logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Blogkritika / 2014/07/19 / Szerző: Kitahito

Üldözöttek

Lefőztem magamnak egy kancsó kávét, és nekiveselkedtem Bells Booth Üldözöttek c. blogjának. Hát, mondjuk úgy, hogy meglehetősen érpületes élmény volt.

SYSFAIL

Ma éjszaka úgy gondoltam, az alvás csupán azoknak a kényelmes embereknek a luxusa, akik mindent elrendeztek maguk körül. Mert ugye mi okom lenne megpihenni, mikor vár rám a kitűzött feladat, melyet ha nem is elhanyagoltam, de halasztottam egy ideje. Mikor ezeket a sorokat írom, hajnali fél kettő van, és én itt ülök a misztikus fényben derengő monitorom előtt, azon tanakodva, vajon nem lenne-e jobb mégis holnapra hagyni ennek az írásnak az értékelését. Nem lehet. Az álmosságtól kissé kótyagos fejjel biccentek az ablakomból bepislogó Hold felé, és munkához látok. Következik az Üldözöttek.

A rút külsőségek… ezúttal tényleg rútak. Ugyanis a háttér alacsony felbontású és pixeles, modulok az abszolúte nélkülözhetetlenektől eltekintve hiányoznak. A fejléc mondjuk egész mutatós lett. Jobb oldalt a Történet fül alatt egy helyben toporgó női sziluettet láthatunk. Burkolt utalás lenne ez egy helyben toporgó, unalmas történetre? Nos, rövidesen kiderül.

Először is kapunk valami prológusnak csúfolt ostobaságot. Semmi bevezetés, karakterismertetés, vagy a helyszín bemutatása, egyszerűen nesze, egyél, olcsó menzai koszt pléhtányéron. A főszereplő(k?) családjához érkezik egy rövid és velős levél, mely szerint az édesapa megölte valakinek a családját, és ezt meg fogja bánni. A férfi ahelyett, hogy ezt a kompromittáló irományt rögtön megsemmisítené, hagyja, hogy a fia (?) csak úgy elolvassa. Nagyon életszerűtlen beszélgetésbe kezdenek, mondanám, hogy “forgatókönyvszagú”, de igazából ezzel csak a forgatókönyveket sérteném meg. A férfi kertelés nélkül bevallja a gyilkosságokat, majd ahelyett, hogy bárminemű óvintézkedést tenne, hagyja elmenni valahová a két gyerekét, pedig ha valaki, ő nyilván tisztában van a helyzet súlyosságával. Mindegy, a fia (vagy lánya) még indulás előtt kioktatja a bizonyítékok eltüntetését illetően, aztán lelépnek. Látszólag őt sem igazán zavarja a dolog. Ez bizonyára ilyen mindennapos dolog náluk: papa, a kertvárosi veterán, aki szabadidejében puerto ricoi bevándorlókat gyilkol. Egyszerűen csak konstatálják a tényt, hogy az apjuk megölt néhány embert. Azzal a természetességgel, hogy gyanakodhatnánk: ezek mindannyian pszichopata gyilkosok, és még csak nem is titkolják egymás előtt.

Mindegy, ugrunk egy rövidet: másnap az anyuka meghal. Eddig szó sem esett róla, hogy egyáltalán létezett, de azért nagyon sajnáljuk. RIP, hiányozni fogsz. Szép munka kedves család! Így jár az, aki félvállról veszi a halálos fenyegetéseket! A gyerek sír, és egyből vádaskodik. Bocsánat, talán nem ártott volna figyelmeztetnetek a szerencsétlen nőt, hogy valami pszichopata  üldözi, akkor nem csapták volna el kocsival. Majd jön egy újabb levél, hogy 10 perc múlva ott a gyilkos. Postával küldte? Esetleg becsempészte a postaládába, és figyelte, hogy mikor viszik be a leveleket, majd elindította a stoppert? Sosem derül ki, az apuka számára pláne nem, akinek elfelejtenek szólni erről az apróságról, mert „undorító“. Hagyjuk meghalni, amíg mi elmenekülünk! Pár perc múlva annak rendje és módja szerint fel is trancsírozza a gyilkos, de gondolom ez nem fogja senki lelkiismeretét nyomasztani. Komolyan, ilyen egy életképtelen bagázst! Ezek tényleg mindent megtesznek, hogy megölessék magukat!

