logo

Mértékmegőrző

„Kezdetben volt a szó"

Filmkritika / 2021/09/15 / Szerző: Kitahito

Tiszta tekintet

Sarah tündöklése és bukása, majd ismét tündöklése, amit sajnos/szerencsére nem láthatunk, mert egy művészieskedő és hatásvadász horrorfilmet nézünk ahelyett, hogy egy művészieskedő és hatásvadász horrorfilmet néznénk, viszont sátánista vámpír patriarchák rendezésében!

Starry Eyes 0

Mély levegő. Beszív, kifúj, beszív, kifúj. Nyugalom. Ma a Starry eyes, avagy Tiszta tekintet c. 2014-es amerikai/belga (vagyis minden ízében amerikai, kivéve némi szeletelt kolbászt egy asztalon) horrorfilmről fogunk beszélni, melyet a viszonylag tapasztalatlan Kevin Kölsch és Dennis Wodmyer rendezett. A mű 6-7 filmfesztiválon nyert díjat, és a bölcs anonim kommentelő Darren Aronofsky két munkájához, a méltatlanul mellőzött Rekviem egy álomért és a méltatlanul magasztalt Fekete hattyú c. alkotásokhoz hasonlította a filmet, mely párhuzam elég volt ahhoz, hogy leüljek elé és végig előtte is maradjak. Kár volt. Előrebocsájtom, egy frusztrálóan rossz darabról lesz szó, amit igazából semmilyen körülmények között sem ajánlok megtekintésre, szóval aki valami érdemlegessel akarja tölteni az idejét, az ne olvasson tovább, ne nézze meg ezt a kupac excrementumot, hanem menjen ki a szabad levegőre, és szívja tele a tüdejét életadó azbeszttel és szén-monoxiddal kevert oxigénnel, majd feküdjön ki a rákkeltő napsütésbe sziesztázni néhány röpke órácskát. Szóval most, hogy mindenki kiment a szobából, beszélhetünk a genitális vérzésről… illetve arról majd csak később, nem szeretnék spoilerezni. Kezdjük hát a legelején, ahogy azt illik!

Look at all these friends I’m going to kill!

A történet főszereplője Sarah Walker, az elsőre ártatlannak és naivnak tűnő fiatal wannabe színésznő, aki a wannabe színésznőkhöz hasonlóan arról álmodozik, hogy valódi filmcsillag válik belőle, de addig is egy gyorsétteremben szolgálja ki a formáit műértő szemmel mustráló férfi vendégeket, mert ugye valamiből fizetni kell a villanyszámlát. Szabadidejében a hasonlóképp vesztes barátaival lóg, piál, szív, és medencékbe csobban. Amikor viszont nem a felszínes ismerőseivel szopják fel egymás egóját, azért el-eljárogat meghallgatásokra is, hogy a kegyetlen világ letörhesse azt. Tudjuk jól, milyen kemény iparág ez, az utóbbi időben különösen átélhetővé tették nekünk a topmodell-alkatú, nyugati fehér nők hányattatott életét, azokét, akiknek csak füttyenteniük kell, és a világ térdre hull a lábuk előtt, de ó jaj! Ők a világért sem térdelnének le! Vagy mégis? Megvan az a szerep! Félretéve a félkomolyságot, hősnőnk helyzetének tragikumát nehéz fenntartások nélküli szánakozással fogadni, különösen, hogy a gondosan felépített naiva maszkja mögül elő-elősejlik egy neurotikus, hisztérikus szociopata törtető narcizmusa. És az elősejlik itt finom eufemizmus, hisz az egyik jelenetben tanúi lehetünk, ahogy Sarah az Astreus Pictures sikertelen meghallgatása (az Ezüst sikoly c. horrorfilm főszerepe) után a mosdóban konkrétan idegrohamot kap.

Bár én személy szerint finoman szólva is jobban kedvelem a diszkrétebb, nüanszosabb megközelítését a mentális zavaroknak, hősünk vállalhatatlan hemzsegése felkelti az auditorok figyelmét, így ismét behívják, hogy előttük kattanjon el. Ezt meg is teszi: tépi a haját, fetreng a földön, üvölt és hörög, mint egy idióta. Miután a “köszönjük, majd értesítjük” véget vet ennek a kutyakomédiának, Sarah hazakullog, és elkezd ‘depizni, mert úgy véli, hülyét csináltak belőle. Kicsit reménykedtem, hogy tényleg ez történt, hisz az egy vicces fordulat lett volna, ami viszont kedvezőbb irányba vitte volna el a történetet, de sajnos nincs szerencsénk.

