logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Animekritika / 2014/10/21 / Szerző: Kitahito

Tokyo Ghoul S1.

Fasiszták, vámpírzombik, pszichopaták, és egy főszereplő, akinél töketlenebb, inkompetensebb, szenvelgős szerencsétlent ritkán lehet látni. Itt nem a világ sorsán, vagy a hőn szeretett leányzó épségén kell izgulni, hanem azon, hogy hősünk heréi leszállnak-e valaha a hasüregéből.

Tokyo Ghoul 0

A mai kritikámat szeretném egy Mutakami Haruki idézettel kezdeni, mégpedig a Norvég erdő c. méltán híressé vált (és mindenkinek kiemelten ajánlott!) könyvéből. Általában nem szeretem az ilyesmit, modoros és lusta megoldásnak tartom, de most igenis szükségesnek érzem meghozni ezt a fajta kompromisszumot. Nos, a rész így szól:

„Azzal, hogy éljük az életünket, egyre a halál felé haladunk. De ez csak egy a rengeteg igazság közül, amelyet meg kell tanulnunk. Naoko halálából a következőt tanultam: semmilyen igazság nem vigasztalhat abban a fájdalomban, melyet a szeretett lény halálakor érzünk. Nincs az az igazság, őszinteség, erő, kedvesség, amely kigyógyíthatna a szomorúságból. Nem tehetünk mást, mint túléljük valahogy a szomorúságot, tanulunk belőle valamit, aztán rájövünk, hogy amit tanultunk, annak semmi hasznát nem vesszük a következő, váratlan ránk törő fájdalommal szemben.”

Hogy miért citáltam ide Murakami szavait? Azért, mert ebben a pár rövidke mondatban több mélység van, mint a most következő anime, a Tokyo Ghoul egészében…

ÉPPEN most fejeztem be a Tokyo Ghoult. Ennél frissebb nem lehetne az élmény, szinte még mozog. Az anime természetesen egy adaptáció, a semmiből üstökösként (vagy bontógolyóként) berobbant Sui Ishida mangája alapján készült. Egyesek szerint rosszul dolgozták fel az alapul szolgáló történetet. Ezt én sajnos sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, mivel nem volt szerencsém a mangához, és ami azt illeti az anime megnézése után sem érzek késztetést az elolvasására. Olyannyira nem, hogy konkrétan mínuszos az érdeklődésem. (Ha valaki hozzám vágná a teljes sorozatot zsugorfóliázott díszcsomagolásban, akkor sem lapoznék bele. Mondjuk ki sem dobnám, az ilyesmit veszik eBay-en, mint a cukrot…) Szóval a továbbiakban szépen ki fogom gépelni magamból mindazt az iszapos matériát, amit belém injektált ez a mű. Objektivitásra, vagy arra való törekvésre senki ne számítson, mert arra készülök, hogy verbális csípőfogómmal letépkedjem az anime lábujjait, és élesre fent intellektuális szikémmel felvágjam hamvas bőrét, belemélyesszem a fogaimat a húsába, és összefröcsköljem a vérével a csempéket, melyeket sikoltozó rajongók ezrei nyaltak a nyelvükkel fényesre alatta. Természetesen csak átvitt értelemben…

-Látom fiam jól vagy már, mehetsz is haza!

Az opening zenéje, az UNRAVEL először nem igazán tetszett, de aztán pár meghallgatással később…sem. Viszont Pellek előadásában egész jó. Az ending OST felejthető (volt egyáltalán olyan?). Na de a lényeg: Történetünk főhőse Ken Kaneki, egy szükségszerűen teljesen átlagos 15 év körüli fiatalember, aki csak a mérhetetlen naivitása és a nyavalygásra való hajlama miatt emelkedik ki a megszokott protagonisták sorából. Tokióban tengeti átlagos és unalmas diákéveit, egészen addig a szerencsétlen napig, mikor is a történetünk berúgja az ajtaját és szétbarmolja az életét.

Egyébként egy alternatív világban járunk, ahol a tápláléklánc csúcsán nem az emberek, hanem az úgynevezett ghoulok állnak. Ezek a vámpír/démon/x-men/ hibridek erősebbek, gyorsabbak és erőszakosabbak az embereknél, akik egyébként valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az egyetlen táplálékforrásukat jelentik. A társadalom tisztában van ezeknek a lényeknek a létezésével, és igyekszik kordában tartani a helyzetet. Erre a célra alakult a CCG nevű szervezet, melynek tagjai (a hatás kedvéért feláldozható géppuskás közkatonáktól eltekintve) ghoulokból… kinyert fegyvereket használnak, és igen radikális (értsd: embertelen) eszközökkel igyekeznek kordában tartani a ghoul populációt.

