Nos. Az új év első áldozataként Stella Juniper Stanford művésznő blogját szecskázom fel, melynek címe nem más, mint: Hotel Blue Pearl. Külcsín. Az oldal meglehetősen egyszerűen néz ki, ugyanakkor igen letisztult és könnyen áttekinthető. Feelinges lett a fejléc, de a cím betűtípusa elüt az összképtől, nekem legalábbis szúrta a szemem, és nem igazán egyértelmű a mögötte lévő elgondolás. Továbbá kerülhetett volna feljebb is az írás. Mindegy. A modulok és menüpontok elrendezése szerintem pont kézre áll, a tartalmuk jól megszerkesztett, akárcsak a kis bemutatkozó szöveg. Örültem volna, ha a szereplők képei kicsit jobban illenek a környezethez, és nem professzionális fotókat kapunk, mert így nehéz elhinnem, hogy átlagos és  valódi emberekről van szó bennük, azokról, akikkel a történetben is találkozhatunk. Nekem ezek a beállított modellszépségek egy műanyag kirakati babával egyenértékűek. Akárcsak a diákhitel brosúrák “boldog” egyetemistái, ezek is élettelenek, és végeredményben hazugok. A túl művi porcelánszépség nem túl mutatós. Az meg csak hab a tortán, hogy a képek fele vízjeles, ami megint csak nem a legdekoratívabb dolog.

Egy apróság, amire már a korábbi kritikám során is ki akartam térni, de valahogy elsikkadt a téma: a Díjak-ról beszélek. Lehet, hogy csak én vagyok értetlen, de nem látom be, hogy miért kéne bárkinek is díjat kapnia azért, mert válaszol pár egyszerű kérdésre. Cserkészeset akartok játszani, lányok? Jelvényt a tengerészcsomóért és rigófütty utánzásért? Kétlem, hogy bármilyen normális önértékeléssel rendelkező embernek szüksége lenne egy 250×250 pixeles .jpg fájlra, amiért tudott magáról írni néhány mondatot. Félreértés ne essék, fontos dolog, hogy az olvasó megismerje az alkotót. Felteszem ilyesmi célja van ennek az egészek, ami rendbe is van, de akkor ne nevezzék díjaknak. Díjat valamilyen kiemelkedő teljesítményért osztanak, egy megkülönböztető érdem, mely büszkeségre ad okot. Azáltal, hogy nyakra-főre osztogattok ilyeneket egymásnak, épp a díj lényegét veszitek el. Milyen verseny az, ahol mindenki a dobogó első helyezettje lesz? Ahol azért kapsz díjat, mert leírod, hogy mik a kedvenc könyveid, és mit tartasz viccesnek? Csak hogy rávilágítsak a dolog abszurditására, a 2014 LEGJOBB blogjának járó díjat ezen szempontok alapján osszák:

„A szabályok:
-Mondj magadról 5 olyan dolgot, amit csak kevesen tudnak rólad!
-Írj 5 olyan kérdést, amit szívesen megtudnál más írótársadtól!
-Válassz 5 olyan embert, akinek szívesen tovább adnád a díjat!”

Mi köze van ezeknek ahhoz, hogy milyen maga a blog? Attól lesz jó a történet, mert leírsz 5 dolgot, amit kevesen tudnak rólad? Kevesen tudják rólam, hogy a történeteimet egy angol nyelvű blogról lopom, majd google fordítóval átkonvertálom, és szerkesztés vagy bárminemű átfogalmazás után a sajátomként közlöm! Oh, és szeretem az ananászos pizzát, az izzadt hónaljszagot, a hungarocell ízét, valamint szeretek csigákat sóval leszórni, és kocsik fényezését a lakáskulcsommal összekaristolni. – 2014 legjobb blogja! Nincs is több kérdésünk!

És utána tovább adod 5 másik embernek, akik pár ostoba kérdés megválaszolása után szintén magukénak tudhatják 2014 legjobb blogjának díját. Nem akarok lesújtó véleménnyel illetni senkit, de az ilyen kisded játszadozások helyett arra kéne a figyelmeteket fordítani, hogy értékes munkákat adjatok ki a kezeitek közül, amivel tényleg kiérdemeltek valamilyen elismerést. VALÓS elismerést. Mert jó dolog az öntömjénezés, és szép, ha valaki előre megtervezi a könyve borítóját, de ha az irománya arra sem méltó, hogy télen befűtsenek vele, akkor kicsit felesleges ilyesmire pocsékolni az időt. Lehet én is csinálni fogok egy díjat, amit mondjuk akkor kapsz meg, ha képes vagy leírni egy bekezdést helyesírási hibák nélkül.

Mondjuk úgy csak keveseknek lenne meg a sikerélménye. Akkor majd kitalálok valami egyszerűbbet, mint a facebook-csoport kreálás a 9.B osztálynak, selfie készítése fürdőszobában, vagy a nagyon mély értelmű idézet rászerkesztése egy alkonyi tengerpartot ábrázoló Windows háttérképre. Nehogy már valaki díj nélkül maradjon! Na jó, elég a szarkazmusból, kicsit igazságtalan, hogy szegény Stella blogja kapcsán savazok egy-két elterjedt trendet, de valahol meg kell tenni.

