Nos. Ezúttal Halott Pénz: Otthon c. számát fogom elemezni. Gondolom senkinek sem kell bemutatnom sem a formációt, sem magát a dalt, hisz szerencsétlenségünkre még egy kő alatt sem bújhat el az ember előlük. Járai Márk és Marsalkó Dávid közös produkciója a lokálpatriotizmus legnemesebb hagyományait követve egészen Orbán Viktor miniszterelnök úr facebook idővonaláig emelkedett. Miért és hogyan történhetett ez meg? Mi volt az az érték, az a mélyenszántó és háromszor varrott tartalom, ami okot adott arra a megtiszteltetésre, hogy egyenesen a ‘miniszterelnőkúr hivatalos oldalán megjelenjen? Ezt próbálom a mai kritikám során kideríteni. Szem, száj és alsónemű ne maradjon szárazon, mert most tökön ragadjuk a lényeget, már ha van olyan eme a zeneművészeti remekben. Ismerve a Halott (köz)Pénz munkásságát, ebben azért legalábbis kételkedhetünk, de ne legyünk előítéletesek. A csoda időnként a legváratlanabb helyekről érkezik, és ez bizony igen váratlan egy hely! n legalábbis nem nagyon számítok rá, hogy semmitmondó, művészieskedő nyálverésen kívül mást is kapunk, de basszus, ne legyen igazam! Talán a Halott Pénz itt és most rácáfol… lényegében az egész korábbi munkásságára, és felmutat valami értéket! Nézzük hát, hogy oxigénen, nitrogénen, valamint némi fingon és a pörköltszaftos szájszagon kívül van-e valami a levegőben!

Halott Pénz: Otthon

D.: Az első szerelem, az első pofonok
Az utcákon lecsúszott első italok
A barátaim akik nem hívtak vissza
Legyen csak tiszta
Ugyanaz a számom
Anton meg Zoli
Hívj ha kellek, akik még
A szüleimnél jobban ismernek
A tanáraim, akik látták mindig
Abban ami nem érdekel
Nem leszek tüchtig

M.: Anyám itt nézett rám
Mikor megszülettem
Apám itt vigyáz rám
Rendületlen

D.: Voltak akik azt hitték hogy jobbak
Voltak akik cikizték a hajamat
De akik azt hitték hogy jobbak
Most már nem cikizik a hajamat

M.: Éreznem kell még hogy vár rám
Egy könnycseppé válik a látvány
Mikor meglátom az otthonomat
Tudom mért vágytam haza

D.: Az első csókok, az első szex
Az első ijedés, az első teszt
Az első dalaim, az első szövegek
Az első bukás, az első sikerek
A feneked a gyengémnél kinevettek
Azok Instán azóta bekövettek
Marsalkó Dávid 84
Halott Pénz 2004

M.: Anyám itt nézett rám
Mikor megszülettem
Apám itt vigyáz rám
Rendületlen

D.: Voltak akik szaladtak a szívemen
Voltak akik nevettek a sebeken
Voltak akik hitték hogy feladom
Voltak akik tudták hogy nem adom

M.: Éreznem kell még hogy vár rám
Egy könnycseppé válik a látvány
Mikor meglátom az otthonomat
Tudom mért vágytam haza

M.&D.: Tudom hogy nem választhattál
Tudom hogy nem választunk
Akármilyen csomagot kaptunk
Abból kell dolgoznunk
2.5x

M.: Éreznem kell még hogy vár rám
Egy könnycseppé válik a látvány
Mikor meglátom az otthonomat
Tudom mért vágytam haza

M.: Pécsen én otthon
Otthon vagyok
2x

M.: Éreznem kell még hogy vár rám
Egy könnycseppé válik a látvány
Mikor meglátom az otthonomat
Tudom mért vágytam haza.

