logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2014/07/23 / Szerző: Kitahito

Noé

Istennek elege lett a sok emberi bullshit-ből, és elhatározza, hogy elárassza vízzel a bolygót. De akkor mi lesz a szegény és bűntelen állatokkal? Még vizesek lesznek! Szól tehát Noénak, hogy építsen gyorsan egy hajót, mielőtt elkezdődik a genocídium...

Noé 0

A sok és sokfelől érkező negatív kritikák hatására végre rászántam magam, és megnéztem a Darren Aronofsky által rendezett Noét. Nagy tisztelője vagyok a művész úr munkásságának: a Rekviem egy álomért, a Forrás és a Pankrátor mind nagyszerű filmek, így hát örömmel álltam neki ennek a darabnak is, és még az sem bátortalanított el, hogy talán a legidétlenebb bibliai történetet adaptálják filmvászonra. Mit látott ebben sztoriban Aronofsky? Azon túl, hogy indokolatlanul nagy kihívás. Bizonyos szempontból ez még a Passiónál is nagyobb feladat. Olyan erősen kételkedtem a megfilmesíthetőségében, amennyire csak lehetséges. És még ha sikerül is, kb. mindenki utálni fogja: a keresztények, mert nem elég gödly, az ateisták meg mert tól gödly. Na de mit hozott ki ebből az igencsak képlékeny matériából az illusztris rendező? Egy darab szenet, vagy gyémántot? Spoiler alert: véleményem szerint inkább az utóbbit.

Készül a Parlam… illetve a Bárka.

Nos, a film feléig úgy voltam vele, hogy ez egy gyenge produktum, tele idióta kőgólem-angyalokkal, rossz CGI-jal, furcsa kosztümökkel és béna történettel. Azzal a szkepticizmussal viseltettem a film iránt, mint amilyennel magával a kereszténység iránt is viseltetek. Előítéletesség, de hát mit lehet tenni? Várhat az ember érdekes, új olvasatot egy olyan több ezer éves történet feldolgozásától, melyet a fenéktörléssel egy időben tanítanak nekünk az óvodában? Bizony, hogy várhat. Már ha az olyan tapasztalt kezek közé kerül, melyekkel például Aronofsky rendelkezik.

A szemfüles néző elkezdi összeillesztgetni az itt-ott elhintett indirekt információmorzsákat. Mert az egyszeri mozilátogató ilyesmire nem nagyon ügyel. A felszínen nem kapsz mást, csak gólemeket, barbárokat, szakállas Russell Crowet, egy erőd méretű fa partraszálló egységet (egyenesen Normandiából), rengeteg digitális állatot, némi CGI csodát, és irgalmatlan mennyiségű vizet. Aki egy epikus, vallásos látványfilmet keres, százszor hangoztatott mondanivalóval, többé-kevésbé megkapja. A relatíve magas költségvetés ellenére sem AAA kategóriás alkotás, de moziban, egyszeri megnézésre bőven alkalmas. Ám szó sincs róla, hogy a film ennyiben kimerülne. Ez még csak a körítés.

Furcsa géproncsok és épületromok, melyek között Noé és családja áthaladnak? (Akkor láthatóak a legtöbbet, mikor megtalálják a kislány Emma Watsont) Úgy voltam vele, hogy ez egy bibliai történet… alternatív értelmezése, de igazából nagyon messze rugaszkodott el az alapsztoritól, és érdekes tartalmat rejtett a sutácska külsőségek mögé. Onnantól, hogy felszállnak a bárkára, a film 180 fokos fordulatot vesz, és átvált egy pszichológiai és morális drámába. Ahogy lassan összecsaptak fejünk felett a hullámok (heh), minden teljesen más értelmezést nyer. És az a mese a teremtésről, a bűnbeesésről és a bűn ciklikusságáról az egyik legerősebb jelenet volt, amit a 127 óra meteoros monológja óta láttam.

-Látod ott azt a romot? Régen a BRFK épülete volt.

