Közeledik a Karácsony, és már előre látom, hogy sanyarúságot, csömört és fásultságot hoz majd magával. Foglalkozzunk inkább valami szívderítővel. Reményeim szerint B(o)londe blogja, a Kisiklottak segít majd nekünk abban, hogy kicsit rózsásabban lássuk a helyzetet. Bár a cím alapján erre nem sok esélyünk lehet. Találhatunk az oldalon novellákat, és két történetfolyamot, név szerint a Kisiklottakat és a Comptine D’un Autre Été-t. A művésznő kérésére most csak az utóbbival fogunk foglalkozni, meg persze egy csöppet a kinézettel is, mert ahogy a Kis Hercegben is ki lett mondva: „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan“. És hogyan is foglalkozhatnánk fontos dolgokkal, ha előtte a kontrasztosítás végett nem húzzuk le szellemünket a kellemetlen külsőségek kitárgyalásával?

Nos, foglalkozzunk tehát a kinézettel. De tényleg csak röviden. Ne vesztegessük az időt, ne koptassuk a megbízható és jó ár-érték arányú klaviatúránkat. Szóval, kezdjük mondjuk a fejlécnél. Az én minimalista ízlésemnek teljesen megfelel, bár lehet, hogy a pengeélesre szerkesztett és széteffektezett képekre onanizáló kisebbség vitatkozna velem, olyan kifejezésekkel dobálózva, mint, kontraszt, fényerő, meg schwarzschild-effektus. Persze a valóságban nem ezt mondanák, de mindegy. A lényeg, hogy a blog címe kicsit elsikkad ott a bal felső sarokban, talán érdemesebb lenne valamivel beljebb húzni. Attól még elképzelhetjük, hogy szépen lassan siklik a szélére, és ha elég sokáig nézzük, oda is ér. Ami meg a betűtípust illeti, lehetne kevésbé pedáns ás éles kontúrvonalú, mert így elüt a kép zilált stílusától.

„Hunyorogva kószálok ki az álomból, ami valami játszótérről meg hintákról szólt, de esküdni nem merek. Az emlékmorzsák a szemem nyílásával egyre gyorsabban folytak ki az agyam szitájából.”

A háttér korrekt, viszont a menüpontokkal van egy kis problémám. Egyrészt, nincs lehetőség a fejezetek között válogatni, így az ember kénytelen a némileg kellemetlen görgetős játékot játszani, ha a következő bejegyzésre akar lépni. Ez különösen hasznos lenne a novellák esetében. Fontos az áttekinthetőség. Kimaradt a szereplőket bemutató lap is, amiért csak áldani tudom az égieket. De ez megint olyan dolog, hogy nekem, aki már százas nagyságrendű blogot olvasott és/vagy értékelt, egy ilyen lap felesleges és idegesítő. Azonban könnyen lehet, hogy a nagyérdemű szívesen venné, ha lennének fotókkal ellátott ki ismertetők, mert ugye nehéz fejben tartani az összes karaktert. Nem tudom… mindenesetre az én személyes impresszióim és depresszióim ellenére is megfontolandó összedobni valami felszínesen informatív felületet. Sose lehet tudni, hogy mikor van fantázia deficitje az olvasónak…

Ami viszont tényleg gond, az a nagyon, nagyon keskeny oldalsáv. Szerencsétlen chatbox, csak rá kell nézni: már két-három szó után új sorba kerül a hozzászólás szövege. De ott vannak az archívum elemei is, melyek egészségtelenül kövérré híznak a rövidre tördelt bejegyzésnevek miatt. Arról nem is beszélve, hogy ha egyszer sok feliratkozója lesz a blognak, elég érdekesen fog kinézni, ahogy a kis portrék végeláthatatlan katonai menetoszlopban masíroznak a lap alja felé. Én megvastagítanám az oldalsávot 3, vagy akár 5 centivel is, akkor kényelmesen elférne minden, ami oda való. Betűtípus rendben, külalak rendben, és nincs beépített zenelejátszó meg Google fordító, ami nagyon rendben van. Lépjünk is tovább!