A főszereplő gyerek felrohan az emeletre, riadóztatja a harmadik testvért (mert van harmadik is, igen). A pompás tervük, hogy minden ingóságukat gyorsan összekaparják pár bőröndbe, és irány New York. Apu ugye nem jöhet, őt azért annyira nem szeretjük, és tudtán kívül önként jelentkezett, hogy itt maradjon feltartóztatni a gyilkost. A bankkártyája és a pisztolya azért jól jön. Még akkor is, ha nem akar senki olyan lenni, mint ő, mert ő egy rossz ember. Ugye hirtelen moralizálunk, megindokolandó, miért hagyjuk meghalni a fatert. Hihetetlenül intenzív menekülés következik. A feszültség tapintható lenne, ha lenne. A két tudatlan testvér málén követi a harmadikat, aki töltött fegyverrel és az apjától kölcsönvett hitelkártyával hadonászik. Kimennek a reptérre, vesznek három jegyet a következő járatra, pisztolyostul-mindenestül felszállnak (nyilván 9:11 előtt játszódik a sztori…), majd elhagyják a bolygót :

„Néztem az egyre kicsinyedő Földet az ablakon keresztül.”.

Persze csak pár kontinenssel odébb mennek. Főszereplőnk a mellette ülő néni füle hallatára beavatja testvéreit a gyilkosságok és a halál minden zaftos részletébe, kivéve azt az egyet, hogy fegyver van nála. Nos, igen, ha már sikerült valahogy átjutni a fémdetektorokon, nehogy már itt bukjanak le… A gyerekek szép figyelmesen végighallgatják a történetet, amely láthatólag a legkisebb mértékben sem rázta meg őket: mosolyognak, nyáladzanak, évődnek, barackot adnak egymásnak, és úgy összességében marha jól szórakoznak. Most haltak meg a szüleik, minden vagyonuk pár bőröndben van, egy teljesen idegen országba menekülnek, mert egy pszichopata gyilkos üldözi őket, és minden valószínűség szerint leszállás után őrizetbe veszik őket, mert a szomszéd nő értesíti a hatóságokat a hallottakról (persze ez nem történik meg), ők mégis képesek úgy viselkedni, mintha osztálykiránduláson lennének. Meglehetősen életszerű.

Az első fejezet közepe táján kiderül, hogy a főhősünk igazából egy lány, méghozzá Isabella. Szóval megérkeznek New Yorkba, és miközben karakterek hosszas párbeszédbe bonyolódva társalognak teljesen jelentéktelen dolgokról, valahogy elkászálódnak egy lakásig, amit azon nyomban ki is adnak nekik. Senki nem fárasztja magát olyan kérdésekkel, hogy “Hol vannak a szüleitek, gyerekek, és miért nem vagytok iskolában?” vagy “Hé kislány, az egy töltött fegyver nálad?!”. Persze gondolom én vagyok a hülye, és a szereplők mind érett, nagykorú személyek, de mivel a korukra csak a beszédstílusukból lehet következtetni, én kisiskolásnak, vagy értelmi fogyatékosnak tippelném őket. Ép elmével vagy érett gondolkodásmóddal nem lehet ilyen közönyösen állni a kialakult helyzethez. Még ha sokkos állapotban lennének, azt érteném, de ezek csak azzal vannak elfoglalva, hogy hangzatos riposztokat adjanak egymás szellemesnek szánt, de igazából irgalmatlanul mesterkélt beszólásaira. Mindegy, a kevés pénzüket egy méregdrága lakásra verik el, mert ugye elengedhetetlenül szükséges, hogy mindenkinek külön kis berendezett szobája legyen. Ez a legfontosabb szempont, ha egy idegen országban bujkálunk valami elmebeteg elől. Később megtudjuk, hogy a főszereplő lány másodéves főiskolás, a bátyja pedig nyilván idősebb nála. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de látszólag csak egy-két nap (ezt bizonyítja, hogy még ki sem pakoltak…), és a kislánynak már iskolába kell mennie. Nem hinném, hogy ha meg akarnak ölni, a tanév kihagyása a legégetőbb probléma, de nyilván én látom rosszul a helyzetet. A két Iphone árából simán el tudtak volna nyomorogni pár hónapig, ha esetleg eladják őket. De legalább vannak annyira felelősségteljesek, hogy munkát vállaljanak.