„Az első szerelem. Az első pofonok. Az utcákon lecsúszott első italok. A barátaim akik nem hívtak vissza. Legyen csak tiszta, ugyanaz a számom.”: Marsalkó Dávid nem húzza az időnket, egyből belecsap a közepébe! In medias trash, mert ha holt nyelveken szólunk, akkor értelemszerűen bölcsebbek leszünk, és igazabbak. Az egyszeri zenehallgató azt hihetné, hogy egy számban, mely a előadó otthonáról szól, valamiféle személyes tartalmat, intim, bensőséges megélést fogunk visszaköszönni látni. Én is valami ilyesmit képzeltem, de aztán Marsalkó Dávid megszólalt, és a kialakulófélben lévő feeling szárnyaszegetten zuhant vissza a közhelyességbe. Az átélhetőséget tovább rombolja az a nehezen eltagadható mód, ahogy hősünk számbavételezi a dolgokat: első szerelem… pipa; első pofonok…pipa; pia… pipa; a barátok, akik nem hívtak vissza… pipa, bár mivel ez háromszor fontosabb, mint az összes többi együttvéve, még háromszor annyit fog róla rinyálni! Az elbeszélés monoton jellege, mely kimerül a megszokottnál kicsit gyorsabb és ütemesebb beszélésben, jól passzol a felsoroláshoz, hisz így legalább nekünk is annyira kevés relációnk lesz a szöveggel, mint magának a költőnek. Nem baj, el kell fogadni, hogy legalábbis Marsalkó Dávid előadását a büszkén vállalt világfájdalom és a kontextuson kívüli ad hoc önigazolások hatják át. Ő már gyakorlatilag mindent látott, amit látni érdemes, és azt is, amit nem annyira, és így neki önmaga jogán nem kell többet elmondania az életről, mint hogy „az első szerelem. Az első pofonok“. Persze ez nem feltétlenül van így, de látható módon Marsalkó úr megegyezett magával, hogy ő fogja ennek a kissé ingerszegény, két főszereplős zenés/táncos lokálpatrióta országimázs-videónak a too cool for school arcát hozni. Kevesen tudják ezt az utcákat megjárt, kemény, de mégis érzékeny figurát autentikusan alakítani. Az modorosság már megvan hozzá, de a kiállás elhitelteleníti önmagát (talán a hipster szemüveg vagy a perfektül belőtt haj miatt, nem tudom…). Általában nem érdekel különösebben, ha valaki tenyérbemászó, de Marsalkó Dávid egész májerkedős, mesterkélt pózolása annyira irritáló, hogy alig tudott érdekelni, amiről beszélt. Amikor meg elkezdett érdekelni, rájöttem, hogy még mindig a pajtijai elmaradozó hívásain siránkozik, és ismét elvesztettem az érdeklődésemet.

„Anton meg Zoli, hívj ha kellek, akik még a szüleimnél jobban ismernek. A tanáraim, akik látták mindig, abban ami nem érdekel nem leszek tüchtig.”: Folytatódik a magánéleti Maónikasó’ Marsalkó Dávid tolmácsolásában. Hősünk annyira kétségbeesett az Antonnal meg a Zolival való kapcsolatfelvételt illetően (már ha ezek a barátai, akik nem hívták vissza), hogy képes fél verzét a nekik való üzengetésnek szentelni. Hogy ennek mi a halál köze van az otthonhoz, miért tartozik ez ránk, és miért kell két embert egyes szám második személyben megszólítani, az számomra örök rejtély marad. Ha nem hívtak vissza, akkor valószínűleg nem nagyon kellesz nekik, de ha az a cél, hogy szeretetet és barátságot koldulj, szánalomból elkövetett esti sörözésekre számítva, akkor annak is megvan a maga helye és ideje. Ott a facebook, de akár küldhetsz sms-t is, nem kell feltétlenül a saját számod alatt kelletned magadat. Elvégre a Halott Pénz egy prominens és széles népszerűségnek örvendő társulat, nyilván rengetegen készek lennének akár komoly pénzeket is fizetni azért, hogy reklámidőt vásároljanak a dalaitokban. Persze lehet, hogy hülyén nézne ki, hogy “az első szerelem, az első pofonok, Vámház körút 9., eladó Yamaha motorok”, de legalább beljebb lennénk egy rímmel, aminek ugye itt mennyiségileg és minőségileg is híján vagyunk. Felmerül továbbá a kérdés, hogy vajon Anton és Zoli ismerik-e a szüleinél jobban Dávidot, vagy pedig a tanárai. De ez persze mindegy is, hisz míg az előbbiek nem hívták őt vissza, az utóbbiak tudták, hogy csak akkor lesz tüchtig, ha érdekli valami. A Német-Magyar szótár szerint a tüchtig jelentése rátermett, ügyes, vagy nagyon, és így már minden világos. Persze ezzel több gond is van: egyrészt, veterán iskolába járóként elmondhatom, hogy hiába látják a tanárok, hogy bizonyos tárgyakra magasról teszel, attól még be fogják írni neked az egyest, és megbuktatnak, ami egy idő után oda vezet, hogy tüchtigkedhetsz az utcán a barátaiddal, akik vagy visszahívnak, vagy nem. Tehát előnyösebb, ha a tanáraid nem mindig látnak rá az érdeklődési körödre, de a legjobb, ha egyáltalán nem. Másrészt pedig a jelenlegi iskolarendszer nem a készségfejlesztésben, hanem a magolásban érdekelt, vagyis hogy minél kevesebb idő alatt minél több (kvázi használhatatlan) lexikális tudást préseljenek bele a fejedbe. Feltételezem, hogy Marsalkó Dávid nem a rajz vagy néptánc órákról beszél, így azt kell hinnem, hogy az egész tüchtig-dolog csak és kizárólag a sorvégi összecsengés miatt lett beleerőszakolva a dalszövegbe. De legyünk jóhiszeműek: a pécsi favelában élő fiatalok biztosan random német kifejezésekkel művelik a szlenget…

