logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Játékkritika / 2015/11/10 / Szerző: Kitahito

Ultimate Boob Wars!!

A softhouse-seal GRANDEE stúdiójának sikerült elérnie azt, amit talán soha senkinek az emberi történelem során: képesek voltak unalmassá és szexuálisan teljességgel érdektelenné tenni a női melleket. A játék annyira rossz, hogy mellette még egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezelés is csábító alternatívának tűnik...

UBW 0

Kicsit gondban vagyok. A mai kritikám alanyául a 2012-es Ultimate Boob Wars nevű visual novelt választottam, és aggódok, hogy képes leszek-e annyit írni róla, hogy kitöltsem a belinkelt képek közötti űrt. És valószínűleg nem. Mert az UBW egyszerűen… sivár. Játszottam már jó pár nukige játékkal, és elmondható, hogy nagyon, nagyon nehéz elrontani őket. Mert miről is van szó? Össze kell dobni egy legalább 2-3 mondatból álló történetet. Kell egy főszereplő (általában férfi, de néha szörny…), és egy csapat potenciálisan ‘megfarkalható nőstény. És nem ereszkednék az alpári verbalitás ilyen mélységeibe, ha nem tényleg erről lenne szó. Ténylegesen csak azért léteznek, hogy hősünk magját elvethesse bennük. És néha rajtuk.

Minimális felvezetéssel, behazudott romantikával vagy olyan irgalmatlan női nemi ingerülettel felvértezve (ami ha létezne, a lányok lépten-nyomon villanypóznához dörgölnék az ágyékukat) ezek a jelenetek csak és kizárólag arra mennek rá, hogy a monitor előtt ülő hímet felizgassák, és pár ízléses grafikával, hangeffekttel rávegyék az önkielégítésre, illetve elősegítsék annak… nos, ideális végkimenetelét. Mondanom sem kell, ez nem egy kifejezetten emelkedett műfaj. Az esetek túlnyomó többségében nem is próbál meg az lenni. Épp akkor döbben meg az ember, ha egy ilyen jellegű produktumtól kap valami értékelhető tartalmat. Itt is meglepődtem, de sajnos csupán amiatt, hogy mennyire… illúziótlan és lelombozó volt ez az egész.

This continent is a little bit… odd.

Történet? Történet! Van egy mellcentrikus kontinens, amely szív alakú, és minden tájegység valamilyen szinten a mellekhez kapcsolódik. Értem? Ennek a kontinensnek a két istene… franc tudja már, hogy hívták őket. Az egyik egy nagymellű sárkány volt, és a nagymellű nőket felvonultató népet vezette, a másik meg egy kis mellű, aki a laposabb szépségek élén állt. Na, ez a két fogyatékos szentség összeveszett valami sütin (!), és emiatt kirobban egy háború a nagymellűek és a kis mellűek között. A normál méretű emlőkkel ellátott szerencsétleneket meg szolgasorba döntötték, de belőlük eleve nem volt túl sok, és igazából a történet szempontjából sem fontosak.

Eltelt x év, és a hülyék még mindig harcoltak. Ebbe a miliőbe született bele a hősünk, Haruto, aki egy perverz, mell-fetisiszta barom, és emellett az egyetlen nevesített, és láttatott férfi szereplő. Nincs se karaktere, se különösebb háttértörténete, csak úgy volt, míg a sztori nagyon görcsösen be nem rántotta az események központjába. Ő a kiválasztott, aki képes a mellekből energiát nyerni, és olyan mágikus hatalommal rendel… mindegy. Teljesen lényegtelen. Összeismerkedik a két istenséggel, akik ilyen mini sárkányalakban repkednek, és megkapja a küldetést, hogy békítse meg a háborúskodó népeket, mentse meg a világot…stb. Mellérendelik a közeli templom papnőjét, akinek a melléből némi, nos… gyömöszölés után nyerünk egy kevés naftát, aztán útnak indulunk, hogy még több mellet fogdossunk.

„That incredible power is coming from him! In a boobular sense.”