Mindez nem igazán zavarja meg Kaneki mindennapjait. Időnként történnek gyilkosságok, de mindent meg lehet szokni, és mivel a ghouloknak ritkán kell csak ennie, így nyugodtan ‘átlagoskodhat egészen addig, míg meg nem ismerkedik egy Rize nevű lánnyal, majd minden bátorságát összeszedve el is hívja randizni. Aki legalább két animét látott már életében, vagy legalább tisztában van a lineáris és kiszámítható történetvezetés rejtelmeivel, az sejtheti, hogy a lány egy ghoul. Annak rendje és módja szerint megtámadja Kanekit, aki fűbe is harapna, ha egy ismeretlen közbe nem lépne. Így Rize húzza a rövidebbet, bár hősünk is csak alig éli túl a konfrontációt. Kórházba szállítják, majd hogy megmentsék gyorsan beleműtik a halott Rize szerveit, mert ez nemcsak életmentő, de 100%-ig biztonságos ötlet is. Mint később kiderül, már egész irodalma van a ghouloknak, pontosan ismerni lehet a felépítésüket, azonosítani lehet őket egy egyszerű vizsgálat segítségével, a szakavatott orvosok mégis szó nélkül kipakolják a vámpír lány szerveit, és átrakják őket a főszereplőbe. Roppant hihető.

„Rather than a person who hurts others, become the person getting hurt.”

Kicsit pátyolgatják, aztán hazaengedik, mert nem győznek csodálkozni a bámulatos gyógyulásán. Most vagy ennyire végtelenül ostobák, vagy ők is be voltak szervezve. Az előbbire szavazok: a ghoulok az emberhúson és a kávén (?!) kívül minden ételt és italt gusztustalannak éreznek, de ez a tünet sem szúrt szemet a dokiknak. Gondolom eBay-en vette a diplomáját. Kaneki szenved, szenveleg, majd hamar rájön, hogy ghoul, és mint ilyen, kénytelen lesz emberhúst fogyasztani. És innen jön a 11 részen át tartó nyavalygás az emberségről, megtűzdelve üres filozofálgatásokkal és morális önmarcangolással. Kaneki rövidesen összetűzésbe keveredik a helyi csúcsragadozókkal, de elég gyorsan meg is mentik, nyávog, bekerül az Anteiku nevű ghoul “szervezetbe” (elég fura szervezetnek nevezni egy kávézót, amelyben a főnökkel együtt jó, ha összesen öten tartózkodnak, de mindegy…). Elvileg ez egy nagy és befolyásos hatalom akarna lenni, mely igyekszik a tagjainak védelmet, rendszeres (és szerencsére morálisan teljességgel megkérdőjelezhetetlen eredetű) emberhús-szállítmányt biztosítani, emellett pedig egyfajta keleti, ezoterikus világszemléletet is képviselnek. Hogy ez miben áll? “Kávézz, ne háborúzz”… és bár ezt így soha senki sem mondja ki, mégis nagyjából erről van szó. Interesantos.

Komoly sérüléseket lehet okozni ezzel a piros fülpiszkálóval…

Kanekit egyébként egy Touka nevű lány menti meg. Tipikus karakter, zárkózott, szűkszavú, nagyon keménynek mutatja magát, de látszik rajta, hogy ő is megjárta Vietnamot, és van egy-két durva története, amit elmesélhet. Ő amolyan barátként funkcionál a történetben, bár sajnos csak látszólag van szerepe, igazából roppant kétdimenziós karakter, aki nem fejlődik sehová. Sokkal többet ki lehetett volna belőle (is) hozni, de helyette inkább ezerszer elsütött klisékből építkeztek a készítők. Ez az egész történetre igaz egyébként, de ezt majd később. A többi Anteiku tag is próbálja valamilyen módon asszisztálni a fiatal Kanekit, hiszen még olyan kis csibe, nem találja a helyét ebben az új, kegyetlen világban, ott a tojáshéj a fenekén.