„Anyám itt nézett rám mikor megszülettem. Apám itt vigyáz rám, rendületlen.”: Most Járai Márk veszi át a szót, aki egy később refrénné avanzsáló rövid verze erejéig megpróbál végre valami olyasmiről énekelni, ami nem csak távoli asszociációs viszonyban van az otthonnal, Péccsel, vagy úgy bármivel Marsalkó Dávid személyes siralmain kívül. Az újszülöttet megpillantó anya alakja nagyon erős őskép, bár ez aligha a kisdedről szól. Mivel Járai Márknak még csak emlékei sem lehetnek erről az élményről, kétlem, hogy mély nyomot hagyott volna benne a dolog. Mellesleg furcsa, hogy nem magának az intim pillanatnak a meghittségére helyeződik a hangsúly, hanem a településre, ahol az megtörtént. Pedig ami a szülés aktusát illeti, ugye teljesen mindegy (Márk számára mindenképp), hogy a kisded Pécsett, Budapesten, Nyíregyházán, vagy épp egy alföldi zsákfaluban látta-e meg a napvilágot, esetleg valamelyik úton, ami ezeket összeköti egymással (legalábbis amíg nem egy kis dead-ről beszélünk), de úgy néz ki a emberünk nosztalgiája nem az eseményhez magához húz, hanem a helyhez, ahol a magzatvíz a földre folyt, és megszentelte azt. Sokkal jelentőségteljesebb a kisgyermekkor, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Én nem érzek különösebb érzelmi kötődést semmilyen hely iránt, függetlenül attól, hogy ott vágták-e el a köldökzsinóromat vagy sem, szóval én tényleg nem vagyok mértékadó ebben a kérdésben. Ami viszont a vigyázó apát illeti, az konkrétan para. Én kikockáztam a felvételt, hátha kiszúrom a fatert, ahogy valamelyik háztetőn ülve mesterlövész puskával figyeli a fiát, nehogy mindenféle iszlám fundamentalisták, ugrándozó középiskolások, vagy szuvasodó bölcsességfogak kárt tegyenek benne. Jó, persze, nem szüntelen, hanem rendületlen vigyáz rá, tehát valószínűleg egy adott ponthoz kötve, de rendkívül lelkiismeretesen végzi az őrző-védő tevékenységét. Vagy talán a felhők fülül vigyáz rá, egyfajta túlvilági törzsi istenségként, aki Pécs közigazgatási határain túl már nem képes kifejteni áldásos hatását. Lehet egyáltalán valakire rendülten vigyázni, vagy ez megint csak a rím miatt kellett? Akkor mondok egy jobbat: apám itt nevelt fel, becsületben. És ennek van is köze az otthonhoz, anélkül, hogy mindenféle hosszú ballonkabátban osonó, önjelölt személyi testőröket kelljen hozzá magunk elé vagy mögé vizionálnunk. Mellesleg kicsit szomorú, hogy az anya szerepe csupán annyi a történetben, hogy világra hozza a gyermekét, a valós szülői tevékenységet az apa végzi, aki még a munkája mellett is (hacsak nem ez a munkája…) képes 0-24-ben vigyázni a fiára, szóval érzékelhető egy komoly, kissé bizarr hangsúlyeltolódás.

