Kommentár / 2024/05/23 / Szerző: Kitahito
Szivünk, míg vágyat érlel, nem kartoték-adat
Volt szerencsém részt venni a Balogh Gyula által életre hívott és koordinált 'Első kézből a hajléktalanságról' elnevezésű társadalmi szemléletformáló program háromnapos tréningjén, önjelölt megfigyelőként. Az efféle kultúrantropológiai bámészkodás persze olyan, mint egy terepjáró szélvédője mögül leselkedni egy autós szafarin: kvázi kívülállóként van, amiből kimaradok, és van, amit csak így láthatok meg.
Az első erősebb impulzus egy megrökönyödés formájában érkezett: akkor ért, mikor elcsíptem egy félmondatot az asztal túloldaláról, miszerint „…egész sokan eljöttek”. Végignéztem az előadók és vendégek szépen elszeparált sorain. Egy tucat ember itt, egy tucat ott, plusz-mínusz a lézengők. Kriminális, hogy valami, ami ennyire értékes és társadalmilag hasznos, ilyen alacsony létszámmal működjön. Igen, ha valahol, akkor itt elférnének azok az adó 1 százalékok, na meg az állami szerepvállalás, hogy ne önkéntes áldozathozatallal kelljen betömködni az örökké merülő hajó lékeit. Valami nagyszerűt láttam ez alatt a három nap alatt, vagy legalábbis olyasmit, ami csírájában hordozza a nagyszerűség ígéretét. Egyenlőre mustármag, szikes talajon. Aztán ki tudja. Elvégre változnak az idők, akárcsak a szélirány. Talán nem kell majd mindig ellenszélben csinálni.
Ugyanakkor egy gondolat bánt engemet, amiről a korrektség megkívánja, hogy minden respektus ellenére szót ejtsek: nagyon fundamentális, megközelítésbeli aggályaim vannak a tréninggel. Nyilvánvalóan nem vagyok szakértő a témában, csupán túlfejlett közlési kényszerrel megvert hétvégi moralistaként teszek észrevételeket. Ennek tudatában, íme a konkrét eset: az egyik előadó a 12 perces monológban elmesélte hányattatott életét, komoly hangsúlyt fektetve a gyerekkora egészen megrázó traumáira, majd csak az utolsó 1-2 percben kezdett el beszélni a hajléktalanságról. A képzés vezetői a körülményekhez képest elég erőteljesen kritizálták emiatt a hölgyet.
Mégis miért terheled a saját, torokszorítóan valós sorstragédiáddal a hallgatóságot? Itt most a lakhatási nehézségekkel kapcsolatban kell érzékenyíteni, a személyes történeteden keresztül téve átélhetővé, hogy az utcára került honfitársaink is ugyan olyan emberek, mint mi… tehát lúgozd ki a saját lényedet meghatározó, csontig hatóan nyers valóságot a mondandódból, és tematizáld az életed úgy, hogy az jól felfűzhető legyen a hajléktalanság témakörére!
„A hajléktalan emberek is emberek, és nem szabad velük másképp bánni. Annak ellenére, hogy a társadalom ezt a nyomást teszi az emberekre, hogy el kell ítélni őket, mert csak a terhünkre vannak. Én nem ezt gondolom. A társadalomnak feladata mindenkit a lehető legjobb helyre húzni azon a bizonyos létrán.”
Olyan, mintha nem akarnánk úgy megközelíteni az utcán való, emberhez méltatlan létet, mint az azt megelőző, sanyarú évtizedek konklúzióját, inkább helyezzük át a hangsúlyt, és lássuk az embert a hajléktalanságon keresztül! Azt hinnénk, hogy pont azzal érzékenyítünk, ha elvonatkoztatunk a sztereotipizálástól, és teret engedünk a spontaneitásnak, hogy az elbeszélő személye nyisson ajtót a megértésre, ahol aztán szinte már mellékes körülmény a hajléktalan lét… de nem. Takaréklángon égő személyes drámára van szükség! Mindent egy élére fent, rigid formula szerint kell levezényelni, professzionális szellemben, patikamérlegen kimért kálváriával. Ez a legjobban a szituációs játéknál tűnt ki, ahol a jó előre kimunkált forgatókönyvtől és a korrekt zsargontól egy mozzanat erejéig sem lehet eltérni, mert a külsős résztvevő csak így kaphatja meg azt a instant-levesporosított tanulságot, amit át akarnak ütni belé.
Természetesen elképzelhetőnek tartom, hogy ez működik. Sőt, a legbiztosabb eredményt mindenképp akkor kapjuk, ha minél több változót kigyomlálunk az egyenletből. Csakhogy amikor valakinek az emberi oldalát akarjuk bemutatni egy előítéletes képpel szemben, akkor érdemes nem úgy kezelni az illetőt, mint egy bonszai díszfát, melyet a ki tudja milyen pszichológiai és szociológiai törvényszerűségek fényében vissza kell metszeni. Az efféle, fröccsöntött műanyagból készült, szalonképes hányattatás nem méltó az elszenvedőinek valós tragédiáihoz.
Maga a szándék és a cél, amely az élő könyvekkel nyit kaput, és segít olyan embereknek közel kerülni egymáshoz, akiknek a való életben jobb esetben lehetősége, rosszabb esetben igénye sem lenne erre, messzemenőkig pártolandó. Annyira humánus és megrendítő erejű az élmény, hogy egyszerűen vétek lecsillapítani azáltal, hogy rideg keretek közé szorítják: ha át akarjuk lőni a társadalmi rétegek között húzódó, egyre vastagodó üvegfalat, valamint a magas ingerküszöböt, akkor ne rakjunk az ágyúra hangtompítót. Hadd szóljon!
- Kitahito