Szóval, Comptine D’un Autre Été… nem tudok franciául, így csak némi utánajárás árán sikerült rájönnöm, hogy a cím nem annyit jelent, hogy „Vajon hány párnak van éppen ebben a pillanatban orgazmusa?“. De ez mindegy is. Ritkán találkozok ilyen hosszú és tartalmas prológussal. Kicsit talán kéretlenül is terjedelmes volt, így helyénvalóbb lenne inkább nulladik fejezetnek nevezni. Viszonylag sok információt kapunk, nagy idő-intervallumot ölelünk fel, így a dolog egy pettyet túl sűrű, és túl elsietett lesz. A stílus, a témafelvetés és a helyszín is megkövetelné azt a nagyon nehezen megfogható, bohém, franciás könnyedséget, amit a jobb értelemben vett európai művészfilmekhez vonzódó emberek annyira szeretnek. Ami a történetvezetést illeti, talán csapongónak tűnhet eleinte, de teljesen megszokható. Nem terveztem, hogy egyből a negatívumokkal kezdek, pláne, mert egy átlag olvasónak valószínűleg ez fel sem tűnik, de nekem zavaró ez a kettősség.

Normál esetben már rég a történetet boncolgatnám, és a végére hagynám az írásmód értékelését, de itt azt hiszem érdemes kicsit megkavarni a dolgokat. A stílus nagyon a modorosság határán billeg. Hogyan lehetne ezt jól elmagyarázni? Olyan, mintha B(o)londe csak rekonstruálna. Fogja a saját történetét, és egy kívánt séma szerint lekódolja. És a végeredmény 80-90%-os lesz, már ami a szóhasználatot illeti, de pont az a lényeges 10-20% marad ki, ami azzá teszi az ilyen művet, ami. Vagy mondjam azt, hogy 60-70%? Így még kevésbé érthető, igaz?

„Beleizzad a tenyerem, annyira elképesztően izgat, hogy… izgatom. Hogy lehet ez? Én nem szoktam szép dolgokra gondolni, szeretkezésre, szerelemre, meg csókra…”

Oké, nézzük más oldalról… nem lehet az életérzést tartalmi elemként beleszuszakolni egy írásba. Itt a szellősség hiányzik, a könnyedség. A lényegtelen lényeg, a wabi sabi, és a névvel nem nevezett feszültség. Egy ilyen típusú sztorinak (még akkor is, ha történetesen nyomorúságos, szenvedős és lehangoló) magával kell sodornia. Az ilyet nézni, olvasni olyan, mintha párnákon és puha keleti selyemszőnyegeken lépdelnél, viszont az első három fejezet alatt (melyeket egy kávészünettől eltekintve együltében olvastam végig) úgy éreztem, mintha egy emelkedőn lábaltam volna felfelé. És igazából mindegy, hogy a prológustól már Amerikában folytatódik a történet. A szűrő, melyet a főszereplő szemszöge kényszerít rá az olvasóra, mit sem változik ezáltal.

A szöveg túlságosan telített. Nem azt mondom, hogy ez a leírás a történet teljes egészére igaz. De ez volt az első benyomásom, ami pedig nagyon fontos, hisz más is ezzel fog szembesülni. Végig úgy éreztem, hogy B(o)londe írása csak valamilyen akar lenni. Nincs meg benne az önazonosság, a természetesség. A rutin természetessége. Ez nem baj, hiszen nem várhatjuk el valakitől, hogy egyből elsajátítson egy adott fogalmazási formarendszert. Viszont ettől függetlenül zavaró.

Ha jellemeznem kéne a Comptinet, akkor ezzel a második fejezetből kölcsönvett idézettel tenném: „Megpörgeti az agysejtjeimet, hogy úgy válaszoljak rájuk, hogy semmi se legyen egyértelmű, mégis mindenre mondjak valami frappánsat.” A leírások és a párbeszédek is túlságosan élesre vannak fenve, nincs meg bennük az a közvetlen lágyság, amit a helyzetek megkívánnának. Nem érzem azt, hogy egy új arisztokráciából önként kipottyant úrilány szemén keresztül nézem a világot és a benne zajló eseményeket.

Ez még mindig az a tipikusan morcos, tsundere tinilány, némi urizáló pózzal és időnként egy-egy francia beszólással. Mintha Geni/Trixy a hosszas anyai mellőzöttségben csak a külsőségeit tanulta volna el ennek a miliőnek, de belül megmaradt volna egy többé-kevésbé sablonos tucatkarakternek. Ennek ellenére érdekes főszereplő, és komoly felüdülést jelent a minden tekintetben átlagos hősök között. Ami sajnos jobban jellemzi a mostanság látókörömbe került blogokat, mint B(o)londe munkáját.

