logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2017/06/12 / Szerző: Kitahito

Túl a barátságon

Wyoming, '60-as évek. Ebben a közegben a másság diszkriminációja nem egy rosszul használt névmást vagy kellemetlen munkahelyi légkört jelenti, hanem azt, hogy csoportosan halálra vernek az út mellett. Szóval mielőtt farkast kiáltunk az előbbiért, érdemes tudatosítani magunkban az utóbbi létét is, mint igen valódi eshetőséget. Hőseink, Jack és Ennis elég közelről kénytelenek ezt megtapasztalni...

Túl a barátságon

Nos, foglalkozzunk az igencsak megosztó Túl a barátságon c. filmmel, mely 2005-ben megrázta a világ intoleránsabbik felét, a másiktól pedig (szerény véleményem szerint többnyire méltán) Oscar- és Golden Globe díjakat zsákmányolt. Az sem utolsó szempont, hogy gyártási költségeinek (14 millió dollár) több mint a tizenkétszeresét hozta vissza. A rendezői székben Ang Lee-t köszönthetjük (Hi Lee!), aki olyan nagy sikerű filmművészeti alkotásokat tett le az asztalra, mint például a Hulk, a Tigris és Sárkány, valamint az általam különlegesen gyűlölt Pi élete. Nem is, a gyűlölt nem jó szó rá, inkább azt mondanám, hogy egy nagyon speciális helyet foglal el a szívemben, valahol az elmeszesedett koszorúerem közelében. Viszont most nem azért vagyunk itt, hogy a legitimált és büszkén vállalt élethazugságokról, valamint a tigrissé meg majommá kozmetikázott emberekről beszéljünk, fontos dolog van terítéken, még pedig az. hogy mi is van a barátságon túl.

Történetünk az USA közepén (vagyis valahol az amerikai civilizáció két part menti pólusa között elterülő vadnyugaton) játszódik, egészen pontosan a wyomingi Signalban, ahol két hősünk, Ennis del Mar (Heath Ledger) és Jack Twist (Jake Gyllenhaal) véletlenül találkoznak egymással, mikor épp egy munkára jelentkeznek a helyi farmernél. Küllemre és habitusra is tipikus kemény fából faragott, gyalulatlan ‘keményfiúknak tűnnek, igazi westernfilmes kirakatfiguráknak, akik revolverrel a kezükben belovagolnak a poros kisvárosba, sarkantyúikat pengetve lépnek be a kocsmába, whiskey-t isznak whiskey-vel, és nagyjából olyan természetességgel terelik a kurtizánokat a szobájukba, ahogy más a viszkető vállát vakargatja meg.

We ride together, and we die… alone.

Olyan alakok ezek, akikből nem néznél ki különösebb érzelmi vagy szellemi tartalmat, vagy ne adj Isten moralitást. Nem ostobák, nem gonoszok, csak… egyfajta eredendő, archaikus létállapotban vannak. Sablonos senkik. Ismerjük őket, hisz találkoztunk már velük számos történetben, ahol a macsóság elengedhetetlen kellékeiként a cselekmény előrelendítését hivatottak biztosítani. Ha úgy tetszik (vagy épp nem tetszik), egyfajta maszkulinitás karikatúrák. Szóval ez a két archetipikus cowboy megkapja a munkát: menjenek fel a Brokeback Mountain nevű, 500 métert meghaladó földfelszíni kiemelkedésre, és felügyeljék a munkáltatójuk, Joe nyáját. Jól fizető állás, viszonylag egyszerű feladatkörrel, csak hát a két férfi kénytelen huzamosabb időt eltölteni egymással, tennivaló kevés, ‘tömnivaló pedig annál is kevesebb, és ez az aszkézis, a civilizációtól és az egészséges ingerektől való elzárt állapot, valamint a Sátáni kísértés megmételyezi a halhatatlan lelküket, és olyan bűnök elkövetésére sarkallja őket, melyek… nem, ez nem az a film, és nem az a kritikus. Mindenki szerencséjére.

„You ever get the feelin’… I don’t know, er… when you’re in town and… someone looks at you… suspicious, like he knows?”

