Foglalkozzunk egy kicsit Tóth Gabi- Elég volt c. számával. Magával az énekesnővel nem sok dolgom akadt azóta, hogy megnyerte a Megasztár második fordulóját. Nem figyeltem oda rá, bár azt észleltem, hogy elég jól foglalkoztatják, több lemeze is készült, és úgy eleve: tűrhetően megy a sora. Ellentétben a sokkal tehetségesebb nővérével, őt kifejezetten celebvilág-kompatibilis külsővel és mentalitással (khm…) áldotta meg a sors, így ő is hozzátette a maga részét a bulvár fekáliakupacához, mely akárcsak sok más ember esetében, az ő életének drámai, boldog, vagy visszás pillanatait is ugyan azzal a közönyös csámcsogással rágta és emésztette meg, majd ürítette ki elénk. De természetesen nem Tóth Gabi közszereplése miatt vagyunk most itt. Az eddigi tapasztalatokból sejthető, hogy ha rászántam magam ennek a kritikának a megírására, akkor valami miatt ellenérzéseket váltott ki belőlem az Elég volt dalszövege. És valóban… nemrég hallgattam meg először úgy, hogy nem háttérzajként szólt valahol, így kénytelen voltam figyelni arra, amit a (khm…) művésznő énekel. Kár volt. Mert maga a dallam, a ritmus, és Tóth Gabi üvöltözése egy ütős egyveleget alkot. Ha kizárod a szöveget, akkor naiv fejjel jól szórakozhatsz a visszataszító tartalmon. Pedig úgy terveztem, hogy kiválasztok egyet a Baby Sisters vagy a Carpe Diem gyöngyszemei közül, és arról fogok írni, de az Elég volt egyszerűen a sor elejére könyökölte magát. Intellektuális érckalapácsunkkal kocogtassuk meg a dalszöveg felszínét, és nézzük, mi rejtőzik a kéreg alatt! Kezdjük az elején! (Így belegondolva: el lehet kezdeni valamit máshol is? Ha belekezdesz valamibe, az szükségszerűen az eleje lesz, függetlenül attól, hogy a feladatot melyik pontján fogod meg…)

Tóth Gabi: Elég volt!

Én fogtam kezed,
amíg bírtam veled,
tudom beteges tánc,
a kezemen lánc.

A földhöz kötve börtönödben untam már, tudhatnád.
Én ordítok mindig,
tudtad nem bírom egy helyben, szívem úgy száll.
Ha nekem is jár egy cseppnyi mámor, egy percnyi száguldás.

Amikor az érzés hív,
amikor a vágy szólít,
tudom azt: kérdés nincs többé már.

Elég volt, hogy folyton vádolsz,
feldúlt szívem nem rád vár,
hát felejts el,
majd mással játszol,
késő most meg bánd.

Elég volt, már nem kell átkozz,
rejtsen el a távolság.
Én leléptem,
már másra vágyom,
bár úgy fáj.

Untam, feledem a múltam, menekülök, máshol vár, ki mosolyog rám.
Ki bízik bennem minden percben bárhol jár ájájáj…

Már átlátok,
átlátszóan álcázod,
tudd meg, hogy sose versz át, a szereped gáz.
Térj magadhoz,
én úgysem várok rád!

Amikor az érzés hív,
amikor a vágy szólít,
tudom azt: kérdés nincs többé már.

Elég volt, hogy folyton vádolsz,
feldúlt szívem nem rád vár.
Hát felejts el,
majd mással játszol,
késő most meg bánd.

Elég volt, már nem kell átkozz.
Rejtsen el a távolság.
Én leléptem,
már másra vágyom,
bárhogy fáj.

Egy álom, mi úgy tört szerte szét,
mint poharam a falhoz csapva száz darabra.

Többnek hittem én.
De jobb így, ha most kell itt a vég,
Majd jön egy új,
ki csak rám vár,
kit nekem szánt az ég!

Elég volt, hogy folyton vádolsz,
feldúlt szívem nem rád vár.
Hát felejts el,
majd mással játszol,
késő most meg bánd.

Elég volt, már nem kell átkozz.
Rejtsen el a távolság.
Én leléptem,
már másra vágyom,
bár úgy fáj.

