Lelkes anime rajongóként sem hunyhatok szemet azok felett a műfaji sajátosságok felett, melyek rendre vissza-visszatérnek, hogy még a legígéretesebb címeket is aláaknázzák a jelenlétükkel. Ezek a betegségek a legtöbb esetben a készítők lustaságának, gyávaságának vagy figyelmetlenségének bizonyítékai: mulasztások, ismerős szégyenteljességek, melyekkel annyiszor és annyi helyen találkoztunk, hogy  szinte már elnézünk őket. Szinte. Megkísérlem a teljesség igénye nélkül összeszedni ezeket a kliséket, kicsiket és egészen nagyokat egyaránt, abban a nem titkolt reményben, hogy ezáltal jobban értékeljük azoknak a műveknek az igyekezetét, melyek előre legyártott, elcsépelt panelek helyett egyediséggel és értékes tartalommal operálnak. Szóval…

1.: Ugyanazok a karakter archetípusok újra meg újra.
Nem kifejezetten idegesítő, de mindenképp zavaró, hogy nagyon ritkán lehet csak igazi, egyedi karakterekkel találkozni. Olyanokkal, akikről el is hiszed, hogy összefuthatnál velük az utcán, és nem futnak ki a beszédopciókból 5-10 perc után. Van 3-4 férfi típus (nagyhangú/extrovertált, bishi/menő, bölcs/csendes, átlagos/béna), és egy csomó ‘dere lány néhány fétis-specifikus alkategóriával, akik a hajukon kívül szinte teljességgel egyformák minden animében. A készítők már nem is igyekszenek, hogy új, árnyaltabb vagy elmélyítettebb szereplőket készítsenek nekünk, fogják ezeket a sémákat, új nevet és az anime stílusához passzoló csomagolást adnak nekik, ‘oszt ennyi. Persze azért működhet a rendszer, mert ezek a sémalények (vagy lányok) lefedik a főbb emberi archetípusokat, így a néző többé-kevésbé mindegyikkel tud azonosulni, hisz mindegyikben magára ismer, illetőleg mindegyikükben felismeri a saját tulajdonságainak maximumát, és ez kedves a lelkének. Nem mondom, én is szeretem ezeket a megszokott alakokat. Ismerős figurák, sorozatról sorozatra végigkísérik a mindennapjaimat, de sosem lehetnek annyira érdekesek, mint a néha felbukkanó, valóban egyedi szereplők. Ők továbbfejlődtek az archetípusok kvázi bábállapotából, elszakadtak az idea világ vonzáskörzetéből, és közelebb kerültek ahhoz a szférához, ahol mi, valódi emberek tartózkodunk. Én a jövőben szívesebben látnék többet belőlük.

2.: Motiváció (és személyiség) nélküli ‘főgonoszok.
Úgy gondolom az antagonista alapos kidolgozása legalább olyan fontos, mint magáé a hősé. Sőt, bizonyos történetek esetében még fontosabb is. A gonosznak kell ellenpontoznia a főszereplő jellemét: míg az antagonista ellen harcolni egy magától értetődő, logikus lépés, addig ahhoz valami rohadt erős motiváció kell, hogy valaki elkezdjen kiépíteni egy titkos szervezetet és világuralomra törjön. Persze, vannak azok a szociopaták, akik tényleg teljesen kiszámíthatatlanok, és csak a gyilkolás öröméért ölnek, de most nem is ezekről beszélünk, hanem az elvekkel rendelkező pszichopatákról, despotákról, öntörvényű világjobbítókról. Kell valami baromira nyomós magyarázat, egy cél, hogy az illető átgázoljon másokon. És persze nagyon alapos jellemábrázolás. Egyszerűen nem hitelesek azok az ad hoc gonoszkodók, akik el akarják pusztítani a világot, mert. Hatalmas terveket szövögetnek, mindent átgondolnak, logikusnak, racionálisnak tűnnek, aztán a végén csak kibukik, hogy az egészet azért csinálják, mert az emberek szenvedése… jó. Az ilyen jellegű ellentmondások egyszerűen nem férnek meg egy emberen belül. Azzal nem lehet mindent megmagyarázni, hogy “gonosz vagyok, deal with it!“. Mit akarsz elérni? Mik a céljaid? Hogyan állítasz magad mellé embereket? Ezek a karakterek már az anyjukból is úgy jöttek elő, hogy átkokat szórtak a világra és gyűlöltek mindent, ami másoknak szent és kedves? Komolyan ezt kéne hinnünk? Baromság. Szerencsére mostanában már jobban odafigyelnek arra, hogy kellőképp felépítsék az ellenlábasok jellemét és motivációit, de még mindig akadnak bőven elrettentő példák. Külön szeretem az animék elején és közepén elhelyezett kapunyitó “miniboss”-okat, akik nagyon gonoszak, idegesítőek, és rettentő erősnek tűnnek, de tudod, hogy nemsokára úgyis kiiktatják őket, viszont addig még el kell telnie 1-2 résznek, és le kell futni pár tiszteletkört.