A Túl a barátságon bemutatja, ahogy Ennis és Jack szép lassan megnyílik egymás felé, és felfedik a valódi kilétüket. A lelkükre tapadt tapadt önmegtagadás, élethazugság és konformizmus a hegyek között lepereg róluk, ahogy a társadalom által rájuk kényszerített szerep megroppan a vágy, majd az érzelmek súlya alatt, átadva magát valami sokkal elemibbnek és tisztábbnak. Olyan, mintha ez a két férfi csak egy gyenge kontúrvonalakkal felfestett alak lett volna, míg a közös tapasztalás fel nem töltötte őket élettel. Először természetesen mindketten tagadnak. Majd megkezdődik az óvatos tapogatózás, félszeg, baráti adok-kapok, mely már-már kész átcsapni egyfajta verbális előjátékba, és a néző azt hiheti, hogy itt egy kapcsolat lépcsőzetesen felépülő állomásait láthatjuk, feltételezzük, hisz arra a hitre szocializált minket a romantikus vígjátékok és drámák végeláthatatlan sora, hogy ez a tendencia ebben az ütemben fog folytatódni. Ezzel szemben kapunk egy jelenetet, melyben hirtelen, diszkrét átmenet nélkül lendülünk át az eseményhorizonton, ahogy a tagadás gátja már képtelen féken tartani a felgyülemlő vágyat, és Ennis gyakorlatilag erőszakot tesz Jacken, és ezzel a kettejük közötti viszonyrendszer, mely korábban sem volt kérdéses, teljesen kikristályosodik, és egyből be is betonozódik. Ennis lesz a domináns, míg Jack a recesszív fél ebben a tiltott, titkolt, és szégyellt kapcsolatban. A Túl a barátságon drámája, hogy a két férfi képtelen teljesen levetkőzni magáról a konvenciókat, képtelenek teljes elfogadással és nyíltsággal viszonyulni önmagukhoz és egymáshoz, ott feszül közöttük a bűn, és a bűntudat, melyet nagyon másként, de hasonlóan intenzíven élnek meg. Mindkettejüknek lesz családja és kifelé is vállalható élete, a viszonyukat pedig a Brokeback Mountain füves legelőin történő évenkénti légyottokra minimalizálják, ami (mondanom sem kell) egyikőjüknek sem kielégítő.

Jönnek az esküvők, és bonyolódnak a kapcsolatok…

Egy egész életet élnek le úgy, hogy nem képesek megbékélni magukkal, mert folyton a társadalmi normarendszer univerzálisnak kikiáltott moralitás mércéjével mérik magukat és a kapcsolatukat, holott észre kéne venniük azt, amit a film az ő történetükön keresztül be kíván mutatni, vagyis hogy az erkölcs és a szexualitás, valamint a szerelem nem egy ligában játszanak, sőt, még csak nem is egyazon sportágban. A boldogságuknak egyedül saját maguk vetnek gátat, mert elhiszik, hogy az a különleges valami, ami köztük minden valószínűség ellenére kialakult, az rossz, bűnös és elítélendő. A szerelemnek viszont nincs neme. Nem dolgozik korral, bőrszínnel, vallással. Maga a szexualitás és a nemi aktus is csak mellékes körülmény. Itt két ember érzelmi összekapcsolódását láthatjuk, mely tiszta és egyetemes, eltagadhatatlanul és romlatlanul emberi. Vagy akkor romlottak vagyunk mind, akik szeretünk, szenvedünk, majd meghalunk, és újjászületünk egymásban.

A film tragikuma nem is abból ered, hogy a környezet képtelen kezelni a két férfi között kialakult viszonyt, mert ez végső soron érthető, még akkor is, ha az ebből következő gyűlölet, és az azt követő katartikus végkifejlet egyáltalán nem elfogadható. A dráma erejét az adja, hogy még maga Ennis és Jack sem tud elvonatkoztatni az előítéletektől, és ez alapjaiban mérgezi meg a kapcsolatukat. Az már csak a sors (pontosabban a forgatókönyvírói önkény) fintora, hogy önmaguk és egymás elfogadásával elkerülhető lett volna a tragédia. A befejezés annyira keserű, lesújtó, mégis valahol szép és megtisztító erejű tud lenni, mert bizonyítja, hogy ami köztük volt, az több és emelkedettebb annál a deviáns testi perverziónál, aminek megpróbálják a körülöttük lévők beállítani a viszonyukat, igazolandó a saját utálatuk és idegenkedésük helyességét és erkölcsös voltát.

„Tell you what, we coulda had a good life together! Fuckin’ real good life! Had us a place of our own. But you didn’t want it, Ennis! So what we got now is Brokeback Mountain! Everything’s built on that! That’s all we got, boy, fuckin’ all.”

Ugyanígy, az emberek 90 százaléka csupán két mocskos buzit fog látni, akik szép lassan belekeserednek a természetellenes ösztöneik tarthatatlanságába, és kvázi azt kapják, amit megérdemelnek, hisz tönkretették a partnerüket és a családjukat, rohadjanak meg ott ahol vannak. De legyél te is egy abból a 10 százalékból, és vedd észre, hogy a tabuk szögesdrótkerítésén kívül is van világ. Talán csak egy hegy, szentély, elhagyatott sziget távol az ítélkező tekintetektől, ahol önmagad lehetsz…

Ha csókot lopsz, vigyázz, hogy a nejed ne lássa!

