Nos. Komoly eufemizmus lenne azt állítani, hogy nem voltam túlzottan lelkes a blog témája miatt. De meggyőztem magamat, hogy adjak egy esélyt a semmittevés, a naplopás, és a fény visszaverésének professzionális képessége olyan topik, amivel érdemes lehet foglalkozni. Mert hát valljuk be, mindig megvan a minimális esély arra, hogy valaki szkepticizmussal közelítsen, majd cinikus elutasítással lökje el magától a felszínesség, a képmutatás, és a büszkén vállalt érdemtelenség eme kulturális lefolyóját, vagy ha már alámerül, akkor metsző látleletet adjon ennek az exhibicionista miliőnek. Megérkezvén a blogra ízléses dizájn fogad minket, mutatós és letisztult háttérrel, valamint releváns fejléccel. Semmi kivetnivalót nem találtam benne, így kár is rá több szót fecsérelnünk.

Na, de térjünk is rá a történetre. Ami… nyálas. Rettentően nyálas. Az elején még reménykedtem benne, hogy elkezd kibontakozni valami normális cselekmény, de a második fejezet végére rájöttem, hogy inkább csak hosszan nyújtott ömlengések laza láncolatát kapjuk. Egy rövid idő után az olvasó eljut arra a pontra, hogy legszívesebben lerúgná a szivárványt hányó, folyton modoros pózokba merevedő főszereplőket majd egy ayurvédikus méregtelenítő kúra keretében kipurgálná magából azt a sok vattacukor illatú végbélsarat, amit ezek a mézesmázos séma-történések a szervezetünkbe ürítenek. Egyszerűen unalmas, sekélyes, és elképesztően giccses a sztori, de olyan mértékben, hogy azt a magasságok sötét mélységének avatatlan szemlélői nem érthetik meg. Nem arról van szó, hogy nincsenek jól leírva, esetleg kifejtve az események, mert az írásmód és a stílus is rendben van. A leírások kifejezetten választékosak, és egy ügyes tollú szerzőre vallanak. Viszont a sztori…mondjuk úgy, hogy olyasmi, amit semmi értelme megörökíteni az utókornak.

Ha már valamire így rákoncentrálsz, koncentrálj a például karakterek jellemrajzának elmélyítésére, hogy ne pár vonallal felrajzolt tucatfigurák legyenek. Ez összehasonlíthatatlanul fontosabb, mint a ruhák hosszas leírása és a sminkelés csodálatos folyamatának ismertetése, de a mi figyelmünk kényszerrel oda lett tapasztva az érdektelenség flitteres szobrára. A lányok nem igénylik ezt a fajta szájbarágós és aprólékos leírást, a fiúknak meg egyáltalán nem kelti fel az érdeklődését. Alapvetően, ki a fenét érdekel, hogy a főszereplő milyen sminket ken magára? Semmihez nincs semmi köze. Ha modellünk más márkájú szempillaspirált ken magára, akkor abból következik valami? Le tudunk belőle vonni tanulságokat… bármire nézve? Gazdagítja a karaktert, építi a világot, szórakoztat vagy megindít minket? Természetesen nem!

És azért írom, hogy természetesen, mert ennek mindenki számára evidenciának kellene lennie, de úgy látszik vannak, akiknek a közlési kényszere abban tud kiteljesedni, hogy jelentéktelen, teljességgel irreleváns apróságokat ecsetelnek! Nyilván ez csak egy példa, de jól megmutatja, hogy mennyire el ötlettelen a szerző, amikor arról van szó, hogy kéne felépíteni egy működőképes, élvezhető elbeszélést. Nincs szükségünk arra, hogy valaki leírja nekünk, hogy az adott szereplő hogyan érte el azt a kinézetet, amit lefestenek a számunkra, és ami alapján el tudjuk őt képzelni! Ha még nem érdemelted ki az olvasó figyelmét, akkor ne élj vissza a jóindulatával, amiért megelőlegezte a bizalmat az írásodnak, és feltételezte, érdemes időt szánni rá.

