Mielőtt belekezdenék az Ookami Kakushi értékelésébe, ejtsünk pár szót az anime alapjául szolgáló visual novel készítőjéről, Ryukishi07-ről. A béna neve ellenére olyasvalakiről van szó, aki messzemenőkig megérdemli a figyelmünket, ugyanis neki köszönhetjük minden idők egyik legjobb visual noveljét, a Higurashi-t (When Cicadas Cry), valamint a vele nagyon laza kapcsolatban álló Umineko-t (When Seagulls Cry), melyekből később manga, és anime sorozat is készült. Ezek a történetek meglehetősen hosszúak, elképesztően komplikáltak, és olyan morális kérdéseket feszegetnek, melyekkel érdemes és fontos foglalkozni, mindezt egy rendkívül élvezetes és elborult murder mistery díszletei között. Ryukishi07 egyszerűen zseniális író, avatott kézzel vezeti a cselekmény fonalát, úgy váltogatva a drámai, borzalmas, feszült, hangulatos és humoros jeleneteket, hogy közben nemhogy nem csorbítják, de még fokozzák is egymás hatását. Olyan felnőtt mesék ezek, melyek odaszögeznek a székhez, folyamatosan fenntartva az érdeklődésedet, elgondolkodtatnak, elborzasztanak, gombócot gyúrnak a torkodban, vagy épp gyönyörködtetnek és a lényed legmélyééig meghatnak. Korábban ismeretlen volt számomra az a sokat emlegetett és épp ezért elcsépelt érzés, hogy elveszek egy visual novel világában, beszippantanak az események, de e japán szerző munkáinak olvasása közben csak úgy repült az idő. Nem egyszer fordult elő, hogy fél nap is eltelt észrevétlen, mire felocsúdtam, de a Higurashi még azután is hosszan fogva tartotta a gondolataimat, hogy kiléptem a játékból. Persze megvannak a maga hibái, de a pozitívumok bőven kárpótolnak értük. Nem túlzás azt állítanom, hogy Ryukishi07 egy nagyszerű alkotó. Éppen ezért volt számomra különleges öröm, mikor felfedeztem, hogy a fent említett két legendás címen kívül van egy harmadik, kevésbé ismert sztorija is, az Ookami Kakushi, avagy God’s harboring, amely 2010-ben kapott anime adaptációt. Mondanom sem kell, félredobtam mindent (különösen a Boku no Pico emlékét), egyből nekiültem. És életemben nem csalódtam ekkorát…

Just a few ordinary, law abiding citizen with demon wolf masks.

A dolgok rendje és módja szerint úgy lenne helyénvaló, ha a kritikám dramaturgiai tetőpontjául szolgáló momentum, mely során kilépek a tárgyilagos semlegesség korrekt, europer fátyla mögül, és felfedem a műről alkotott véleményemet, valahol a cselekmény kitárgyalásának vége felé helyezkedne el. De mivel kétlem, hogy képes lennék addig kerülgetni a szobában tartózkodó, rosszindulatú neonáci elefántot, már most leszögezem: az Ookami Kakushi gyakorlatilag egy Tesco gazdaságos Higurashi-klón, begerjedt vámpír/farkasemberekkel és vérnaranccsal. Ha nem a saját szememmel látom ezt, akkor el sem hiszem. Előre is elnézést kérek attól a nagyjából 4-5 honfitársamtól, akik végigvitték a visual novelt, de én most csak az anime alapján, és kizárólag az animéről írom soraimat. Erősen kétlem, hogy a játék rácáfolna a sorozat nyomán kikristályosodott értékelésemre, de ne zárjuk ki a lehetőségét annak, hogy egy mesterművet rántottak le a piedesztálról, hisz tudjuk, a Higurashi adaptációja is jelentősen gyengébb lett az elődnél. Viszont az alapján, amit láttam, Ryukishi07 fogta a saját, nagy sikerű történetét, és csinált belőle egy gagyi, szellemtelen másolatot, valami szánalmas doppelgänger-t, ami gyakorlatilag nélkülözi az alapul szolgáló produktum minden erényét. Körvonalaiban megfeleltethető a Higurashi-nak, de tartalmilag rettentően üres, és felszínes. Az, hogy csak az eredeti árnyéka, dicséretnek számítana. El sem tudom képzelni, mi vitte rá az alkotót, hogy így szemen köpje saját magát, de itt van előttünk a végeredmény, és nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk vele. Én mindenképp adósnak érezném magam, ha nem szentelnék pár oldalt arra, hogy a lassan elhasználódó intellektusom és sokat próbált ízlésem rozsdásodó pengéit belevájjam ebbe a műbe, feltárva, mi van (és sokkal inkább, hogy mi nincs) belül.