Térjünk rá a történetre. Nekem őszintén szólva tetszik az alapötlet, és szimpatikus, hogy végre viszonylag egyedi karakterekkel találkozunk, és nem sorozatokból, vagy a Popcorn magazinból kiollózott sztárocskákkal. Így mindenképp komolyabban tudom venni az irományt. Az viszont (úgymond) megkeserítette az olvasással töltött első pár órámat, hogy itt is érződött a Hobbit-szindróma. Vagyis kapunk egy csapat megnevesített szereplőt, akik egy nehezen körülhatárolható halmazt alkotnak. Együtt “törpködnek”, de külön-külön nem kifejezetten életképesek, vagy érdekesek. Heni, Adri, Ádám, Dávid, Dorina, Dénes, Dori, Nori, Ori, Bifur, Bofur, Kili, Fili, és természetesen Tölgypajzsos Thorin. Hiába különböző korúak, hiába van az egyiknek göndör barna haja, míg a másiknak rövid és vörös, ettől még nem lesznek kevésbé egybe olvadva.

Persze ez idővel kidolgozza magát, ahogy lassan megismerjük a nevek és a hajszínek mögötti embereket, de addig használhatnánk nyugodtan a “táborozó gyerek 1.”, “táborozó gyerek 2.”…stb. címkéket is, mert nagyjából ugyan az lenne a helyzet, mint így. Az sem segített, hogy külső szemlélőként követjük az eseményeket, így még a személyes benyomásoktól is meg lettünk fosztva (de a szemszögváltásoktól és a sablon belső nyávogástól is, ami igazán áldásos…).Mindenesetre ez az ismerkedési folyamat végigkísérte az egy számjegyű fejezeteket, és erősen rájuk nyomta a bélyegét. Ezen már nem lehet változtatni, de legközelebb, egy másik sztori esetében érdemes lenne kicsit lépcsőzetesen bevezetni az olvasót a szereplők közé, hogy a nevek és a személyiségjegyek memorizálgatása ne menjen a történet élvezetének és a haladás ütemének a rovására.

„Márk és Kitti az ablakban könyököltek, és a közelgő viharfelhőket figyelték; Dénes az ikrekkel beszélgetett, közben folyamatosan nevetgéltek; Heni Bendinek magyarázott a balszerencséjükről; Ádám pedig Davidet kérdezgette Goldenville-lel kapcsolatban.”

Kissé érdekesnek találtam azt a történeti alapvetést, hogy a szülők és pedagógusok mindennemű kíséret nélkül képesek voltak egy csapatnyi igen tehetséges, de láthatóan mégiscsak teljesen problémás kiskamaszt elküldeni Amerikába. Még csak nem is nagyon ismerték egymást korábban. És ahogy sikerült kihámoznom, ez a tábor valami újonnan alakult dolog, így még csak ezt sem lehet mondani, hogy egy már bejáratott helyre érkeztek. Ez azért kissé felelőtlenség, mert bár nem túl valószínű, hogy a fiatal pár csak azért alapítana egy kamu tábort, hogy külföldi fiatalokat csábítsanak oda, majd húskampóra hányják őket, de hát mindannyian láttuk azokat a csúnya horrorfilmeket, melyekben a gyilkosok láncfűrésszel, meg bozótvágóval kezdték el aprítani a gyanútlanul nyaralgató tiniket.

Tudjuk, hogy Amerika lakossága csak és kizárólag pszichopata sorozatgyilkosokból, rasszista rendőrökből, kábítószeresekből, gengszterekből és ártatlan lánykákat molesztáló déli suttyókból áll, így talán jobb az óvatosság. Viccet félretéve, egy kísérő (aki nem nyugdíjas buszsofőr vagy hajléktalan…) sokat dobott volna az életszerűségen, még akkor is, ha pár fejezet után hazamegy, vagy legyilkolja egy SS tisztnek öltözött zombi. Legalább ott volt, hogy segítsen megteremteni a valóságosság illúzióját.

Tetszett, ahogy Stella fűzte a történet fonalát. Nem peregnek az események, ami illett a kertvárosi hangulathoz. Végtelenül kellemetlen, mikor egy író kitalál egy sztorit, ami vagy érdekes, vagy nem, de néhány fejezet alatt elpuffogtatja az összes munícióját a lelkesedése miatt, aztán meg kapkodhat jobbra-balra, hogy valahogy folytatni tudja a dolgot. Ilyenkor általában unalomba fulladnak az események, a fordulatok hiteltelenné, vagy ami még rosszabb, kiszámíthatóvá válnak. Mindenkinek rossz ilyesmit olvasni. Szerencsére a Hotel Blue Pearl esetében nem ez a helyzet. Alaptalan lenne azt állítani, hogy egy világrengető sztoriról beszélünk, de jól tartja a színvonalát, nem akar túl sokat, és képes is azt hozni. Stella stílusa egyszerű, de épp ezért nagyon könnyen olvasható, és nem csak azért, mert képes helyesen írni. Nem akar művészieskedni, ömlengeni, vagy okosnak tűnni mindenféle idegen kifejezések indokolatlan használatával. Emiatt a blog tényleg könnyed és kellemes kikapcsolódást nyújt, már ha valaki kellően rá tud hangolódni. Én megelégedtem az első évad elolvasásával, a másodikat csak vázlatosan futottam át, de így is érzékelhető volt, hogy javult a színvonal. Természetesen vannak hibák, de ezek leginkább a rutin hiányából adódnak.