„Voltak akik azt hitték hogy jobbak, voltak akik cikizték a hajamat. De akik azt hitték hogy jobbak, most már nem cikizik a hajamat.”: Egy alkalom se rossz alkalom Marsalkó Dávidnak arra, hogy meggyújtson néhány mécsest a saját oltárán. Szerencsétlen Járai Márk próbál arról énekelni, amiről ennek a számnak szólnia kellene, de ehelyett az idő jelentős része arra megy el, hogy ez a szerencsétlen gyök… mármint úriember rinyáljon valami fájóan oda nem vágó dologról. Meg persze ugrándozásra és indokolatlan snittekre, azok is nagyon fontosak. Ez a négy sor tökéletesen példázza azt, hogy mi a baj a mostani Halott Pénzzel: lehetne a szám címe bármi, szólhatna bármiről, mert Marsalkó Dávid még a Holokausztba is képes lenne beleinjektálni a saját élettörténetét, és úgy forgatni annak színes Rubik-kocka oldalait, hogy a végén önmagával tudja a legjobban példázni azt, amiről elvileg beszélnie kéne! Azon most lépjünk túl egy kicsit, hogy Járai és Marsalkó dualista sorai között tökéletes az inkoherencia, és a dalszöveg nem alkot homogén egészet (ami ugye nem meglepő, hisz Marsalkó írta…). Logikai összefüggésekre nem, viszont folyamatos ismételgetésre lehet számítani. De erre majd később visszatérek. Azok számára, akik merő fanboy-elfogódottságból és nosztalgiából készek lennének megvédeni ezt a… khm, művet, árulják el: hogy a francba jön ide Marsalkó Dávid haja? Pár sorral följebb Járai az anyjáról meg az apjáról énekelt, azon a vonalon elindulva el lehetne jutni az otthonig, de nem, mert nekünk most feltétlenül muszáj megértenünk Marsalkó mérhetetlen, kataklizmikus múltbéli konfliktusait, hogy voltak régen emberek, akik azt hitték, hogy jobbak nála, pedig látjuk, hogy az képtelenség! Mert ő a legnagyobb tüchtig istenkirály arc panelházon innen és túl! Asszisztálnunk kell abban, ahogy ez az énképzavaros és folyamatosan bizonyítási kényszertől szenvedő… tisztes személy lépten-nyomon önigazolást keres. Muszáj az arcunkba tolnia az afelett érzett elégedettségét, hogy régen cikizték a haját, most viszont nem, vagy legalábbis nem azok, akik régen. Ismét gyönyörű rímelés egyébként, jobbak/jobbak, hajamat/hajamat, de már meg sem lepődök. Értem én, Dávid, hogy rohadt büszke vagy magadra, és úgy eleve roppantul meg vagy elégedve az univerzumban kiharcolt/kikönyökölt szerepeddel, és ez rendben is van így. Viszont a nagysághoz vezető első lépcsőfok nem az, hogy képes vagy megírni és elmakogni valami ködös, semmitmondó, vagy épp teljesen érvénytelen („szexben az ölelés a legjobb“) hülyeséget, hanem hogy a sikert képes vagy anélkül megélni, hogy két lépésenként ki kéne nyalnod a saját seggedet. Az ilyesmi nem méltó! A felszopásra ott vannak a rajongók, ott a kommentfal, meg az afterparty, ott majd százan fogják bizonygatni neked, hogy mekkora ember vagy! Nem kell elsőnek lenned a sorban, és helyettük is magadhoz nyúlnod elragadtatásodban! Ha ez nem megy, ott a pszichológus, fél év alatt kidolgozza belőled a belső frusztrációt. Vagy kend a hajadra! Mindenki a maga keresztjét cipeli, Dávid! Nekem is megvannak a saját lefojtásaim, nincs ebben semmi különleges. De most nem ezzel foglalkozunk. Otthon, tudod? Erről szólna a szám. Még a címben is benne van. Koncentrálj!

