Ugye, az oldal kinézetével startolunk. A fejléc nagyon korrekt, mostanában kezdenek elszaporodni a nívósabb munkák. Úgy tűnik valaki végre érti a dolgát. Helyes. 5 pont a Griffendélnek! Adyt nem kifejezetten szeretem, és távol álljon tőlem a magyar irodalom fanatikus fetisizálása, de öröm látni, hogy egy hazai szerzőtől idéznek. Szerintem ki tudjátok találni, ki kap pontot ezért…

Amúgy a blog dizájnja egyszerű, mint egy népművészeti gumibot: szürke háttér, barnásvörös betűk, semmi extra. Kicsit kiábrándító, de talán később ki lehetne csinosítani, mert így nem passzol a tartalomhoz. Menüpontok rendben. A fazonírozott szereplőportrék miatt külön dicséret: apró figyelmesség, de már felállt a hátamon a szőr (és nem a jó értelemben.) a sok Google képkereső meg thumblr találattól. Így sokkal mutatósabb és profibb. Igazából a trailerrel sem voltak gondok, szépen van megvágva, meg minden, viszont úgy érzem, mintha szálka ment volna a szemembe. Mintha valami retek kis idegesítő bogár belerepült volna az orromba. Miért lehet ez? Miért? Mert nincs olyan, hogy

„Még a halál el nem választ…”.

Tájszólással esetleg, de amúgy inkább a míg szót használjuk. Ez a hiba a történetben is előfordult egyébként. Tessék javítani! Kicsit megtévesztő a Kritikáim menüpont. Én kis naiv azt hittem, hogy itt Boo Stinson által írt kritikákat olvashatjuk, és nem mások véleményeit az ő munkáiról. Mindegy, belefutottam egy jobb egyenesbe. Szerintem felesleges erre a célra egy külön lapot szentelni. Erre ott az oldalsáv, oda lehet linkeket pakolni. Pár tetszőlegesen kiválasztott kritika, attól függően, hogy az öntömjénezés, vagy a realitás-e a cél, és kész. Nem hinném, hogy bárki is azzal akarná tölteni az idejét, hogy 15-20 ítész szemszögéből külön-külön vizsgáljon egy blogot. Ez így egyfelől fair, másfelől meg teljesen felesleges. Ha az én írásom nem kap ott helyet, nem fogok zúgolódni miatta. Valahogy kiheverem azt a 2-3 elbukott látogatót.

Van egy külön lap a díjaknak is. Engem személy szerint hidegen hagy az ilyesmi, de elfogadom, valakit érdekel. Rendben, legyen egy hely, ahová ki lehet rakni őket. Tiszta sor. Viszont ha már a soroknál tartunk: a bejegyzések egy nagyon vékony kis oszlopba vannak belepréselve (az oszlop is egy sor, csak állítva…). Nem igazán értem, hogy ez milyen stratégiai megfontolásból van így, talán hosszabbnak tűnnek a fejezetek, vagy azok, akiknek a jobb szemükön szürke hályog van, így könnyebben tudják olvasni a szöveget? Indirekt utalás és tiszteletadás lenne a régi papirusztekercsek felé? Így vagy úgy, zavaró a sok görgetés, amit eredményez.

Történet! Szóval, in medias res beront az életünkbe Lena Collins (a wild Lena appears!), aki nyolc éves kislány létére már kifogástalan udvari etikettel járja éjszaka az istállókat, hogy megfelelő cselédet találjon magának. Rövid úton végigmustrálja hősünket, aki a változatosság kedvéért Harry Styles (kellően korhű karakter), majd bekíséri a házukba, melynek ajtaját alacsony termete miatt nem tudja kinyitni, de korábban valahogy mégis sikerült kijutnia onnan. Miután ezt az akadályt sikeresen maguk mögött hagyják, találkoznak a lány apjával, aki nyilvánvalóan a világ legközönyösebb embere, mert sziklaszilárd elhatározásától, miszerint Harry nem maradhat a házban, egy mondattal később eláll, és folytatja az újságja olvasását. A lánya biztos napi rendszerességgel hoz haza csóró srácokat, teljesen megszokott dolog ez, nem érdemel további figyelmet. Igazi angol vérmérséklet.

A kislány ezután a cselédek lakószárnyába vezeti Stylest, majd továbbra is korát meghazudtoló stílusban instruálja a cselédeket, vizet melegíttet a fürdéshez, új ruhákat hozat, szóval szépen forgatja az égitesteket a kis egocentrikus univerzumában. A szolgálókat látszólag nem zavarja, hogy egy “kisiskolás” ugráltatja őket, valószínűleg megszokták, hogy ebben a házban a fiatalkorúak intézik az ügyeket, míg a felnőttek bridzselnek és brandy-t iszogatnak.