„I will do whatever it takes for this role.”

Így hát leánykánk beint az egyébként teljesen korrekt és megértő főnökének (akit a történet megpróbál úgy feltüntetni, mint egy perverz patriarchát, megjegyzem, sikertelenül…), és a horrorfilmesek hívó szavára bemegy a következő meghallgatásra, ahol egy sötét szobában elhelyezett reflektor villogására kell lemeztelenednie és pornósan nyögnie, hisz bár színészkedni nem tud, legalább jól mutat, és tudjuk, a filmiparban ennyi is elegendő lehet a sikerhez, legalábbis ha nő vagy. El is dicsekszik barátainak, és már mint felfedezett csillag pózol, amit nőismerősei alig palástolt irigységgel és rosszindulattal fogadnak.

‘Jómodorosság.

Kutya egy világ ez, ahol ember embernek farkasa. Vagy kutyája. Rövidesen jön is az újabb telefon az Atreustól, hogy a Producer találkozni akar vele. Sarah felveszi legszebb ribancruháját, mintha csak tudná, hogy mi vár majd rá (khm, áldozathibáztatás, khm), és elmegy a megadott címre, ahol a főnök elé vezetik. Az arc egyértelműen valami sátánista vámpír Sith nagyúr, csak úgy sugárzik belőle a gonoszság és a perverzitás, amit Sarah nem vesz észre, hisz összeszorított farpofákkal épp azon van, hogy kellően kedvező benyomást tegyen. Mit lehet tenni, ha kb. annyira vagy intelligens, mint egy talicskányi bontott tégla. Sajnos egy rövid mansplaining után (amiből hősünk láthatóan egy rohadt szót sem ért) a férfi egyértelművé teszi, hogy amennyiben Sarah meg akarja kapni a szerepet, másfajta benyomásra is sort kell keríteniük. Ezt követően Sarah az el nem szenvedett trauma súlyától ismét összezuhan. Mondjuk azért a korrektség kedvéért hozzá kell tenni, hogy lágyan megérintették a térdkalácsát, majd végigsimították a combját, és felajánlották neki, hogy szexuális ellenszolgáltatás fejében övé lehet a szerep (amit visszautasított, és távozott), szóval végül is van oka szenvelegni. Ha velem ilyesmi történne, valószínűleg éveken át kéne terápiára járno… várjunk, nem. Mivel ő nő, gyakorlatilag megerőszakolták, és tönkretették az egész életét, viszont valami érthetetlen oknál fogva mégsem a rendőrségre megy, vagy keres egy ügyvédet, hogy még a féknyomos alsógatyát is leperelje a Producerről. Nem…

„Ambition – the blackest of human desires. Everyone has it, but how many act on it?”

Inkább miután a takaró alatt elsírta bánatát legjobb barátnőjének, visszakönyörgi magát a gyorsétterembe, hogy a világ igazságtalansága felett érzett jogos keserűségében teátrálisan félredobja álmát és ambícióit. Azt követően, hogy megkapja a főnökétől a teljesen indokolt fejmosást, amit a film ismét hímsoviniszta genyózásnak akar láttatni, ismét kitárul előtte a sajtburgerek, kis ‘burik, és felvizezett kólák ajtaja. Most, hogy feladott mindent, úgy ölelheti keblére a látványosan lúzer és sehová sem haladó haverjait, mint még soha. Végre ő is egy közülük: nyomorék vesztes, sorstárs, testvér az alábukásban.