Találkozni fogunk számos karakterrel: a két birodalom hercegnőjével, valami bolond máguscsajjal, egy boszorkánnyal, erdei vadlánnyal, egy katonacsajjal, sőt, még a húgunkkal (!) is. Persze mindegyiknek van egy rövid routeja, amit 3-5 látogatás és erotikus interakció után be is végezhetünk, ezzel együtt a játékot is, ugyanis mindegyik út végén egy ideális végkimenetel áll. Illetve nem is olyan ideális végkimenetelek: a fő konfliktus ugyanis, hogy az egész kontinenst meg akarják szállni a seggimádók, akik… nos, nem szeretik a melleket, és mindenkit le akarnak igázni. Így a sok gyökérnek egyesítenie kell az erejét, hogy visszaverjék a világot fenyegető hatalmas… fenyegetést. A Mass Effect bekaphatja, itt tényleg minden kockán forog!

Ezek a sárkányok nem teljesítenek kívánságokat…

Ez talán így elmondva még nem is hangzana olyan rosszul. Rendben, tudom, így is nagyon siralmas, de figyelj, milyen lesz nemsokára! Haruto mell energia gyűjtögetése abban merül ki, hogy melleket fogdos. És kész. Persze össze-vissza nyálaz és ejakulál mindent, de ez legalább egy jó apropó lett volna valamiféle fejlődési rendszer kialakítására, új tartalmak feloldására, de ehelyett csak egy nagy kövér indok, hogy öncélúan gyurmázzunk a női idomokon. Végeredményben nincs semmi értelme. Azt hihetnénk, hogy ez egy paródia, valami könnyed, humoros hülyeség, ami még magát sem veszi komolyan, de erről szó sincs. Illetve igyekszik humoros lenni, meg minden, de emellett megpróbálja elmélyíteni ezt a nyilvánvalóan ostoba és szükségtelen történetet, megtölteni érzelmekkel, drámával, hősiességgel, amire pont nincs szüksége, mert már az első pillanattól hiteltelen.

Aki egy ilyen jellegű játékkal játszik, az nem akarja 10 percen keresztül azt olvasni, hogy az erdőben elvadult vad lánynak (aki egyébként a kis mellűek királyságának nagymellű hercegnője, és pont emiatt a genetikai rendellenessége miatt hagytak a vadonban…értem) mennyire jó nevelőapja vagyunk, és mennyire szeretünk együtt játszani. Erre senki sem kíváncsi. Az UBW valami olyasmi akart lenni, amit senki se várt tőle, és mintha a készítők nem is tudták volna eldönteni, hogy mit akarnak kihozni ebből az egészből. Egyszerre akar paródia, dráma, epikus hősi eposz, mély humanista tartalommal rendelkező moralizáló tanmese, és erotikus játék lenni, de egyik elemet sem sikerült a megfelelő módon kezelni. A paródia egy idő után önismétlő erőlködésbe fúl, a dráma már az elején teljességgel komolyan vehetetlen, akárcsak az epikum, az erkölcsi tanulság egy óvodás számára is evidens, az erotikáról meg majd később, de annyit már most is elárulhatok, hogy az sem lett kifogástalan. És akkor marha szofisztikáltan fogalmaztam…

„W-What the fuck!! How dare you make sport of my burning passion of justice.. Y-You little…!”

Mi a morális üzenet? “Szeressük egymást, gyerekek! Mindenki úgy jó, ahogy van! Mindenki különleges!” Tolerancia mindenekfelett. Csodálatos ez az egy szempont alapján felfestett világszemlélet! De most komolyan, a toleranciát és az egyenjogúságot képesek onnan levezetni, hogy minden mell csodálatos, és egyiket sem lehet a másik alá vagy fölé rendelni, ami egy kicsit primitív. Mikor volt a diszkrimináció csupán csak ízlés dolga? Mikor mondta azt bármelyik rasszista, hogy azért nem szeretem mondjuk a cigányokat, mert szerintem a sötétebb bőr esztétikailag nem annyira nyerő? Mennyire olcsó hülyesége már ez!? Egyetlen egy előítélet hangzik el, hogy a nagymellűek durvábbak, mert ugye nagyobb termetűek. Persze ez sem törvényszerű. Olcsó érv.

A kis állatkák szeretik, ha a hasukat simogatják.

Egy magára valamit is adó konspirátor el se kezd lázítani anélkül, hogy bele ne menne mindenféle javak egyenlőtlen elosztásába, árja, nemes gének meggyalázásába, faji alsóbbrendűségbe és különböző történelmi sérelmek ízes taglalásába! Hol marad a túlszaporulat, a munkanélküliség, munkakerülés, a munkahelyeink elvétele, vagy a segélyekért való sorban állás, a vallási és kulturális különbségek széles tárháza? Ezek nélkül tényleg elég a hülye hősünk és pár megtapizott mell, hogy világbéke és hatalmas ‘heppiség legyen mindenhol.