„Promise that you’ll walk to school with me starting tomorrow, okay?”

Szóval… a történet egy Jouga nevű kisvárosban játszódik, mely (akárcsak Hinamizawa) teljesen el van szigetelve a külvilágtól hegyek és sűrű erdőségek által. A település két jól elkülöníthető részre oszlik: a konzervatív, hagyománytisztelő és misztikus óoldalra, valamint a modern és fejlődő ‘újvárosra. Mióta a Jouga megnyitotta kapuit az idegenek előtt, tömegesen érkeznek azok, akik a nagyvárosok zaja elől vidékre kívánnak menekülni. Így költözik ide a minden szempontból átlagos (értsd: fájóan unalmas és érdektelen) középiskolás hősünk, Hiroshi Kuzumi is regényíró apjával és a Mana nevű kerekesszékes kvázi-tsundere húgával együtt. Elképzelhető, hogy a loli lány mozgássérült mivolta mögött egy olyan elképesztő és megrendítő előzménysztori húzódik, amit talán érdemes lenne elmesélni, vagy legalább két szóban utalni rá, de a készítők valamiért úgy gondolták, hogy ilyen jelentéktelen adalékinformációval nem fognak fárasztani minket. Ugye kell az idő a sokkal lényegesebb… és rózsaszín dolgokra. Mindegy.

Tipikus vidéki falu tipikus rejtéllyel.

Tehát Hiroshi megérkezik, és még konkrétan alig száll ki a kocsiból, máris megtalálja az anime fő románc-forrása, a végtelenül idegesítő, cute-wannabe csaj, Isuzu Tsumuhara (szegény ember Satokója), aki gyakorlatilag első látásra beleszeret, és olyan keményen rányomul a srácra, hogy az minden épeszű embert zsigeri szinten taszítana, de Hiro-san valamiért örömmel viseli, hogy ez a lapos kis genyó folyamatosan ráakaszkodjon és hozzádörgölőzzön. Mi sem érünk rá ezen fennakadni, hisz Hirosi már a debütálása napján borzasztóan népszerű lesz az iskolában, és olyannyira körülrajongják, hogy az már egyenesen bizarr. És a jó értelemben. Az a fajta gerincoszlop mentén felkúszó hűvös érzés maradt utána, amit akkor érzel, ha tudod, hogy valami nincs rendben, de a dolog nem annyira konkrét, hogy rá is tudj mutatni. Ennek a gerincbizsergető borzalomnak kéne adnia az élmény gerincét. Na, hát ugye minden jónak vége szakad egyszer, és láthatjuk, ahogy hősünk egyik túlságosan is lelkes pajtását (a cselekmény utólagos ismeretében visszatekintve teljesen indokolatlanul) az éjszaka leszálltával farkasmaszkos kultista-kinézetű alakok kergetik végig az óvároson, hogy aztán valami random lány (aki egyáltalán nem Hiroshi hallgatag osztálytársa, csak fehér hajjal…) nemes egyszerűséggel lemészárolja egy magánál kétszer nagyobb made in china kaszával. Ez persze kicsit megöli nemcsak a srácot, de a sejtelmes hangulatot is, hisz nagyon konkrét bepillantást nyerhettünk valamibe, ami a történet ezen pontján még nem bír különösebb jelentőséggel.

„Hassaku! Hassaku! Jouga’s Hassaku! Sour, so sour, so-so-so-so-so sour!”

Miért kellett ezt nekünk megmutatni, mikor pár rész múlva protagonistánk amúgy is tanúja lesz egy pontosan ugyanilyen kivégzésnek? Teljesen feleslegesen távolodunk el a főszereplő perspektívájától, csak hogy rálássunk olyan eseményekre, melyekről még csak tudnunk sem kéne. Nem lett volna sokkal hatásosabb, ha az említett fiú másnap nem jön iskolába, és csak SEJTENI lehet, hogy mi történt vele? Van ez a diszkréciónak nevezett dolog, valószínűleg Ryukishi07 hallott már róla, hisz a korábbi történeteiben nagy figyelmet szentelt neki. Na, hát itt nem.