Ez a labda olyan magas, hogy már szinte nem is látom…

Nyugodt szívvel dögölhet hát az algás medence mellé kihúzott dohos kanapén, ihatja a sört, és hagyhatja a lakókocsijában élő Danny hülyeségeit a filmjéről, ami valószínűleg sosem fog elkészülni. Legalábbis ilyen a világ Sarah lencséin át nézve. Valójában a barátai, bár tökéletlenek, mégis a maguk módján igyekeznek támogatni őt, Danny pedig racionális utat ajánl neki a filmes világba. Hosszú, nehéz és időigényes utat, de olyat, amiért senkit sem kell leszopnia. A gyorséttermi munkája, bár természetesen megalázó egy Sarah-kaliberű nagyszerű és egyedi személyiség számára, igazából korrekt hely, a főnöke is korrekt fazon, aki ugyan vonzódik a nőkhöz (a disznó!), de nem akarja kihasználni a pozícióját és megdugni őket a pult mögött.

Az az igazság, hogy Sarah nem akarja kemény munkával elérni a célját. Számára a rögös út egyszerűen büdös. Derogál neki, hogy meg kelljen küzdenie valamiért úgy, mint a gyorsétterem tulajdonosának, aki a semmiből építette fel az üzletét hosszú évek alatt, vagy mint Danny-nek, aki képes annyira lejjebb adni az igényeiből, hogy beköltözzön a saját kocsijába, mert ott nem kell lakbért fizetnie, viszont teljesen a filmjének szentelheti magát. Sarah magasról leszarja az Ezüst Sikolyt, az Astreust, a barátait, nem érdekli őt senki és semmi, csak a siker, a csillogás, és minden, ami ezzel jár. Azt akarja, hogy elismerjék a nagyságát, hogy ő is olyan híres legyen, mint a falára felragasztott képeken szereplő színésznők, de csak a ‘sztárság mindenekfelett való akarása van meg benne, annak viszont, ami azt okozza, híján van.

„I work so hard, every week it’s a new class, a new audition…”

Egyfelől értékelem, hogy a film bemutatja (igaz, végletekig eltúlozva) ezt az igenis létező attitűdöt, melyet a metoo-mozgalom igyekszik elhazudni és kitörölni a valóságból, hisz nem illik a nőket megnyomorító patriarchátusról alkotott világképükbe, másfelől pont a kisarkítottsága miatt lesz hiteltelen a dolog, arról nem is beszélve, hogy a hamis narratívával szemben hamis válaszokat ad. Azt engedi sejtetni, hogy egy csinos, fiatal nőt minden körülmények között abúzus ér: térdelni kell a szerepért, a gyorsétteremben megaláznak és zaklatnak, és a magánéletben is becsapnak, cserben hagynak. Vagyis ha így is úgy is szopni kell, akkor szopj taktikusan! Nem mindegy például, hogy kinek a péniszét veszed a szádba! Egy producer mégiscsak jobb, mint egy hamburgeres manager vagy egy freak lakókocsitöltelék! Ezzel gyakorlatilag a történet mentesíti a főhősnőt, elnézi az ordító emberalattiságát, hisz az csak válasz a férfiak világának strukturális igazságtalanságára. Honnan is ismerős ez a mentalitás…?

Moshi moshi, Sarah desu!

A Csillogó szemek külön hangsúlyt fektet rá, hogy nyomatékosítsa: a történetben nincs egyetlen pozitív férfi karakter sem. Közege letör minden illúziót, sötét, ellenséges. Ez egy kemény, maszkulin világ, és ha el akarsz érni valamit, neked is keményen kell játszanod. Wodmyer és társa mindent megtesz, hogy átüssék ezt az üzenetet. A Producer visszaél a hatalmával és sátánista, a gyorsétterem vezetője szintén visszaél a hatalmával és lekezelő, Danny pedig, bár eleinte rendes srácnak tűnik, kiderül, hogy minden kb. nőismerősének odaígéri a gagyi filmje főszerepét, csak hogy gerincre vághassa őket. A dolog sántít, és nem működik, de érezni, hogy a készítők ezeken a pontokon nagyon meg akarták nyomni a ceruzát, nehogy véletlenül félreértsük a lényeget. Sarah, miután kicsit ‘beekizik a bandával, és úszkál egyet a medencében, arra a döntésre jut, hogy felhívja az Astreust, és kikönyörög magának egy újabb alkalmat a Producerrel. Valamiért nem hajtják el a francba, így újra megjelenik, csak hogy megint adja a hülyét: „-Felolvassak egy jelenetet?“, „-Át akarja beszélni a szerepet?“. Persze az öreg Sith nagyúr nem vevő a bullshitre, és finoman az ágyéka felé irányítja a nőt, aki már gombolja is ki, amit ki kell gombolni, és kicsapja, amit ki kell csapni. Mondj nemet a nemi erőszakra, és menj bele önként, ugye. Life hacks. Like and subscribe! Jó, nyilván be van drogozva, szóval utólag még nyugodtan pert indíthat, annál is inkább, mert valószínűleg nem számolt a fekete maszkos sátánista kultistákkal, akik belépnek a szobába, és… nem tudjuk, mi történik azután. Talán feláldoznak egy kecskebakot. Talán csak a kényszer mélytorkozás történik meg, és semmi több, de azért a film arra enged következtetni, hogy ők sem maradnának ki a jóból.

