Hagyom, hogy a koponyám belsejében függő cseppkövekről szépen lecsepegjen a lelkierő, tócsákba gyűljön, én pedig amolyan metaforikus Bear Grylls módjára felhörpintem egy szalmaszállal, gargarizálok vele egy kicsit, majd a lefolyóba köpöm. Na, hát ez sem tartozik az egynapos kalandok közé. Igen tetemes mennyiségű anyag áll az olvasó rendelkezésére, mely első ránézésre sokkal félelmetesebb, mint valójában, ugyanis a blog kicsit nehezen áttekinthető. Vagy inkább szokatlan. Én legalábbis eleinte annak a kisgyereknek a zavarodottságával kattintgattam körbe, aki először találkozik össze az óvoda klór- és hipószagú takarítónőjével. Aztán persze hamar feltérképeztem mindent. Nyolc kisregény és rengeteg novella nézett velem farkasszemet. Ez már komoly ügy.

A jóllakott teenagerek általában megelégszenek 2-3 történettel, melyeket csiszolgatnak, polírozgatnak (vagy legalábbis megpróbálják), majd egy bizonyos idő elteltével félredobnak, mert felfedezik a hús-vér férfiakat vagy az anonim vibrátor-rendelés metódusát. Viccet félretéve: kinövik, elfelejtik, továbblépnek, a lényeg, hogy az alkotói akarat kikopik vagy irányt vált, mikor a szerző érettebb lesz. Ellenben, ha valaki százas nagyságrendű történetet ír ebben a kategóriában, az vagy nagyon elvetemült, vagy nagyon jó művész, (esetleg mindkettő…) de mindenképp mániákusan elszánt. Abba most ne menjünk bele, hogy melyik miért számít dicséretnek az én olvasatomban. A lényeg, hogy igencsak figyelemreméltó már csak a produktum mennyisége is. Persze itt meg is rekedhetne a dolog, hiszen ha a tehetségtelenség lelkesedéssel párosul, az nagy mennyiségű, értékelhetetlen kultúr-hulladékot eredményez, részemről pedig néhány jó tanácsot, hogy az illető hol és milyen formában vezesse le a felesleges energiáit. Erről lenne szó itt is? Meglátjuk a reklám után!

De mivel egyelőre advertisement-free üzemmódban működünk, térjünk rá egyből a kinézetre.
A fő problémám, hogy nem illik a blog arculatához. Önmagában persze szép és jó, de a feszülő farizmok és izzadságtól gyöngyöző férfi-felsőtestek világa szerintem kissé sötétebb annál, hogy békében megférjen egy világos tónusú, csíkos háttérrel, meg néhány beazonosíthatatlan ágacskával. Nem mintha a homoszexualitás önmagában valami mocskos és megvetendő dolog lenne, de a “férfias férfiak” viszonyai és tesztoszteronszagú aktusai nem a lányos érzelmesség habkönnyű szféráiban mozognak. A romantika nagy tisztelőjeként természetesen értékelem mindkét attitűd értékeit, de észre kell venni, hogy ez nem a tiniszerelmek világa, és erre a dizájnnak is reflektálnia kéne. Röviden szólva, én mindenképp a kinézet újragondolását és átalakítását javasolnám.

A modulokkal meg vagyok elégedve, bár kissé csalódottan vettem észre, hogy sem a látogatók, sem a feliratkozók számáról nem kapunk felvilágosítást. Mondjuk ki vagyok én, hogy ilyesmi iránt érdeklődjek, nem? Mindenesetre a trend megkívánja az ilyen számlálókat, és kivételesen kénytelen vagyok egyet érteni vele. Viszont örültem a kiterjedt menürendszernek, különösen a fogalomtárnak. Igazán jó ötlet, mondhatni hiánypótló és példamutató. Könnyen lehet, hogy a közeljövőben én is összehegesztek egyet. Nem mintha nagy szükség lenne rá nálunk, hiszen mikor volt nálam tendencia a dekadencia, már ami az explicit publikációt illeti? Én ex officio a pragmatikusság mellett votálok. Pontosan.

Ott van még a bemutatkozás, amire sokan nem fordítanak elég figyelmet. Nekem elnyerte a tetszésemet az a kis szösszenet, amit Raistlin írt, és amit ezzel elmond magáról. Az önéletrajzokat, hosszas litániákat, kompetencia fetisiszta öntömjénezést csak a munkáltatók szeretik. Nekünk, kenyeret és téliszalámit rágcsáló átlagpolgároknak a lényegtelen apróságok, érdekes kulisszatitkok a fontosak. Ez néha asztronauta üvegcsigákat jelent. De ha az élet csigákat ad, csinálj belőlük  limonádét!
Arra már korábban kitértem, hogy kissé nehezen lehet eligazodni a novellák erdejében. Ez egyrészt a mennyiségüknek köszönhető, másrészt pedig a listázás túlkomplikáltságának. Túl sok az információ. Ráadásul a kurzor valami oknál fogva a hiperhivatkozások fölött nem a megszokott kinyújtott ujjú kézzé, hanem a szövegkijelöléskor látható függőleges vonallá alakul át. Nyilvánvalóan ez nem egy eget rengető dolog (egyáltalán, mi rengetheti meg az eget?), de azért zavaró.