Jake Gyllenhaal és Heath Ledger csodálatos játéka nagyon sokat ad hozzá a film élvezhetőségéhez. Olyan fényesen ragyognak, hogy nem fér meg mellettük senki más. Sem Anne Hathaway (Jack felesége), sem pedig Michelle Williams (Ennis felesége). Pláne az utóbbi nem. A két férfi között valóban működik a kémia. Utálom ezt a modoros kifejezést, de itt teljesen indokolt, hisz a mellékszereplők egy pillanatra sem képesek eluralni a hőseink elől a figyelmet, ha azok a vásznon vannak. És szerencsére általában ott vannak…

Érdemes egy kicsit Rodrigo Prietoról is beszélnünk, aki operatőri munkájával tovább emelte Ang Lee művének a színvonalát. Prieto keze nyomát számos remek film viseli magán: Korcs szerelmek, Frida, Az utolsó éjjel, 21 gramm, A Wall street farkasa, és a Némaság, csak hogy néhányat említsek az ismertebbek közül. Mondanom sem kell, itt is kifogástalan munkát végzett. Remek beállításokkal érzékelteti Wyoming tájainak lélegzetelállító távlatait, és ezzel kontrasztban Ennis és Jack kicsinységét, testi-lelki közelségét. Sajátságos művészi látásmódja finom, érzékletes, és művi esztétizálástól mentes. Tudja, hogy mit akar megmutatni nekünk, és azt is, hogy teheti meg a legízlésesebben. Egy avatott mester munkája ez.

„Bottom line is… we’re around each other an’… this thing, it grabs hold of us again… at the wrong place… at the wrong time… and we’re dead.”

A film az én szememben teljes mértékben rehabilitálja Ang Lee-t abból a rendezői gettóból, ahová a Hulk és a Pi élete segítségével száműzte magát. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a Túl a barátságon mennyire kifinomult és értékes alkotás. Akiben megvan a hajlandóság, hogy tegyen vele egy próbát, az egy igazán különleges élménnyel gazdagodhat. Ugyanakkor látom azt is, hogy a témaválasztás elszigeteli az átlag nézőt attól, hogy befogadhassa a filmet, és persze ez nem Ang Lee, és még csak nem is a Túl a barátságon hibája, de mégis szót kell ejtenünk róla.

Hideg hegyek, meleg ölelések…

Úgy gondolom, sokak számára gondot jelenthet a hőseinkkel való azonosulás, és nemcsak amiatt, mert melegek, hanem mert egy homoszexuális kapcsolat belső, intim világába ereszkedünk le, és az emberek nagy többségét még a megszokottabb meghittség is kellemetlenül érinti. Ha a történet nem vájkált volna ilyen mélyen Ennis és Jack viszonyának bizalmasabb rétegeiben, akkor sokkal könnyebben befogadható lett volna az üzenet, viszont sokkal rosszabb lenne a film maga. El kell vonatkoztatni kicsit: itt senki sem akarja bemocskolni, ‘összebuzizni gyermekkorunk cowboy hőseit, nincs igazán kiállás a meleg párkapcsolat mellett, vagy a klasszikus házasság ellen (annál is inkább, mert nehéz megmondani, melyikből melyikbe menekülünk a film során…), nem akarnak bennünk bűntudatot kelteni, még akkor sem, ha van miért. Egy piszkosul erős drámával van dolgunk, ahol a konfliktusok nem a megszokott helyeken fakadnak, de ettől még a dráma valós, szívfacsaró és átélhető, csak kell egyfajta nyitottság ahhoz, hogy rá tudj hangolódni. Összességében nem mondanám, hogy a Túl a barátságon olyan alkotás, amit mindenkinek látnia kéne (pedig ha a szuperlatívuszok kifogynak, az egyszeri kritikus sokszor menekül ebbe a közhelyes frázisba), leginkább azért, mert erre nem veheted rá magad, ennek a filmnek következnie kell valamiből, azt pedig nem lehet csak úgy rátukmálni az emberre. Filmtechnikailag profi munka, remek színészekkel, első osztályú történetmeséléssel, katartikus zárással, de a néző homofóbiája, vagy egyébként egészséges és természetes idegenkedése könnyen ellehetetlenítheti a látottak befogadását. Szóval csak óvatosan vele, nehogy cigányútra menjen! (Tényleg, ez nem sértő?)

8 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

Gój motorozás k...

Következő kritika:

Önsorsrontó fac...

Még több Filmkritika