De hagyjuk ezt. Sokkal több szót vesztegettem erre az ostoba körítésre, mint amennyit érdemel. A történet vacak, de ez még megbocsátható lenne annak ellenére is, hogy ekkora hangsúlyt fektetnek rájuk… ki tudja miért. Amit viszont nem tudok elnézni, az az, hogy a szereplők mind unalmasak, sablonosak, és végtelenül idegesítőek. Nem is emlékszek, mikor voltam úgy, hogy én ezekkel a csajokkal nem akarok semmit. Hagyjanak engem békén. Iszok inkább Red Bullt, az is ad energiát, nem kell nekem a melletek. Ha nem határoztam volna el félúton, hogy ebből én még kritikát fogok írni, a szereplők háromnegyedével szóba sem álltam volna. Erős késztetést éreztem, hogy hagyjam a francba a játékot, de a saját küldetéstudatom rávett, hogy folytassam Haruto perverz és degradáló misszióját. Fájdalmas volt minden szó, ami elhagyta szívünk és tapizni vágyó kezeink választottjainak szájukat, minden gesztusuk mű és mesterkélt hatást keltett, mintha egy rossz szitkom szereplői lettek volna.

Sajnos elég sokszor vagyok kénytelen azzal előhozakodni, hogy egyes történetekben mennyire kétdimenziósak a karakterek. Itt viszont már az egydimenziós jelző is erős túlzás lenne. Vállalhatatlanul unalmasak voltak. Talán a mellben gazdag hercegnő, Estraea érte el azt a szintet, hogy nyugodt szívvel sablonosnak nevezhetem, a többiek olyanok, mint a nagyon hasonló színű, egymásra és egymásba folyó pacák. Nem lelkesedtem, hogy mélyebben megismertessem velük Harutót vagy akár saját magamat.

„You not letting me eat them just makes me want them more…”

És ezekért kellene a játékosnak ingerületet éreznie. De jóindulatú leszek, és azt mondom, hogy még ezt az égbekiáltó semmilyenséget is megbocsátottam volna, ha legalább maguk az aktusok jók lettek volna. Mert hát erre hegyeződik ki az egész, nem? Vigyük le a játék értékelési szintjét oda, ahol a célközönség nívószintje van. Na, hát az UBW még itt is elhasal. A jelenetek sterilek. Ordít róluk, hogy a készítőknek nem volt egy szemernyi fantáziájuk sem. Most nem a csápos szörnyeket hiányolom, lehet normál antropomorf lények között is vérpezsdítő a nemi együttlét, nem kell hatlábú, szárnyas, rovarszerű partnereket, vagy különböző bizarr segédeszközöket is behozni a képbe ahhoz, hogy izgalmas legyen a dolog. Nincs semmi bajom a vanilla erotikával. Viszont érdekes karakterek és/vagy szituációk nélkül az is értéktelen. Itt pedig mindkettőből hiányt szenvedünk.

He grabbed the younglings too!

A szereplőket már mondtam, hogy sikerült kartonpapírból kivágott sztereotípiákká silányítani, és azokat is ellehetetleníteni a személyiségjegyek eltúlzásával, de a szexre okot adó helyzetek is olyan banálisak, olyan mesterkéltek, hogy sokszor egy idő után már csak átpörgettem a szöveget, hogy legyen már vége a szenvedésnek. Szövegből pedig sok van. Nagyon sok. És a nagy részüket ilyenek teszik ki. Szabadjon idéznem: „Hauu, nnn, I feel all fuzzy… uuhnn! Nyaa… ahh…! Papaa, ah, ah, I’m scared… I’m scared… hyaa…!” vagy mondjuk ,,You! Uuuhh… Nuchu, pecho… puu… fuu, nn, nnn… chupochupo.. nn! Mipuchuchu!“.

Aki ebből ért valamit, vagy kitalálja, hogy épp mi történik, annak veszek egy tábla Boci csokit. És ez, vagyis a torokhangú gurgulázások, nyögések, és inkoherens hablatyolások teszi ki az aktus alatti szöveg felét. A többi persze tudósítja a különböző… hadicseleket, de olyan száraz tárgyilagossággal, mintha egy rohadt curling bajnokságot közvetítene valami unott sportkommentátor. Maguk a grafikák nem lennének éppen rosszak, és a többségük animálva is van, de egyszerűen túl kimértek, túl letisztultak.

