Mielőtt beléptem Marina Abramović négyórás genitál-apokalipszisébe, beszélgetésbe elegyedtem egy német párral az előtérben. Láthatóan nem először sodorta őket kortárs performansz egy visszahódított ipari komplexumba, ahol acél helyett kultúrát gyártanak. Megkérdeztem tőlük, mit várnak a Balkan Erotic Epic című monumentális performansztól.

A férfi így szólt:

– Azt, hogy meglepjen.

Mire én:

– De meg lehet őszintén lepődni úgy, ha eleve arra számítasz, hogy meg fognak lepni?

Erre már csak mosolyogtak. Utólag értettem meg a pillanat fontosságát. Ugyanis Marina Abramović egyik legnagyobb kihívása 2026-ban már nem az, hogy provokálja a közönségét. Hanem hogy egy olyan közönséget provokáljon, amely arra váltott jegyet, hogy Marina Abramović provokálja őket. Mert a néző nem ártatlanul érkezik. Magával hozza a teljes Abramović-mitológiát. Negyven év kanonizáció gondosan összehajtogatva a kabátzsebben: Abramović a hetvenes évektől a performanszművészet egyik meghatározó alakjává vált azzal, hogy saját testét tette a mű első számú anyagává. Olyan helyzeteket teremtett, ahol a fájdalom, a kiszolgáltatottság és a kontroll elvesztése nem metafora, hanem valós tét volt. A Rhythm 0-ban például hat órára a közönség rendelkezésére bocsátotta magát 72 tárggyal, köztük egy pisztollyal és egy tölténnyel. A határátlépés nála tehát tényleges következményekkel járó cselekedetet jelentett. Évtizedek alatt a művészet persze művészettörténetté érik. A közönség ma már nem azt kérdezi, hogy jelentős dolgot fog-e látni. Tudja, hisz rá van írva: Marina Abramović.

Egy lassan vonuló gyászzenekart követve mi is belépünk a csarnokba. Tito temetése. Óriáskivetítőn siratóasszonyok verik ritmikusan a mellkasukat, középen Abramović alakja. A kép monumentális és súlyos. Két-három percig. Aztán az ember elkezdi azt érezni, hogy az érdeklődése és Jugoszlávia széthullása nagyon hasonló geopolitikai folyamaton megy keresztül. A tömeg kisvártatva megindul. Én is. A következő állomáson öt, népviseletbe öltözött nő sétálgat a zöld műfüves placcon egy róluk szóló végtelenített videófelvétel előtt. Leülök az első sorba. Eleinte csak a vontatott, méltóságteljes mászkálás, aztán:

HEJJÁ-JÁ!

Az egyik nő váratlanul előrebukfencezik, felrántja a szoknyáját, szétdobja a lábait, és olyan közelről tárja elém a vulváját, hogy hirtelen borzasztó túlzónak érzem a „nézőtér” kifejezést. Aztán jön a többi is. Hejjá-já! Szoknya fel. Vulva, ánusz, fejenállás, négykézláb mászás és performatív pucsítás. Körülöttem a nézők elkezdenek továbbállni. Én nem. Másfél órán keresztül ott maradok. Leginkább dacból: ha Marina Abramović négyórás performanszt készít az ismétlés, a duration, a test és a rítus transzformatív erejéről, akkor bassza meg, tőlem megkapja a durationt! Hátha a huszadik szeméremtest után történik valami az elsővel, és előkerül mögüle valami más. Egy ember, például. Másfél órával később már minden kétséget kizáróan tudtam: nem. A transzgresszióból csupán formanyelvi írásjel lesz. A tabu elkopik. És elkopik vele a nő is.

A jelenetnek van egy jóhiszemű olvasata. A programfüzet szerint az alapjául szolgáló rítus a 11. századi Tekirdağ vidékéről származik. Ha napokig tartó eső veszélyeztette a termést, a falu női kimentek a földekre, felemelték a szoknyájukat, és feltárták szeméremtestüket az égnek, hogy elijesszék az isteneket és véget vessenek az esőnek. Mivel három óra után eljöttem, csak a befejezésről készült beszámolókból tudom, hogy az unalomig ismételt vulvamutogatás végül esőben kulminált. Ami első látásra dramaturgiai öngól, hisz órákon keresztül próbálták megállítani a nemlétező esőt, ami a negyedik órában elkezdett zuhogni. Valami nagyon elbaszódott a rituális meteorológiában!