Na, de a történetek! Ott van a lényeg, fiaim. Isten végezzen végbéltükrözést azon, aki mást mond. Persze gumikesztyű és síkosító nélkül. Tetemes anyaggal kell itt dolgozni, és lássuk be, még a legelfogulatlanabb lélek sem kárhoztatható arra, hogy minden betűt szemrevételezzen. Én pedig messze nem vagyok elfogulatlan és előítéletektől mentes, még akkor sem, ha történetesen igyekszek úgy viselkedni. Ha fel kéne állítanom egy listát, melyen az általam favorizált témák foglalnak helyet, még véletlenül sem szerepelne rajta a yaoi vagy a bl. De legyünk korrektek, a yuri sem.

Nincs semmi bajom a melegekkel. Ha ‘heterók csinálják, akkor is ugyan úgy feszélyez a részletesen bemutatott erotika és szexuális együttlét. A meghittség és érzelmi összetartozás két ember között természetesen nem elválaszthatatlan a szexualitástól, de szerintem a testiség egy olyan természetes velejárója a kapcsolatnak, mellyel mindenki tisztában van, és felesleges mélyebben ecsetelni. Az ilyesmi mindig a sztori rovására megy, megtöri annak ütemét, vagy egyszerűen csak mellékvágányokra tereli azt. Persze nagyon fontos tudnunk, hogy miért is készült el az adott mű, és a koncepció prioritásai közt hol foglal helyet a szex. Mert például egy pornófilm esetében direkt jó , ha van némi körítés (a pizzafutárok és vízvezeték-szerelők ideje leáldozóban van…), de mondjuk a történet orientált drámákban nem a legszerencsésebb, ha a karakterek ötpercenként az ágyban (vagy más alkalmas felületen) kötnek ki. Összegezve, véleményem szerint a csak önmagáért való szexualitás ront a művek színvonalán, viszont ha alárendelik valamilyen magasabb rendű mondanivaló/tartalom közvetítésének (vagy ne adj isten a hatáskeltésnek), akkor abból nyugodtan kisülhet valami jó, és nekem sem kell formattálnom az agyamat a mocskos gondolatokat miatt.

„…belevigyorogtak az újabb csókba és Steve beletúrt Bucky hajába, az ujjai közé zárva a fényes tincseket.”

Ezután a kis magyarázkodás után térjünk is vissza Raistlin blogjához. Azért, hogy valamennyire átfogó képet kapjak a művésznő munkásságáról, fandomonként kiszemeltem magamnak két-három novellát, ezen túl pedig egy kisregényt. A legújabb statisztikai felmérések szerint azok, akik túl sok homoszexuális írást olvasnak, hamarabb rászoknak a kávéra, 18.2%-kal nehezebben tudnak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, 23.7%-kal nagyobb eséllyel csalják meg az élettársukat, és sokkal könnyebben kapnak ízületi gyulladást. Facér munkanélküliként az ember nem lehet elég óvatos. Még a végén elcsesződnek az ujjaim, és rálötykölöm a kávém a billentyűzetre. Szóval itt komoly tudományos megfontolások működnek a háttérben, vigyázat.

Nos, Raistlin novelláiban igazán ízlésesen van tálalva minden. A romantika, a szex, a történet, és a karakterek. Egészséges, homogén egészet alkotnak. Egyik alkotóelem sincs túlreprezentálva. A karakterek közötti viszony bemutatásakor az alapul szolgáló történeten túl új impulzusok is begyűrűznek az írásba. Így nekem, aki például nem vagyok olyan jártas a Trónok Harca világában, szintén élvezhetőek voltak ezek a kis szösszenetek. (Kövezzetek meg érte, de én addig nem fogok elkezdeni egy sorozatot, amíg le nem ment 5-6 évad. Megölnek a cliffhangerek. Utálok várakozni. És látom a GoT rajongók pokoljárását…) Az érzelmi oldal értő odafigyeléssel lett kidolgozva. Át lehet érezni, meg lehet érteni a karakterek közt húzódó szerelmet. Mély, tartalmas és valamilyen szinten csodálatra méltó érzések ezek. Nyilván azok, kontextustól függetlenül. Halhatatlan, változatlan és változtathatatlan elemei ezek az emberi létnek, melyek annak ellenére, hogy ugyan arról a tőről fakadnak, mindig újak és izgalmasak. Emiatt nehéz megállapodni, emiatt lehet nagyon mélyre zuhanni a depresszióba egy-egy szakítás után, és emiatt lehet továbblépni. Raistlin novelláiban tökéletesen meg van komponálva a szerelem. Illetve, hogy pontos legyek, EGY szerelem.

