logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Blogkritika / 2014/08/05 / Szerző: Kitahito

Dancing in the heart

Ma J.Poppy története van terítéken, hogy értő figyelmünk késével apró falatkákra vágjuk, és elfogyasszuk. Vagy odaadjuk a kutyáknak. Majd elválik...

SYSFAIL

Nos. Mivel is van itt dolgunk? Lesz tánc, de legyen zárcsökkentés is? Csak ITT, csak most, csak ma!
Adott Sarah, a durcáskodó tucattini, akinek egyetlen említésre méltó jellemvonása a tánc iránti olthatatlan szeretete. Annyira szereti a táncot, hogy az már gyanús. Nyilván túlkompenzál valamit, bár ezt még nem tudhatjuk. Szóval, mint minden hasonló karakter, ő is zárkózott, flegma, cinikus, de ugyanakkor belső monológjaiban humoros, enyhén szomorkás, és esetlenül akaratos. A fiúkkal való viszonya természetesen vagy teljes elutasítás, vagy be nem vallott szimpátia, melyek rövidesen menthetetlenül egy szerelmi sokszögbe fognak kifutni, mert ilyen-olyan sorrendben, de minden hímnemű egyénbe beleszeret (remélem azért az osztályfőnök kimarad a buliból…)

Szóval, Sára hazafelé tart az egyik kimerítő táncórája után, mikor is látja, hogy a házuk épp átlényegül egy kupac hamuvá, az anyjával egyetemben. Némi kötelező hisztéria után egy srác (aki ki tudja mit is keres ott) karjai közé kerül, míg a tűzoltók végzik a munkájukat. A mama némi fuldoklás és végtag szenesedés árán, de megmenekül, majd egy kis kórházi sziesztázás után gyógyultan tér vissza a lányához. A kéttagú família úgy dönt, rátukmálják magukat valami régi Chicagoi ismerősre. Egy időugrás után már ott is vannak, csak úgy, puszta emberi jóságból John (az ismerős) nekik adja a házát, amit hősnőnk sztoikus nemtetszéssel fogad, ugyanis egy ronda szökőkút van az ablaka alatt, és az utcán részegek hordái masíroznak. Nyilván valahol a lelke mélyén örül, hogy nem kell kézilányként vagy fiatalkorú prostituáltként megkeresnie az albérletrevalót, de a felszínen csak húzza a száját, és leginkább a füstbe ment trófeái izgatják. Mindenesetre elhatározza, hogy keres magának egy új táncstúdiót, ezért elmegy valami furcsa szórakozóhelyre, ahol a vendégek kör alakba rendeződve néznek két táncpárbajozót. Sarah-t kiszúrja magának a tömegből a “bajnok”, és rövid úton lealázza. Mert ugye ennyire nincs jobb dolga.

Sosem értettem, hogy az ilyen táncpárbajoknál, rapcsatáknál mi alapján határozzák meg a győztest. Biztos van valamiféle egységesített pontozási rendszere a fenékrázásnak meg a béna, improvizált oltogatásoknak, de sajnos én még nem találkoztam ilyennel. Mindenesetre hősünk természetesen besértődik a vereség miatt, hazamegy, és a szobájában egy fura idegent talál, aki a cuccai közt kotorászik. Ugrás. Csak az anyja volt, nyugalom! A fehérneműk biztonságban vannak, nem fogja őket valami perverz összemocskolni bűnös testnedveivel! Kicsit úgy érzem, hogy ezek a fejezet végi fals feszültségkeltések csak a dramaturgia kedvéért kellenek, de lehet, hogy tévedek, és a sötét sziluett korábban szuperpozícióban volt, és egyaránt lehetett volna anyuka, meg egy hajléktalan erőszakoló. Mindegy, iskola, osztályfőnöki, beharangozott osztálykirándulás, nyomulós szépfiú, cinikus ‘rosszfiú (nyilván persze pont az a srác, aki nemrég letáncolta őt a színpadról, csak hogy még sablonosabb legyen a sztori).

Sára hazamegy. Új rész. Irány az osztálykirándulás. Ismerkedés és évődés a buszon egy brazil focista lányával meg egy rasztás rockerrel. Aki bár egy gyökér alaknak tűnik, és nagyon magabiztosan veszi semmibe a szubkultúrákat elválasztó határvonalakat, de később minden bizonnyal kiderül, hogy mennyire jó arc. Kb. itt tartunk most.
Nos, a történet rém egyszerű, elcsépelt panelekből építkezik, és emiatt fárasztóan ismerős. Azok a karakterek, akikkel nem találkoztunk már száz másik helyen, inkább furák, mint érdekesek (igen, a rasztarockerre gondolok). A fejezetek között helyenként túl nagy az ugrás, ezzel megöli a folytonosságot, és epizodikus jelleget kap a történet. Ami viszont nagyobb baj, hogy egész helyzet, ami körül az események gravitálnak, végtelenül érdektelen. Milyen fordulat jöhet a képbe, ami nem üvölt már messziről felénk? Szerelmi szál? Kérlek… Valami pszichopata gyújtogató, aki direkt a főszereplőre pályázik? Sótlan, és ha összejönnek, akkor még ízléstelen is. Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok, zombik, esetleg űrlények? Túl hirtelen lenne, de mégis ez lenne a legizgalmasabb. Mert így, hogy a harmadik fejezet után tudod, nagyjából mi fog történni, igazából ez így nem nagy kaland. A tánc az egyedüli, ami színt vihetne a történetbe, de úgy érzem, az is csak bele van erőszakolva a sztoriba, amolyan személyes színfoltként, amit a szerző, és nem a karakter háttere indokol. És az, hogy a tánc motívuma végigkíséri a sztorit, az némiképp… nos, bizarr lesz: a fekete hajú “rossz srác” például mindenhol csak táncol, hisz ő az edgy táncos vagány. Táncol az osztályteremben is, teljesen indokolatlanul. Ezek után nem lepődnék meg, ha hazafelé menet végig moonwalkolna, a zuhany alatt pedig breakelne egy kicsit.