„Éreznem kell még hogy vár rám, egy könnycseppé válik a látvány mikor meglátom az otthonomat, tudom mért vágytam haza.”: Elérkeztünk a hivatalos refrénhez (mert gyakorlatilag az egész szám wannabe refrénekből áll, érdemi tartalom nélkül), szerencsénkre Járai Márk előadásában. Nem lehet eltagadni, a srác tényleg egész jól énekel. Az a fajta nyáriasan könnyed, boros kólával fogyasztható típus, amitől úgy érezheted, hogy most minden nagyon laza, fiatalos, eszményi, hogy ITT és MOST történik meg valami különleges, és te vagy a buli középpontjában, holott nincs is buli, és magadban piálgatsz egy híd korlátjának dőlve. Ha valami, hát Járai Márk hangja indokolja, hogy ez a szám feeling sláger legyen, annak ellenére is, hogy Marsalkó Dávid dalszövegének ezen része olyan szinten gejl és szirupos, hogy az óvatlanabbja rögtön diabéteszt kaphat tőle. „Éreznem kell még hogy vár rám“. Miért még? Nem elég, hogy elrontja a szótagszámot, de ráadásul az amúgy is értelmetlen sort még értelmetlenebbé teszi. A honvágy nem arról szól, hogy várnak rád. Nem KELL érezned, hogy vár rád az otthonod, mert a honvágy belőled fakad, és önmagát magyarázza, nem előfeltétele semmilyen körülmény. Pláne nem ilyen esetlegesen és időszakosan. Két hét múlva már nem kell érezned, hogy vár rád? És ha most nem várnak rád, akkor mi van? Nem válik könnycseppé a látvány? És Istenem, könnycseppé?! Nehezen lehet ennél nyálasabb költői képet elképzelni. De még ha egy Szibériából 20 év munkatábor után hazatért hadifogoly írná ezt, akkor azt mondanám, hogy van megalapozottsága, viszont így, hogy szabad akaratodból jössz és mész, nehéz megindokolni ezt a hatalmas, túláradó érzelmességet. És értem én, hogy a lokálpatriotizmus szép dolog, nyilván Pécs is dögös kis város, de azért ezeket a cseppeket tartogassátok inkább a babátoknak, vagy azoknak, akik várnak, mert ha már a városhatáron elsírjátok a krokodilkönnyeiteket, nagyon nehéz lesz később hitelesen örömködni, és valljuk be, a házfalak, utak és villamosok nem szokták viszonozni az ilyesmit. A harmadik sort kicsit nyögvenyelőssé teszi ez a tagoltan kiénekelt ott-ho-no-mat, de legalább cserébe nem rímel semmivel, ami mindig becsülendő dolog. És legalább megtudja, hogy miért vágyott haza. Korábban nem sikerült rájönnie, de most, hogy a látványból könnycsepp lett, kiderült. Oly nagyon vágyott már egy jó kis sírásra, de 100-200 statiszta és néhány légi felvétel nélkül egyszerűen nem ment neki! Átlagos pécsi délután, igaz? Ahol egész évben tart a VOLT Fesztivál! Az a rengeteg ugrándozó középiskolás annyira átadja az otthon meghittségét! Csak Pécsett pogóznak retardált módjára az emberek az utcán! Minden világos. Összegraffitizett falak? Terek? Templomok? Ilyesmi máshol nincs, érthető! Szinte érzem, ahogy én is mindjárt elcsöppenek. Szinte.

„Az első csókok, az első szex. Az első ijedés, az első teszt. Az első dalaim, az első szövegek. Az első bukás, az első sikerek.”: Visszatér barátunk, Marsalkó Dávid, és folytatja az élete fontosabb stádiumainak felsorolását, hisz eddig is annyira jó volt, tehát feltétlenül kapnunk kell belőle még nyolc sornyit. A helyzet változatlan, sikerült a refrénen is átemelni azokat a problémákat, melyek már korábban is zavaróak voltak: az elhangzottaknak nincs semmi súlya, ömlesztve csapja őket a pofánkba, és egymást érvénytelenítik el azáltal, nagy mennyiségben és gyorsan vágják őket hozzánk. Valamint egyik felemlegetett esemény sem köthető jobban a helyhez, mint bármi máshoz. Miért Pécshez kötődik az első csók és az első szex a lány (vagy fiú) helyett, akivel megesett? Ez olyan, mintha könnyes nosztalgiával emlékeznél vissza az autó hátsó ülésére, padra, ágyra, vagy egy kanapéra, és csak mellékes, szót sem érdemlő körülmény lenne az, akivel ott kellemes perceket, órákat töltöttél el. Valahogy az otthon melegéről nekem nem a szüzesség elvesztése ugrik be, bár ebben a számban előszeretettel mossák össze az otthont, mint települést a szülői házzal, pedig az embernek teljesen más a relációja velük. Említést érdemel még az első ijedés, amire szót sem kéne vesztegetnünk (a költőnek nincsenek ilyen fenntartásai, ő basszus minden “eseményt” felhasznál, mindegy milyen bagatell), ha nem lenne nyelvtanilag helytelen, de persze egy jó rímnek ne állja már útját a nyelvta… oh, right. Az első teszt pedig valószínűleg kimerült annyiban, hogy írd le az ABC első három betűjét egy sűrűn vonalkázott papírlapra, és kétlem, hogy ez olyan mély nyomott hagyott volna bárkiben is, hogy szükséges legyen megemlékezni róla. Persze nagyon traumatizáló lehet, ha elírod a B-t, de ehhez kifejezetten alacsony ingerküszöb kell, és ez is sokkal inkább az iskolához kapcsolódik, mintsem az otthonhoz. Ha a kronológiai sorrendet követjük, akkor Marsalkó Dávid első dalai előbb születtek meg, mint az első szövegei, és ezen cseppet sem kell csodálkozni, tekintve, hogy itt is inkább áldozta fel az értelmet a sorvégi összecsengés oltárán. (És mielőtt bárkiben felvetődne: nem, attól még, hogy valaki más számát elénekled, az még nem lesz a te dalod.) De igazából ezt még akár el is lehetne nézni, ha a rímelés ki tudna kecmeregni az általános iskola alsó tagozatának nívószintjéről, de sajnos erre nem kerül sor, és megmaradunk a szex/teszt, szövegek/sikerek színvonalán, de már ez is előrelépés, legalábbis a korábbiak fényében. Marsalkó esetében már annak is örülni kell, ha ezeket a legegyszerűbb kritériumokat meg tudja ugrani! És ezek után most kezdjek el problémázni azon, hogy bukásból egy volt, de sikerekből egyből több? Úgy néz ki Dávid, aki irodalomból sem volt tüchtig, kifogja a szelet a vitorlámból…