Bár félreértés ne essék, hősünk mindegyik világban egy életképtelen, nyomorult csirke lenne… *sigh*. Az öreg papó megmutatja a kávékészítés rejtelmeit, és bevezeti a zen hippizmusba, a fehér hajú pasas (akinek nem emlékszem a nevére) verekedni tanítja, egy kislány és az anyja (akiknek szintén lényegtelen a nevük…) meg a törékeny mimóza lelkecskéjét ápolják mindenféle cukiságokkal. Ők egyébként szintén ghoulok, mint a többiek, bár ez sem nagy csavar. Legalábbis nekünk nem. Kaneki ezen is képes meglepődni. Talán ha lenne két működé agysejtje, amit összedörzsölhet, akkor rájöhetett volna.

Szóval emberünk él, éldegél, és… és igazából semmi érdekes nem történik. Csinálnak neki maszkot, mert arra feltétlenül szükség van; egy bolond ínyenc meg akarja enni (hidd el, ez is inkább …meh, mint érdekes, pláne, hogy a kulináris kannibál gyanúsan homoszexuális, és nem a szalonképes fajtából); a kislány anyját levadásszák a CCG-sek…stb. Szinte epizodikus jellege lesz a sorozatnak. Nem halad sehová, nincs koherens története. Csak történnek események, melyeket a főszereplő megél, illetve nem él meg, mert nem vesz részt, nem avatkozik be, folyton csak az oldalvonalról nyafog és szenved, majd eljut a végső konklúzióhoz, ami ha nem lenne minden épeszű embernek TÖKÉLETESEN NYILVÁNVALÓ, akkor még ütne is. De így nem igazán.

Naruto megtalálta méltó ellenfelét.

Kaneki egyébként ilyen félvér ghoullá változott, tehát igen különleges: tudatilag teljesen normális (már ha eltekintünk a frusztráló… jellemhibáitól), nem akar embert ölni, sem emberhúst enni, és csak az egyik szeme lesz fura véreres-fekete. Ami tök jó, meg minden, de csak annyit ér el vele, hogy rendre megsérülnek és meghalnak körülötte/miatta mások, ő pedig nem tesz semmi érdemlegeset, csak tépelődik. És próbálják ezt a bénázást úgy beállítani, mintha emberi lenne, ami roppant sekélyes felfogás. Kaneki egyszerűen töketlen. Ott ölik meg a barátait, ő meg “miért nem élhetünk mindannyian együtt békességben”-jellegű Jehova tanúi monológokat folytat magában, vagy ilyen szövegekkel terheli az ellenfeleit. Fárasztó, és nagyon hamar fájdalmassá válik ezt nézni.

Ha már ott tartunk, hogy mit fájdalmas nézni és mit nem, örvendjünk, mert az anime vége felé Kanekit elkapja egy pszichopata állat (teljesen random módon megjelenik a történet 4 legerősebb ghoulja, és elviszik… de még csak nem is őt akarják, csak éppen pechére jó illata volt, és nem tört széjjel azután, hogy 300x nekicsapták a linóleumpadlónak), aki másfél részen át kínozza, lényegében az őrületig, bár az őrület még sosem volt ilyen kiszámított és modoros, mint amilyen ebben a sorozatban. Mert ugye nem lehet normális, diszkrét eszközökkel feszültséget kelteni és fenntartani. Manapság nem divat az ilyesmi, kell valami elmebeteg slasher horror arc, aki 10 másodpercenként levágja valamelyik lábujjadat, meg óriás százlábúakat dug fel a füledbe, hogy kizabálja az agyadat.

Itt igyekszik bedurvulni a sztori, mert bár semmit nem mutatnak, de a hangok nagyon hatásosak, így az ember izgul, izzad, visszafojtja a lélegzetét, és összeszorított farpofákkal igyekszik nem ránézni a körmeire. Csakhogy ez akkora hatásvadász megoldás, hogy nem fér be egy bútorszállító egyterű kisteherautóba sem. Abszolúte öncélú volt, felesleges, és a történet szempontjából is indokolatlan. Hősünk barátai elmennek megmenteni őt, közben a CCG is offenzívát indít, mindenki lő mindenkit, új karakterek tűnnek fel a semmiből, akikről aztán semmit sem tudunk meg, és minden nagyon intenzív és pörgős lesz, tüzel az adrenalin, hisz MINDEN PILLANATBAN UJJAKAT VÁGNAK LE SZEGÉNY KANEKIRŐL! Persze ha elfogadjuk tényként: a “rendőrök” olyan hülyék, hogy nem robbantják fel élből a gonosz renegát ghoulok főhadiszállását, hanem inkább gyalogosan vonulnak a szuper erős szörnyek ellen, mert ez nem egy olyan konfliktus, amit itt és most le akarunk rendezni, nem.