„Én fogtam kezed, amíg bírtam veled, tudom beteges tánc, a kezemen lánc.”: A (feltételezhetően) nőnemű lírai én valamiféle kapcsolatban van a (feltételezhetően) hímnemű partnerével, és ez feltételez egy bizonyos fokú kizárólagosságot érzelmi, illetve testi vonatkozásokban. Vagyis, mint egy szerződésben, a felek itt is lekötik, hogy csak egymást fogják szeretni, és csak egymással fognak testi kapcsolatba lépni. A mai korban a monogámia egyrészt nem valósul meg úgy, ahogy annak idején, másrészt kifejezetten nehezen tartható állapot, ezt láthatjuk is, ha a válások magas számára és a partnercserék gyakoriságára tekintünk, de talán most elég csak Tóth Gabi szavát alapul vennünk. Mindenesetre a probléma ott kezdődik, hogy valakivel önként együtt lenni a kapcsolat kibírása, és nem élvezése. Egyáltalán nem szükséges ezt a beteges táncot járni, és sanyargatni magadat meg a másikat. Pláne, ha utána olyan kataklizmikus kifakadást és picsogást eredményez, amit majd a továbbiakban látni és hallani fogunk. Tessék szakítani! És akkor minden rendben lesz. Ha saját magad szívatod, akkor ne pózolj a szabadság elbitorlásának gesztusával, mert nem túl ízléses. Gabi megszökött a börtönből, ahová önmagától vonult, és nem is tartották fogva…

„A földhöz kötve börtönödben untam már, tudhatnád. Én ordítok mindig, tudtad nem bírom egy helyben, szívem úgy száll. Ha nekem is jár egy cseppnyi mámor, egy percnyi száguldás.”: Oké, ha egy nő úgy hivatkozik a párkapcsolatára, mint börtönre (ráadásul a máséra), akkor tudhatod, hogy gáz van. Sajnos nem derül ki, hogy egészen konkrétan mi a lírai én baja, mit rontott el a férfi, vagy egyáltalán elrontott-e valamit (azzal, hogy nekem IS jár, legalább annyira utalhat a nőtársaira, mint a párjára), ugyanis csak Tóth Gabi karakterének emocionális válsága van megénekelve. Ő pedig börtönben érzi magát, nem bírja egy helyben, mindig ordít (halljuk…), és ezt a férfi tudta, vagy legalábbis tudhatta volna, tehát valószínűleg megint csak ő a hibás, miért jött össze egy elmebeteggel (vagy nimfomániással, esetleg kábszeressel, take your pick), nem igaz? Értelemszerűen nem kerül szóba, hogy hősnőnk miért maradt meg eddig ebben a számára teljesen előnytelen párkapcsolatban, ha ennyire megterhelőnek találta, és miért nem intett búcsút, hogy a szabad szívével együtt máshol repdessen? Porzóról porzóra, ugye. Ilyen mellékes részletkérdésekbe nem megy bele a dal. Azt viszont tudjuk, hogy neki is JÁR, alanyi jogon, egy cseppnyi mámor, egy percnyi száguldás. Mit jelent ez? Nem kell sokáig várnunk, hogy kiderüljön:

„Amikor az érzés hív, amikor a vágy szólít, tudom azt: kérdés nincs többé már.”: Talán jól érzem, hogy Tóth Gabi nem az autóversenyzésről kiab… mármint énekel. Akkor mégis mi kell neki? Nos, úgy tűnik párzási szezon van. A hősnőt szólítja a vágy, lába között felébred az az ismerős érzés, mit lehet tenni, fel kell hajtani egy legényt, itt már nincsenek kérdések. Ilyen körülmények között érthető, hogy a partnerét, és eleve a párkapcsolatot is úgy értékelte, mint egy börtönt, ahol megláncolva kénytelen tűrni a monogámia nyűgét és nyilait. Mellesleg az is világos, hogy egy olyan nőt, akiből a vágy hívó szava pillanatok alatt Sasha Greyt csinál, nem árt rövid pórázon tartani. Mert még a végén félrenézel, és végigmegy rajta egy focicsapat. Szegény lány, hát neki is jár egy cseppnyi boldogság, neki is kellenek azok az átbulizott esték, az egy éjszakás kalandok! Úgy látom, valaki elirigyelte a férfiaktól az érzelmek nélküli fűvel-fával kefélés visszás privilégiumát. És basszus, áldásom rá, de akkor ne az legyen már a legnagyobb problémája a párjával, hogy a szemét megakadályoz abban, hogy széttehessem a lábam mindenféle férfiaknak, amikor szólít a vágy! Mellékesen jelzem, ez a mentalitás bármelyik nemnél visszás és rohadt inkorrekt lenne, szóval nem csak arról van szó, hogy már megint a nőkön verjük le azt, ami a férfiaknak megengedett.