„Your face would be on the poster, the poster on a wall, a wall in a lobby, a lobby of a movie theater, a theater with a marquee.”

Hősünk másnap reggel erős hascsikarással ébred. Nem kellett volna a töltött káposztára banánturmixot inni, de most már késő bánat! Ja, és a valószínűsíthető démon gangbang sem tett jót az emésztésének. Ránézésre azt hihetnénk, hogy legalább 4-5 évet ugrottunk az időben, amit Sarah kemény kábítószer-fogyasztással, alkoholizálással, és a legősibb mesterség űzésével töltött, de nem, csupán néhány óra telt el. Bármi is történt az előző éjszaka, nagyon durván leharcolta a csajt.

♪♫ Buli buli buli buli szombat este… ♫♪

Ezen a ponton felmerült bennem, hogy esetleg a Szcientológia egyház szponzorálta ennek a filmnek az elkészültét, mert némi utómunkával nagyszerű (és szokásukhoz híven teljes mértékben hazug) drogellenes propagandareklámot lehetne belőle készíteni. Akárhogy is, Sarah bemegy a munkahelyére, ahol úgy viselkedik, mintha a Walking Dead-ből lépett volna elő, és mindent összenyálaz, összeturház, majd összetűzésbe keveredik a főnökével, aki nagylelkűen haza akarja őt küldeni pihenni, mert még ilyen szélsőséges helyzetben is igyekszik humánus emberi lényként viselkedni, ezért Sarah lebasz neki egy sallert a kopaszodó halántékára. Érthető módon még a szentekkel vetekedő türelemmel megáldott tulaj sem tolerálhatja az ilyesmit, így feljelenti a nőt, akit rövidesen börtönbe zárnak nyolc napon túl gyógyuló testi sértés miatt. THE END! Természetesen vicceltem, hisz tudjuk jól, csak férfi követhet el erőszakot, a nők csupán elszenvedői lehetnek annak. És ha kapott egy pofont?! Katonadolog! Mi vagy te, egy kis punci? Fordítva, na az már teljesen más történet! Próbálnál te a női főnöködnek lekeverni egy pofont! Ki se mondanád, hogy útelágazkodá… ö… e…, és már farolnának is be a ‘dzsendőrautók! Szóval a még ilyen helyzetben is fair és igazságos tulaj nem csinál nagy ügyet az incidensből, csupán kirúgja hősünket, akit mi sem érdekel kevésbé, hisz már látja maga előtt a következő Oscar gála díjátadó ünnepségét. Persze az ábrándokat kitakarja a vámpírnátha, mely egyre jobban elhatalmasodik rajta. Talán ideje lenne elkezdeni aggódni, felkeresni egy kórházat, ilyenek… de nem.

„You are being reborn!”

Inkább összebalhézik a barátaival is, kilincsel az Astreusnál magyarázatot, vagy legalább egy mellékszerepet követleve, de nem nyitnak neki ajtót, random hajléktalanokra támad, mindenféle hangoktól űzve bolyong a városban éjszaka. Majd otthon szenved: elkezd csomókban hullani a haja, összehány mindent, leszakadnak a körmei, elkezd vér folyni a testnyílásaiból, szóval igen… kicsit rosszul van. Talán hívhatná valaki a mentőket? Á, dehogy. Több mint negyed órán át kell néznünk, ahogy kínlódik. Lehet, hogy ez valakit érdekel, de engem rohadtul hidegen hagyott, egyrészt, mert Sarah minden tekintetben ellenszenves karakter, másrészt kifejezetten unszimpatikus számomra a horrornak ez a nagyon testi, Cronenberg-féle olvasata, mely mára szinte teljesen kikopott, így üde színfoltként hathat azok számára, akik nem utálták meg korábban, vagy nem is találkoztak ilyesmivel.