Péntek 13 találkozik az Angol beteggel.

Kaneki időközben annyira szenved, hogy már behallucinálja magának Rizét, belső monológokat folytat képzeletbeli fehér virágos mezőkön, régi emlékeket lát (amik sokkal hatásosabbak lettek volna, ha nem az évad végén kapjuk meg őket, mindennemű elővezetés nélkül), majd megvilágosodik, és rájön, hogy néha bántani kell másokat, főleg, ha épp letépkedik az ujjaidat. Ez akkora reveláció, hogy megőszül, és a képességeit blokkoló szérum ellenére használja a képességeit, kiszabadul, és átváltozik egy bishi pszichopata matektanárrá (Mennyi 1000-ből 7? MENNYI?!). Akkora karakter(vissza)fejlődésen megy keresztül, mint az összes többi szereplő és minden ismerősük az egész sorozat alatt. Ropogtatja az ujjait, akárcsak Jason, aki kínozta, és hasonló dolgokat mond, csak hogy még egy fogyatékos csimpánz is megértse: pszichopata lett. Legyőzi, megalázza és megeszi az ellenfelét, akinek esélye sincsen ellene. Csak mert rájött a frankóra.

Persze, mondhatják a fanok, hogy “de hát akkortól kezdte el használni az erőt, ami már korábban is megvolt benne, mert elfogadta a sötét oldalát…”. Nos, ez ostobaság, mert többször került krízishelyzetbe, mikor meg kellett mentenie valakit, vagy magát, de csak állt, és hagyta, hadd lobogtassa a vagináját a szellő. A kiváltott stressz sem okozhatta ezt a hatalmas törést, mert végig racionálisan gondolkodott, nem mutattak egy megőrülési folyamatot: úgymond visszavonult a kis világába, és egy nagyjából logikus gondolatmenet végén elérkezett ehhez a magyarázathoz. A hasadt személyiség dolgot meg senki, de senki ne merje felhozni, mert az a legolcsóbb kifogás, és mindenre rá lehet húzni, minden logikai lyukat be lehet vele tömködni. Általában a szar történetek ismérve, ha ezzel akarnak magyarázni valamit, amit egyébként nem tudtak jól elővezetni. Itt amúgy sem működhetne, hiszen Rize (már ha elfogadjuk a történet ábrázolta világ működését) valamilyen szinten tényleg “benne él” Kanekiben, nem pedig a szociopata énjének a manifesztációja. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy megvan benne ez az erőszakos személyiségcsökevény, pedig istenemre mondom, volt egy-két lehetőség, hogy előhozzák belőle a gyilkos vadállatot, viszont akkor is csak levélnehezéknek használta a golyóit, és szenvelgett egy sort nekünk. Abba meg már bele sem megyek, mennyire elbassza az erőviszonyokat, hogy minimális kiképzést kapott “félvér” ghoulként, aki még az erejét sem tudja használni, könnyűszerrel földbe döngöli a történet egyik legerősebb ellenfelét. De nem baj mert ANNYIRA COOL VOLT AHOGY BETÉTDALRA HARCOLTAK! Ja… nagyon.

Hide yo wife, hide yo kids, evil Kaneki came to town!

De aki akarja, higgye csak el, hogy a kedves Kaneki átmászott az anyósülésre, és előre engedte az Ötödik Sallyt. Ez is egy eshetőség. csak éppen nincs sok értelme, mert akkor megint nincs karakterfejlődés, csak egy helycsere, ami szép is meg jó is, csak éppen rohadt nagy parasztvakítás. Én inkább azt a kevésbé idióta verziót fogadom el, hogy a “lelki társsá” korcsosult Rize szépen lassan meggyőzte a srácot, hogy el kell fogadnia a mindenki számára teljesen evidens valóságot. Így legalább igazolva van az a sok vernyogás, amit a gyerek 12 rész alatt lenyomott, és nem kínozták kettyóssá hiába. Viszont legközelebb majd, amikor szembe kell néznie egy még áthághatatlanabb akadállyal, a történet megint előhúzhat a seggéből valami hasonló hülyeséget. Nincs abban semmi kielégítő, hogy a megfelelő ponton a sztori hozzávágja a hőshöz a megoldókulcsot. Mert gondolom ez a fajta erőnövekedés csak neki van fenntartva. Ha random ghoulokat kínzol napokon át, szimplán csak megtörnek. De nem úgy Kaneki! Mert ő a felelőtlen vesetranszplantáció miatt létrejött kiválasztott! Ő alanyi jogon léphet fel 10 szintet, sajátíthat el új képességeket, spórolhat meg több évnyi edzést és tapasztalatot. Röviden: ez csalás.