Érzelmekben tocsogó, idilli reggel. A történet nem halad sehová. A konyhától a bejárati ajtóig vezető szakaszon oldalak telnek el, és a karakterek csak beszélnek, és beszélnek, és amikor nem beszélnek, akkor arról gondolkodnak, mit is akarnak mondani. Elkászálódnak az iskolába, mindennemű bürokratikus procedúra nélkül sikerül beíratni a kislányt az iskolába, még a teljes nevüket sem kell megmondaniuk. Elképzelem azt az élethelyzetet, ahogy két (nyilván nagyon bizalomgerjesztő) külföldi csak úgy besétál egy iskola igazgatójához, aki a 10 dolláros (~2500Ft) tankönyvdíj ellenében már küldi is tanulni a palántát. Nem kell papírokat kitölteni, iratokat mutatni, állandó lakcímet igazolni…stb. Egyszerűen égnek a vágytól az intézmény dolgozói, hogy taníthassanak, nem érdekli őket, hogy ki az, aki véletlenül betéved hozzájuk, talán még egy kóbor kutyát is beültetnének az iskolapadba, hogy elmesélhessék neki a polgárháború történetét…

Eddig is erős késztetést éreztem, hogy félbehagyjam az olvasást, de ezen a ponton már apró gödröcskéket vájtam a körmömmel a tenyerembe, annyira az abszurd, életszerűtlen és emiatt élvezhetetlen volt a történet. Viszont úgy voltam vele, mindegy, végigszenvedem valahogy, legalább megtudom, talált-e munkát a szerencsétlen főszereplő Isabella. Nos, mint kiderült, négy helyről kikosarazták, pedig valahogy még egy önéletrajzot is sikerült összeállítania az éjszaka folyamán. Mivel nincs számítógépük, nyomtatójuk, vagy előrelátó életvezetésük, minden bizonnyal tollal írta az egészet WC papírra, vagy valami hasonlóra, és kis ábrákkal illusztrálta. Titkárnő? Hogy lehetne titkárnő? Egyszer valamikor dolgozott titkárnőként? Mert végzettsége biztos nincs. Hagyjuk, az utolsó hely egy étterem, ahol némi érdektelen párbeszéd után felveszik pincérnőnek. Este kell visszamennie, mert akkor van egy másik pincérnő műszakja, aki majd betanítja. De nem mondják meg neki, hogy “mikor este” kell jönnie, hatra, hétre, nyolcra, esetleg fél tízre, ő meg nem kérdezi, majd csak szerencséje lesz. Természetesen az volt. És én voltam a hülye, nem bíztam a történetben, mert amúgy Isabellának tényleg titkárnő a szakmája. Gondolom a Londoni titkárnőképző szakiskolában végzett. Megvan a munka, amely olyan rosszul fizetett, hogy még a Magyar minimálbért is képes alulmúlni, de van munka, ‘ezaz! Most már nem fog éhen halni a család, és rátérhetünk a történet érdekesebb részére. Mármint a történetre, mert ez eddig csak jó hosszan nyújtott szenvelgés és évődés volt. Ja, de nincs tovább. Várjuk a folytatást. Várjuk?

Nos, én a magam részéről nem vagyok benne biztos. A történet érdektelen, szemérmetlenül elnyújtott, és ezzel együtt még hiteltelen és abszurd is. Nonszensz nonszensz hátán. A fogalmazásmód száraz, a párbeszédek unalmasak, a szöveg tele van helyesírási és stilisztikai hibákkal. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez egy nagyon összecsapott munka. Hazudhatnám, hogy elvesztette a kezdeti lendületét, de még csak kezdeti lendülete sem volt, mert eleve egy halva született koncepcióból indított, ráadásul arcpirítóan amatőr módon. Semmiről nem tudunk meg semmit, az események mégis pörögnek, nekünk meg együtt kéne éreznünk a szereplők helyzetével, akiket látszólag szintén teljességgel hidegen hagy a dolog. Nagyon, nagyon kevés ez így. Egy igen alapos átdolgozásra… nem is, újraírásra van szükség, mert ez így csak egy nagyon, nagyon rossz kifogás, hogy a helyszínt áthelyezzük Angliából Amerikába, hogy a szereplők ott évődhessenek egymással. Szóval revideálni az alapötletet, biztos kézzel vezetni a történet fonalát, ügyelve a valósághűségre, mert anélkül semmit sem ér az egész.

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Tacsi, a tacskó.

Következő kritika:

Noé

Még több Blogkritika