Az anime olyan készségesen igyekszik minden magyarázatot a képünkbe vágni utalások és direkt jelenetek formájában, hogy már egy-két epizód után már többé-kevésbé ki is körvonalazódik a háttérben meghúzódni hivatott intrika. De hagyjuk későbbre a történetvezetési gikszereken való rágódást. Hiroshi körül nagyon gyorsan kialakul a szűk baráti köre: ott van ugyebár ez a félfogyatékos Isuzu, aki minden lehetséges alkalmat megragad arra, hogy a szexuális zaklatás határain innen és túl szeretgesse szíve választottját, és ad hoc módon melléjük csapódik egy Kaori Asagiri nevű okkult fan lány is. Ha rosszhiszemű, romlott lelkű, cinikus emberek lennénk, azt hihetnénk, hogy Kaori csak amiatt barátkozik a hősünkkel, mert az apja misztikus/horror regényeket ír, de persze tévednénk, hisz kettejük között nagyon mély és tartalmas ismeretség szövődik. Mármint a lány és Hiroshi apja között. Szóval azt hiszem nem tévednénk akkorát.

Hiroshi ánuszának nem sok reménye van a túlélésre…

Közben képbe kerül Issei, Isuzu bátyja is, akinek személyében egy kedves és melegszívű embert ismerhetünk meg, tehát biztosra vehetjük, hogy a történet bizonyos pontján bekattan és meghal majd. Hőseink megpróbálnak normális tizenévesekhez méltó módon átlagos és eseménytelen életet élni, de sajnos Jouga városa ezt nem hagyja. Ugyanis a település fő exportcikke, egy narancshoz hasonlító, erős illatú gyümölcs, a hassaku, Showa 58. évében (1983, ekkor játszódik a Higurashi is…) meglehetősen gyéren terem. Hogy ez miért fontos számunkra, azt illene a dramaturgiai hatás kedvéért később elmondanom, de mivel azt már úgyis tönkretettem korábban, azt hiszem nyugodtan lelőhetem a poént. Amúgy is egyszerűbb így magyarázni a történetet. Nos, a Jougát körülölelő erdőkben régen farkasemberek éltek, akiket a helyiek istenekként tiszteltek. Ezek a farkasemberek lejöttek a faluba, elkezdtek az óvárosban élni, és ott élnek a történetünk ideje alatt is. Isteneknek nevezik magukat, de valójában nem különböznek annyira tőlünk, attól az apróságtól eltekintve, hogy az emberek illatától begerjednek, minimálisan erősebbek lesznek, mint amúgy, és feltétlenül párosodni akarnak a választottjukkal. Ami nem jó, ugyanis így azt is farkasemberré változtatják. Na, hát ez tűrhetetlen és felháborító dolog, ezért a gyépés blöki tanács anno hozott egy szabályt, miszerint ha egy isten megfertőz egy embert, akkor az előbbit le kell vadásznia egy direkt ezzel a feladattal megbízott kaszás végrehajtónak, míg az utóbbit megtanítják a farkasember-lét minden finomságára, és beemelik a saját kis elbaszott közösségükbe. Ezzel ugye csak azt sikerült elérni, hogy az istenek száma stagnál, mini közösségüket folyamatosan belső ellentétek és halálfélelem feszíti szét, hiszen a tagoknak minden pillanatban féken kell tartaniuk az ösztöneiket, nehogy vadul vérfarkassá szexuáljanak valakit. És, mint látni fogjuk, ez nem kifejezetten egyszerű feladat.

„The people from the Old Town don’t really get along with the folks from New Town.”

Szóval adott egy zárt, hierarchikusan felépülő közösség, mely minden pillanatban kész kiiktatni a saját tagjait, ha azok bővíteni akarják a klubot egy-egy új taggal. A helyzet pengeélen táncol. Mindenki ennek a hatalmas és véget nem érő tehernek a súlya alatt sínylődik. Mi lenne ebben a helyzetben a logikus lépés:
A.: A farkasemberek megfertőznék a város összes emberét, így nem lenne kísértés, ami ellen küzdeni kéne, elzárkózhatnának a külvilágtól, amennyire ez a modern korban lehetséges, és élnék vígan istenes mindennapjaikat?
B.: Saját felsőbbrendűségük fals tudatától megrészegülve világhatalmi terveket kezdenének szövögetni, megfertőzve a környező településeket, majd a prefektúrát, végül egész Japánt, és kikiáltanák a vérfarkas nemzetet, amit aztán a latexruhás Kate Backinsale-nek kéne felszámolnia?
C.: Inkább megnyitják a város kapuit az emberek előtt, annyit csábítva a városba, amennyit csak lehet, ezzel garantálva a további incidensek által a konfliktus kiéleződését, mely kis híján az egész települést elpusztítja?

Mert 5 percenként kell legalább egy hassaku utalás.