„Elég volt, hogy folyton vádolsz, feldúlt szívem nem rád vár, hát felejts el, majd mással játszol, késő most meg bánd.”: Te rohadt szemét! Hogy vádolhatsz meg hűtlenséggel, amikor még csak szenvelegtem amiatt, hogy nem tarthatok kolbász-szépségversenyt a combjaim között? És nem fogalmaznák ilyen közönségesen, ha nem konkrétan erről lenne szó. Erről, meg a mérhetetlen, mocskos álszentségről. Pár sorral korábban a lírai én arról énekel, hogy hívja az érzés, szólítja a vágy, most meg olyan olcsó kamudumával akarja megideologizálni a saját viszkető altájékát, hogy „feldúlt szívem nem rád vár.” Hát elmész te a jó büdös francba! És nem elég, hogy hősnőnk öklendetes módon és hátborzongató egyszerűséggel hárítja partnerére a saját alantas gerjedelme felelősségét, még be is akarja rángatni a saját bűnösségének égisze alá: „hát felejts el, majd mással játszol“. Persze nem arról van szó, hogy a megremegő petefészek első rezdülésére kész vagyok félredobni téged, mint egy szaros rongyot, neem, te voltál az, aki csak játszadozott, te nem vetted komolyan ezt az egész kapcsolatot, te nem invesztáltál bele elég érzelmi energiát, TE rontottál el mindent! Én megyek, mert hív a minden mocskos erkölcstelenséget semmissé tevő ÉRZÉS, meg a nagyon szépen eufemizált VÁGY, te csak játszadozz akivel akarsz, ‘kissrác. Tóth Gabi-féle szofisztikált szakítós szöveg, here we go! Nekem pedig úgy tűnik, hogy a férfi pont a nő mentalitása miatt gyanakodott, vádolt. És mint azt a mellékelt ábra is mutatja, jogosan tette, de ugye ez mindegy, mert a nőt nem lehet a szeretettel ketrecbe zárni, nem lehet féltéssel bebörtönözni, mert a nő az érzés és a vágy hátán szabadon száll bárpulttól bárpultig, és egy gin tonic meg egy vodka martini között büszkén és öntudatosan vonul hátra szíve aktuális választottjával a mosdóba.

„Elég volt, már nem kell átkozz, rejtsen el a távolság. Én leléptem, már másra vágyom, bár úgy fáj.”: Természetesen nem lehet a saját emberalattiságod tudatában létezni, ezért kellenek az ilyen beszédes kis apróságok, mint hogy „már másra vágyom, bár úgy fáj.“. Ugye, nem a lírai én tehet róla, hogy a szimpatikusabb hímtag-variáció reményében otthagyja a partnerét (barátját, élettársát, férjét… kinek melyik tetszik vagy nem tetszik), őt a vágy rángatja szegecsekkel kivert bőrpórázon, és közben úgy fáj neki! És még átkozzák is! Jaj, hát szem nem marad szárazon a könnyező szent szűz láttán, aki égre emelt tekintettel és agóniától eltorzult arccal tűri a sorscsapásokat, még akkor is, ha a sorscsapásokhoz leginkább hasonlító dolog itt legfeljebb a fenéknek csapódó herezacskó lehet szex közben. Gyönyörű ez a mártíromkodás, ez a póz, amit a hősnő a saját lelkiismerete (és a szerencsétlen hallgató) előtt leművel. Mert ha a felelősséget nem hárítod át, nem hibáztatsz más embereket és túlmisztifikált ingerületeket a helyzet miatt, ha nem szenvedsz látványosan a tőled teljesen függetlennek titulált szituációtól, akkor szembe kéne nézned azzal, hogy egy erkölcstelen, álszent rohadék vagy. Azt pedig annyira nem könnyű megtenni, pláne vagány rockos lírába csomagolva.