„A feneked a gyengémnél kinevettek, azok Instán azóta bekövettek. Marsalkó Dávid 84. Halott Pénz 2004.”: A Feneked a gyengém egy gyenge szám, de messze nem indokolt miatta kinevetni senkit. Mondjuk ha nő nevet, annak valószínűleg van megalapozottsága, és még hálásnak kell lenni, hogy nem indult be a feminista boszorkányüldöző-gépezet, ami ha hímsovinizmust orront, megsértődik, perel és kiutasít a szalonból, ahová őt még véletlenül se hívnák meg, majd a társadalmi igazságosság és egyenlőség jegyében bevagoníroz, és már visznek is az átnevelőtáborba. A feneked a gyengém? Nőket tárgyiasító fallokrata férfi fasiszta állat, miért nem a mély és érdekes lelkivilága, valamint a szociálisan érzékeny gender-tudatos személyisége az! Az ilyesmi manapság már nem tüchtig! Még ilyet! Hát ezért tartunk itt! Az ilyen gusztustalan férfidominancia-fitogtatós póz az, ami a nemek közötti egyenlőtlenséget mikro- és makroszinten generálja. Ez az összekacsintós, tesztoszteronszagú prosztó pasi-humorkodás ássa alá a női princípiumok és a nemi szerepek több ezer éves tradícióinak megdöntésének a tervét! Na, viccet félretéve, Marsalkó Dávid ott folytatja, ahol egy sorral feljebb abbahagyta, és verbálisan tovább izgatja a saját vélt és valós G-pontjait. Akik kinevették, azóta bekövették. Kis lépés az emberiségnek, de hatalmas lépés Dávidnak, aki nem hisz abban, hogy a győztesnek méltósággal és szerénységgel kell viselnie az erkölcsi fölény mellé megszerzett formális diadalt is. Ő minden egyes Instagramos bekövetés után mini eufóriát él át, mert minden követő azt bizonyítja, hogy ő mekkora celeb, és ezt nem szégyenli még dalba is foglalni. Van, aki azt mondaná, hogy már az Instagram profil léte is arcpirító, hát még a szemérmetlen önpromózás, de az ilyen valószínűleg egy barlangban él és rovarokat meg gyökereket eszik, ugye. Teljesen mindegy, hogy ennek a dalnak az otthonról kéne szólnia, ő leplezetlen szemérmetlenséggel csapja ki az asztalra a büszkeségét. „Marsalkó Dávid 84. Halott Pénz 2004.” Hogy ezek most pontosan mik, azt nem tudom, és őszintén szólva nem is érdekel. (De azt azért tudatosítsuk magunkban, hogy itt a 84-re a 2004 rímel…) Talán az Instagram ID-je, a Pingvin klubos karaktereinek a neve. Vagy az IQ-hányadosa és a McDonald’s pontgyűjtő kártyájának azonosítója? Akármi is legyen, ő beleveszi a dalszövegbe, mert hát miért ne? Teljesen mindegy, hogy már bekövették őt, akiknek be kellett, azért csapjuk csak oda, biztos ami biztos alapon. Mehet a személyi igazolvány szám is, meg az alsógatyaméret, ne aprózzuk el! Hasznos információk balról és jobbról! Csak az a kérdés, hogy ha Marsalkó Dávid tényleg ennyire kötetlen freestyle hip-hop vagány, akkor mi lesz a következő? Legközelebb elbeszéli nekünk a Vifon instant tésztaleves elkészítési útmutatóját 5 nyelven, vagy egyszer csak elkezd random hangokkal és szótöredékekkel kommunikálni, mint Mohaman? Senki nem akarja megkérdezni Dávidtól, az utca emberétől, hogy ez most mi a franc akart lenni, és miért kéne mindennek érdekelnie minket? Ugyanis épp egy olyan számot hallgatnánk, ami az otthonról szól, a honvágyról, nosztalgiáról, ilyenekről, nem pedig arról, hogy hősünk az Instagram oldalát nézve rádiózik a saját mellbimbóin.