Amennyiben a kedves olvasó a C válasz mellett tette le a voksát, akkor gratulálhatok, hisz a gondolkodásmódja épp annyira ésszerűtlen, mint a vérfarkasok vezetőségének. Nem elég, hogy valami agyament oknál fogva úgy gondolják, hogy a közösségük jövője szempontjából az a legjobb döntés, ha minél több potenciális prédát engednek maguk közelébe (akiket tilos levadászni, és már a létezésükkel is folyamatosan ingerlik a vérfarkas lakosságot, ugye), de mindezek ellenére képesek vasszigorral betartatni az ősi törvényeket, így az esetleges (ám kis hibaszázalékkal megjósolható) súrlódások nyomán a saját családtagjaikat, barátaikat, osztálytársaikat és szomszédaikat mészárolják le, akiknek annyi volt a bűnük, hogy engedtek egy olyan csábítás hívó szavának, mely tökéletesen elkerülhető lett volna, ha a teljesen retardált és inkompetens vezetés nem enged be egy csapat bárányt a farkasok közé! És én készséggel megérteném az emberi lakosság betelepítését szorgalmazó törekvéseket, ha ezzel kívánnák biztosítani a saját népességük növekedését, vagyis ha mindenkiből vérfarkast csinálnának. De nem, ennek legalább egy minimális értelme lenne, tehát még véletlenül sem erről van szó. Persze a magyarázat úgy szólt, hogy ugye itt van ez a hassaku, aminek nagyon erős szaga van, az majd jól elnyomja az ember-illatot, és akkor nem lesz semmi baj. Azon túl, hogy ez semmit sem magyaráz meg… igen, látjuk, mennyire megbízható ez a módszer. Én is bármikor rábíznám a saját és családtagjaim életét egy narancsra. Próbálkoznak mindenféle gyógyszerek kifejlesztésével is, de még ha lenne is hatékony szer a vérfarkas ösztönök elnyomására (ami nincs), akkor is ostobaság lenne bajlódni a kikísérletezésével, előállításával és terjesztésével, mikor csupán annyit kéne tenni, hogy a tökéletesen izolált városba NEM ENGEDTEK BE EMBEREKET, TI GYÖKEREK!

„I actually wanted to be alone with you… so… badly. It’s nice… Hiroshi-kun’s smell…”

Tényleg olyan rohadt bonyolult ez? Basszus, külsősök még csak nem is akarnának Jouga városába jönni, ha nem hívogatná őket a célzott marketing és a direkt alacsonyan tartott ingatlanárak. Viszont úgy látszik a helyzet nagy nehézségek árán, de még így is normalizálható lett volna. Oké, Nemurunak, Hiroshi kaszás osztálytársának azért hetente le kellene kaszabolnia egy-két szerencsétlen vérfarkast, de ez még tartható, nemdebár, hisz a létszám automatikusan feltöltődik az erőszakkal farkasemberré változtatott, agyon traumatizált civilekből, akik utána nyilván rohadt hasznos tagjai lesznek a közösségnek, betartják majd a zsarnoki törvényeket, és egyáltalán nem akarnak majd az első adandó alkalommal sikoltozva elmenekülni a francba, majd mindenkinek elmondani a nagy titkot.

Terminator 3: A népek lázadása.

Viszont itt jön a nagy csavar, ugyanis megjelenik a teljesen átlagosnak hitt főszereplőnk, aki igazából hihetetlenül erős feromonokat bocsájt ki magából, és ettől gyakorlatilag mindenki meg- illetve belebolondul. Százezer emberre 1 ilyen tömény testszagú ember jut (hogy jöttek rá erre, amikor idáig izolacionisták voltak?), hát ezt most jól benézték a farkasemberek! Pechük volt, na! A vezetés két táborra szakad, és megkezdődik a nagyon unalmas és bénán bemutatott hatalmi harc, ami az ég világon senkit sem érdekel. A “radikális” frakció (melyet egy jellemtelen öltönyös gyökér vezet, akinek még a nevére sem emlékszek) célja, hogy megvalósítsák a korábban felvázolt A. forgatókönyvet, vagyis mindenkit szépen vámpírhörcsöggé változtatnak, a csábítóknak nevezett erősebb illatú embereket szimplán eliminálják, aztán jöhet a bezárkózás. A “konzervatív” városi vezetés (vagyis a kaszás csaj nagyapja és az öreg prof) viszont úgy gondolja, hogy az embereknek tilos ártani, és tovább kell folytatódnia a teljesen értelmetlen betelepítésnek és a kaszás gyilkolászásnak, a probléma meg majd megoldja magát valahogy. Teljesen egyértelmű, hogy melyik oldal a pozitív, igaz?

