csak a mazochista magyar szív! A magyar embernek éreznie kell, hogy az egész világ összeesküdött ellene, hogy egyedül áll a dombtetőn, a magányos, végvári szittya vitéz, aki szablyával és fácántollas sisakban őrzi ‘azezeréves határt, míg az aljas háttérhatalmak, cselszövők és spekulánsok kiárusítják a háta mögül a védműveket. De valljuk be, ha el kell bukni, ki ne akarná azt egy epikus végharcban tenni? Ki az a hülye, aki egy névtelen csatában szeretne meghalni, olyanban, melyet még a legelvetemültebb military-fanatikus sem tud fejből felidézni? Nyilván senki.

Hisz a dráma mindenkinek az egójához közel áll, még akkor is, ha sokan szégyenlik bevallani. Viszont ha nincsenek egymásnak feszülő frontok, akkor ízléstelenség az isteneket és a balsorsot átkozva agonizálni a földön, majd egy eposzi monológ után kilehelni a lelkedet. Tiszaeszlár nem az egyetemes magyarság meggyalázásának metaforája. Az eset nem húzható rá semmilyen későbbi eseményre, és most, 130 év távlatából visszamutogatni az időben, hogy UGYE, UGYE! NÉZZENEK CSAK ODA, MÁR AKKOR IS BAJ VOLT VELÜK! finoman szólva nem elegáns. A per csak egyvalamire bizonyíték, éspedig arra, hogy már akkor is előszeretettel vádoltak meg embereket pusztán a másságuk miatt. Én például a tiszaeszlári ügy kapcsán konkrétan mindenkire gyanakszok a zsidókon kívül.

Mert most komolyan, ha már az antiszemiták vagy ‘conteó-gyártók jóhiszeműen azt feltételezik róluk, hogy furfangos módon a történelem folyamán mindent a háttérből irányítottak a Római Birodalom bukásától kezdve az olajárakon át egészen a TV2-ig, akkor ne nézzék már őket annyira hülyének, hogy direkt Pészahkor ölnek meg valakit. Nem két nappal előtte, nem egy héttel utána, pont… akkor. Mert az kicsit sem gyanús. Ha én, mint nem zsidó, meg akarnám ölni Solymosi Esztert, vagy bárki mást, akkor teljesen biztos, hogy Pészah napjai alatt tenném. Ez a tökéletes gyilkosság, és ebben nagy valószínűséggel még Sherlock Holmes is egyetértene velem. Aztán pedig együtt ráznám az öklömet a bérszenvedőkkel, meg a riogatókkal. Ugye Magyarország, te… népek Krisztusa…

- Kitahito

Megosztás