Na de azért amikor kezd elharapózni a simi-simi, mégiscsak bejön a fater, hiszen az nem járja, hogy a lánya a cselédek előtt takarítsa a lábasjószágokat. Ezt is valószínűleg csak azért nem szabad, mert szégyent hoz vele a családra, ami ugye rossz dolog. Meg mi lesz, ha elkanászodnak, aztán szavazati jogot követelnek, szakszervezeteket alapítanak, és elkezdenek társadalmi egyenlőségről meg közös teherviselésről hadoválni! Itt felelősségteljes gyereknevelés van. Miután a nemesi család lelécel, egy amerikai elnök női változata (Mrs. Lincoln…) felruházza a fiút, majd bevezeti egy hideg és romos szobába, amit minden bizonnyal a nemkívánatos vendégek számára tartottak fent, hogy finom angol módon éreztessék velük, mennyire nem látják itt szívesen a fajtájukat. Szerencsére Lena itt is megtalálja hősünket, és némi bábjáték után szerelmet vall neki, aztán befekszik az ágyába, és ha az apuka nem leplezte le őket, akkor együtt is aludtak. Mindezt még a prológus alatt, nagyjából mennyi? Másfél órai ismeretség után, melyből kb. háromnegyed órát a fürdés tett ki.

Ha a találkozásuk nem lett volna teljesen logikátlan és irreális, akkor megütköztem volna ezen, vagy épp azon, hogy ha már az összes társasági formulát megtanították a kislánynak (ami szintén nevetséges), miért nem mondták el neki, hogy nem illik befeküdni a cselédfiúk ágyába? Már Rómeó és Júlia is gyorsan égette a gyertyáját, de mi lesz itt? Két hét alatt keresztbe kasul le fogják zavarni a Keserű méz és a Zongoratanárnő rendezői, audiokommentáros változatát, Polanski és Haneke vendégszereplésével? Sajnos nem éltem az ezernyolcszázas évek Angliájában, de azért én élek a gyanúperrel, hogy ez kicsit életszerűtlen. Feltételezem, hogy Harry a Collins család istállójában héderezett (különben a lánynak jó messzire el kellett kóborolnia hazulról…), tehát hacsak nem egy “krónikus magánlaksértés” esete forog fenn, a fiú már eleve a család szolgálatában állt, mondjuk… lovászfiúként, vagy lófekália-lapátolóként. Ebben az esetben nagyon jó, hogy cselédet csináltak belőle, de így most egy új ganajozófiút kell keresniük. És akkor hogyhogy nem találkoztak korábban? Mert abba bele sem merek gondolni, hogy valami távolabbi istállóról volt szó, mert akkor aztán komoly szülői gondatlanság működik. Valaki hívja a gyermekjóléti központot!

Szarkazmust és gúnyolódást félretéve, úgy érzem, vannak a bevezetésben logikátlanságok. Nem is tisztázódnak, mivel ugrunk kilenc évet (!), és most már a jelenkori Harry Styles szemszögéből látjuk az eseményeket. A kislányból nagylány lett, elutazott, de ne aggódjon senki, mert már vissza is jött. Mindenki lázasan készülődik az úrkisasszony visszatértére, kivéve Harryt, aki bár izgatott, de nem készülődik, mivel úgy néz ki kilenc év alatt sem tanulta meg, hogy mit kell csinálnia. Feltehetőleg csak Lena miatt maradhatott a háznál, egyébként mehetett volna vissza szart lapátolni az istállóba. Egy beszélgetéssel és egy ládával később meg is érkezik a femme fatale, aki bár szoknyában van, még mindig nadrágot hord a szíve mélyén. Jól nevelt lány létére egyből rá is veti magát Stylesra, hogy csókot lopjon tőle, de mivel ennyi év után sem sikerült magázásról tegezésre váltania, a srác nemet mond neki, de némi unszolásra azért mégiscsak belemegy. Ám Harry a házasságra hajt, tisztán önzetlen okokból, véletlenül sem a birtokot akarja megszerezni, vagy valami. Egyszerűen ilyen erényes. Majd ha az oltárhoz járultunk, addig nincs pajzánkodás milady!