Igen, a konzervatívok. Ők készek lennének homokba dugni a fejüket, és bízni a narancsban meg a misztikus csodagyógyszerben, mely még arra sem elég, hogy Isuzu bátyját megmentse a homoszexualitástól, mert ugye Hiroshi annyira jó illatú, hogy attól még egy teljesen higgadt, istenfélő fiatalember is bebuzul, vámpírfarkas emberré változik, majd legyilkoltatja magát egy 40 kilós kaszát lóbáló 40 kilós kislánnyal. Ez persze feszültségeket eredményez Isuzu és Nemuru között, de miután szájkaratéznak kicsit Hiroshi kegyeiért, a továbbiakban egy szót sem beszélnek a dologról.

„Don’t say things at random, Onii-chan.”

Tehát, mivel ez a hassaku-projekt ennyire ígéretes, a helyi labor vezetője, Shigetsugu kész minden kutatási anyagát rábízni egy idegenre (aki valami neves gyógyszergyár prominens emberének adja ki magát), abban a reményben, hogy az így megszerezni vágyott támogatással majd sikerül megtalálnia a vérfarkas kór ellenszerét. Vagy mi. Ezzel szemben a radikálisok gyöpött vezetője felbérli ugyanezt a fazont (aki ezúttal egy profi megoldóember), hogy likvidálja a már említett erős illatú csábítókat, miközben ő szépen megszerzi a hatalmat. Csodás ötlet, tudom. The plot thickens, bár még mindig olyan vékonyka, hogy mindenkinek át kéne rajta látnia, de ez nem sikerül, így az idegen, aki mindkét oldalt kijátssza a saját céljai elérése érdekében, szabadon tevékenykedhet.

Ha viszont kutyapózban harap meg, akkor homokos leszel.

Motivációi között szerepel a bosszú, a bosszú, és persze a bosszú. Ja, és ne feledkezzünk ell a bosszúról! Anno a szerelmét egy kaszás lány megölte, ezért ki akarja irtani az összes vérfarkast, és igen, nagyjából ennyire átgondolt a karaktere. Talán nem véletlen, hogy annyira hasonlít Hiroshira… a férfit Sakakinak hívják, és az a terve, hogy megmutassa az embereknek a köztük élő szörnyek valódi arcát (vagy sokkal inkább a szörnyek között élő embereknek a szörnyek valódi arcát…), és kiprovokáljon egy nyílt, és értelmetlen konfliktust, miközben teljesen indokolatlanul mind a két oldallal kollaborációt színlel. Mesteri! Nyilván több évnyi brainstorming eredménye…

Nos, a végső nagy fajháború nem történik meg, de plot twist! Mindez csak elterelés volt, hogy közben eláraszthassa Jouga városát és az egész völgyet a közeli gát zsilipjeinek kinyitásával, ami valami elképzelhetetlen módon szintén meghiúsul. A naiv néző azt hihetné, hogy ha Sakaki már a kezdetektől vízbe akarta fojtani a települést, akkor értelmetlen volt annyit intrikálni a farkasemberek vezetőivel, na meg azzal szarozni, hogy egymás ellen fordítsa az embereket és a vérfarkasokat, mikor simán besétálhatott volna a gát irányítóközpontjába, lelőhette volna az ott posztoló egyetlen őrt, és kinyithatta volna a zsilipeket már a kezdet kezdetén. Erre csak azt tudom mondani, amit az Ookami Kakushi is, vagyis gyakorlatilag semmit. Esetleg hassaku. Lehet választani! Jó válasz nincs, de választani erősen javallott. Szóval anatagonistánk ahelyett, hogy megtenné, amit a ködös magánéleti tragédiái megkövetelnek, és elpusztítaná a falut, inkább 10 részen át töketlenkedik, hogy aztán teljesen indokolatlanul elpofázza a tervét, és ezzel lehetőséget adjon arra, hogy megállítsák őt.

„Now, the game begins! I told you I’d show you the truth, didn’t I? By the time this game ends, even one as dull as you should understand.”

Ami természetesen sikerül is, bár pár házat egy nagyon béna rázkódó kép formájában elsodor a víz, de a város megmenekül, semmi nem oldódik meg, de legalább Hiroshi élheti tovább átlagos középiskolás mindennapjait vérfarkas háreme óvó ölelésében. Oh, igen, Hiroshi. A szemfüles olvasónak feltűnhetett, hogy nem túl sok szót ejtettem róla, és ennek meg is van a maga oka. Hősünk ugyanis egyetlen kritériumát sem képes megugrani annak a szerepnek, melyet a történet rátestált: végtelenül unalmas, inkompetens figura, ráadásul fájdalmasan jellemtelen is, emellett képtelen bárminemű önálló cselekedetre, és ezáltal teljesen azonosulhatatlanná válik. Hiroshiban, mint karakterben gyakorlatilag minden el van rontva, amit csak el lehet rontani.