Például valahol az eleje felé, mikor Thomas, a hontalan magyar emigráns elmeséli a történetét. Bekopognak hozzá, behívják a házba, ahol találkozik a kertvárosi langymeleg miliőn kesergő hőseink kicsiny csapatával, mire szinte gombnyomásra kész kitálalni tragikus sorsának minden zavarba ejtően intim részletét. ,,…és hosszú idő óta először beszélt a múltjáról.“- nehéz elhinni. Kicsit az volt az érzésem, hogy bárkinek kész lett volna regélni, aki él és mozog, legyen az füvet nyíró szomszéd vagy terroristáktól menekülő szenátor. Az egész helyzet túl direkt volt, és túl életszerűtlen, szinte már vártam, mikor húzza elő a megkopott, zsíros cilinderét, hogy a közönség beledobálhassa az aprópénzt. Sajnos nem attól lesz megcáfolva az amerikai álom, hogy a képünkbe nyomnak egy sanyarú sorsú fiatalembert, és nem is biztos, hogy egy ilyen sztorinak tisztje ezzel megpróbálkozni.

„-Az egész Budapesten kezdődött, az egyetemen. Amikor utolsó éves joghallgató voltam, a csoporttársaim elkezdték hangoztatni, hogy diploma után kimennek külföldre. A cél az Egyesült Államok volt; akkoriban még mi is hittünk az amcsi álomban.”

Egy kevés diszkrécióval el lehetett volna sütni ezt az epizódot a történet későbbi szakaszában, de így a 3.-4. fejezet tájékán kissé korai és indokolatlan volt. A sufniban bujkáló misztikus idegen alakja amúgy elég magas labda volt, kár, hogy ilyen körülmények között került kijátszásra. Az meg, ahogyan a srácok viszonyultak a hallottakhoz, messzemenőkig gyerekes és idealista volt. 16-17 éves emberek azért már igazán tisztában lehetnek annyira a világ működésével, hogy ne rökönyödjenek meg az emberek közönyösségén. Egy olyan világban, ahol minden utcán tengődő csövesnek meleg ételt, kényelmes lakást és jó munkát biztosítanának a nagyon empatikus és keresztény gondolkodású járókelők, még lenne ok ezen megrökönyödni. De aki nem most dugta ki a fejét a méhlepény alól, az pontosan tudja, hogy nem ilyenek a valóságunk realitásai.

Ezek a gyerekek, akik megengedhetik maguknak, hogy a nyári szünetet egy másik kontinensen dizsizve töltsék, felteszem akkor otthon mosolyogva tömködik a húszezreseket a hobók zsebébe, már ha éppen összefutnak eggyel, mialatt megteszik a Porschétől az iskola bejáratáig tartó rövid utat. Na mindegy, mondjuk úgy, hogy a világszemléletük még nem olyan túlzottan kiforrott, és a karakterfejlődési ívük elején tartanak. De ennek ellenére (vagy épp pont ezért) szépen haladnak együtt a történet ütemével. Meglehetősen sok a konfliktus és a “nyugalmat megzavaró tényező” (hogy többet ne mondjak), és érdekes látni, hogy a szereplőink hogyan reagálnak ezekre, illetve hogyan fejlődnek ezek hatására. Ezt a folyamatot kicsit jobban is ki lehetett volna bontani, de valamilyen szinten érthető, hogy egy kezdő író nem vállalkozik arra, hogy 10 különböző szereplőnek a jellemfejlődését részletesen elénk tárja, így ez megbocsátható (lenne, ha nem próbálkozna meg az USA társadalmi különbségeinek bemutatásával…)

Mindent összevetve a Hotel Blue Pearl kellemes csalódás volt. Nem mintha magamban már előre leírtam volna, de mégiscsak szokatlan, hogy sok tekintetben hozza azt a színvonalat, melyet a ma népszerű ifjúsági regények esetében láthatunk. Igaz ugyan, hogy az ilyen műveknek a legritkább esetben sikerül csak széles körben elterjedniük (gondolok itt a Harry Potter vagy a Narnia sorozatokra). Ugyan Stella történetében nincs meg az a plusz, ami kiemelkedővé tehetné, de a középmezőnyben biztos megállja a helyét. És ez egy amatőr irománytól igencsak nagy dolog.

- Kitahito

Megosztás