De tegyük fel, hogy ez nem hiba, hanem maga az állítás, a rehabilitáció. A vulva itt nem elriasztja az istenséget, inkább magához hívja. Csakhogy felmerül a kellemetlen kérdés: ha megváltozott a női test jelentése, miért nem változott meg a bemutatásának nyelve? Abramović megfordítja az istenek reakcióját, akik tegnap megijedtek a genitáliától, ma felizgulnak rá. A koreográfiát viszont érintetlenül hagyja. Tehát nem emeli ki a női testet az archaikus rítus apotropaikus grammatikájából. Csak átírja azt, hogy mit válaszol rá az ég.

Az sem győz meg, hogy az ismétlés végül deszenzitizálja a nézőt, és ezzel megszünteti a női szeméremtest pornografikus vagy szégyenteli státuszát. Nézőként a harmincadik vulva már nagyjából olyan volt, mint egy villanybojler. A tabu megszűnt, de nem jelenik meg mögötte semmi. Sem individuális, sem kollektív alanyiság. A test funkcióvá, spektákulummá vált, a genitália jellé, a performansz modoros mozdulatsorrá. Az ismétlés nem szabadította fel a nőt a tárgyiasító mustra alól, hanem olyan ipari hatékonysággal tárgyiasította, hogy végül a tárgyiasítás is elveszítette botrányértékét. A mű a régi, vágyvezérelt tekintetet progresszívre cseréli, viszont a nő tárgy marad. Kulturális tárgy, de akkor is tárgy. Ez bizonyára valamiféle szabadság. Csak nem tudom, kié.

Túl sok a pina. Túl kevés a nő.

Végül, amikor az öt népviseletes lány koreográfiájából már az újságírói kíváncsiság sem tudott több információt kipréselni, elkezdtem bejárni a Kraftzentrale többi tartományát. Egy önmagát elérvénytelenítő kulturális svédasztal fogadott. Van faszerdő. Nem metaforikusan: óriási rózsaszín péniszek állnak a tér egyik sarkában, közöttük orvosi köpenyes figura ül és néz. Ennyi. Egy pár befészkelte magát az egyik gigantikus műfallosz tövébe, egymáshoz simulva ültek, és onnan nézték a szomszédban zajló performanszt. Ironikus módon ez volt az egyik legerotikusabb kép az egész estéből. Nem a pénisz miatt, hanem annak ellenére.

Odébb meztelen férfiak közösülést imitáltak a gyepszőnyeggel, olyan elszántan töcskölve a bolygót, mintha személyesen rajtuk múlna a következő búzatermés. Nem messze tőlük egy menyasszonyt lassan kisminkeltek a kamera előtt. Őt többen nézték, mint a földet baszó férfiakat. Az este legbeszédesebb nézettségi adata: Marina Abramović négyórás balkáni erotikus megaperformanszában a sminkelés nagyobb eseménnyé vált, mint három meztelen férfi, akik a Földanyával kufircoltak. Ennél pontosabban nehéz volna mérni a shock value inflációját. Szóval látjuk, a férfiak sem járnak jobban. Mondjuk őket legalább nem akarják emancipálni…

Ha túltermeljük a transzgressziót, előbb-utóbb maga is fogyasztási cikké válik, a voyeurista néző pedig csak window-shoppingol, miközben minden kiüresedik körülötte: a vulva hétköznapi, a pénisz dekoráció, a földbaszás unalmas. Aztán hopp, szemceruza! Végre történik valami érdekes…

A Balkan Erotic Epic dramaturgiai kudarca az, hogy a néző döntéseinek alig van érzékelhető következménye. Tizenhárom párhuzamos gyártósoron készülnek a katarzisra kalibrált performatív képek. A mű azt mondja: szabad vagy. Demokratikusan hangzik, amíg észre nem vesszük: a tét nélküli szabadság nem részvétellé, hanem közönnyé válik.

Megkérdeztem erről az egyik szervezőt.

– Ezt hogyan lehet rosszul fogyasztani?

Félreértette. Azt mondta:

– Ha túl közel ülsz, és zavarod a művészeket.

Véletlenül tökéletesen összefoglalta a produkció nézőelméletét. Nincs jó vagy rossz útvonal, nincs helyes fogyasztói habitus. Mert a néző itt nem társszerző, csak turista Marina Abramović Balkánná monumentalizált magánmitológiájának beltéri skanzenjében. És az este előrehaladtával egyre többen döntöttek úgy, hogy befejezik a turistáskodást. Amikor három óra után elindultam kifelé, nem magányos dezertőrként tettem. Sokan mások is távoztak. A finálé előtt. Ez fontos, mert egyes jelenetek a negyedik órában kulminálnak. Csakhogy egy kulmináció nem attól kulmináció, hogy a végén történik. Fel kell építeni.

