Megérkezve az oldalra egyből láthatjuk, hogy a kinézet, nos… kissé rusnya. Úgy arcon csapja az embert, mint egy részeg mostohaapa, mikor megzavarod focimeccs nézés közben a rossz osztályzataiddal. Beszédes szóvirágokat félretéve, tényleg szembántó: a háttér határvonalai a legszerencsétlenebb helyen vannak, pont elmetszik a motívumokat, így még feltűnőbbek. Bár enélkül is azok, szóval szinte mindegy is. A fejléc kicsi és zsúfolt, ráadásul a képválasztás sem előnyös. Ott van még a karaktereket bemutató oldalsáv, melyen apró .gif fájlokat és rövid önjellemző idézeteket találhatunk. Nos, nem tudom, ki válogatta ki pont ezeket a mozgóképeket, de ennél rosszabbakat aligha találhatott volna. Az elsőn látható lány olyan, mintha könyöklazító gyakorlatokat végezne, miközben folyamatosan a hajtetűivel viaskodik.

A másodikon pózoló macskás lány rendben lenne, ha nem lenne ott teljesen indokolatlan módon az a mikrofonnál értetlenül vicsorgó srác is. Ő kicsoda? Így sikerült megszerkeszteni, vagy valaki lusta volt, hogy leoperálja onnan? Akárhogy is, zavaró. Aztán jön a harmadik, melyen valami fogyatékos kölyök integet. Talán ő az, aki korábban vendégszereplőként vigyorgott össze vissza, nem tudom. Ha igen, akkor nyilván nagyon fontos karakter, mert két helyen is képviselteti magát. És végül, de nem utolsó sorban a Styles gyerek, akinek a lemerevedett arckifejezéséből nem mondanád meg, hogy mozgóképet látsz. Szerencse, hogy a háttérben van valami égősor, hogy érzékeltesse az idő múlását és a ciklikusságot. Gondolom nem sikerült jobbat találni.

Az idézetek meg… hát mondjuk azt, hogy amikor nem bután bölcselkedők, akkor csöpögősek. El sem tudom képzelni, hogy ilyesmiket valaha valaki is mondana bármilyen élethelyzetben, bármire válaszul. Viszont ha ezek nem idézetek, hanem amolyan kis személyiséget összegző frázisok, akkor még rosszabb a helyzet. Mert milyen karakter az, akinek a lényét desztillálva azt kapod, hogy…

„Van az üzenet. “Az” üzenet. Az az egy. Az egyetlen… Ebben az üzenetben egyetlen dolog van csupán. Egyetlen… egyetlen… szerelmes… szívdobbanás.”

Valószínűleg olyan, akinek szivárvány folyik az ereiben, és reggel unikornison lovagol ki a konyhába, hogy vattacukrot reggelizzen rózsaszín plüsstányérból. Nyilván mindannyian beszélünk hülyeségeket, de ha valakinek ezek az aranyköpések a legjobb momentumai, ott komoly baj van. A fehér kiemelés miatt a szöveg nagyon kiugrik az oldal amúgy is szedett-vedett arculatából. És mi a francot t keres a kurzor alatt egy Batman jel?! Modulok jószerivel nincsenek: az oldal nehezen áttekinthető, nincs chat ablak, látogató és feliratkozó számláló (szerintem még feliratkozni sem lehet…), rendes archívum, menüpontok, információs oldal, semmi.

A kezdeti fejezeteknél is ezzel a ronda fehér és kék kiemeléssel találkozhatunk, ami némiképp talán könnyíti az olvasást, viszont egyáltalán nem dekoratív, hogy szépen fejezzem ki magam. Ráadásul a szöveg borzalmasan rosszul szerkesztett, ezzel sem ártana kezdeni valamit. A második bejegyzésben hozzánk csapnak még egy halomnyi képet a karakterekről: a legtöbbet csak úgy behelyezték a Google keresőből, de némelyiket kiollózták a környezetéből, megvallom, nem túl alapos munkával. Vannak olyan szereplők is, akik nem kaptak mozgóképet, ők bizonyára nem érdemelték ki, vagy nem sikerült megoldani. Természetesen megint mindenki modellszépség, mindenki stúdiófotón pózol, átlagos földi halandóknak itt nincs helye, ez a Swarzkopf samponreklámok világa. Mindegy, hagyjuk ennyiben. Szóval a külcsín még igencsak csiszolatlan állapotban van.