Olyanok, mintha egy tankönyvben akarnák elmagyarázni, hogyan közösülnek az anime karakterek. Élettelen, sótlan dörgölőzés az egész, lelombozó és nyomorúságos. Abba már bele se megyek, hogy a saját húgunkat meg a ránk apaként tekintő félig fogyatékos kislányt is megfektetjük, ami még érdekfeszítő is lehetne a maga módján, ha az ember mondjuk ilyen perverziók irányába hajlik. De az egész esemény valahogy annyira súlytalan volt, hogy még ezek az amúgy megbotránkoztató dolgok sem tudtak színt vinni az adott együttlétekbe.

„Nico-tan, whether your boobs are big or small, be you human, elf or beast, everyone is different and you’re all part of my family.”

Ezek után nem kell meglepődni, hogy minden más is szánni való. A zenék repetitívek, nincs bennük egy cseppnyi egyediség sem, és ahelyett, hogy jól aláfestenék az eseményeket, kilógnak, idegesítőek (vagy idegesítően gyorsan ismétlődnek) és 10 másodperccel a játékból való kilépés után egyikre sem fogsz emlékezni. Viszont marad utánuk egy bizonyos kaparó érzés a koponyád belső falán. Nem is tudom miért van ez. Talán mert olyan, mintha 1.5x sebességgel játszanák le a dalokat, és emiatt egy táncoló Duracell nyuszi rémképét rajzolják lelki szemeink elé. A hősünk néma, viszont cserébe a női karakterek folyton beszélnek, szinkronszínészek által.

Estraea éppen… szendvicset készít… valakinek.

Vagy talán jobb lenne azt mondanom, hogy A szinkronszínész által, mert szerintem csupán egyet sikerült felhajtaniuk, és az mélyíti vagy vékonyítja el rendre a hangját. Így is úgy is marha idegesítő, de legalább változatosan és többféleképpen idegesítő. Enélkül se szívesen találkoztam volna ezekkel a szereplőkkel, de így, hogy hallom is a bugyuta rikácsolásukat, kicsit meg tudom érteni azokat, akik acélbetétes bakanccsal rúgnak szájba embereket. Persze a nőkkel ilyet nem illik csinálni. A szebbik nem szájának betömésére van egy nagyon jól beágyazott, társadalmilag is elfogadott módszer is. Hősünk itt-ott él is vele, de persze szakértő figyelmét főleg a mellkasokon található kisebb-nagyobb domborulatokra koncentrálja, a játékos legnagyobb bánatára.

Összegezzünk! Az Ultimate Boob Wars egy semleges pH értékkel rendelkező futószalagtermék, ami csak azért készülhetett el, mert valószínűleg valaki megfogadta azt a latin szólást, hogy Navigare necesse est, vagyis Hajózni kell! És itt a hajózást értsük úgy, mint egy önmagát igazoló tételt. Az UBW azért létezik, mert létezhet. Gyanítom, hogy még csak különösebb igény sem volt rá. Egyszerűen volt egy nagyon minimális energiamennyiség, amit át kellett konvertálni valami kézzelfoghatóvá, és jobb ötlet híján megszületett ez a játék. Megtestesíti az alkotási vágy hiányát, a tökéletes fantázianélküliséget, a sablonosságnak és a körhelyességnek azt az állandóját, ami időnként lecsapódik, szükségszerűen desztillálódik, de továbbra sem lesz több a nullánál.

Ha van iskolapéldája az idő haszontalan eltöltésének, akkor az UBW-vel való játék lehet az. És ez a második része valaminek, amit csak utólag vettem észre. Tehát a softhouse-seal GRANDEE stúdió előttem ismeretlen szempontok alapján úgy gondolta, hogy érdemes folytatni egy ilyen történetet. Ennyire érdekesnek találták az általuk megteremtett világot. Azt a világot, ahol mellekből lehet mágikus energiát kimasszírozni, és nagy csöcsű sárkányok verekszenek süteményekért. Hát ez tényleg fantasztikus! Ez az alibisztori tényleg megérdemelt egy folytatást…

2 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Szopatás és szo...

Következő kritika:

A változás illú...

Még több Játékkritika