3.: Mikor a fő antagonista haldoklása közben hirtelen megjavul.
Egyszerűen gyűlölöm, amikor a minden árnyalás nélküli, infernális, sátáni főellenség, akit egész sorozat alatt utáltál, mert megölte a kedvenc karaktereidet, a halála előtt egyszer csak elkezd lelkizni, olyan lesz, mint régen, mielőtt az a sok rossz megtörtént volna vele, és megjavul. Ecseteli, hogy mindent azért, csinált, mert annak idején megölték a kedvesét, cserbenhagyták a barátai, elütötték a kiskutyáját…stb. Leszarom. Ha eddig egy árnyalatok nélküli rohadék voltál, akkor ne az utolsó pillanataidban kezdj el bűnbánatot gyakorolni. Arra ott volt az egész sorozat, basszus! Volt időd átértékelni az életedet, és belátni, hogy mennyire visszás minden, amit tettél. Ami külön gyönyörű, hogy ilyenkor a főszereplő (aki minden valószínűség ellenére legyőzte őt) nem vágja a képébe, hogy egy szar alak vagy, és remélem a pokolban fogsz megrohadni, hanem az egész elmúlást körüllengi valami meghitt, intim, ugyanakkor bánatos légkör, amiben az egyik fél kitárulkozik, a másik fél pedig nagyon megértő és empatikus lesz. Már majdnem legjobb barátok lennének, el is kezdenek telefonszámot cserélni, de a haldokló sajnos ekkor kileheli a lelkét. *sigh*

4.: A főgonosz nem öli meg a hőst, inkább megvárja, hogy erősebb legyen, mert miért ne?
Nagyon fontos lecke minden potenciális antagonistának: ha feltűnik a színen valaki, aki kész szembeszállni veled, és tönkretenni a hosszú évek alatt építgetett tervedet, akkor nehogy megöld! Nem, egy logikusan működő, racionális ‘főgonosz ilyet nem tesz. Inkább agyald meg, nevesd ki, alázd meg, dörgöld bele az orrát a saját gyengeségébe, esetleg trancsírozd fel pár barátját, hogy jó ideges legyen, majd távozz angolosan, gúnyosan kacagva. Így elérheted, hogy az illető elkövetkezendő 5-10 évben csak azért eddzen, vért és verítéket izzadva, hogy téged legyőzzön. Ha akarod, figyelemmel kísérheted a szenvedését, és élvezkedhetsz rajta, de sokkal kényelmesebb megvárni, hogy újra eljöjjön hozzád. Mindezt persze igazold valami ködös és bölcsnek tűnő magyarázattal az élet értelméről, erőről, vagy ilyesmiről, ha esetleg az egyik haverod számon kéri rajtad a hülyeségedet. Mindenesetre mikor eljön a szükségszerű konfrontáció a hőssel, mondj olyanokat, hogy “Ó? Emlékszem rád. Te vagy az a kölyök, igaz?”. Az összecsapás közben ingerelheted olyan beszólásokkal, hogy “Bolond! Eddig csak az erőm 1%-át használtam ellened!” vagy “Ez nem a végső formám!”, de csak óvatosan! A srác totál fanatikus, és az elmúlt évtizedet azzal töltötte, hogy fatörzseket öklözött egy hegy tetején, úgyhogy talán nem kéne félvállról venned a dolgot…

5.: A jók szépek, a gonoszak rondák. “Gonosszá torzulás”.
A másik klasszikus klisé, amitől egyszerűen a falra tudok mászni. Elsősorban nem attól, hogy a jó karakterek szépek, a rosszak meg csúnyák. Pedig már ez is egy orbitális baromság, mintha a valóságban a külső bármennyire is tükrözné az ember belső értékeit (nem sok gonosz mágusnak öltözött pszichopatával találkoztam mostanában…). Mindegy. Leginkább az a mód idegesít, ahogy egy korábban pozitív színben feltüntetett, mintakarakter egyik pillanatról a másikra pálfordulatot vesz, és felfedi valódi, romlott kilétét, melynek következtében az arca, sőt, az egész alakja eltorzul. Gonosszá csúnyul. Mintha az animék belső működési elve nem engedné meg azt az égbekiáltó ellentmondást, hogy valaki szép is legyen, meg gonosz is, emiatt az adott szereplő saját karikatúrájává változik, kifordul önmagából, és válik a lehető legsztereotipabb antagonistává, akit a föld valaha a hátán hordott. És te nem érted, miért nem vetted eddig észre, hogy valami nem stimmel vele. Egyébként egy kicsit is paranoid ember egyből kiszúrja az ilyen szereplőket, én például már zsigeri szinten bizalmatlan vagyok mindenkivel, aki tökéletes és normális. Vigyázz, mindjárt elkezd őrülten hahotázni, és hentesbárdokkal csapkodni össze-vissza!