Nagyon nem kerek így. Lement az első évad, és nem kaptunk történetet, csak egy “olvasd el a mangát”- reklámot. Eleve nem valami fantáziadús a sztori, de legalább hangulatos lehetett volna, ha kicsit odafigyelnek a részletekre, és nem kapkodnak össze-vissza. 12 rész nagyon kevés, mégis sikerült telepakolni üresjáratokkal. Ez is egyfajta művészet. Emellett a történet íve kiszámítható, pár random esemény csúszik csak be teljesen önkényesen. Már előre tudod, milyen dilemmák elé kerül az idealista Kaneki, és mi lesz rájuk a válasza. Azt is tudod, hogy ezért a sztori meg fogja büntetni, és rá fogja kényszeríteni arra, amit sosem akart volna megtenni. Meglepetést akarsz? Sajnos van még pár hónap Karácsonyig…

„There’s no way someone who can’t even protect himself can protect anyone else, is there?”

Nem lettek kibontva a karakterek: jellemrajzokat, mélységeket ne várjunk, mert ezek az alakok Windows háttérképnek teremtek, plasztikfigurának, annyi egyediséggel rendelkeznek, mint egy lapát sóder. A világ működése, a ghoulok képességei (amik egyébként kiábrándítóan gagyin néznek ki, akárcsak a CCG-s fegyverek), a szervezetek és a territóriumok hálózata, az emberek és a ghoulok viszonya a mindennapokban, a CCG felépítése és céljai, mind mind a homályban maradnak. Az utolsó két-három részben feltűnt egy új nyomozó gyerek, legalább fél tucat új “vámpírszörnyizé”, akik csak lógnak a levegőben, mert úgy zárták le az évadot, hogy semmit sem tudunk meg róluk. Egyes lényeges karakterek, mint például Kaneki gyerekkori barátja, egyszerűen eltűntek. A sztori drámaisága valahol a nulla körül mozog: csak szenvelgés, üres, alaptalan, és elővezetés nélküli picsogás megy folyamatosan, vagy gyenge, kőbaltával faragott moralizálás.

Repülő kanadai szektás nyuszikra is van…

Ha nem vonnak be, nem adnak információkat, nem szerettetik meg velünk a szereplőket, akkor az egész feszültségkeltés semmit sem ér. Nincs miért izgulni, nincs kiért izgulni. Van egy szereplő, (azt hiszem Nishiki volt a neve) akinek az a szerepe, hogy konkrétan mindenki megalázza, az utcai fogdmegektől kezdve a képességeit próbálgató hősön át az ínyenc kannibálig. Folyamatosan rommá verik, de mindig feláll, csak hogy megint rommá lehessen verni. Amolyan bokszzsák figura, akin meg lehet mutatni, milyen kegyetlen a történetünk világa. Igazából csak Nishiki lett szánalmas, de az anime nem lett jobb. Szegénynek volt egy szerelme, persze, hogy azt is le kellett amortizálni. Újabb dráma, újabb kapufa, mert senkit sem érdekel egy béna és jelentéktelen karakter háttérsztorija, mikor még a főszereplőről se tudunk semmit. De kávézgatni persze marad idő.