És itt a buktató: ugyanis teljesen mindegy hogy Charles és Erik, Dean és Castiel, vagy Thor és Loki románcáról olvasunk, a forgatókönyv nem változik. Egy szerelem, egy írónő által közvetítve, csak mindig új és új köntösbe csomagolva. Ken és Barbie. Vagyis Ken és Ken. Tehát technikailag hiába olvassuk a százszámra felsorakozó novellákat, mindig ugyan annak a kitalált/kikozmetikázott, háttérben meghúzódó nagy l’amour ideának a szeletkéjét, szilánkját ismerhetjük meg. (Már amennyire ezt le lehet vonni tízen pár random sztori elolvasása után.) Ami nem feltétlenül baj, de mivel igen hamar nyilvánvalóvá válik (legalábbis nekem nyilvánvalóvá vált) a dolog, a történetek először repetitívnek, majd csöpögősnek, és végül hiteltelennek hatnak. Önmagukban értékes művek, szó se róla, de egyben olyanok, mint azok a törpék a Hobbitban: nem tudod hol kezdődik az egyik, és hol ér véget a másik, végül pedig csak úgy gondolsz rájuk, mint egy hatalmas masszára. Talán a fásultság teszi, talán ha naponta csak egy történetet olvastam volna, akkor más lenne az összkép. Nem tudom. Mindenesetre így olvastam őket, egy ültében, és így vagyok kénytelen értékelni. Átsiklottam volna a használati utasítás felett? Egy szemet reggeli előtt, egyet vacsora után?

Ennek ellenére az írások kifejezetten jók, bár egy kicsit tömörek. Raistlin szeret és jól tud dialógusokat írni, viszont kevés a leírás, és ha van is, azok is be vannak áztatva egy édes-savanyú (heh) pácba, így az egész világot a szerelem, vagy a szerelmi fájdalom tükrében láthatjuk. Sokszor nem tudtam, hol vannak a karakterek. Lebeghettek akár az éterben is, politikailag korrekt felhők között közvetlen a toleranciaszivárványtól balra, olyan kevés fogózkodót ad a szöveg.
De hangsúlyozom, képzeletben kétszer aláhúzom és még be is karikázom: Raistlin stílusa valami ördögien irodalmi és élvezetes. Egy olyan kultúrbarbárnak, mint amilyen én is vagyok, az ilyen novellák intellektuálisan bizsergetőek. (Talán másképp is azok lehetnének, nem tudom, nem ebben a mezőnyben játszok…) Az egy dolog, hogy az emocionális vonal egy húron pengeti (az amúgy nagyon szép) dalát, de a szereplők hitelesek, nincs karaktervesztés az “eredeti” művekben megismertekhez képest (azon túl persze, hogy kissé melegebbek…). Mindezt körbeöleli és átszövi a finom, bár néhol kissé modoros fogalmazásmód. Úgy érzem, Raistlinnak nagyon sok mondanivalója van, és emiatt nagyon sok mindent bele is akar sűríteni a sorokba. Ettől olyan lesz a végeredmény, mint egy nagyon finom sütemény, ami megfekszi az ember gyomrát. Vagy mint egy akciófilm, ahol folyamatosan lőnek, futnak és verekednek a szereplők, miközben minden felrobban körülöttük, a háttérben Wagner szól, és valaki mély baritonhangon felolvas a Fasutból.

„Ó a tenger felzabálja az elmém: átmossa és szétmarja, valamikor boldogan ringtam ölelésed emlékében és most fuldoklom.”