A produkció pedig láthatóan nem győzte meg a közönség számottevő részét arról, hogy van mit kivárni. Megszokni valamit nem ugyanaz, mint új módon látni. Leteszteltem. A kép nem mélyült, csak amortizálódott. Ami probléma egy olyan mű esetében, amely rítusokból építkezik. Mert a rítus funkcionális ismétlés. Résztvevői vannak, nem pusztán nézői. Pont az érintettség adja az intimitást. Hogy a történés rájuk vonatkozik, velük történik.

Az eredeti aktusban a vulva az ég felé fordult. A Balkan Erotic Epicben a nézőtér felé. Ez nem egyszerű pozícióváltás, hanem a gesztus címzettjének lecserélése. Abramović maga hangsúlyozza e rítusok történetiségét, valódiságát, kapcsolatát a termékenységgel, halállal, természettel és spirituális világgal. Dekonstruálhatja, kiforgathatja és újrakomponálhatja őket. Ám óhatatlanul felmerül a kérdés: hol lakik akkor a szakralitás? Az aktusban? A közösségben? A szándékban? A tradícióban? Mert ha szinte mindent megváltoztathatunk, és a szentség mégis érintetlenül velünk utazik Duisburgba, akkor megszűnik elemző kategória lenni, és minőségpecsétté válik. Márpedig Abramović pontosan ezt a szakralitást használja fel arra, hogy elhatárolja a művet a pornográfiától. „My main statement is it’s not pornography, it’s humanity.” Humanity. De mitől?

Attól, hogy a performatív vulvavillantásnak van 11. századi előzménye? Hogy a földbaszás termékenységi rítust idéz? Vagy hogy a szexuális expozíció mellé antropológiai lábjegyzetet teszünk a kurátori füzetkében? Egy vulva nem válik szakrálissá pusztán attól, hogy valaha egy szertartás részeként mutatták meg. A pornográfia redukálja a testet, de legalább tudja, mire redukálja. Abramović metafizikai jelentést és lelki orgazmust akar kipréselni a húsból, miközben a testet ugyanúgy funkcióvá csupaszítja. Az eredmény nem pornográfia, de nem is „humanity”. A pornográfiához hiányzik az élvezet, a humanitáshoz az ember. A Balkan Erotic Epicben a rítus formája így újra és újra tartalomellenes külsőség lesz. Itt már nem kiszakításról, hanem jelentésgyarmatosításról van szó.

Marina leválasztja a rítust arról a szemantikai rendről, amely létrehozta, saját szerzői rendszerének nyersanyagává teszi, és akár szembe is fordítja az eredeti funkciójával, miközben továbbra is igényt tart arra a spirituális tekintélyre, amelyet éppen a kulturális kontextus adott neki. Nem a test emelkedik fel a rítus által, hanem a rítust rángatjuk le a spektákulum mellé látványelemként, hogy kulturális alibit szolgáltasson a testi expozíciónak és védjegyével igazolja az áru létjogosultságát. Mi ez, ha nem a szakralitás kiprostituálása?

Abramović úgy beszél a Balkan Erotic Epic egyik személyes rétegéről, mint saját felszabadulásáról az anyjától. Ugyanakkor Danica nemcsak eszköze, hanem célja is ennek az önfelszabadításnak: Marina saját elmondása szerint utólag akarja megadni neki mindazt, amit szerinte életében soha nem élhetett át, hogy szerelemben, szenvedélyben és vágyban veszítse el önmagát. Viszont van itt egy apró morális probléma: az anya halott. Nem tud tiltakozni sem a „felszabadítása”, sem annak módja ellen.

Egy művész készíthet fikciót az anyjáról. Ám a művészi autonómia nem írja felül automatikusan egy másik ember személyes autonómiáját. Különösen akkor nem, amikor az aktus önmagát emancipációként pozicionálja. Itt válik a művészi fantázia definíciós hatalommá, a posztumusz emancipáció pedig az uralom különösen bizarr formájává: felszabadítjuk azt, aki már nem tiltakozhat az ellen, ahogyan felszabadítjuk.