Kinézetre azokhoz a háttérben látható alakokhoz hasonlítható, akiket még csak nem is nevesít a történet, és a költséghatékonyság miatt nem rajzolnak meg kellő alapossággal. Gyakorlatilag nem főszereplője a történetnek, melynek a hőse kéne, hogy legyen. Az eseményeknek hol elszenvedője, hol megfigyelője, de soha sincs befolyása a cselekményre. Folyamatosan vívódik, gyakorlatilag a semmin, hiszen őt a történetet átszövő nagy és túlbonyolított konfliktus mindössze egyetlen aspektusában érinti, vagyis hogy penetráns testszaga van, emiatt mindenki vérszemet kap körülötte.

Ezzel elég nehéz vitatkozni.

De képtelen levonni a következtetést, hogy talán ezt a várost nem neki találták ki, és mondjuk elköltözhetnének máshová, vagy ilyenek… nem. Ő ITT akarja megélni a fiatalságát, de ez sem egy döntés, hanem a legtermészetesebb dolog számára a világon, mintha Jougán kívül nem létezne más, és a lapos Föld híveinek látásmódja szerint lehullanál a bolygó peremén a nagy kozmikus semmibe. Ő nem fog költözéssel, meg átiratkozással bajlódni! Ha valaki a közeledbe kerül, annak emberfeletti erőfeszítéssel kell harcolnia a saját természete ellen, és még így is jó eséllyel felkockázzák egy kaszával, de hé! Ne érezd emiatt kényelmetlenül magadat! Te csak foglalkozz szépen a kis életeddel, elvégre az a szociopata Szabó Péter is megmondta: „Attól, hogy valakinek baja van veled, az még mindig csak az ő baja!“. Vagyis mindenki bekaphatja. Még ha észre is veszi, hogy a várost kis híján elpusztító incidensnek legalábbis részben ő az okozója, egy lépést sem tesz semerre. Ő leragadt ott, hogy a vérfarkasok is emberek, és joguk van a normális élethez, amit kb. egyvalaki kérdőjelez csak meg, és ő is egy agyhalott emós. Hiroshi ennyi gondolatot tudott kipréselni abból a két agysejtből, ami a fejében lötyögő csavarlazítóban úszkál, de azt már nem képes tudatosítani magában, hogy a ‘gátvéder gyökér félfogyatékos machinációit leszámítva ő jelenti az istenek normális életére a legnagyobb veszélyt. De nem. Ő akkor is itt fog élni.A történet végén, mikor kitudódik az vérnyulak titka (hatalmas rejtély egyébként, bárki elmehet a könyvtárba, és elolvashatja az egész sztori szinopszisát, a könyvtáros még elő is keresi neked a könyvet, nehogy véletlenül ne találd meg…), Ő AKKOR IS OTT MARAD! De nem rosszindulatból, vagy ilyenek. Egyszerűen csak nem történik meg vele az a felismerés, hogy összekösse az A pontot a B ponttal, nem ébred rá, hogy gyakorlatilag egy egész településnek kell majd napi szinten szopnia miatta. Vagy ha meg is történik a ráébredés (amit még a Sasakival való monologizálása ellenére is kétlek), akkor sem érdekli. Ő köszöni szépen, jól van. Ez nem lehet pusztán ignorancia, és még csak értetlenség sem. Hiroshi egyszerűen fogyatékos, és ezt most minden túlzás vagy gúny nélkül mondom. 

„I came here when summer began. Since then, so many bizarre things have happened around me.”

Hiroshi közönyössége olyan mértékben frusztráló, hogy azt elmondani nem lehet. Amíg a plot gyakorlatilag arcul nem csapja a helyzet súlyosságával, addig ő ellézeng a saját kis világában, tudomást sem véve semmiről, és mikor lecsengenek az események, újra visszasüpped a hétköznapok katatóniájába. Az apja lényegében a második epizódban kitalálja az anime teljes háttértörténetét, de Hiroshi szarik az egészre, és inkább interaktív aknakeresőzik tovább a saját fejében, mert a fater munkája annyira gáz, dude! Oh, mondtam már, hogy a sorozat utolsó része teljes egészében egy fanfiller epizód, melyben láthatjuk a szereplőinket kávézni, meg rózsaszín békanyúl jelmezben parádézni? A befejező rész, aminek az egész anime konklúziójául kéne szolgálnia, el kéne varrnia a szálakat és le kéne zárnia a cselekményt, ezzel az infantilis bohóckodással megy el. Ebből is látszik, hogy a Ookami Kakushi semmiről semmit nem tud mondani, mert Ryukishi07 már mindent elmondott a Higurashi-ban, amit érdemes volt elmondani.

Smoke hassaku every day!

