logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Blogkritika / 2014/08/23 / Szerző: Kitahito

The Madcap Girl

Sokszor hallani azt a felelőtlenül használt retorikai fogást, hogy "szabályosan szenvedtem közben". Nem lenne szabad dobálózni ezzel az érzékletes szófordulattal. Kincsként kéne őriznünk, hogy a megfelelő pillanatokban használjuk. Például most.

SYSFAIL

Amikor megnyitjuk a blogot, egy sima kék háttér és egy nagyon összecsapott, amatőr fejléc fogad minket. Amivel annyi probléma van, hogy nem is tudom melyikkel kezdjem… Először is túl tömör, így nem lehet kivenni, hogy mi micsoda. A színek nem illenek egymáshoz, mert valami effektet raktál rá, vagy megcsúszott a kezed, amikor a kontrasztot állítottad be. Így viszont ha sokáig nézné a kedves olvasó (esetünkben én), akkor valószínűleg enyhe fájdalmat érezne, majd egy idő után elkezdene ömleni a füléből a vér. Csak néhány dolog a fejlécről, a teljesség igénye nélkül: egy öt év körüli lány, aki egy erdőben retardált módjára pörög; egy nehezen kivehető Disneyland-sziluett; London látképe egy rossz minőségű Hamupipőkével, akit nem igazán lehet látni, mert a rengeteg effekt elnyomja; valamint egy beazonosíthatatlan égitest. A betűtípus rossz, és a kis, apró csillámok az egészet túl giccsessé teszik, és nehezen olvashatóvá teszik. Érdemes lenne ezeket javítani, mert így már egy betű elolvasása nélkül is lehet tudni, hogy itt komoly bajok vannak…
Ennyit a kinézetről, hisz mind tudjuk, hogy nem ez a fontos, hanem, hogy milyen a blog.

Hát nem jó.

A történet hihetetlenül elcsépelt, és azon túl, hogy a régi időbe játszódik – ami rengeteg romantikus sztoriban így van – még menthetetlenül nyálas és logikátlan. A főszereplő lányt, Faith-et rögtön az elején lényegében meg akarta erőszakolni egy részeg férfi, de ezen túlságosan is könnyen túlhaladtál. Egy nőnek hatalmas trauma az ilyesmi, még akkor is, ha nem történik meg az aktus, de itt semmi súlya sincs az eseménynek. Az alap történet nagyjából annyi, hogy van egy lány, akinek meghalt a nagymamája, aki annak idején kihúzta a nyomorból, ezért szomorú lesz és folytatni kényszerül a lopkodást. Mígnem megtalálja őt a gazdag Smith család és felfogadják cselédnek!

Örülni azonban semmi okunk, hisz sajnos a körülmények itt annyira rosszak, hogy inkább visszasírja a kis kunyhót, ahol korábban tengette az életét… bár annál borzalmasabb állapot elvileg nem létezhet, hisz a főhős minden mondatában hangoztatja hátrányos helyzetét. Minden szörnyen alakul, a család folyton folyvást megalázza őt, emberszámba sem veszik, szóval látszólag csak azért vették magukhoz, hogy legyen kibe beletörölni a lábukat. Ez egészen addig zajlik, mígnem jön Nathan, a rejtélyes, szerelmetes fiú, és MINDEN MEGVÁLTOZIK! Ő a lovag, aki igazából semmilyen egyedi tulajdonsággal sem rendelkezik, és akinek minden egyes mondata mérhetetlenül szirupos, modoros, vagy éppen unalmas. Akad olyan alkalom is ahol mind a három egyszerre, amire csak nagyon kevesen voltak képesek a történelem során. Faith pedig, aki ugye elvileg a történet központja, továbbra is csak annyi karakterisztikát tud felmutatni, hogy szegény.

Ezt követően történik még pár említésre is alig méltó esemény. Többek között az a bizonyos vihar, ahol Destiny (ilyen idióta neveket, komolyan… két lovaglás között elmentek megnézni a Jersey shoret, vagy honnan jönnek ezek a nagyon korhű nevek?) elveszik, és miután felvette a küldetést, hősünk gyorsan elvágtatott a lovával, hogy megmentse az amúgy kiállhatatlan lányt. Végül persze egy kis kaland után sikerül neki megoldani a feladatát, és még egy ártatlan gyermek is megtalálja az otthonát. Éljen.

Faith épp hazafelé megy (miközben persze azon gondolkozik, hogy hány XP-t kap eme nemes küldetésért), mikor is kiderül, hogy minden titokban dédelgetett álma odaveszik… mert Destiny (a kiscsaj, akit most mentett meg) mindenféle bizonyíték vagy indok nélkül azt állítja, hogy a lány megpróbálta agyon verni őt. És bár erre semmiféle külsérelmi jel nem utal, a háziak mégis hisznek neki, mert miért ne, és már csattan is a bilincs Faith kezén és vége a fejezetnek. Továbbá volt még a kórházas rész, ahol igazából csak annyi történt, hogy Nathan úgy beszélt a főszereplővel, mintha az valami négy éves, szellemi fogyatékos gyerek lenne („-Látod, ez itt egy kórház, itt gyógyítják meg az embereket!” – most pedig menj el pisikélni, moss kezet, és utána jöhet a csendes pihenő!). Pedig attól, hogy valaki alacsony sorból származik (még a régi világban is) tudja, hogy mi az a kórház, vagy műtőterem.

Összességében a történet nem jó, és nem is nagyon hiszem, hogy bármi értelmeset ki lehet hozni belőle. Az írásmódra felesleges kitérni, mert teljesen átlagos, jól közvetíti az vontatott, nonszensz történetet. Nem érdemes évszázadokkal a múltba helyezni egy sztorit, ha problémát jelent tartani a korhűséget. Nagyon döcögősen tudtam csak haladni a fejezetekkel, mert agyzsibbasztóan unalmasak és érdektelenek. Érdemes lenne komolyan átgondolni, hogy mi is ennek a blognak a célja, mi is akar lenni a Madcap Girl. Az alapkoncepcióval lehet valamit kezdeni, de a kivitelezés… mindenképp át kell majd dolgozni a már elkészült fejezeteket, mert erre az alapra jelenleg nem lehet építkezni.

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Lucius

Következő kritika:

Settlement

Még több Blogkritika