„Voltak akik szaladtak a szívemen. Voltak akik nevettek a sebeken. Voltak akik hitték hogy feladom. Voltak akik tudták hogy nem adom.”: Járai Márk a refrén formájában újra tiszteletét teszi, de most már nem foglalkozunk vele, hiszen azért mégsem sírhatjuk el pár percen belül az összes gondosan elraktározott könnycseppünket. Így ismét Marsalkóé a szó. Kiderül, hogy nemcsak kinevették és kigúnyolták, de voltak, akik még a szívén is szaladgáltak, jelentsen ez bármit is. Azt még megérteném, ha taposnának a szívén, vagy összetörnék azt, de szaladni rajta? Egy hang valahol a rossz májam környékén azt súgta, hogy ez csak az alliteráció miatt kellett, de gyorsan elhallgattattam, és inkább megpróbáltam elképzelni, ahogy mindenféle nők (és/vagy férfiak) konditermi futópadnak használják szerencsétlen hősünk testének legerősebb izmát, aorták és artériák lépcsőfokain hágva fel egy magasabb rendű és rangú létállapot felé. Dávid macskaköves járdává vagy aszfaltúttá redukálódik a Converse cipők talpa alatt. Kifejezetten fájdalmas kép, bár az életszerűségét azért talán kétségbe lehet vonni. Na de komolyra fordítva: mire akar utalni ez a csudálatos költői kép? Szerelmi bánatra? Hitegetésre és játszadozásra? Barátságnak hitt alkalmi ismeretségre, ami nem torkollott viszonzott telefonhívásba vagy Instagramos követésbe? Ha már ilyen szabadon asszociálunk, akkor akár azt is írhatnánk, hogy voltak, akik ritmikus gimnasztika gyakorlatokat végeztek a szívemen, mert ennek is kb. annyi köze lenne… bármihez, mint a szaladgálásnak. Aztán ugye megint kinevették, úgy látszik ez visszatérő elem. Persze ha az otthonra gondolok, a képzettársítások hosszú sorában valószínűleg nem az elsők között szerepelne, hogy a lelkemet marcangoló fájdalmon mások gúnyosan röhögnek, és valószínűleg még a top 50-be se kerülne be, de látjuk, itt az azonosulhatóság helyett sokkal fontosabb szempont, hogy megmártózhassunk Marsalkó Dávid személyes kálváriájában, és vele együtt baktassunk fel a kínos emlékek Golgota-hegyére. N-nem mintha egy kellemes nyári slágert akarnánk hallgatni, vagy ilyenek, b-baka! „Voltak akik hitték hogy feladom. Voltak akik tudták hogy nem adom.” – azok, akik esetleg egy pillanatra megpróbáltak együttérezni hősünk hányattatott sorsával, most ismét bele kell, hogy ütközzenek emberünk rendkívül diszkrét és egyáltalán nem irritáló öntömjénezésének masszív betonfalába, mert mint már korábban is tapasztalhattuk, mindig van idő egy kis szemből hátba szúrós beképzeltségre, meg persze a remek rímekre. Dávid, én tényleg elhiszem, hogy az élet sok kátyút és buktatót állított az utadba, míg felértél a milliós Youtube-megtekintések csúcsára, és bármikor kész vagyok egy virtuális vagy verbális vállveregetés keretében elismerni a kitartást, amiért nem mentél ki inkább Angliába mosogatni, és tovább űzted az álmot, amiben hittél. De ahogy Edward Norton is megmondta az Utolsó éjjel c. (egyébként kiváló) filmben: TOVÁBB… KÉNE… LÉPNI!