You need da Jesus, my gurl!

Azt hitted, nem fog fájni, hogy könnyű lesz, hogy egyszer csak arra ébredsz, hogy mindent megkaptál küzdelem nélkül? Megmondtam neked, az álmaid áldozatokat követelnek. Mint ahogy mi is. Tőlem megkaphatod, amit akarsz, de előbb fogadd el magad annak, aki valójában vagy. Ideje közénk állnod. Ideje valakivé válnod.” – ezeket a szavakat intézi a Producer hősünkhöz telefonon (aki mágikus módon felépül a haldoklásból), szavakba öntve azt a kritikát, ami bennem is megfogalmazódott menet közben. Ugyanakkor az, amit a nőnek meg kell tennie, ugyanúgy a könnyű megoldás. Persze, rendben, nem olyan egyszerű dolog lemészárolni a barátaidat, (pláne, ha nemrég még a halálodon voltál, de elmúlt), viszont egyrészt kiderül, hogy hősnőnk mennyire lenézi, megveti őket, és mennyire mérhetetlenül sokra tartja magát, másrészt a tettének semmilyen negatív következménye sincsen. Robert De Niro a Komédia királya c. filmben hasonló jellegű, radikális utat választ, mikor úgy tör be a showbizniszbe, hogy elrabolja a tévésztár Jerry Langfordot, és kikényszeríti, hogy szerepelhessen a műsorában. Igen ám, de Robert Pupkint börtönbe zárják, éveket tölt rács mögött, és mindezek következtében lesz a szabadulása után híres.

Annak a tettnek volt tétje, pont emiatt volt olyan erőteljes. Sarah nem csinál semmit, az ő “mindent és bármit” vállalása csupán annyi, hogy gyilkol, a lehető legkegyetlenebb és legmocskosabb módon, bár maguknak a gyilkosságoknak nincs semmi értelme azon túl, hogy a rendezőpáros sokkolni akarja a nézőt egy órányi lassan csordogáló pszichológiai horror után a patakokban folyó vérrel, a jutalma mégis egy magasabb rendű élet, újjászületik vámpír-démon Sith-ként. Pusztán azért kellett szenvednie, mert nem tette meg időben, amit ki tudja miért, de meg kellett tennie (most komolyan higgyem azt, hogy a Sith-ek nem túráztatták volna őt ennyire, ha nem mondja azt, hogy MINDENRE képes a szerepért?), és nem adta át magát a szociopata (értsd: valós) énjének. A film küzdelmet, áldozathozatalt és rögös utat hazudik oda, ahol valójában a küzdelem teljes hiánya, mások feláldozása és ordító protekcionizmus van!

„Uh… uh… uh… uh. I’m dying!”

Miféle küzdelemről beszélünk? Egy éjszaka alatt megkapja azt, amiért mások hosszú éveket dolgoznak, ölébe hullik a hírnév, a gazdagság, és az elitista vámpírdémon klubhoz való tartozás minden velejárója! Nincs itt semmiféle erőfeszítés. Védtelen, gyanútlan és ártatlan szerencsétlenek leöléséért megkap mindent! Legyél szociopata, megéri! Ki az a hülye, aki castingokra jár, gürcöl, gyakorol, és Uram bocsá’ tehetséges is? Minek?! Elég, ha eladod a lelkedet az Ördögnek, mindent megkapsz, és ez így jó!

Üdvözlünk a Zs-kategóriás horrorfilmesek csapatában!