Ez egészen életszerű. Egy férfi, aki nem akar… közelebbi kapcsolatba kerülni egy lélegzetelállítóan csinos nővel, csak akkor, ha az feleségül megy hozzá, minden társadalmi korlátozás ellenére persze. Micsoda fickó, micsoda nemes lélek! Én vagyok a hülye, mert mást feltételeztem. Derék gyerek ez a Harry, nem szabad kételkedni az erkölcseiben. A fejében egy szent moralitásával, míg a gatyájában egy eunuch önuralmával áldotta (vagy verte) meg a sors. Szinte látom a lelki szemeim előtt, ahogy szegény lány nyolc évig szenved, hogy az ágyába csábítsa a szolgáját, de nem, az hajthatatlan: inkább bemegy a szobájába, előveszi a Bibliáját, felüti ott, ahol legutóbb abbahagyta, kiveszi belőle a péniszét, amit könyvjelzőnek használt, és elkezdi olvasni…

„A Fiához ellenben e szavakkal fordul: Isten, trónod áll örökre, királyi pálcád igazságosság vesszője. Az igazságot szereted, a gonoszságot gyűlölöd, azért kent föl Isten, a te Istened, a vigasság olajával minden társad felett.”

Micsoda példás, pedáns pederaszta ez a Styles cseléd! Vacsora előtt még kiderül, hogy a Szent Inkvizíció prefektusa is képviselteti magát ezen a jeles eseményen, így teljesen indokolatlanul megkorbácsolnak egy alakot, mert megevett két almát. Gondolom a korabeli arisztokráciának meghozta az étvágyát a fröcsögő vér látványa és az ártatlanok sikolya. Nem csoda, hogy belelőtték a Temzébe mindet. Vagy nem. Pedig lehet, hogy jobb lett volna. Nyájas falatozás, némi intermezzo, majd a ház ura hűen közönyös önmagához “engedélyezi” (bár a javasolja talán találóbb kifejezés lenne…), hogy hősünk elkísérje a lányát az esküvőjére, egyáltalán nem elősegítendő a későbbi konfliktusokat. Másnap Harry arra ébred, hogy a csaj rajta fekszik. A szégyentelen szuka, jegyben jár, és ilyeneket csinál! Őt bezzeg senki sem fogja megborozni, amiért olyan gyümölcsbe harap, amibe nem lenne szabad neki. A napi semmittevéstől Harry úgy elgyöngült, hogy nem vette észre a rajta fekvő emberi testet. Ékes példája ez annak, ahogy kizsigerelik a tőkések a termelőeszközök híján maradt munkásosztályt. Világ proletárjai egyesüljetek!

Kedvenc cselédünk minden diszkréciót nélkülözve végigtrappol a kúrián, és visszaviszi a szobájába. Igaza is van! Ha valaki ilyen cafka, akkor tudja is meg az egész világ! A Styles ráér később majd elmondani 10 miatyánkot, amiért hozzáért egy nőnemű egyénhez. Papa kicsit kiborul, de hát így van ez, nehéz az élet a Mennyországban. Na de a fiúnak is felmegy a pulzusa! Mindenki tudta, hogy a kis hölgy elkötelezte magát, és mégse szóltak neki. Ugrik az öröks…mármint, beteljesületlen marad a szerelmük! Megy a vinnyogás, falak lesznek megöklözve, ládák lesznek megrugdosva, és ipari mennyiségű morgás történik. Egyértelmű, hogy most mindenki nagyon zaklatott. Bár nyilván nem egyazon okból. Aztán itt van Harry barátja, Niall, aki olyan félelmetesen erős, hogy képes puszta baltával felhasogatni a fadarabokat. Ő aztán tudja, mikor kell egyértelműsíteni a dolgokat:

„-Tudod, nem sokat tudok arról, hogy mi van közted és a kisasszony között, …de az már biztos, hogy nem minden napi a kettőtök kapcsolata!”

– szólalt meg a Wikipédia egyértelműsítő lapja. Ő volt az, aki megdézsmálta az almákat, szóval a látszat ellenére mégsem egy eszes fazon. Aztán hősünk elkezd a múltba révedezni, hogy betöltse a történetben tátongó lyukakat, de mivel azok olyan nagyok, hogy nem lehet őket csak úgy tessék-lássék befoltozni, nem is jár sikerrel (,,Már rég elfelejtettem, hogy hogyan de erre a birtokra keveredtem…“). Persze ez senkit nem érdekelt, minket se, de még Niallt sem, és amint ez nyilvánvalóvá válik, véget ér a mesedélután. Némi mosogatás után aztán Harryt beinvitálják Lena szobájába, ahol megint kapunk némi fejtágítást, hisz változott a helyzet! Kényszerházasság esete forog fenn, méghozzá egy tetemes adósság miatt. Jaj, hát nem aranyos?