„Untam, feledem a múltam, menekülök, máshol vár, ki mosolyog rám. Ki bízik bennem minden percben bárhol jár ájájáj…”: Untam. Unalmas vagy. Tóth Gabi karakterének pedig kaland kell. Izgalom és száguldás. Nem a biztonság, nem az ami már megvan, hanem az új út, az ismeretlen. Új mosolyok, új péniszek megismerése. Orgazmus: a legvégső határ. Mint valami Star Trek pornó paródiában. Nem elég, hogy lelép, ő menekül. Belemenekül valaki másnak az életébe. Valaki más karjai közé. Mert ez a követendő modell. Elfeledni a múltat, mert ha az nem egy kacsalábon forgó romkom tündérmese volt, akkor az minden HAZUGSÁG! Sőt, ha szakítottatok, akkor így is úgy is az volt. Mert hát az érzés másfelé húz. A szívnek nem lehet parancsolni. És akkor nem ő volt az igazi. Ezért menekülni kell, egyik kapcsolatból bele a másikba, és reménykedni, hogy az érzés, meg a vágy majd kitart addig, hogy becsússzon egy gyerek. De általában az sem szokott számítani. A gyerektartás? ‘Ingyenpénz, ájájáj! Olyan pasi kell, mint abban a filmben, tudod. Abban a mindegyik romantikus vígjátékban. Aki megbízik benned, akkor is, ha tudja, világraszóló kúrva vagy, mert ez jelenti a szerelem Hollywoodban. Az indokolatlan, logikátlan és értelmetlen önfeláldozást, bizalmat, tüzesen lángoló és 0-24-ben demózott romantikát mely az első pillantástól (egy kis hullámvölggyel a játékidő háromnegyedénél) egészen a stáblistáig tart. Ami utána következik, ami a naplementén túl van, az minket már egyáltalán nem érdekel. Majd menekülünk tovább, bele a következő Ashton Kutcher filmbe!

„Már átlátok, átlátszóan álcázod, tudd meg, hogy sose versz át, a szereped gáz. Térj magadhoz, én úgysem várok rád!”: Te szánalmas felszarvazott férfi, te! Hát nem látod, hogy nincs rád szükségem? Takarodj vissza abba az unalmas, kispolgári életedbe, én megyek bulizni #swag. Még egyszer: fogalmam sincs, hogy a be nem mutatott férfi karakter milyen ember lehet. Ki tudja, talán ő az a tipikus filmes arc, a foci csapatkapitány, aki olyan bunkó, hogy már te szégyenkezel miatta (illetve helyette), és valahogy sosem derül ki, a suli legjobb csaja miért pont vele kavar, nem pedig az épp aktuális nyomi főszereplővel, akivel szükségszerűen össze fognak jönni a sztori végén. Mondjuk még ott sem írnám alá ezt a szintű lesajnálást, amit itt a lírai én leművel, mert egy kapcsolathoz ketten kellenek, és a partnered legalább annyira jellemez téged (pontosabban a te ízlésedet), mint önmagát. Ha sérelmes a lánc, a börtön, a vádaskodás meg a szerep, hát basszus… nem muszáj elköteleződni és emiatt nyávogni, élheted világod 50 éves korodig is, csak aztán ne sírj, hogy miután az összes wannabe Don Juan végigpróbált, már senkinek sem kellesz. De nyilván lehet, hogy én tévedek, és a vágy, meg az érzés mindent igazol. Persze csak ha egy nőről van szó. Ha egy férfi csinálná ezt, hú… az ugye a tipikus férfi. Más néven az exek. Az ő mellkasukra sárga csillagot tűz a tény, hogy nem ők voltak az igazi(k?). Mi lehetne akkor egy ilyen kapcsolat, mint életed legnagyobb tévedése? Hát világos! Az természetesen fel sem merül, hogy a másiknak te voltál-e az igazi, vagy képes voltál-e azzá válni. Az mindegy, igaz? Hisz ott az érzés, mint hivatkozási alap, meg mint majd később láthatjuk, az ég. „Térj magadhoz, én úgysem várok rád!” – itt azért érdemes megjegyezni, hogy ha te hagysz ott valakit, te lépsz le, akkor nem neked kell várnod, hanem épp rád kéne várni. De a lírai én még ezt is elorozza, ezt is képes a saját szabad szellemének a jelszavává tenni: elhagylak, de nem várok rád! Azt hitted, van határa a szereptévesztésnek és az álszentségnek, ugye? Hát… térj magadhoz. Itt jön 2-3 refrénné avanzsált verssor. Semmi új, már hallottuk őket: „feldúlt szívem nem rád vár.“, „én léptem“, „az érzés hív, a vágy szólít“…stb. Egy független, erős, és szabad nő szavai ezek, aki kitört a monogámia vasrácsai közül. Tudja, a szíve nem erre a numerára várt. Jöhet a következő. Úgy érzem ezeket a sorokat így bárkinek be lehet adagolni, kedves kis lekoptatós közhelyek. És az a rohadt szív… a lírai én talán kiegyezne veled, de a szíve… az tudja, hogy nem rád várt. Csak hogy tiszta legyen: egy vér pumpálására szolgáló, izomból való szervet hibáztatsz azért, mert nem tudsz megmaradni a kapcsolat keretei között, és kedved van kocogni egyet a virslierdőben. Gyönyörű. Nem akarsz még esetleg égitesteket is bevonni a dologba? Ilyenekről nem dalolt a Hold? Vagy a csillagainkban volt a hiba? Mindegy is, mert Tóth Gabi már készíti nekünk a következő adag hazug, gejl baromságot:

„Egy álom, mi úgy tört szerte szét, mint poharam a falhoz csapva száz darabra.”: Egy álom volt, amíg tartott, de most eljött az ébredés. A giccs ébredése. Persze azt ne feszegessük, hogy ki csapta falhoz azt az ominózus poharat. Valószínűleg valamilyen kusza okfejtéssel meg lehetne indokolni, hogy miért a férfi tehetett erről is, de ezt hagyjuk meg Tóth Gabinak. Az a csodálatos ebben az egészben, hogy a hősnőnk még most is a saját szennyesét mossa: lánc volt a kezemen, de olyan csodálatosnak hittem. Olyan volt, mint egy álom. Aztán MOST rájöttem, hogy rab voltam, és emiatt szar az egész. Léptem, gubáj! Nem lehet, hogy minden teljesen rendben volt, csak éppen jött az érzés, meg a vágy, és szépen falhoz csapták azt a poharat? Nem lehet, hogy az volt a baj, hogy egy álomvilágot hazudtál oda, ahol csak rácsok meg kőfalak vannak? Vetkőzzük le a szóképeket: nem voltak kőfalak, és nem voltak vasrácsok. Bármikor szárnyalhattál volna arra, amerre akartál. De nem tetted, mert pont jó volt neked ott, annál a férfinál. Talán azért, mert nem is olyan rohadék. Talán azért, mert a nők a nem lepkék, hogy egyik virágról a másikra szállva poroztassák be magukat. És szó sincs róla, hogy nincs meg rá a joguk. Egyszerűen nem ilyen a természetük alapvetése. De ha történetesen te vagy a kivétel a szabály alól, az is rendben van. De nem kell ez az olcsó kamuzás.

„Többnek hittem én. De jobb így, ha most kell itt a vég, Majd jön egy új, ki csak rám vár, kit nekem szánt az ég!”: Gabi még mélyebbre ránt minket a kárhozatba, így elérkeztünk a legsötétebb romkom élethazugsághoz, az IGAZI intézményéhez. A személy, akit nekem szánt az ég! AZ ÉG! Ha te nem vagy jó nekem, akkor azért nem, mert nem nekem szánt a troposzféra feletti félezer kilométer! Nem nekem rendelt az Úr Jézuska! És ki vagyok én, hogy Jahvéval szembeszálljak? Vagy az angyalkákkal? Ha az ég így döntött, akkor nem tehetsz mást, csak sodródsz tovább, péniszről péniszre járva, és reméled, hogy végül megtalálod azt, amelyik tökéletesen kitölti a vaginádban tátongó űrt. Mert erről van szó! „…nekem is jár egy cseppnyi mámor, egy percnyi száguldás.” Neki JÁR az, hogy kipróbálhassa az összes útjába kerülő hímtagot, és erre neki az ég isteni felhatalmazást ad. Véletlenül sem az történik, hogy viszket, ami viszkethet, hanem neki ez a szent küldetése! (Megmutathatom neked a kolbászt, de magadnak kell felmásznod rá, kölyök!) Neki meg kell találnia a tökéletes bránert, amit neki szánt a ‘nagybódogasszony. „Többen hittem én.” Ennyit azért beismer, ennyi bűnösséget nagy nehezen még elbír a lírai én, de ezzel is csak azt akarja kifejezni, hogy volt egy elvárásom, amit sikerült messze alulmúlnod. A legrosszabb tulajdonságom az az áldott jó szívem! Nem baj, rendben van ez így. Majd jön egy új, aki csak rá vár („…én úgysem várok rád!“, ugye). Mert nem lehet csak úgy felmenni a 34. pasashoz, be kell őt is vonni a saját élethazugságaidba: hitesd el vele, hogy személy szerint őrá vártál. Érted, Tóth Gabi karaktere elvárja, hogy valaki revolverezze őt ezzel a szar, olcsó, és teljességgel átlátszó baromsággal, hogy te vagy az elveszett felem, egész életemben téged kerestelek, te vagy az életem értelme! Azt várja, hogy az „egy cseppnyi mámor, egy percnyi száguldás“-időtartamra hazudjanak neki egy romantikus komédiát, egy csodálatos és minden akadályt ledöntő szerelmet, mert itt kb. ennyi választja el egymástól az egy sör után kapható véglényt Cameron Diaztól: a körítés. Bár ezen a ponton már kukacoskodásnak tűnhet felhozni, de nem arról szólt a költő korábban, hogy „Én leléptem, már másra vágyom” meg „máshol vár, ki mosolyog rám. Ki bízik bennem minden percben bárhol jár“. Basszus, pár pillanatra pedig el is hittem, hogy egy konkrét valakiről van szó, de úgy néz ki ez a helyiérték eladó, illetve kiadó, tényleg bármilyen jöttment bájgúnár, csábító, hamis ígéretekkel házaló péniszlóbáló Wonder man begyűrheti vágya ostorát Tóth Gabi Végzet(es) templomába. De hát azért valljuk be, egy férfit egy másikra lecserélni nem nagy üzlet. Viszont mindenki másért lecserélni… mmmm. Na az már más kérdés. Good deal!