Egyszerűen le kell lassítani, mert ez így túl intenzív. Ezekben a novellákban még akkor is történik valami, mikor nem történik semmi. Nem tudom, hogy ez így mennyire érthető. A hősök maximum fordulatszámon járatják a belső motorjaikat. Folyton zajlik bennük valami. És ha már zajlik, akkor nagyon zajlik. De a valóságban az emberek sokszor csak úgy vannak. Időnként elkezd a fejükben ping-pongozni egy-két gondolat, ami esetenként még értelmes is, de az idejük nagy részében csak működnek és baromságokon túráztatják az agyukat. Félretéve a bagatellizálást, nekik sem ártana eloltani a gyertya másik végét. Csak szép lassan. Legyen ott az a másfeles sorköz a gondolatmenetekben…
Mindezekkel együtt is úgy gondolom, hogy Raistlin nagyon jól ír, és rendkívül tehetséges. Elég sok blogger munkáját véleményeztem az utóbbi hónapokban, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy benne van a top 3-ban. A fanfiction (bár ahogy a példánk is mutatja, lehet nagyon nívósan művelni) végső soron egy ugródeszkaműfaj, gyakorlásra, vagy önmagunk és a rajongók szórakoztatására ideális. Örömmel vettem, hogy az írónő hajlandóságot mutat a továbblépésre. A nagyobb lélegzetvételű történetek (“regények”) már jóval szellősebbek, érződik rajtuk a fejlődés.

Pár szót a cikkekről. Ha egy írás bemutat valamit és állást foglal, azt kicsit övön aluli és parttalan kritikus szemmel megkifogásolni, így most elmarad az egyetértek/nem értek egyet-játék. Stilisztikailag, logikailag és (ami a legfontosabb) morálisan is teljesen rendben vannak ezek az irományok. Vegyük például az Erőszakolj meg!-című értekezést. Korrekt és alapos munka, gondolatébresztő, ugyanakkor nevelő célzatú. Tudom, pár mondattal ezelőtt szögeztem le, hogy nem fogok állást foglalni, de azért hadd ne menjek el szó nélkül a téma mellett.

Az emberek nyilván régen is sok baromságot hordtak össze, hiszen ostobák mindig is voltak, és igen jó eséllyel mindig is lesznek, ráadásul túlnyomó többségben. Viszont amióta ránk szakadt az internet, tét nélkül lehet hülyeségeket közölni, mert még az a minimális visszatartó erő is szertefoszlott, hogy esetleg jól vesén rúgnak a csökött ideáidért. A komment szekció egy dolog, de aki úgy “publikál”, hogy potenciálisan nagy tömegeket is elérhet, az felelősséggel tartozik a mocskáért. Ez nem szólás- vagy művészi szabadság kérdése. Persze senki sem fogja pofon vágni a 15 éves ‘kiscsajt a gügye fantáziálgatásáért, még akkor sem, ha történetesen megérdemelné. De amúgy egészen mellesleg nem is az ő hibája. Ezt a generációt ügyesen kondicionálták a torz nemi szerepkörök idealizált ábrázolásával. Lassan már a csapból is gésa-propaganda folyik. Az értelmes gondolkodású kisebbség meg szép lassan ultra-szélsőséges devianciába kényszerül, hogy ellensúlyozza a tömeges idiotizmust. Szinte látom a sok neo-szüfrazsettet, ahogy felgyújtják magukat a Rossmann előtt, meg a bölcsész karról kibukott értelmiségi srácokat, akik amolyan utcai performanszként meztelenül ácsorognak a Hősök terén, kezükben a levágott péniszükkel…

„Íme, az ember: és az ember tragédiája. Kiűzetés a Paradicsomból minden alkalom, amikor Dean azt mondja: „menned kell”, amikor Dean azt érti: „hagyj itt”.”

Visszakanyarodva a kiinduló tárgykörhöz, nagyon tudom respektálni, ha valaki rávilágít az ilyen kérdésekre, miközben a felelősök orrára koppint. Vállveregetés, buksisimogatás, érzéki talpmasszázs érte, igény szerint. A film- és könyvajánlókat olvasgatva örömmel konstatáltam, hogy ízlés dolgában Raistlin elvtárs legalább annyira kiművelt, mint amennyire pallérozottak az írói kvalitásai. Az ajánlóban felvonultatott művek igen széles skálán mozognak, mind időben, mint témában, és bár néhány zabszem is belekeveredett a köleses tálba, azért nagyjából egyetértek a felhozatallal. Ami megint csak teljesen mellékes. Sok alkotás, rövid ismertetők, melyek épp elegek ahhoz, hogy a fogékony elme kedvet kapjon kacérkodni velük. Pár címet fel is jegyeztem magamnak. Amíg három lépés távolságra maradsz a megelégedéstől, van hová fejlődnöd.

Zárszóként csak annyit, hogy szexuális irányultságtól függetlenül mindenkinek csak ajánlani tudom a Bloodyromantic blogot. Hosszabb távra, vagy csak egy délutánra, pirított fokhagymás kenyérkockákkal, esetleg egy izmosabb reklámblokk helyett. Elég nívós matéria ez, kicsit szokatlan, de az iWiW is az volt, aztán most nézzetek magatokra, még a hátatokat is egy facebook alkalmazással vakarjátok meg. Na, én mentem, legyetek jók, amíg adómentes!

- Kitahito

Megosztás