„Elnyílik a szám, hogy belekezdjek valami monológba, de ő felemeli a kezét és leint. … Elbasztam. Tönkretettem. Most aztán mi a francot csinálok?”

Mindazonáltal ha az ember rá tud hangolódni a kissé kiforratlan, már-már modorosságba hajló stílusra, akkor jól fog szórakozni. Mert én leszek az első, aki kész beismerni, hogy B(o)londe tehetséges. Elég csak beleolvasni a novelláiba, és eltűnnek a kérdőjelek. Választékosan, egyenletesen ír, és ami ennél is fontosabb, van mondanivalója. Milyen ritkaság ez, mikor a kortárs írók egyik fele elmerül a panelprolik önsajnálatába, a másik fele meg jó budai értelmiségi módra mást se csinál, csak veri a farkát a saját intellektusa fölött! Örülök, hogy néhanapján valami értelmeset is kézhez kapok, mert egy idő után már nagyon unalmas a középiskolás fanfictionokről érdemben kritikát írni. Sablonos; minden egyediséget nélkülöző; középszerű; erőltetett; nyálas; rosszul megírt… ezeknek a jelzőknek és még sok minden másnak a végtelen permutációja. És amikor már ott tartok, hogy inkább permetezzenek sósavat az arcomba, mint hogy még egy ilyen sótlan írást kelljen értékelnem, erre tessék, itt van a Kisiklottak. Örül a szíven, és a férfiasan hamvas arcbőröm is biztonságban van. Legalábbis egy darabig…

Mindezeket figyelembe véve teljesen mindegy, hogy a Comptine miről szól, és őszintén szólva nem is igényel elemzést. Hogy többet ne mondjak, van annyira érdekes az alapkoncepció, hogy még középszerű írói kvalitások mellett is élvezetes írást eredményezzen. És az írónő képességei jóval túlmutatnak a középszerűségen, még akkor is, ha kicsit izomból próbálja átütni az olvasóba a sztoriját. Több diszkréciót. Több finomságot. Lehetnek akár hosszabbak is a fejezetek, csak legyenek szellősebbek. Nem kell úgy megírni őket, mintha különálló novellácskák lennének, amolyan örkényi egypercesek, mert akkor önkéntelenül is be fog sűrűsödni a szöveg. B(o)londe, lassíts le! Hagyd, hogy a szereplőid csak üljenek a kanapén, hagyd őket sétálni, peregjenek kicsit üresjáratban. Nem kell semmit sem elsietni. Nem kell a történet után rohanni. És akkor nem fog elrohanni előled.

Igazán erősek a leírásaid, csak épp kevés van belőlük. Érdemes lenne nagyobb hangsúlyt fektetni rájuk, mert azon túl, hogy lazítják a szöveget és tágítják az olvasó rálátását a világra, jól harmonizálnak a szókinccsel. Amiben megint csak erős vagy. Szóval nyugodtan engedd szabadon a fantáziádat. Ha a karaktered sanyarú helyzetét akarod ábrázolni, akkor vezesd le a környezetből, az életkörülményeiből, ne csak a a belső monológokból és a sanyarúság… tényéből. Ez súlyt adna a sztorinak. Nem azt várom el, hogy csinálj a Comptineból egy Lars von Trier-féle Ninfomániás sztorit, de azért érezze az olvasó az alaphelyzet és az események tragikumát. Én minden esetben igyekszek a lehető legjobban beleélni magam a történetbe, de itt kis túlzással csak annyi jött le, hogy van egy lengén öltözött lány, aki esténként elgitározgat a színpadon, utána meg franciázik egy kicsit. Merci baguette, mon cher, Eiffel Tower! (még mindig nem tudok franciául…). Szóval kell egy kis mocsok, amibe vagy belehempergeted a szereplőket, vagy nem, de legyen ott, már csak mutatóba is. És félreértés ne essék, ez nem feltétlenül obszcenitást jelent, viszont helyenként az is hozzátartozik.

Azt hiszem aki rendelkezik némi szövegértési képességgel, annak nem kell összegeznem a véleményemet, sem tovább dagasztanom a kifejtését. A többiek meg… beléjük úgyis kár a szó. Ami a Kisiklottakat illeti, úgy érzem jó úton halad, és némi finomhangolás után végül révbe érhet. Akárcsak B(o)londe. Sok ihletet, némi hátszelet, és kevés ízületi gyulladást kívánok a továbbiakban!

- Kitahito

Megosztás