Én ott lettem lekenyerezve, mert amit az a jelenet üzen, az meglehetősen mély és elgondolkodtató. Egyszerre helyezi a filmet a bibliai és a poszt-apokaliptikus időkbe, miközben egyetemes véleményt mond az emberiségről. Mit keresne a Noé által elmondott történetben egy M16-os géppuskát tartó katona? Hogy kerülhetnek modern eszközök egy kr.e 10.000 tájékára tehető történetbe? Hegesztőmaszk, rakétavető, fejlett bányagépek… mindezek két dolgot jelenthetnek azon túl, hogy öncélú módon időn kívül helyezték a cselekményt:
1.: Az Özönvíz előtti emberiség elért egy maihoz hasonló fejlettségi szintet, majd önmagát elpusztítva visszasüllyedt a barbarizmusba és a káoszba. Ezt a fertőt pusztítja el Isten.
2.: (És ez sokkal érdekesebb) Mindaz, amit látunk, a jelenkori emberiség jövője, egy metaforikus köntösbe öltöztetett üzenet, amolyan intő figyelmeztetés nekünk, nézőknek.

Noé és Tubal-cain a két fő emberi világszemléletet személyesítették meg. Az előbbi a hit és a harmónia embere, az utóbbi pedig az individualista akaraté. Noé kész alávetni magát, a saját és családja életét, de még az emberiség jövőjét is Istennek, míg az utóbbi csak a saját erejében, a saját akaratában hisz, mást nem ismer el.

„Nem félek a csodáktól!”

Ez az az ember, aki önmagát helyezi az univerzum középpontjába, a a létező világegyetem csúcsára, és mivel a létezésnek csak a anyagi síkját fogja fel, a világot csak kiaknázandó, igába hajtandó erőforrások halmazának látja. Ezek vagyunk mi, ami alatt most nyilván a materialista emberiség egészét értem. Itt nem a vérvonalról, a jók jutalmáról és a rosszak szankcionálásáról van szó. A film végső soron nem kárhoztatja el egyiket sem, hisz mindkettő eredendően, az emberi léte folytán bűnös, és a kárhozat állapotában van. Ugyanakkor mindkettőben ott a képesség arra, hogy magát isten segítségével megváltsa. Noé dilemmája az, hogy elmarasztalható-e az ember a természete (és a szabad akarata) révén megkerülhetetlenül jelen lévő gonoszság miatt, vagy a választás szabadságát tiszteletben tartandó, helyet kell adni a rossznak.

-Lemme tell ya a story, boyo!

A film végső üzenete pedig a könyörület: minden embernek, minden eljövendő nemzedéknek joga van ahhoz, hogy magát megváltsa vagy elkárhoztassa. Ember nem ítélkezhet ember felett, hisz az ítélkezés joga csak Istent illeti meg. Noé mégis olyan helyzetbe került, hogy Isten az ő vállaira helyezte ennek a döntésnek a súlyát, és őrlődik, hisz nem tudja: azért szólították-e el, hogy saját neme hóhérja legyen, vagy a kegyelem aktusával szentesítse annak újjászületését. És Noé tévedett volna és bűnt követett volna el, ha ítéletet mond a még meg sem született generációk felett, és visszazárja a teremtés szelencéjét, befejezve az emberi történelmet. Az utolsó képsorokban az emberek megújítják szövetségüket Istennel, legitimálandó a noéi döntés helyességét. Nagyon pozitív és elgondolkodtató befejezés, mellyel a legteljesebb mértékig meg vagyok elégedve.

Nem volt épp egy klasszikus bibliai film, de valljuk be, az alapsztori legalábbis problematikus, logikai buktatók tömkelegétől hemzseg. Aronofskynak köszönhetően teljesen új értelmezést nyert ez a végtelenül elcsépelt tanmese, viszont maga a film fragmentált: az első fele CGI kőangyalokkal verekedő barbárokkal elég nonszensz, míg a második fele tartalmilag és stílusilag is komolyodott néhány fokkal. Jót tett az Özönvíznek ez a ráncfelvarrás, még akkor is, ha kissé felemásra sikeredett. Nem úgy, mint a Passió esetében, hisz ott lecsupaszították a történetet az összes emelkedett és morális tartalomtól, csak a materiális síkra koncentráltak, a test szenvedésére, a brutális és naturalista valóságra. Itt ennél finomabb, konszolidáltabb művet kapunk, mely éppen az árnyaltsága, meg a béna CGI elefántok miatt lehet megtévesztő. A Passió fogja a mondanivalót, bokszert húz rá, háromszor az arcunkba öklöz vele, majd megerőszakol. A Noé ezzel szemben szerényen felírja a telefonszámát egy cetlire, és elrejti a tárcánkban, hogy majd alkalomadtán rátaláljunk…

6 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Üldözöttek

Következő kritika:

Dark Dandelion

Még több Filmkritika