Lehetne életszerűbb és érdekesebb az egész. Ami eddig kész van, az erősen középszerű, és őszintén szólva nem győzött meg, hogy érdemes lenne tovább olvasnom.
Nagyon zavaró, hogy a párbeszédek mondatai után hosszan ecsetelve van, mit csinált épp a karakter beszéd közben. Nem szükséges minden szóhoz egy külön eseményt társítani ahhoz, hogy hiteles legyen a dialógus. Az emberek néha csak állnak (vagy ülnek), nézik egymást, és beszélgetnek. Nem vágnak jelentőségteljes grimaszokat, nem gesztikulálnak a kezükkel, nem játszadoznak az ujjaikkal szendén maguk elé nézve. Az is zavaró, hogy a fogalmazásmód időnként meglehetősen idétlen: „…végignéztem a nőn” – így hivatkozza meg az anyját. Nem épp megszokott. Senki nem nevez meg így olyasvalakit, akit ismer, hacsak nem akarja azt érzékeltetni, hogy már szinte idegennek tekinti, annyira elhidegült tőle.

„Tipikus középsulisok. Az egyik gitározott, a másik énekelt, a harmadik egy focilabdát rugdosott, a negyedik pedig…táncolt”

Mindezt az osztályteremben. Eléggé tipikusan hangzik. Jó, tudom, Amerika meg minden, ott a diákok M16-ossal mennek suliba, a szünetekben lenyomnak egy jól megkoreografált High School Musical betétdalt, a kis gyökér könyvmolyokat pedig minden nap végén nekicsapkodják a szekrényeknek az izmos csapatkapitány srácok, egészen addig, míg valamelyiküket meg nem csípi egy radioaktív pók. Ugyanakkor valahogy nem focizó, gitározó és táncoló fiatalokkal képzelek el egy amerikai középiskolai tantermet, pedig a ’90-es években voltam gyerek, és tudjuk, az egy elborult évtized volt. „…miközben magamon éreztem a fekete srác tekintetét“, „…megpillantottam a fekete gyereket“- ez még itt nálunk is áthallásos, de az amerikai közegben egyértelműen visszás. Azért szerzett egy-két röhögőgörcsös pillanatot az a gondolat, hogy az ultrakonzervatív fehér lány baseball-ütővel véresre veri a szegény négert, mert lestírölte. Mennyé’ vegyűni a saját fajtáddal, fekete ember! Nem szeressük a te fajtádat errefelé!

Előfordul, hogy nem lehet tudni, mit is akarnak üzenni a sorok: „Ma pedig egy első nap egy új suliban, ahol már összeszokott osztályoktól kezdve minden van.” – mi van az összeszokott osztályokkal? Gondolom az, hogy vannak. És még mi minden más! Nem tudjuk mi, de sejtjük. Először az összeszokott osztály, aztán meg a fekete gyerek. Jön, és megmustrálja a fehér keresztény leányt, tekintetével, mint KFC csirkétől zsíros fekete ujjakkal tapogatja végig a szegény hajadont, akin senki nem segít, mert a többiek táncolnak és fociznak!

„Klikkek, tipikus helyek ahol szünetben mindenki lófrál, cicababák, nem cicababák, fiúk, és nem fiúk.” – a klikkeket még aláírom, azokat az összeszokottság számlájára lehet írni. De a többit? És mi ez a fogalmazásmód? Fiúk, nem fiúk, asztalok és nem asztalok, iskolaudvar, nem iskolaudvar, feketék és nem feketék, unalmas órákat tartó tanárok, nem unalmas órákat tartó tanárok. Egyébként az ilyen sutaságoktól eltekintve elfogadható a szöveg stílusa, viszonylag könnyedén olvasható, már ha az ember át tud siklani az efféle malőrölön. Semmi kiemelkedő, de rendben van.

Mindent összevetve egy elfogadható, de egyáltalán nem kiemelkedő bloggal gazdagodott az internetes világ a Dancing in the heart jóvoltából. Kisülhet belőle valami jó, de látva merre halad most a történet, ezt igencsak kétlem. Utálnám életre hívatni a kommersz horrorfilmek elmebeteg sorozatgyilkosát, de most ezt az ötnapos táborozást talán feldobná a vendégszereplése. Mert ha elkezdődik a “ki jut be Sára bugyijába”-verseny a ‘menősrác, ‘rosszfiú és rasztarokker között, mindezt a megszokott szemérmes, fanyar mód humorkodós, évődős körítéssel, akkor azt hiszem én kiszálltam.

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Kis délutáni Ni...

Következő kritika:

A kényszercölib...

Még több Blogkritika