„Tudom hogy nem választhattál. Tudom hogy nem választunk. Akármilyen csomagot kaptunk. Abból kell dolgoznunk.”: A refrén után itt az utolsó verze, amit Marsalkó és Járai közösen mantráz el valamilyen okból két és fél alkalommal, mintegy konklúziójául az elhangzottaknak. A tanulság, hogy én sem választhattam, te sem választhattál, ő sem választhatott, mi sem választhattunk, és ha az élet citromot ad, akkor csinálj belőle limonádét, vagy énekelj Dávid hajáról. Olyan bölcselet ez, amit tényleg érdemes dalba foglalni, és örökül adni az elkövetkező generációk számára. Hozott anyagból dolgozunk. Van, akinek a nagy galaktikus krupié nyerő lapokat oszt, és van, aki már a szülőcsatornában megszopja. Így megy ez. Szarból nem lehet várat építeni, de legalább kiszínezheted a semmit tartalmatlan nosztalgiázással és negédes, szirupos nyálhabbal, mondanivalót meg mindenki keressen magának, mi a magunk részéről megelégszünk ezzel az instant levespor-életigazsággal. Tehát gyakorlatilag kijelentik, hogy Pécs vacak hely, de hát ez van, ebből kell dolgozni. És úgy mantrázzák ezt a négy sort, mintha meg akarnák idézni a kültelki hipsterek istenét, hogy szálljon le a földre és szaporítson Ray Ban szemüvegeket meg avokádókrémes pirítóst. Ami kissé zavaró, de legalább a videóanyag jól ütemre lett vágva. Az már más kérdés, hogy a legtöbb snitt kb. annyira spontán, mint egy lemezborító fotózáshoz való pózolás, de egy olyan világban, ahol emberek csak úgy minden ok nélkül elkezdenek ugrándozni az utcán, az ilyesmi tényleg elhanyagolható körülmény. Ezt követően elmondják párszor, hogy „Pécsen én otthon, otthon vagyok“, ami bár annyira harmonizál a korábban elhangzottakkal, mint egy szárnyas betét a benzines láncfűrésszel, mégis üde szellőként hat, annál is inkább, mert ezután már csak a refrént, ugrándozást, köztéri pózolást kapunk.

Tehát. Összegezzük a hallottakat! Halott Pénz Otthon c. száma Marsalkó Dávid lazáskodására épül, mely rendre átcsap bántóan irritáló és karakteridegen álkeménykedésbe, miközben igyekszik meggyőzni minket (és magát) arról, hogy ő a világegyetem legnagyobb tüchtig májere. Ellenlábasai önként vették fel a szopóálarcot, és ereszkedtek térdre előtte, hisz mindenkit meghazudtolt, minden várakozásra rácáfolt, túllépett a kudarcokon, túlszárnyalt a szivárványon, és most már ott ragyog az Instagram-sztárok nemlétező panteonjában. Oh, és emellett nyomokban az otthonról is szó esik, főleg a csöpögősen érzelgős refrénben, de az itt-ott random bekiabált „Otthon, otthon!“-ok is arra engednek következtetni, hogy a dal témaválasztása elkülönböztethető a dalszövegíró rákos daganatként szerteburjánzó egójától, még ha csak egy kicsit is. Őszintén szólva számomra érthetetlen, hogy ez a szám hogy lehetett ekkora favorit. Az Otthon egyszerűen unalmas. Mintha egy 30 másodperces, születésnapi Telekom-reklám lenne loopolva három és fél percen át. Még az önismétlés is önismétlésbe hajlik. Valahogy sikerült a refrén és Marsalkó Dávid hencegése közül kispórolni az érdemi tartalmat. Persze tudjuk, hogy a bulizó fiatalság bármit képes felkapni, ami kompatibilis az epilepsziás rohamhoz hasonló rángatózással és a színpad előtt való részeg vonaglással, de azt képzeltem, hogy a Halott Pénz ennél azért egy-két fokkal igényesebb zenét játszik. Nem kell feltétlenül kiszolgálni a kommersz ízlést, még akkor sem, ha ez megér egy helyet Orbi Viktor miniszterelnök-kun trendi és fiatalos idővonalán, bár az jó ajánlólevél lehet egy esetleges Kossuth-díjhoz. Mihez kezdjen így a wannabe-értelmiségi budai alter szubkultúra? Hallgassanak Kistehén meg Kaukázus számokat? Lejárt lemez! Esetleg a Vad Fruttik vagy a Quimby? Azokat ők nem értik, és egyébként is túl irodalomkönyv-szagúak nekik. Ők ezt az autentikus kistérségi suttyóságot szeretik, mert azt a felvizezett Johnny Walker eltartott kisujjú kortyolgatása közben is jól lehet az alabástromtornyából leereszkedett írástudó gőgös mindentudásával elemezni. Persze ez nem hoz milliós nézettséget a Youtube-on, és nyilván a lemezeladásoknak sem kedvez, de én azért a “régen minden jobb vót”-szellemében sokkal inkább kultiválom a korai, primitivizmusukban és egyszerűségükben önazonos dalokat, mint ezt az identitászavaros, zagyva és következetlen… valamit.

- Kitahito

Megosztás