6.: A barátság kibaszott ereje.
Igen. A végén úgy is ez fog eldönteni mindent. A ‘főgonosz mindig ott követi el a legnagyobb hibát, hogy nem jár középiskolába, és nem szerez barátokat. Neki csak alárendeltjei vannak, meg egy világuralmi terve, amit nem is akar igazán megvalósítani. Inkább csak jól akar szórakozni, miközben 0-24 gonoszkodik. De barátok és nemes célok nélkül az ember bukásra van ítélve, ezt mindenki ‘tudhassa! Az alárendelteket péppé verik, mert ostobák, nagyképűek, és egyesével támadnak, a ‘főgonosz pedig bár nevetve el tudna pusztítani mindent, nem számolt a barátság erejével. Hisz ha meg kell védened valakit, akkor az ütésed erősebb, a rúgásod pedig gyorsabb lesz. Ha csapnak, felállsz, de persze egy kis vért azért csepegtetsz a földre meg az álladra, hogy legyen mit vigyorogva letörölni. A hős pátoszának leginkább túltolt, unalomig elcsépelt része a barátság felmagasztalása. Mert persze, fontos a barátság. Tudom én. De ha ez ilyen evidens és közkeletű tény, akkor az antagonista miért legendás fegyvereket és varázsereklyéket halmoz fel, ahelyett, hogy beszerezne pár pajtit valamelyik felégetett faluból? Akkor máris lepattognának róla a golyók! Mi az, a gonoszoknak nem lehetnek barátaik? Gonosz barátok. Együtt gonoszkodnak, meg dolgoznak a világuralomért… persze, tudjuk hogy neki miért nem lehetnek barátai! Hiszen a hős egyik legnagyobb fegyvere, hogy nyílt, tiszta jellemével maga mellé gyűjti az amúgy teljesen különböző és ellentétes érdekű embereket, megszeretteti magát még a leghűvösebb, legextrovertáltabb alakokkal is, sőt, néha még az ellenségeiből is barátokat csinál. Friendship is magic, értem?!

7.: Fanfillerek, fanservice.
Tudjuk jól, miről van szó. Indokolatlan strandolós, fürdőruhás, termálfürdőben lazítós bohóckodásról, ami megtöri a sztori ütemét. Ha kivillanó bugyikat, bikiniket, fiatal lányok idomait akarom látni, akkor valószínűleg kifejezetten olyan filmet vagy sorozatot fogok nézni. Hentait, ecchit, vagy csak szimplán pornót. Utálom, hogy a történet bizonyos pontján mindig felbukkan egy idegesítő karakter, aki kitalálja, hogy: Menjünk strandolni! Osztálykirándulás! ‘Ottalvós buli! Ezt meg kell ünnepelni! Épp most van az idei XY fesztivál! Francot. Menjetek robotokkal harcolni, győzzétek le a zombikat, és fogaljátok vissza Japánt a Britanniai birodalomtól. Majd utána mehettek szórakozni. És mielőtt valaki elkezdene azzal érvelni, hogy ez így életszerű, vagy hogy nekik is kijár a pihenés… nem. Nem fogadom el. Ugyanis kijár nekik a napi 2 liter folyadék, a 8 óra alvás, háromszori étkezés, inger szerinti WC-használat…stb is. Azonban ennek semmi köze a történethez. Lehetnek mellékvágányok, nem kell mindennek szigorúan a főszál mentén haladnia, de ne szenteljenek egész epizódokat arra, hogy a szereplők strandolni mennek, és a sztori hangulatától teljesen testidegen módon évődnek, mert a 12 rész amúgy is kevés, nem ilyenekkel kéne húzni a játékidőt.

8.: A ki nem található csavarok.
Mind ismerjük ezt a történetvezetési manővert. Zajlik a nagy elmék játszmája, parasztok borulnak, aduászok röpködnek az ingujjakból, és amikor azt hinnénk, hogy hősünk sarokba szorult, kiderül, hogy már 10 résszel előre tudta az ellensége minden lépését, és akkora zseni, hogy a nekünk is megadott összefüggéstelen jelekből összerakta a teljes, bonyolult összeesküvést már azelőtt, hogy működésbe léptek volna az intrika fogaskerekei. És nemcsak hogy tudta, mi zajlik körülötte, hanem fel is készült az ellentámadásra. A sorozat az orrunk alá dörgöli, hogy a nyomok mennyire a szemünk előtt voltak, és mégse jöttünk rá a rejtélyre. Kapunk bevillanásokat árulkodó jelekről, és még el is magyaráznak nekünk mindent bizarr monologizálással. Az intellektuális gigászok csatájában azt várják tőlünk, hogy legyünk lenyűgözve a felek nagyságától, és érezzük magunkat hülyének. Persze egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy míg mi csak megvezetett nézők vagyunk, a sorozat szereplői egy jó előre megírt forgatókönyv szerint működnek, tehát sem egymással, sem a külvilággal nincsenek interakcióban. A meccs már akkor eldőlt, mikor az író fejéből kipattant a sztori alapötlete, és papírra vetette azt. Onnantól kezdve minden csak arra irányult, hogy az események valós jelentését és az összefüggéseket elrejtsék előlünk, és direkt úgy koreografálták meg a sorozatot, hogy ne jöhessünk rá az igazságra. Számomra mindig csalódás, ha így építenek fel egy animét, mert ez nem fair a nézővel szemben.

9.: Az átlagos középiskolás protagonista pátosza.
Nem azt mondom, hogy a középiskolás miliőből kiindulva nem lehet érdekes sztorit kanyarítani, de már herótom van tőle, hogy az egész galaxist megmentő, óriás mecharobotokkal harcoló hősök az első 2-3 epizódban lefutják a kötelező középiskolás köröket, tisztán csak azért, hogy a célközönség jobban tudjon velük azonosulni. Valóban eredeti szereplőket akarok látni, nem hétköznapi fiatalokat, akik aztán két nap után csillagharcosok lesznek. És ami végképp idegesítő, ha a történet ilyen horgonykarakterekkel visszarángatja őket a középiskolás közegbe. Már mindenki a végső csatára készülődik a világot leigázni kívánó gonosz erőkkel, erre megjelenik valami osztálytárs (nyílt, őszinte, egyenes jellem, gyerekkori barát), és elpanaszolja, hogy olyan régen fociztak együtt az iskolaudvaron a főszereplővel. Mostanában nagyon eltávolodtunk egymástól, nekem mindent elmondhatsz…stb. Persze a hős nem megy vissza focizni az iskolaudvarra, de a régi életére való emlékeztető új megvilágításba helyezi a jelenlegi helyzetét, és így sikeresen rájön a lehető legbonyolultabb probléma megoldására. (-XY-san, Zseni vagy! Most rohannom kell!)