Szóval. A történet alapjaiban arról szól, hogy van a heroine, Lizzie, aki igen gazdag és jómódú modell. Egyhangú napjait azzal tölti, hogy otthon henyél, vagy fotózásokon körbetömjénezteti magát. Mígnem egyszer csak találkozik José Christian de Mourával, a barna hajú latin szexistennel. A lány hirtelen egy különös és megmagyarázhatatlan rohamot kap, majd egy kórházi szobában ébred fel. Mi történt? Tumor? Agydaganat lesz, tudom! Nem fontos, ezért nem is kötik az orrunkra. VISZONT! A lényeg, hogy összeismerkedik Joséval, majd minden egyes részét elmeséli az életének, mert nyilván megbízik a srácban, akivel akkor beszél életében először. Meg mert a szerencsétlent nyilván marhára érdekli a nyűgöd és nyilaid. Érdemes is a pasikat egyből lerohanni a problémáiddal. Igen. José bamba félmosolya mögött valószínűleg az ingyen numera hívó szavát elnyomja az ösztönös veszélyérzet pánikszerű sikoltozása: FUSS! MENEKÜLJ!

Ezután megjelenik a kedves, és kissé pedofil beütésű doktor, aki most, és innentől kezdve minden alkalommal kénytelen meghallgatni Lizzie az unalmas nyavalygását. Úgy látszik nem picsogott eleget a latin gyereknek, muszáj még rinyálnia egy kicsit! Ennek az epizódnak szerencsére mi nem vagyunk szem- és fültanúi, mert egy kis hátsimogatás után (legalább ennyi öröme legyen a doktorbácsinak) ugrunk egy rövidet, és nem sokkal később belezuhanunk hősünk ürességtől kongó koponyájába, hogy képzeletben részt vegyünk a csodálatos és enyhén rasszista Dirty Black fotózáson… igen, ez az ostoba biodíszlet még az álmodozásában is modellkedik.

Ám ezen a ponton meg kell kapaszkodnunk az asztal sarkába, mert Liz meglepő módon találkozik élete szerelmével… húúú vajon  ki lehet az?! Csak nem a titokzatos José lesz, a perverz orvoson kívül az egyetlen férfira emlékeztető szereplő? Nyilvánvalóan, már csak azért is, mert a történet egy esküvővel kezdődik, csak, hogy az amúgy is kiszámítható történeten egy kicsit se kelljen az olvasónak gondolkoznia. És itt vége lett a prológusnak, valamint a két hosszú fejezetnek. De jaj, hát ki sem tértem arra, amikor Lizzie elkezd szenvelegni a szörnyű sorsán. Az olvasó mentális egészségére tekintettel nem másolom be az agymenést. A zanzásított változat valahogy így néz ki:

“Oh, gazdag és híres vagyok, mindenki csak a pénzemre hajt és irigykedik, folyton fotóznak és beszélnek rólam. A legjobb minőségű ruhákat vagyok kénytelen hordani, istenkém. De hát nekem ez az életem, el kell viselnem, ezt szabta rám a sors!”

Elvihetné a hiteltelen szenvelgés díját a hét bármelyik napján. Hogy várhatja el bárki, hogy egy ilyen sekélyes és egocentrikus véglénnyel azonosuljunk? Megfognám a hajánál fogva és elcibálnám egy gyermekotthonba, egy hajléktalanszállóba vagy egy idősotthonba: –EZEKNEK az embereknek vannak problémái, valós tragédiái, te pedig csak egy elkényeztetett, álszent kis picsa vagy! Nőj fel!

Talán rá lehet jönni az eddigiekből, de nekem az Until death do us apart kifejezetten ellenszenves. Sablonos, vontatott és teljes mértékben érdektelen, de azért még nyakon lett öntve több hordónyi nyállal. Nem az íráskészséggel van a baj, a szókincs és a stílus is elfogadható, viszont egy unalmas sztori esetében ezek még olvashatatlanabbá teszik a szöveget, mert alapos betekintést nyerünk általuk valami olyanba, ami egyáltalán nem érdekel minket, vagy épp viszolygunk tőle. Átírni, átdolgozni, lehetőleg új szemlélettel, más, fontosabb dolgokkal a fókuszpontban. Vagy akár agyonverhetsz egy Gucci cipővel, és folytathatod úgy, mint eddig…

- Kitahito

Megosztás