Nem attól szenvedsz, amit elkövetsz, vagy amivé válsz, hanem amiatt, mert nem vagy hű a saját elvetemült, emberalatti aljasságodhoz, és belekapaszkodsz olyan semmitérő dolgokba, mint a jóság, szeretet, erkölcsösség, és mások tisztelete! Nem az a bűn, hogy megölöd a barátaidat, hanem az, hogy nem ölted meg őket eddig! Tényleg, csodálatos üzenet, a történet meg is ad minden jogosítványt, hogy helyénvalónak lásd ezt az elvetemült logikát. De lépjünk egyet hátrébb, és vegyük úgy, hogy ez az egész katyvasz, a régi éned, és az ahhoz fűződő emberek megölése, valamint a végső metamorfózis csupán metafora, és valójában annyit jelent, hogy szakítanod kell mindennel, ami visszahúz, és teljesen oda kell magad adnod az álmodnak, hogy elérhesd azt (Szabó Péter tapsolna örömében!). Vagyis nincs felsőbb erő, nincs jó és rossz, nincs morál és nincs bűn, csupán a vágyak, győztesek és vesztesek. Amit kikönyökölsz magadnak, az a tiéd. Ha hatalmadban áll megtenni, akkor helyes. Helyes, mert neked jó. Meghal az Újember, és megszületik az Óember. A Jézusi művelet fordított elvégzése, a visszaaljasodás. Mint ahogy ködösen a Producer is kimondta. Nagyon meta! Nagyon forth wall breaking! Very arthouse! Csak egyetlen apró probléma, egyetlen zavaró tényező van: a filmen belüli megrontásnak nincs semmi értelme, hisz az ártatlanság, ami elvileg alábukott, igazából végig alantas és rohadt volt.

Szóval miután eltette láb alól az ismerősi körét, egy sátánista szertartás során elássák Sarah-t a földbe, ahol meghal, és reggel újjászületik, mint zöld szemű skinhead manöken baba. Ekkor eszébe jut, hogy a lakótársa és legjobb barátja (akinek elfelejtettem a nevét) még életben van, így hát őt is megöli, mert miért ne, majd parókát húz, felvesz egy estélyi ruhát, és nyakába akasztja a szegény ember Pentagrammáját. Készen is van, most már tud színészkedni, nem úgy, mint mielőtt gyomorrontást kapott, drogos prostivá változott, és legyilkolt 5 embert. Teljesen érthető! THE END, ezúttal tényleg.

„Kill your old life Sarah! Bury it in the earth, and join us!”

De amennyiben mégsem kapott szuper színészképességeket a démon Sith nagyúron való oboázás miatt (és élek a gyanúperrel, hogy ez a helyzet), akkor már megvolt benne a tehetség, és rohadtul nem volt szüksége arra, hogy mindenféle szektás idiótákkal közösködjön, közösüljön, és felkockázza a szerencsétlen lakótársait. Ráadásul mindezt azért, hogy szerepelhessen egy szaros horrorfilmben, ami tudjuk, komoly ugródeszka a profi színészkarrier és a ‘sztárság világába. Sok sikert hozzá! Mert büszkén vállalt elmebeteg szociopata gyilkosként jobban el tudsz majd játszani mindenféle szerepeket, mint előtte?

…és ettől pontosan hogy is leszel jobb színésznő?

Értem én, hogy a készítők nagyon kritikusak akartak lenni a filmipar elitista világával szemben, de valahogy nehezemre esik komolyan venni mind az üzenetet, mind pedig a filmet, mikor ad hoc démonvámpírok vezetnek egy filmstúdiót. Miért kellett ez a kínosan béna sátánista vonal, mikor amúgy is minden adott volt Sarah összeomlásához: a nő nárcisztikus jelleme, bizonytalansága, és labilis mentális állapota? A film második fele annyira gagyi volt, hogy elkezdtem hinni és reménykedni egy végső nagy csavarban: abban, hogy a Tiszta tekintet, vagyis minden, amit láttunk Danny filmje, melynek Sarah a főszereplője. Azt gondoltam, ez egy fricska az elsőfilmes rendezők felé, akik minden baromságot bele akarnak szuszakolni a produktumukba, de nem… ez az első filmes rendezők hibája volt, akik minden baromságot bele akarnak szuszakolni a produktumukba. Olyan is lett a végeredmény. Bár a forgatókönyv és a film üzenete finoman szólva is hagy némi kívánnivalót maga után, két dolgot azért meg kell említenem pozitívumként. Az első a Sarah-t alakító Alex Essoe kimagasló színészi játéka. Kifejezetten jól hemzseg és szenved a vásznon. Kénytelen is volt, hisz komplett jeleneteket kellett így elvinnie a hátán. Mindenképp érdemes lesz rá odafigyelni a jövőben. Ha Essoe karaktere fele olyan tehetséges lett volna, mint a ő maga, akkor nem lett volna szüksége arra, hogy démonokon furulyázzon. És nem, Sarah-nak nem az a fő problémája, hogy lámpalázas, vagy hogy szociopata, hanem hogy nem tud színészkedni. És mellesleg még szociopata és lámpalázas is.