10.: Én vagyok a kiválasztott!
Na, ez az átlagos középiskolás ellenpontozása, bár a kettő kényelmesen megfér egymás mellett. A hős, akit már az ősi próféciák is megjövendöltek, ő fogja egyesíteni a bolygó népeit és legyőzni a gonosz csápos idegeneket. Bleh. És mielőtt elkezdenél kattogni: nem az a bajom, hogy ha valaki hőssé válik, hanem ha eleve predesztinálva van a megváltói szerepre, alanyi jogon megkap minden eszközt a győzelemhez, és nem kell semmilyen (valós) erőfeszítést tennie a céljai eléréséhez. Mégis mi ebben az érdekes? Ha legalább be tudnák mutatni azt a folyamatot, ahogy a hős felnő a rá testált erő felelősségéhez, akkor azt mondanám, hogy talán kisülhet ebből valami jó. De ez szinte sosem sikerül, és a legtöbb esetben (talán épp ezért) meg sem próbálják bemutatni a karakterfejlődést. A legrosszabb, mikor ezt a szerepet beleoltják egy átlagos középiskolásba, aki elkezd keseregni, hogy jaj, szuperhősként most már nem élhetek olyan átlagos életet, mint eddig. No more iskolaudvaron való focizgatás, ugye. Na, attól tényleg idegrángást tudok kapni.

11: A felesleges szájkarate és helyzetértékelés harc közben.
Félreértés ne essék, szeretem, amikor a karakterek beszélnek az összecsapások közben, de azt ki nem állhatom, mikor két kardcsapás után 5-10 percig pofáznak a semmiről. Ha párbaj van, akkor harcoljatok, ráértek később elemezni egymás életútját (amit egyébként korábban kellett volna bemutatni, hogy az összeütközés legyen a két ellentétes akarat konklúziója), meg hogy ki milyen végzetes hibákat követett el. „-Már vesztettél, de még nem is tudsz róla.” „-Nani?!” És akkor a hős előadja a titkos tervet, elmagyarázza, hogy míg úgy tűnt, a ‘főgonosz rommá veri őt, és minden létező tereptárgynak nekicsapkodta, valójában egy bizonyos helyre csalta az ellenfelét, ami már alá volt aknázva kriptonittal, fel volt locsolva szenteltvízzel, és igazából ha messzebbről nézzük a faágak egy hatalmas Dávid-csillagot alkotnak, ami leköti a mágikus erőket és… blablabla. Persze addig, amíg mindezt elregéli, a ‘főgonosz elmehetne vacsorázni, moziba, és kiolvashatna egy rövidebb Agatha Christie könyvet is, de inkább csak áll megrökönyödve, várva, hogy legyőzzék. És az események minden… rohadt… mozzanatát szóvá kell tenni, és meg kell magyarázni. -LEHETETLEN, HASZNÁLTAD AZ EZERÉVES SÁRKÁNYPENGE REJTETT EREJÉT, HOGY ELTÉRÍTSD A KRISTÁLY KIVÉDHETETLEN HALÁLSUGARÁT!? DE EHHEZ LEGALÁBB 15-ÖS SZINTŰ FÉNYMÁGIA KELL! Ja és persze az örök klasszikus, a -KÉSZÜLJ FEL A VÉGSŐ LEGERŐSEBB TÁMADÁSOMRA, AMIT MEGLEPETÉSSZERŰEN ELSÜTÖK 5 MÁSODPERCEN BELÜL! Ezektől jobb lenne tartózkodni, vagy legalább finomabb eszközökkel érzékeltetni az események alakulását. Külön kedvenc, amikor az oldalvonalon álló support cast kommentálja az eseményeket, folyamatosan szétszabdalva a magyarázataikkal a párbajt.

12.: Amikor valaki meghal, de mégsem hal meg…
mert van egy titkos mágia, amit csak egyszer lehet használni az univerzum élettartama alatt. A hős családja 10 generáción át gyűjtötte a manát erre a konkrét alkalomra. Amikor bedobják, hogy egy rég kipusztult mágikus teknősbéka izzadtsága még visszahozhatják az életbe az elesettet, és pont van is náluk egy fiolányi. Vagy csak a hősnő sír 2-3 percig a szerelme hullája mellett, rimánkodik, hogy a hős megígérte, elmegy vele a vidámparkba, vagy megnézni a tűzijátékot az iskola tetejéről. Aztán jöhet a csodálatos gyógyulás. Imádom, amikor a plot benyúl a kabátja belső zsebébe, és előhúz valami rejtett kártyát, és áthágja a korábban felállított működési elvek rendszerének teljes egészét. Nálam ez hatalmas presztízsvesztés. Mert ki tudja, mikor fog megint átverni a történet? Ha a hőst megették, megemésztették és puha széklet formájában kiürítették magukból a szörnyek, ne éledjen fel csak úgy, ne változzon szuperóriássá, ne másszon vissza a történetbe mindenféle mondvacsinált kerülőutakon. Ne legyen már halhatatlan, ad hoc mód regenerálódó kiválasztott, és ne lehessen visszasiratni az életbe mindenféle gyerekes nyafogással. Hogy vehetném így komolyan a sztorit ezek után? Mi a tétje így az eseményeknek? A főszereplőt legyőzik, és meghal? Ősi felélesztő plot armor mágia. Időutazás. Kívánság az aranyhaltól. Elmentek ti a büdös francba. Persze nem mindig ilyen drasztikus a visszatérés. Van, hogy egy közepesen fontos szereplőt úgy hagyunk ott valahol, hogy egy vajazókéssel, sebesülten kell megharcolnia egy hadseregnyi démonnal, és magunkban már eltemettük, mikor a sztori bizonyos pontján váratlanul megjelenik, hogy megmentse a hőst, és tényleg meghaljon. Az viszont rohadtul vicces…