Na de mi van a történettel? Az eseményeket xHopex és xAbigailx állandóan és teljesen indokolatlanul váltakozó szemszögéből láthatjuk (nyilván nem ez a nevük, és nem híres dubstep előadók…). A két karakter teljesen jellegtelen, semmilyen említésre méltó tulajdonsággal sem rendelkeznek, és ha mégis, azok sem befolyásolják a történet menetét. Nem mintha olyan sok mindent megtudnánk róluk, minek azt?! Itt van két szerencsétlen, OLVASS PARASZT!
Az egész sztori annyira életszerűtlen, olyan elképesztően mesterkélt, hogy azt egyszerűen nem lehet így visszaadni. Abigail épp ül az asztalnál, és azt ecseteli nekünk, olvasóknak, hogy miért nem bírja a nővére pasiját. Fél, hogy a testvére túl komolyan gondolja a dolgokat és koppanni fog, mikor a srác (Liam) dobja majd. Ekkor csöng a telefonja, és a pasija a világ legfantáziátlanabb beszélgetése során lemondja az összeköltözést és szakít vele. Milyen ironikus. Nevettem volna a helyzet komikus mivoltán, ha nem üvöltött volna róla messziről, hogy mennyire hatásvadász és direkt volt a kivitelezés. A lány az esetet cinikus beletörődéssel tűri, mint az ilyen sémakarakterek mindig, mikor az élet újabb sorscsapásokkal lepi meg őket. (Amúgy mi van? Milyen árvaház? Hope, már megint beálltál a Jean Valjeantól kapott varázsbélyegektől, és elutaztál Csodaországba?)

Liam van olyan ‘jófej, hogy ha már ugrott a kapcsolata, hát lakjon nála a főszereplő, meg a nővére is, és mint minden fontos döntést, ezt is egy másodpercnyi átgondolás nélkül hozzák meg, és beleegyeznek! Mindennapos dolog. Senki nem találná furcsának, vagy teljességgel abszurd dolognak! A szülőknek már nyilván a lopótöke is tele volt a két lánnyal, mert lelkesen segítenek nekik a pakolásban. GYORSAN, TŰNJETEK INNEN A PICSÁBA!

Abba már bele sem merek gondolni, hogy csak szimplán felelőtlenek, és ezért engedik a lányaiknak, hogy kanos fiatal “zenészekkel” éljenek együtt. Ja, mert Liam egyébként együtt él a zenekar többi tagjával. Csak hogy még bizarrabb legyen az koncepció! A valóságban amúgy történnek ám ilyen dolgok. Igen, teljesen hihető az alapvetése a történetnek. Szinte már látom, hogy ez a lehetetlen helyzet milyen konfliktusokat, vicces szituációkat, és szerelmi háromszögeket fog szülni. Nem is érdemes tovább folytatnom az olvasást. De azért valami mazochista indíttatásból mégis folytattam…

Mikor megérkezünk a kúróla… mármint keresztényi értékeket képviselő, immáron koedukált lakóépületbe, egyből nyakon öntenek minket egy nagy adag zselés állagú, tartósító- és állományjavító szerektől terhes évődést, eltévedést, és még több évődést. Úgy éreztem magam, mintha egy rossz Disney csatornás filmbe csöppentem volna. A kis bemutatkozószövegeik ellenére a szereplők mindannyian azt a benyomást keltik, mintha nagyon sok cukrot és boldogsághormont küldtek volna magukba, közvetlenül a Hair-ből kölcsönvett ipari mennyiségű fű után. Olyan mértékben cukormázas humorherold itt mindenki, hogy kedvem támadt fejbe vágni magamat egy szomorú sós pereccel, csak hogy ellensúlyozzam az ízeket. Nem lehet a lapos történetre figyelni, mert rendre valaki elkezd poénkodni vagy jópofizni, és kizökkenti az olvasót. Ez annyira mérhetetlenül frusztráló, hogy szinte észre sem vettem, hogy a szereplők közötti kapcsolatok sincsenek letisztázva. A harmadik fejezetben Hope épp Carollal beszélget, és végre szóba hozzák az árvaházat, de megint nincs ötletem, hogy most mi a jó büdös franc van, mert láthatólag ennek a két nyomorultnak eltökélt szándéka, hogy még véletlenül se beszéljenek világosan. Mindegy, képbe kerül egy idősebb testvér is, legalább ennyi értelme volt ennek a szájtépésnek!

Mennyi idő telt el az első fejezetben lezavart, értelmetlen monológ óta? Oké, az már nagyjából világos, hogy Hope árva volt, kikerült az árvaházból, és… onnan hogyan tovább? Csak ugrottunk valamennyit, beledobtak minket egy olyan közegbe, melynek a működését még akkor sem érteném, ha érdekelne, és most bele kéne élnünk magunkat a szereplő helyzetét? Még a minimális megalapozást sem kaptuk meg, nincs felvezetése az eseményeknek, drámát egy szikrányit sem lehet érezni, csak üres, ripacskodó nyafogást.