Mr. Rolex játssza itt az agyát, aztán meg eljátszotta pókeren az IBM részvényeit, és hitelből veszi a reggeli Blikk magazint is! Nem kellett volna annyi brandy-t iszogatni, báró úr! Aztán amikor jön a villanyszámla, képes a lányát betenni a borítékba három 50 eurós helyett. Szép dolog mondhatom. Hát, akkor tényleg elúszott a vagyon, Harry nem fog Monte Cristo és Gatsby nyomdokaiba lépni. Megy a dráma, elpuffogtatnak néhány Shakespeare párhuzamot, aztán legördül a függöny, és a nézők végre kiüríthetik feszítő húgyhólyagjaikat, és vehetnek még pattogatott kukoricát. Legyen elég ennyi, aki kíváncsi a folytatásra, az ne olvassa el a fentieket, mert ugye a tükörben látható kép csak az eredeti kép tükörképe, és ha az a tükör csorba… én pedig egy igen csorba tükör tudok lenni, ha olyan a kedvem.

A történet, mint ahogy a fenti karikatúrából is látszik, magán hordozza az amatőr írók minden gyermekbetegségét. Hatásvadász jelenetekkel operál, irracionális elemekkel indítja és tartja mederben az események folyását, ráadásul túlságosan domináns a vezérvonal, nincsenek érdemleges mellékzöngék, csak a lényeg, arra zoomol rá az alkotó figyelme, és ezáltal az olvasóé is. Elképzelheted a házat, a karaktereket, vagy az egész kort, de mindez csak a te fantáziádra van bízva, nincsenek meg hozzá a szükséges mankók. Mintha egy preparált csontváz állna előtted, idegek, izmok, zsírpárnák, belsőszervek és bőr nélkül. Tehetsz úgy, mintha ott lenne egy hús-vér személy, kiszínezheted a képzeleteddel, ha telik rá a képességeidből, de ez már rajtad múlik, nem az írón. Az éra, melybe a történet bele lett helyezve, annyi de annyi lehetőséget kínál arra, hogy elmélyülhess a hangulatában, rengeteg oldalról meg lehet fogni, és meg is kell, mert ez adná a velejét az egésznek. Itt viszont nincs hangulat, csak furcsa beszédű, kissé bogaras angolok, akik lakhatnának akár Stars Hollowban is, senkinek sem tűnne fel a különbség. Ez pedig nagy hiba, és sokat ront a mű élvezeti értékén. Ami kár, mert egyébként a Boo Stinson stílusa egészen jó, legalábbis az amatőr szinthez képest. Élvezetesen ír, így az ember gyorsan végig tud haladni a fejezeteken. Sajnos a karakterek szegényesek, nem sok jellemábrázolást és jellemfejlődést kapunk, vagy ha igen, azokból is csak meglehetősen elcsépelt szereplők rajzolódnak ki, mondhatni archetípusok, különösebb egyedi jellemző nélkül.

Pár szó a nyelvhelyességről. Hátraléptem, szalmaszálak, mégis, máris, lovaglópálcát, végigmért… összetett szavak, egybe írandóak, még akkor is, ha a hibajavító kukacoskodik. Helyenként kimaradtak vesszők, lemaradtak ékezetek, ezért egy gyors átfésülés nem árthat. Zavaró, hogy a fogalmazásmód hullámzó, egyszer igyekszik irodalmi lenni, máskor megy kifejezetten hétköznapi. Az előbbi esetben inkább giccsbe hajló lesz, az utóbbinál meg zavaróan egyszerű. Gondolom a rutin hiánya teszi, idővel majd rááll az írónő tolla az arany középútra.

Viszont legalább nincsenek szemléletváltások, aminek mérhetetlenül tudtam örülni. Ha valami, hát az tényleg meg tudja ölni a hangulatot, ennek a sztorinak pedig minden hangulatmorzsára szüksége van, amit össze tud söprögetni a kenyértartóból. Félreértés ne essék, a történetben van némi kraft, de inkább csak Boo Stinson szépen megkomponált mondatai miatt. Amúgy egy teljesen sablonos gazda-szolga románc bontakozik ki, az osztálykülönbségekből és egy doboznyi töketlenkedésből adódó, kiszámítható konfliktusokkal együtt. Persze nem kell eget rengető cselekmény ahhoz, hogy egy novella/regény/blog jó legyen, viszont a szereplők alapos, elevenbe vágó bemutatása, valamint az ízes korrajz nélkül mit sem ér a csinos szöveg. Bármelyik irodalomtanár ötöst (vagy legalább négyest, ha épp a menopauza felé közeledik a hölgy) adna erre az irományra, mert mint olyan, rendben van, csak éppen a lélek hiányzik belőle. Díszes, selyemszalaggal átkötött ajándékcsomag, amit örömmel bontasz ki, de aztán rájössz, hogy nincs benne X-box, csak egy kiollózott kép a legutóbbi Media Markt katalógusból. És akkor már nem is örülsz annyira… Ideje megtölteni azt a dobozt!

- Kitahito

Megosztás