13.: Névtelen karakterek megölésével való keménykedés.
Ha le akarod mérni egy ‘darkos anime komolyságát, akkor számold össze, hogy a történet által felvonultatott gonosz ellenfelek hány lényeges karaktert öltek meg. Ha az így kapott szám 3 alatt van, viszont a névtelen áldozatok száma bőven 20 fölött, akkor tudhatod, hogy meg akarnak vezetni. Tipikusan szemét, olcsó eszköz, hogy egy anime azzal bizonyítja feléd a világa kegyetlenségét és a karakterekre leselkedő veszély nagyságát, hogy random töltelékembereket mészároltat halomra. De ne tévesszen meg a látszat: ettől még a főszereplők ugyan olyan biztonságban vannak. Sőt, talán teljesen meg is nyugodhatunk, hisz itt az átlag néző vérszomját már kielégítették ártatlan névtelenek megölésével. Persze hogy ez ne lepleződjön le, a sztori kétharmadánál azért beáldoznak egy igazából lényegtelen másodvonalas karaktert, akit eleve azért tartottak a főszereplők közelében, hogy meg lehessen ölni a dramaturgiailag ideális pillanatban. Egy igazi áldozati bárány. A halálának időpontját egész pontosan be lehet lőni: ha kap egy visszaemlékezős epizódot, akkor 1-2 részen belül meghal. Ha elkezd lelkizni, meghal. Ha elkezd a jövőjéről és a terveiről beszélni, hogy mit akar csinálni, kinek akar szerelmet vallani a krízis után, akkor nagyon kegyetlenül fog meghalni. De nem baj, mert az áldozata (fussatok, én feltartom őket!) nem lesz hiábavaló, hisz a hőseink az emlékére hivatkozva tovább menetelhetnek a győzelem felé, míg mi imádkozunk az atya úr Jézuskához, hogy érjék meg az rész végét.

14.: Cenzúra…
Ha belek folynak ki, agyvelő csapódik neki a betonfalnak, testrészek szakadnak le és hőn szeretett karakterek degradálódnak kocsonyásan remegő húskupacokká, akkor én látni akarom mindezt. Elsősorban nem azért, mert egy beteg állat vagyok, hanem mert így van súlya az eseményeknek. Nem érdekel a korhatár, nem érdekel, hogy így szélesebb nézőközönséget lehet megfogni. Ha a készítők vagy a tv csatornák nem akarják bevállalni a brutalitás és a gore ábrázolását, akkor eleve ne tegyenek ilyen jeleneteket a sorozatba. Készítsenek slice of life iskolai sorozatokat, azok mindig nagyon mennek. De ha úgy döntenek, hogy cenzúrázni akarják az ilyen megosztó tartalmakat, annak is megvan a maga módja. Én szívfájdalom nélkül el tudom fogadni, ha egy szereplőt paraván takarásában, sötétben, vagy gyors “kameramozgás” mellett szurkálnak halálra egy késsel. Nem kívánom sem az önmagáért való, sem a hatásvadász brutalitást. De azt már kevésbé tudom elnézni, ha az adott jelenetet egy képernyő közepére belógó pálmalevél, késpenge alakú reklámtábla, vagy egy szimpla fekete sáv takarja ki. Diszkréció. DISZKRÉCIÓ!

15.: Akármi van, MINDIG a középiskolások harcolnak.
Legyen szó idegen invázióról, mágikus lények támadásáról dimenziókapukon át, vámpírokról, zombikról, szupererős kardhasználókról, mindig, de MINDIG a 20 év alattiakat sorozzák be. A hadsereg kifejleszt egy speciális mecha-robotot, de csak 15 éves lányok vezethetik. Ismerős? Az animék világában nem egy életbiztosítás fiatalnak lenni, pláne nem középiskolásnak, mert folyton zargatni fognak valami baromsággal. Olyan egyszerűen nincs, hogy békésen kijárod azt a négy évet, neeem. Pont akkor lesz atomháború, akkor indulnak meg a bolygó felé a galaktikus szuperhatalmak, akkor lesz 1000 évente megtartandó mágusviadal a városodban, mikor épp a fiatalságod virágát éled az iskolában. És ha nem te vagy a kiválasztott, akkor megszívtad, mert az első részben széttépnek majd a háttérben. Mindannyian úgy képzeljük, hogy ha valami grandiózus, monumentális kataklizma történne, akkor mi lennénk a főszereplők. Mindenki ezt hiszi. De aztán jönnek az idegenek, és városokat rombolnak le pillanatok alatt, és tízezrek halnak meg anélkül, hogy egyáltalán felfognák, mi történik. Mi lehet szomorúbb annál, mikor kiderül, hogy a saját történetednek nem te vagy a hőse? De egy percig se aggódj, mert bár valószínűleg mi mind péppé lapulunk majd valamelyik metróalagútban, a középiskolások végül legyőzik az ellenséget!