A történet a felesleges túlmisztifikálás miatt kusza lett, ide-oda csapongunk, hogy betömködjük a temérdek plothole-t, melyek még a cukiságon és a dagályos drámázáson is átütnek. Csupán annyi történt, hogy a farkasemberek az idióta szabályaikkal kreáltak maguknak egy krízishelyzetet, mely lényegében a szerencsének köszönhetően megoldotta önmagát, annyira, hogy az egész ügyet a szőnyeg alá lehessen söpörni addig, amíg nem történik megint valami baromság, mert 12 résznyi vergődés után sem sikerült kitalálni egy konzekvens és élhető jövőképet. A szituáció kritikus, már tegnap előtt tenni kellett volna valamit, de legalább most, míg nem késő… á, inkább élvezzük a gondtalan középiskolás napokat, majd holnap ráérünk azzal foglalkozni, hogy valószínűleg kitudódott a vérfarkasok létezése, és már jönnek a Japán Önvédelmi Erők lángszórós katonái, de nem baj, van még idő ezen gondolkodni, addig is öltözzünk nyúljelmezbe és évődjünk kicsit Hiroshi kerekesszékes húgával. Nem mintha annyira érdekelne ennek a fiktív településnek a sorsa, de tartozunk annyival a józan észnek és jó ízlésnek, hogy legalábbis elvárjunk egy épkézláb befejezést.

„Demons that attack and eat humans. It’s as though the demons dwelled within the wolves. It’s said that the Hassaku Festival is held to pray for an abundant harvest and prevent calamities, but I think that it could be to appease the Great God.”

Annyi minden van, amiről írhatnék még, annyi mindent lehetne részletekbe menően boncolgatni. Érdemes lenne pontról pontra végigkövetni Sasaki gyermeteg bosszújának lépéseit, hogy a maga pőre valójában lássuk annak tökéletes működésképtelenségét, valamint azt a rengeteg kerülőutat és tiszteletkört, amit a történet a végső nagy dramaturgiai tetőpontig lefuttat vele. Kitárgyalhatnánk az Isuzu/Hiroshi/Nemuru szerelmi C-t, melyben a két lány megpróbálja meghódítani hősünket, aki mindezt nem veszi észre, hisz a feje a nap 24 órájában valahol a prosztatája tájékáig az ánuszában van. Több szót érdemelne a város életképtelen működési elve is, melynek mini ökoszisztémája önmagát zabálja fel, valamint arról a fasisztoid terror rezsimről, mely az egészet a háttérből irányítja, és melyet az anime következetesen igyekszik pozitívnak beállítani, míg azokat, akik rámutatnak a rendszer abszurditására, megpróbálnak tenni valamit a javulás érdekében, az azonosulhatatlanságig befeketíteni.

Hosszú oldalakat szentelhetnék még arra, hogy ezeken túráztatom magam, de igazából kár időt és energiát pazarolni rá. A Ookami Kakushi támadás az ember intellektusa ellen. Rohadt komolyan veszi magát, gömbhal módjára pózol a semmivel, és igyekszik oda avászkodni a Higurashi talpához úgy, hogy még a tizedét sem tudja lemásolni annak nagyszerűségéből. El lehet adni bármilyen szart, ha jól tálalják, de ez az anime meg sem próbálkozik ezzel, meg sem kísérli megmagyarázni a saját logikátlanságait, fogadj el mindent úgy, ahogy van, mert így hányják oda eléd. Ritkán fordul elő, hogy a felejthető jelző dicséretnek számít, de itt maradéktalanul az. Áldás, hogy így pár hét távlatából szinte semmi sem maradt meg a történetből, amiből persze az következik, hogy kelletlenül, de kénytelen voltam rááldozni néhány órát a sztori felelevenítésére, és újra végigpörgettem az epizódokat.

Madarat tolláról, embert testszagáról!

Nem akarom, hogy esetleg úgy tűnjön, csupán öncélúan hasogatom itt a szőrszálakat, és apró, lényegtelen hibákon lovagolva húzok le egy amúgy erősen középszerű művet. Ha kíváncsiak vagyunk arra, hogyan lehet ezt a formulát jól, ütősen, és tanulságosan kivitelezni, akkor ott van mindjárt ékes példának a szintén 2010-ben készült Shiki, mely az egyik legmeghatározóbb és legkatartikusabb anime, amit valaha láttam. Ott mondjuk vámpírok vannak vérfarkasok helyett (bár a God’s harboring szörnyei a piros szemeken kívül kb. semmi egyebet nem voltak képesek felmutatni), az alapkoncepció azonos, csak míg a Shiki vállalta, hogy húsba vágóan és gyomorforgatóan belemegy ennek az egész szituációnak a lélekölő embertelenségébe, addig az Ookami Kakushi megmarad egy délutáni matiné színvonalán, ahol a vér és a halál annyira fajsúlyos, mint mikor a Kengyelfutó gyalogkakukk után loholó prérifarkas leesik a sziklaperemről a szakadékba.