„Thank you, Sarah. We’ll be in touch.”

Akárhogy próbálja a film beadni nekünk az ellenkezőjét, a hősnő egyszerűen alkalmatlan a szakmára, és hiába változik skinhead vámpírdémonná, nem lesz jobb színésznő. Sajnálom, de a talentum legjobb tudomásom szerint nem terjed lenyelt démonsperma útján. Az egy dolog, hogy a naiva felült a Sith nagyúr hazugságainak, de mi azért legyünk ennél okosabbak! A másik dolog pedig a rendezés. Annak ellenére, hogy a színvonal meglehetősen hullámzó, amikor a dolgok működnek, akkor igen jól működnek (elég csak a két meghallgatásra gondolni). Ám sajnos a játékidő nagy részében a középszer és a kezdő hibák dominálnak.

Remélem hoztál magaddal Listerine-t…

Mégis, Kolsch és Widmyer helyenként megcsillogtatják a tudásukat, mutatva, hogy milyen lehetett volna film, ha nem kúrják el még a saját kontextusában is illogikus és életszerűtlen hülyeségekkel. Olyan érzésem volt, mintha az első 45 perc drámai felhangú eseményei után a páros észrevette volna, hogy basszus, ez így nem igazán horror, csupán egy hosszúra nyúlt felvezetés, és kapkodva összedobtak volna valamit: egy kis természetfelettit, egy kis csúszás-mászást hálószobából a nappaliba, nappaliból a fürdőszobába, fürdőszobából a konyhába, majd vissza a nappaliba (most már tudjuk, honnan merített a Visszatérő…), megcsiklandozták az undorérzetünket, majd beletoltak némi gyilkolást és gore-t, már csak a sokkhatás kedvéért is. 45 perc suspense, 17 perc agonizálás, 20-25 perc darálás. A végeredmény nem alkot homogén egészet, az epizódok különválnak, és gyengítik egymás hatását. Mi lesz ebből? Dráma? Metoo kurzusfilm? Misztikus thriller? Slasher vagy body horror? Ezek működhetnek együtt, de ahhoz vagy egy jobb rendező kell, vagy pedig egy jobb forgatókönyv.

És tekintve, hogy a Kolsch/Widmyer páros az utóbbiért is felelős, végeredményben elmarasztalhatom őket, hisz sikerült egy identitászavaros, összeszedetlen, öncélúan brutális, fals üzenetet közvetítő, hol feleslegesen moralizáló, hol pedig teljesen immorális filmet összehegeszteniük. Volt benne lehetőség, épp ezért olyan fájó, hogy kihagyták a ziccert. Egy Asylum mozi esetében nem mérgelődhetsz komoly képpel az ostobaságokon, sőt, egy átlag horrorfilm esetében sem teszed, de amikor egy mű túlmutat a saját kategóriáján, és művészi produktumként próbálja magát eladni (mint ahogy a Tiszta tekintet is tette), akkor sokkal kritikusabbnak kell lennünk nézőként és fogyasztóként. Az a fő probléma, hogy annyira ki vagyunk éhezve a jó horrorra a sok futószalagon gyártott és patikamérlegen mért hulladék özönében, hogy mindent megkajálunk, ami egy kicsit is elüt az átlagtól. Óvakodjunk attól, hogy a “más”-t összekeverjük az “értékes”-sel. Ha a Starry Eyes csak fele ennyit vállal, ha csak fele annyinak akar látszani, mint ami, akkor kétszer ilyen jó lehetett volna, de így csupán rossz szájízt hagyott maga után. Mondjuk nem olyan rosszat, mint pár deci vámpírdémon ge…

3 / 10

- Kitahito

Megosztás Megosztás

Előző kritika:

MLK kurvára nem...

Következő kritika:

Totova totovább...

Még több Filmkritika