Ezután kapunk még némi refrént, és véget ér a borzalom. Most, hogy mélységeiben is átrágtam magam a dalszövegen, elmondhatom, hogy a felszínessége ellenére ez a szám olyan mély morális vákuumba taszít, hogy az valami hátborzongató. Túllépve az óvodás rímeken meg az ájájáj-on… mégis milyen viselkedési mintákat mutat az embereknek? Mit tanít nekünk a párkapcsolatokról? Az Elég volt az álszent élethazugságok nagy, dicsőséges himnusza. Segédlet arra, hogyan igazolhatsz magad előtt bármilyen erkölcstelen, gusztustalan, az ösztönvilág legsötétebb bugyraiból előkapart tettet, és ez elmondhatatlanul káros. Azt tanítja, hogy csak egy valóság létezik, és az a te belső valóságod. Ha el tudod hitetni magaddal a szent igét, hogy NEM BÁNOK SEMMIT, akkor gyorsan tetováld is magadra, nehogy elfelejtsd, és menj előre ennek szellemében! Ez a dal szólhatna az egyetlen igazi keresésének lélekölő, elembertelenítő, és végeredményben teljesen értelmetlenül vállalt folyamatáról, de ilyen hozzáállással az sem lenne kevésbé hamis. Tóth Gabi viszont úgy döntött (bár nem tudom, hogy ebben neki mekkora szerepe van…), hogy a megideologizált ribanckodás dalát énekli meg. A videoklipben ebből nem is csináltak titkot a készítők: a falra festett angyalszárny és glória csak álca, szerep, az a lánc, amit le kell dobni, mielőtt elkezdenél terpeszteni, vagyis igazán, a rendeltetésed szerint élni. Azt mutatja be, hogy akárcsak a férfinak, a nőnek is több arca van. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket most úgy: anya, feleség és szerető. Ezek a szerepek a körülmények függvényében váltakoznak, átfedik egymást, különböző arányokban vannak meg az egyénen belül. A probléma ott kezdődik, hogy az Elég volt ebből a háromból csak egyet ismer el, és helyez kissé skizoid módon a többi fölé, az pedig a szerető. A nőstény, akit a megzabolázhatatlan szexuális energiák ide-oda rángatnak, és folyamatosan újabb kalandozásra sarkallnak. (Mindegy, hogy a kamerák előtt vonagló… lény köszönőviszonyban sincs a fenti kategóriákkal, vagy úgy egyáltalán a szexualitással.) Ezt emeli piedesztálra Tóth Gabi dala, ennek az öntörvényűségét és mindentől való függetlenségét dicsőíti fennhangon. De ha csupán ezt tenné, akkor az egy ostoba, de legalább őszinte szám lenne, és valószínűleg nem is írtam volna róla. Az a szörnyű, és az a végtelenül undorító, ahogy Tóth Gabi úgy próbálja beállítani a férfiak (teste) utáni végtelen hajszát, mintha ez a szerelem nevében, meg mindenféle tiszta, égi szférák parancsára történne, holott a valóságban csak úgy tocsogunk a testnedvekben, miközben a pillanatnyi mámor és az egy éjszakás száguldás mögé érzelmeket hazudunk. Amikor az érzés hív, amikor a vágy szólít, kérdés nincs többé már: szét kell tenni a lábad. És Tóth Gabi pontosan ezt tette. Gratula…

- Kitahito

Megosztás