16.: Tüzelő lányok, eunuch hős.
Talán az egyik legidegesítőbb animés betegség. Aki látott már életében Japán animációs sorozatot, az már valószínűleg találkozott is ezzel a jelenséggel. A lényege, hogy a főszereplőt körülvevő lányok valamilyen oknál fogva (talán mert a megcélzott korosztály szeret ilyesmiről fantáziálni…) konstans “tüzelő szuka” állapotban vannak, és amikor épp nem idegen betolakodókkal, robotokkal, vagy idegen betolakodó robotokkal verekednek, akkor látszólag az életük egyetlen célja az, hogy a hős betöltse a különböző testnyílásaikat. Ez így nagyon vulgárisan hangzik, de csak azért, mert valóban vulgáris. Az animék készítőinek, akik ezzel az eszközzel élnek, általában nincs igénye a finomkodásra (mert gondolom az ideális nézőnek sincs), így a lányok a legabszurdabb módon igyekeznek megtermékenyíttetni magukat a protagonistával. “Véletlenül” meztelenkednek, ráesnek, a melleik közé nyomják az arcát, nagyon direkt utalásokat tesznek, elhívatják magukat randira, random odaköltöznek hozzá…stb. Ami igazán kínos. De ez még önmagában nem is lenne akkora baj. Viszont a főszereplő látszólag eltökélte, hogy a szüzességét tipikus középiskolás serdülőhöz méltó módon a 60-as évei környékéig őrizni fogja, így képes akár üvöltve elrohanni egy adott szituációból, csak hogy ne kelljen ránéznie egy csaj meztelen testére. Az animékben a tizenéves fiúk egyszerűen rettegnek a szebbik nemtől. Tudjuk jól, ezek a dolgok a valóságban is így működnek. Végül persze a töketl… mármint félénk hős megtalálja az igaz szerelmet amellett a lány mellett, akit a sorozat legelőször bemutat nekünk: romantikusan megfogják egymás kezét, mélyen a másik szemébe néznek, erotikusan és áhítattól eltöltekezve kiejtik egymás nevét, esetleg csókot váltanak, előrevetítve mindenféle vad és perverz közösüléseket, melyeket ugye a sorozat nem mutat meg, mert ugye korhatár, prüdéria, meg minden…

17.: Véletlen tapizás, mellek közé esés…stb.
Mint tudjuk, a való életben is rendszeresen megesik, hogy túl hevesen gesztikulálsz, becsukod a szemedet, és véletlenül rámarkolsz a beszélgetőpartnered melleire. Ez teljességgel általános dolog, és mindig rettentően humoros minden korosztály számára! Velem is szinte minden nap előfordul. Ugyan ilyen gyakori, hogy az ember megbotlik, és valakinek a mellei közé zuhan, esetleg ráül a másik fejére. Emlékszem, egyszer épp a zombi mecha űrlények ellen harcoltam, mikor jött egy váratlan fanfiller, és kitaláltuk, hogy én és a 15 női bajtársam leruccanunk strandolni kicsit. Persze mindenki felvette a legkihívóbb fürdőruháját, én is nagyon vagány fürdőnadrágot választottam magamnak. Pancsoltunk, napoztunk, mindenkinek sorban bekentem napolajjal a hátát, és ekkor véletlenül megcsúsztam egy eldobott banánhéjon és belezuhantam az egyik lány farpofái közé. Nagy meglepetésemben azt sem tudtam, mi van, ezért jó 10-15 másodpercig zavartan pislogtam, mire végül kimásztam a fenekéből. Utána persze pirultunk, de aztán közösen jó nagyot nevettünk az egészen. Így tehet teljesen érthető, hogy egy 12 részes animében is előfordul ilyesmi legalább 2-3 alkalommal, mindannyiunk legnagyobb örömére. Viccet félretéve… mi a franc?

18.: Bátyus komplexus.
Kevés dologtól idegenkedek úgy, mint az animékben látható nagyon belsőséges, incest-közeli kapcsolattól idősebb fiútestvérek és húgaik között. Nem vagyok én semmi jónak az elrontója, és alapvetően mindenki oda dugja a dugnivalóját, ahová csak akarja, de azért nem kéne ennyire favorizálni a családon belüli kamatyolást. Kicsit utánagondoltam, és nem jut eszembe olyan példa, amikor egy animés kishúg normálisan viszonyult volna a bátyjához. Na jó, ott van a Code Geas, de Nunnally vak volt és kerekesszékes. Amikor meglátom, hogy egy lolita húgocska úgy ébreszti a bátyját, hogy ráugrik, és a fejét a fiú lágyékához dörzsöli, én egy kicsit meghalok belül. Ennél talán csak a senpai-lányok a rosszabbak, akik a rohadt bentós dobozaikkal meg a borzalmas, mesterkélten visszafogott, udvariaskodó stílusukkal nyomulnak rá a főszereplőre. Nem basszus, nem megyünk ki a tetőre ebédelni, mennem kell megmenteni a világot a sztereotip űrnéger csótányemberektől!