Egyszerűen itt nincs tétje az eseményeknek, és nem csak azért, mert a sztori kétharmadától lépésenként nyakon öntenek minket expozíciós monologizálásokkal. Úgy csinálunk, mintha történne valami, elérünk ahhoz a ponthoz, ahol már a kaszák és a kapák ölésre készen merednek az elfehéredő ujjpercek alatt, de ekkor visszatáncolunk, nem billenünk át a holtponton, mert megnyílnak a zsilipek, jön a víz, és lehűti a kedélyeket. Annál is inkább, mert a sok hülye ahelyett, hogy felrohanna a hegytetőre, inkább lemegy a völgybe, ami mindig jó stratégia árvíz esetén. Egész végig arra várunk, hogy megtörténjen a reveláció, és még így is volt rá lehetőség, hisz a Sasakival való végső leszámolás magában hordozta a lehetőségét egy drámai végkifejletnek, de ehelyett csak ízléstelen drámázás lett belőle. Meg persze az is kiderült, hogy hiába vagy farkasember, hiába vagytok két tucatnyian, egy rozsdás hatlövetűvel még így is sakkban lehet tartani titeket, meg konkrétan az egész rohadt falutokat. Sasaki pontosan ezt teszi, és sorban lövöldözi le a meg nem nevesített farkasmaszkos vérembereket, amíg ki nem fogy a munícióból, minden értelemben.

„Humans?! Don’t fuck with me! You aren’t human! You don’t have the heart of a human!”

Hiába a szép látványvilág, mely visszaidézi Hinamizawa rejtélyes faluját, hiába a misztikusnak szánt történet, mely nyomokban magában hordozza Ryukishi07 zsenialitását, és hiába minden erőfeszítés, hogy elhitessék velünk: az a csoda, ami 2002-ben megtörtént, megismételhető. Nem működik. És pont a görcsös akarás és a lustaság furcsa, önellentmondó kettőssége miatt nem működik. A Higurashi-t nem lehet szódával felönteni, újracsomagolni, és más névvel eladni. Az itteni karterek vázlatosak, laposak, idegesítőek, emiatt egy pillanatig sem tud érdekelni, mi lesz a sorsuk, pedig egyáltalán nem vagyok híján az EQ-nak. Kapunk egy kiszámítható és sablonos történetet, melyet rosszul építenek fel és félgőzzel tálalnak, de cserébe még túl is lihegnek… az egész úgy hiteltelen, ahogy van.

10 perc gyász, és folytatódhat a száraz petting…

Embert próbáló feladat megteremteni egy olyan misztikus légkört, mely hosszan kitart anélkül, hogy ezzel kioltaná a megoldásra való igyekezet. Nehéz eltalálni, hogy milyen ütemben kell csepegtetni a nyomokat, mikor kell megnyitni és elzárni az információs csapot, félrevezetni a nézőt, elárasztani lehetséges magyarázatokkal és összezavarni. Tudni kell, hogy meddig lehet feszíteni a húrt, mielőtt a figyelem ezüstfonala elpattanna, és a néző/olvasó fásulttá válna. Mikor kell enyhíteni a szorításon, és mikor kell torkon ragadni a monitor előtt ülőt, hogy levegőt se kapjon az izgalomtól? Kinek hihetünk, és ki akar minket megtéveszteni? Egyáltalán, a mesélő a mi oldalunkon áll, vagy avatott kezével úgy vezeti a tekintetünket, hogy csak a megoldás sziluettjét pillanthassuk meg? Ryukishi07 mestere volt a műfajnak. Repertoárja minden lehetséges eszközt tartalmazott, és ihletett precizitással forgatta őket. Indokolt a múlt idő használata? Nem tudom. Talán túlságosan sokáig faragta a két, legendássá vált történetfolyamát, és valahol út közben az a borotvaéles penge, mely oly irigylésre méltó tehetséggel hasított ki két mesterművet a fantázia morózus márványtömbjéből, a sok használattól kicsorbult, és már képtelen arra, hogy a régi színvonalon alkosson. Én azonban nem hiszek ebben. Az Ookami Kakushi egy ballépés, ez vitathatatlan. Súlyos botlás, de nem megbocsájthatatlan. Legalábbis én kész vagyok megbocsájtani Ryukishi07-nek. Mindenkinek jár egy második esély. Csak kérlek, az Isten szerelmére, szedd már össze magad!

3 / 10

- Kitahito

Megosztás