A Balkan Erotic Epic nőképének egyik végpontja a represszált anya, a másik pedig az a nő, aki kurjongatva rántja fel a szoknyáját, és öntudatosan kínálja fel testét a közönség tekintetének. Elnyomás vagy expozíció. A kettő között eltűnik az emberi tapasztalat nagyjából kilencvenkilenc százaléka. Hol van az a nő, aki számára az autonómia nem a háromszáz ember előtt demonstrált testi kitárulkozás decibelében mérhető? Itt biztos nincs: Marina ugyanis megkoreografálja, hogyan kell helyesen szabadnak lenni.

Abramović korai művészetében a radikalizmusnak a saját teste volt az aranyfedezete. A veszély nem szcenográfia, hanem kontingencia volt. A mű nem ábrázolta a kockázatot. Kockáztatott. A Balkan Erotic Epic ezzel szemben ismételhető performatív képeket állít elő, melyek formája és tartalma előre kontrollált. A botrányból brand, majd bejáratott beszédmód lett. Fröccsöntött műanyagból készült Marina Abramović-élmény, a német ipari gépezet szívében. A néző meg legyen szíves tisztes távolból szemlélődni.

Másoktól nyilván nem követelhető ugyanaz a kockázatvállalás. Ám ha a testi radikalizmusnak van etikai plafonja (márpedig van), akkor a radikalitásnak migrálnia kellene. De nem teszi. A mű a tartalmi problémára kapacitásbővítéssel válaszol: több színpad, több test, több vulva, több pénisz, több folklór-külsőség, több óra… és több Marina. Míg a korai Abramović minimális eszközzel maximalizálta a hatást, a Balkan Erotic Epic maximális eszközzel minimalizálja azt. És ettől lesz az egész végül egy nagyon drága, mégis lélegzetelállítóan olcsó intellektuális blöff. A Balkan Erotic Epicben mindenki kurvára szabad. Csak végül valahogy mindig Marina mondja meg, hogy mit jelent a szabadság.

És itt jutunk vissza ahhoz a német párhoz az előtérben. „Azt várom, hogy meglepjen.” Csakhogy Marina Abramović ma már nem egyszerűen művész, hanem intézmény, mely intézményesítette az intézményellenességet, és módszert csinált a határátlépésből. A néző jóval azelőtt jelentést tulajdonít annak, amit látni fog, hogy egyáltalán meglátta volna.

Ez egyébként nem Marina bűne, inkább a radikális művészet sikerének paradoxona. Ha elég sokáig rugdosod a kulturális intézmény falát, egy nap emléktáblát állítanak neked. A késői Abramovićnak így talán azt kellene bizonyítania, hogy amit csinál, az a neve nélkül is jelentős volna. Viszont a mű itt túl gyakran hagyja, hogy a név végezze el a munkát: ha Marina csinálja, az radikális, szakrális, emancipatorikus. Ha másfél tucat rózsaszín faszt épít egy ipari csarnokba, akkor nyilván mélyen el kell gondolkodnunk férfiasság, termékenység és balkáni identitás viszonyáról.

A német pár arra várt, hogy Marina meglepje őket. Engem nem tudott. Nem sokkolt, nem sértett meg, nem háborított fel. Nem az volt a baj, hogy túl messzire ment. Sokkal rosszabbat tett:

Halálra untatott a radikalizmussal.

Ennél súlyosabb kudarcot nehéz elképzelni. A Balkan Erotic Epicben Marina Abramović már nem határokat sért, hanem sorozatgyártja a saját határsértő ikonográfiáját. Mintha a Kraftzentrale egykori ipari logikája átszivárgott volna magába a műbe is: ha az állítás nem elég erős, termeljünk belőle többet! Közben a kontingens kockázatból kontrollált, önmitologizáló látványnyelv lesz, a radikalizmus pedig nem eltűnik, hanem önmagát ünneplő látványkóddá merevedik. Megőrzi a veszély külsőségeit, miközben kivonja belőle azt a bizonytalanságot, amely egykor valódi tétet adott neki. Nem a jelentés hiánya teszi üressé, hanem az, hogy ugyanazt a szűk jelentést olyan sokáig, akkora önhittséggel és olyan változatlanul ismétli, hogy végül érvénytelen képpé korrodálódik. A nagyobb lépték itt nem nagyobb igazságot eredményezett, hanem nagyobb felületet ugyanannak a jelentésnek az elhasználására.

Túl sok a pina. Túl kevés a nő. És elképesztően sok Marina ahhoz képest, hogy milyen kevés maradt belőle.

- Kitahito

Megosztás