19.: „-A szüleim üzleti úton vannak”.
Észrevettétek már, hogy Japánban alig vannak szülők? Szinte minden felnőtt halott, vagy külföldön tartózkodik, és jobb esetben a sorozat alatt egyszer felhívják a gyerekeiket, de általában csak unalmas felnőtt dolgokat csinálnak, míg a tinik szamurájkardokkal meg mecha-robotokkal gyilkolják egymást. Ez teljesen természetes. A történet szempontjából a szülők általában felesleges tényezők, support character-nek se alkalmasak, hisz semmiről sincs semmi fogalmuk, így jobb őket már a kezdet kezdetén száműzni valami indonéziai szállodába, vagy egyből a temetőbe, mert akkor legalább lehet kicsit szenvelegni az elvesztésük miatt, ami mindig jó alap, ha nem akarjuk rendesen kidolgozni a főszereplő előzménytörténetét. Viszont ha esetleg élnek és otthon vannak, akkor is csak azért, hogy még véletlenül se lepleződjön le előttük a főszereplő titkos élete, de egy adott ponton a ‘főgonosz elrabolhatja őket. Amúgy meg szabad a lakás, lehet bokkennel gyakorolni, átjöhetnek az osztályból a lányok főzni, szellemtörténeteket mesélni, vagy akár rögtön oda is költözhetnek, hisz természetesen nekik sincsenek szüleik, így simán megtehetik. Minél többen, annál jobb a… hangulat. Mert minden gyerek tudja, hogy a monogámia szar. A hárem jár, nem?

20.: Indokolatlan bishi-interakciók, és yaoi sejtetések.
Tudom, meg kell adni a doujinshi manga rajzolóknak az alapanyagot pár szaftos homoszexuális oneshot elkészítéséhez. De ezt megteszi maga a történet. Nem kell még helyzetidegen mozzanatokkal, karakteridegen beszólásokkal, meg zavarba ejtő pillantásokkal kikezdeni a gyanútlan néző képzeletét. Ha a történet nem ad okot a melegedésre, akkor maradjunk hűvösek. Én amiatt nézek meg egy animét, mert érdekel a sztorija, nem pedig azért, mert abban reménykedek, hogy a karakterek majd egymásra másznak. Engem már az is nagyon zavar, ha a női szereplők nőiességét túlzottan előtérbe helyezik, és teljesen helyzetidegen módon kihangsúlyozzák, mert annak őszintén semmihez sincs semmi köze, és ha a nemiség nem játszik a történetben számottevő szerepet, akkor tényleg indokolatlan kidomborítani a domborulatokat, és azokat mutogatni. A yaoi-gyanús tartalom pedig olyan szinten kéretlen, hogy tényleg csak azokban a művekben kéne helyet kapnia, melyek direkt annak a rajongói rétegnek készülnek. Isten óvjon minket azoktól a rajongóktól…

21.: Random évődős nevetések.
A hajam égnek áll attól, amikor valamelyik szereplő elkövet egy apró bakit, elszégyelli magát, és erre az őt körülállók elkezdenek kacagni. De nem csak úgy diszkréten, pár másodpercig. Hanem hosszan, míg a “kamera” eltávolodik tőlük, vagy elsötétül a képernyő. Ez nekem mindig nagyon bizarr élmény, és a szereplők helyett is szégyenkezek, pedig valójában semmi okom sincs rá. Most nekem is nevetnem kéne? Elhangzott valami hallatlanul vicces dolog? Lemaradtam valamiről? Olyan, mintha idegenként ülnék egy baráti társaságban, ahol mindenki röhög valami régi poénon, nekem meg fogalmam sincs róla, hogy mi a franc van. És mellesleg nem is érdekel. Az egész helyzet rettentően kínos, és nem is értem, miért kell ilyen erőltetett alibi pillanatokkal behazudni azt az összetartozást, amit egyébként nem bontottak ki kellők mértékben ahhoz, hogy átélhető legyen. Itt is arról van szó, hogy akarnak valami vicceset, szívmelengetőt vagy tartalmasat, de semmi kedvük azt megfelelően elővezetni, így felnyitnak egy BARÁTSÁG feliratú levesporos zacskót.

22.: Névsorolvasás.
Itt arra gondolok, mikor egy váratlan szituációban a meglepődött, vagy meghatódott illető mindenkinek sorban végigmondja a nevét. “-Machuki-chan, Kamachi-kun, Maria-sama, Nee-san… mina, arigato!” Ne csináld. Rohadt idegesítő. És nem csak a nézőt zavarja, de szerintem a jelenet résztvevői is elgondolkodnak, hogy jobb lett volna belökni ezt a szerencsétlent valamelyik vonat alá. Persze lehet, hogy nem kéne ennyi jó ízlést megelőlegeznem pár rajzolt sablonfigurának. Majd az említett szereplőket megmutatják, így látjuk, ahogy biztatóan mosolyognak, esetleg elmotyognak pár bátorító szót a maguk sztereotip stílusában. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy az egész helyzet olyan, mintha valaki épp karaktert választana egy verekedős játékban. Liu Kang! mina, „-Show me what you can do!“.