„-Nem fogok oda állni a bátyám elé, hogy szia, én vagyok a húgod, akit a szüleid árvaházba küldtek, mert nem volt elég pénzük eltartani és téged jobban szerettek 1. az hogy mindkettőnk megvolt egymás nélkül eddig is 2. szerencsétlen mit tudna kezdeni a helyzettel?! 3. szerintem nem is hinné el 4. jó többet nem tudok!- mondtam.”

– megmagyarázná nekem valaki, hogy pontosan MI EZ AZ INFERNÁLIS RIPACSKODÁS?! Kérem, ez az a fajta ostoba, ‘szitkomos viselkedés, amit a Disney csatornán előszeretettel alkalmaznak. Van egy komoly élethelyzet, de ahelyett, hogy bárki is komolyan venné, inkább elbagatellizálják poénkodással meg picsáskodással. Ez lehet, hogy egy vígjátékban, 8-12 év közötti gyerekeknek működik, de azon túlmenően messzemenőkig olcsó és ellenszenves megoldás, ami aláássa a hitelességet. Ennek a helyzetnek megvan a maga nagyon komoly súly, szörnyű és rettenetes emberi tragédia, és pont nem alapanyag arra, hogy mindenféle filléres, silány humorizálással megrabolják és tönkretegyék!

Mégis mit vár el az a szerző az olvasótól, aki a saját maga által (pocsékul) felvázolt élethelyzetet ilyen infantilis módon kezeli? Mit kéne nekem éreznem? Mosolyogjak ezen a fojtogató szerencsétlenségen, csak azért, mert Hope és Eszter képtelenek normális emberi lények módjára kezelni egy ilyen kaliberű helyzetet? És az még plusz fájó, hogy akárcsak a fent említett csatorna igen nívós produktumaiban, itt még az elbagatellizálás is hiteltelen. Egy dolog érződik csak, a készítő igyekezete, hogy beleszuszakoljon valami történést az amúgy egyhangú sorokba. Hát, nem ment. A kórkép:
-Fontos dolgok történnek, de a karaktereket teljesen hidegen hagyja, vagy
-Jelentéktelen baromságokon időzünk el hosszú ideig („-Srácok, Abi mentési akció indul!“).

Bele se megyek a továbbiakba. A történet nemcsak fantáziátlan, érdektelen, és átgondolatlan, de intellektuális silányságával még inzultálja is az olvasót. Derült égből kerülnek be a képbe új szálak mindennemű magyarázat nélkül. Olyan, mintha egy alternatív, és teljesen kaotikus világba kerültünk volna, ahol összefüggés nélkül történnek az események, de viccelődni mindig van idő. Beszélhetnék karaktervesztésről, ha lettek volna karakterek, de nem voltak, csak nevek, mozgóképek, meg sületlen idézetek. Eszter még csak arra sem vette a fáradságot, hogy tulajdonságokkal ruházza fel a szereplőit. Kaptunk pár képet, meg pár sornyi zen okosságot, kezdj vele, amit akarsz. Igazi do it yourself élmény, megírhatnád magadnak is a sztorit, és szinte biztos, hogy jobban járnál vele. A nyelvezet egyébként butácska, sok a helyesírási hiba, vesszők, pontok maradnak ki rendre, de ez már igazán lényegtelen. Más blogoknál ki szoktam emelni példákat, de itt még ez is felesleges, mert ha ki is lennének javítva, akkor is rossz lenne a végeredmény, mert az alap matéria selejtes. (Az is sokat elárul, hogy Eszter nem sokkal a kritikám közzététele után letagadta, hogy egyáltalán ő írta volna a blogot, majd meg is szüntette azt…)

Végigolvastam, de ne kérje senki, hogy pozitívan nyilatkozzak erről a… szövegről. Megsértenék vele minden valamirevaló írást, ha történetnek nevezném. Elképzelem, hogy a bugyuta szereplők, ha egy pillanat erejéig rálátnának saját létezésükre, és észrevennék, hogy egy tinilány írásának rabjai, öngyilkosok lennének, hogy szabadulhassanak ebből a Pokolból. Azon ritka esetek iskolapéldája ez, mikor szinte minden, ami elromolhat, el is lett rontva. Átdolgozni lényegében felesleges, újraírni időpocsékolás, ötletet átmenteni belőle csak kárára válna az új projektnek. Hideg fejjel neki kell ülni, és átgondolni, hol romlottak el a dolgok. Tanulópénznek, tanulságnak jó lehet, de az élvezeti értéke kb. annyi, mint egy egy csiliszószos beöntésnek.

- Kitahito

Megosztás