Nem látjuk Kaneki fejlődését. Kap egy maszkot, amit egyszer hord, akkor is feleslegesen, mert senki sem kíváncsi a kilétére, ez nem az a világ, ahol komoly nyomozói munka folyik a ghoulok identitásának kiderítéséért. Megtanult verekedni, de sosem verekszik, inkább hagyja, hogy össze-vissza rugdossák. A harcjelenetek egyébként kifejezetten laposak lettek, a jó sok érzelmesnek szánt beszéddel csak annyit értek el, hogy megszakították az események ütemét. Hősünk tagja egy szervezetnek, de nem csinál semmit (mondjuk az Anteiku sem, ha már itt tartunk), csak elment egyszer megnézni valami hullát, meg kiviszi a kávét annak a két szerencsétlen vendégnek, akik véletlenül egyszer betévedtek a kávézóba. De a gyerekkel játszadozni van idő…

„In this world, the strong devour the weak. Who is the strong? I am. I am the fucking strong.”

Kaneki és Touka viszonya meglepő módon megrekedt egy ponton. Azt hinné az ember, hogy az a sok minden, amin együtt keresztülmentek (igazából nem valami sok dolgon mentek együtt keresztül, de retorikailag így hangzatosabb volt), kicsit közelebb hozta őket egymáshoz, de nem, ugyan úgy képtelenek egymással normálisan beszélgetni. Pár félmondat után elakad a társalgás, és csak nézik egymást. Amúgy a dialógusok is gyengék és életszerűtlenek, de ebbe már bele sem kötök. Itt mindenkit hidegen hagynak a lényeges dolgok. De baráti évődésre azért van idő!
Még a Shiki is volt annyira korrekt, hogy kijelentse: néha a konfliktus elkerülhetetlen, és az egymás ellen feszülő érdekeket nem lehet diplomáciával, szép szóval, vagy elmélkedéssel megoldani, hanem az egyik félnek be kell őrölnie a másikat, tekintet nélkül a sajnálatos ártatlanokra. Itt még ez sem sikerült. Pedig nem valami lanyha érdekek ütköznek, az egyik “frakció” konkrétan a másikat prédálja, milyen jobb indok kellhet az embereknek arra, hogy a ghoulok ellen harcoljanak?

De affektálós karikatúrabuzikra azért volt idő!

És azoknak milyen indok lehet jobb annál, hogy ha nem esznek embert, akkor meghalnak? Persze, egy kis megértéssel és felebaráti szeretettel meg lehetne oldani a dolgot, ehetnének például természetes úton elhalt embereket is (volt ilyen kezdeményezés), a véradás pedig ghoulok nélkül is működik. De mivel a helyzet elfajult, és látszólag senki sem keresi a békés utat, felesleges azon töprengeni és tépelődni, hogy helyes-e megvédened magad vagy a szeretteidet. ,,Nem velem van a baj, hanem a világgal.” Persze, hogy a világgal van a baj, te fogyatékos! Nem is kell bálványozni az erőszakot, de el kell ismerni a szükségességét olyan helyzetekben, mikor megkerülhetetlen a használata. És ez a történet hatalmas konklúziója! Használj erőszakot, ha muszáj… komolyan. Erre valakinek rá kell ébrednie? Ezek szerint igen.

És volt képük azt mondani, hogy ha a főszereplő elég erős lett volna, akkor megmenthette volna a többieket. Végig megvolt az ereje, egyszerűen álszentségből és önzésből nem használta. -Én nem leszek rossz ember, hogy bemocskoljam a kezem mások megmentése közben. Erényt kovácsolt abból, hogy nem használ erőszakot, és inkább szenved, minthogy másoknak ártson. Csakhogy az ő szenvedésétől függetlenül ugyanúgy megsérülnek és meghalnak azok, akiket meg akar védeni. Ez nem erkölcsi imperatívusz, ez puszta gyengeség és megalkuvás. A végén meg győz az önzés, vagyis -bemocskolom a kezem a saját magam megmentése érdekében. Gratulálok. Tehát Kaneki nemcsak töketlen és naiv, de még önző is. Ilyen hősre van mindannyiunknak szüksége! És most még pszichopata is lesz. Nem baj, a második évadban úgyis visszakattan, bár el kell majd telnie 2-3 résznek, mire üres lelkizéssel ráveszik, hogy térjen vissza a korábbi, konszolidáltabb önmagához. Tokyo Ghoul, folyt. köv., yay! Még csak bemelegítünk, ez a 12 rész csak előjáték volt! DE A FATE/STAY NIGHTBÓL LOPOTT RENDŐRNEK ELŐZMÉNYSZTORIT KÉSZÍTENI BEZZEG ROHADTUL MARADT IDŐ!

3 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

People vs Vampires

Következő kritika:

Happy until…

Még több Animekritika