23.: Hangosan kimondott gondolatok.
Szóval éppen mászkálsz az iskola folyosóján, a magad dolgával törődve, csápos hentai szörnyekről, alkar méretű, lópénisz alakú vibrátorokról, meg megerőszakolt loli kislányokról fantáziálgatva, mikor egyszer csak észreveszed, hogy az emberek furcsán néznek rád. “Mi a baj? Ma sem vettem fel nadrágot?” – kérded magadtól, de aztán látod, hogy a farmerod a helyén van, és még pirítós sem lóg ki a szádból, minden rendben, mész tovább. Elmélázol azon, hogy nézne ki a matektanárnőd letépett mellbimbókkal, és milyen jól mutatna az úszó klub kapitánya egy cölöphöz kötözve az iskolaudvaron. Bemész az osztályba, köszönsz, leülsz az asztalodhoz, magadban egy ero-guro manga alapötletét körvonalazod, mikor észreveszed, hogy megint mindenki olyan ferde szemmel (heh) bámul. Mi lehet az oka? Ma neked kéne megetetned Tarót, az osztály kabalahörcsögét? És akkor rájössz: basszus, hiszen mindent hangosan kimondtam! Mit fog ehhez szólni a diáktanács elnöke?! Megint csak rendkívül életszerű szituáció.

24.: Ha találkozol egy rejtélyes ismeretlennel, akkor biztos, hogy meg kell majd küzdened vele a történet egy bizonyos pontján, vagy az osztályodba fog járni.
A szomszéd néni meg a boltos öregember kivételével ez kb. minden esetben igaz. Az egyik legnagyobb klisé animékben, hogy a hős elindul otthonról, majd valamilyen lehetetlen helyzetbe kerül egy még soha nem látott, korabeli tinivel, aki aztán vagy cserediákként érkezik az osztályába már aznap reggel, vagy később ellenfelek lesznek, de akkor is szinte biztos, hogy a dolognak köze lesz az iskolához. Persze az is lehet, hogy a főszereplő a cserediák, de a felállás ettől még nem változik. Természetesen az új tanulót (aki mindig ellentétes nemű a főszereplővel) a hősünk mellé ültetik, így a kezdeti ‘awkward! után nagyon hamar összeismerkednek, és rájönnek, hogy a másik nem egy pszichopata, perverz, foszforeszkáló karikás ostort lóbáló cross-dresser, attól függően, hogy milyen agyament szituációba sodorta őket a plot az iskolába menet. Viszont kénytelenek lesznek megküzdeni a démonvámpírokkal. Ez elkerülhetetlen.

25.: A tehetetlen nyomorult főszereplő, aki a sorozat végére megtanul normálisan viselkedni.
Ha a 25 pont közül van olyan, amelyik jó eséllyel elviheti a legidegesítőbb animés baromság díját, akkor ez lenne az. Míg az eddigiek csak momentumok a nagy egészben, és legrosszabb esetben 1-2 epizódon át kínozzák az idegeinket, a tehetetlen hős az sorozat egész hosszát végigkíséri, és folyamatosan a lelkünkbe tapos. Nincs annál irritálóbb, mint amikor emberek halnak meg, életek forognak kockán, döntést kell hozni most azonnal, vagy kellett volna már percekkel ezelőtt, és a protagonista, akinek megadatott a lehetőség, hogy változtasson a dolgokon, inkább elkezd moralizálni, ‘ráfilózik mindenre, nyavalyog, töketlenkedik és szenveleg. Pedig teljesen egyértelmű, hogy mit kéne tenni: ott van az a rohadt szörny, épp most erőszakolja és zabálja meg a szerelmedet (nem feltétlen ebben a sorrendben)! Menj oda, és taposd ki a belét! (Mármint a szörnynek.) De nem, az túl egyszerű lenne… “Én nem akarok gyilkolni!”; “Miért történik ez velem?”; “Mindenkit cserbenhagyok…”; “Nem tudom megmenteni a barátaimat!”; “Mit tenne XY, ha itt lenne?”. Efféle gondolatok cikáznak a szerencsétlennek srác fejében, miközben az a rohadt démon lerágja a barátnője arcát, és kitépi a karjait. Ez egy agyrém. Az ilyen szereplőknek legszívesebben lekevernék egy hatalmas pofont. Önző, álszent kis rohadékok, akik jobban aggódnak a saját lelki üdvükért, és nem képesek bemocskolni a kezüket, és még akkor is földbe gyökerezett lábbal csámcsognak a semmin, amikor minden épeszű ember cselekedne. Értem én, hogy kell a karakterfejlődés, és nem mindenki lehet egyből Rambo. De ne azzal menjen már el egy 12 részes animéből 12 rész, hogy egy ilyen ‘hülyegyerek megtalálja a golyóit. Végtelenül irritáló, ahogy a készítők képesek ezt a töketlenkedést már az életszerűtlenség határára és azon túlra húzni. A fő kérdés természetesen mindig az, hogy mi tesz minket emberré. És mi más lehetne a konklúzió, mint az, hogy 12 epizódnyi nyafogás és szenvelgés tesz minket azzá. Ha ez megvolt, akkor lefutottuk a szükséges tiszteletköröket, ezután már nyugodt lelkiismerettel lemészárolhatunk bárkit. És látta az Úr, hogy ez piszok jó…

Ennyi lenne. Goodbye. Au revoir. Moshi.

- Kitahito

Megosztás